Magyar Polgár, 1868. július-december (2. évfolyam, 77-154. szám)

1868-10-25 / 127. szám

Második évifolyam Előfizetési feltételek: Évre . Félévre . Negyedévre s leveliként 12írt— ki, 6 n n 3 1 w 0 n n Uugjelenik n­etenkint l.K­umssor: Vneánnap» overdou­ée Pénteken. szerkesztőség és kiadó­ hivatal: Monostor utcea L. Bányai ház alatt»MAGY­AR POLITIK­AI LAP. 127-ik szára Kolozsvárit, vasárnap október 25. # Hirdetési dijak:­­ Ötször hasábozott sor áru 6 kr b­élyegdij minden hirdetéstől 30 kr. Nagyobb hirdetéseknél külön kedvez m­én­yt ír nyújt a k­iad­ó - k­­­­vu t­h I. Fiók-kiadó-hivatalok: ülésen: Krémur Sémn­él. Enyeden: Vékör J­inos. Tordán: D. Papp Miklés. Szamos mv/irtt: Csac­s testvérek. Kolozsvárit: Stein János és Dem­jén László. KOLOZSVÁR,­­K­­OIII.II 24. I­egu­jabb távirati tudósitások. Bécs, oct. 23. A reichsváth tegnapi illésé­ben a hitfelekezeti választmány által a különbözö keresztyén vallásfelekezetek közötti vegyes házas­ságok felett előterjesztett törvényjavaslat legfonto­sabb szakaszaiban 63 szavazattal 56 ellen vissza­utasíttatott. Báró Benst birodalmi kapczellár nagy több­séggel, és pedig 111 szavazattal a védtörvény-bi­­zottságba választatott. Bécsi ágro. oct. 24. Arany 5.50, Ezüst 113.35. Erdélyi földteherm. kötv. (á 100 ft) pénz — 70.50. áru 70.75. — Érd. vasút részvény (á 200 ft.) pénz 152.80. áru 153.50. Külföldi hangok az erdélyi baloldal­nak szervezkedésére vonatkozólag. Lipcse, October 10. 1868. n. E beismerést véve kiindulási pontul, teljes joggal kérdjük: mi legyen magyará­zója a jobboldali kollégák felháborodásának a fölött, hogy az erdélyi baloldal végre szer­vezkedni kezd? A­míg a nagy Magyaror­szágon Tisza-Ghyezyék vezetése alatt meg­indult mozgalmat, — persze mivel ebben más törekvésekre láttak villámhárítót — nyugod­tan nézték, most egyszerre, hogy az u. n. erdélyi ellenzék is kezd éledni, az anathe­­mának se hossza, se vége ? Az állás, mit Erdély képviselői a hon­­gyű­lésen eddigelé elfoglalnak, valóban az abnormitásnak netovábbja. Az opportunitás tanait tán senki sem vitte oly magaslatra, mint ők. A kormány intézkedéseit nem egy­ 8zer JUSprukhan Kafrr+alajjiérretm küldőik, ellen­zékiességéről meggyőződve, mégis — kevés kivétellel — fejet Lajtának, mint egyikük a közös ügyek elfogadásánál kisebb körben mondó, vérző szívvel, mert nagy áldozataik nagy díját, az olyannyira óhajtott unió kér­désének végleges megoldását remélték. A jelen képviselőház üléseinek immár utolsó szakában van, s Erdélynek küldöttei most kérdhetik már maguktól, hogy a re­mélt nyereményekből mi jutott nekik? A fe­leletet elhagyhatjuk. A vívmányokat válasz­tóiknak haza­vinni könnyű teher leend. Megengedem ugyan, hogy Erdélynek a képviselőház jobboldalán ülő képviselői a reményről, a kormány iránti bizalomról még ma sem mondanak le, s ha tényleg így van, ám legyen nekik akaratuk szerint, de az ellenzék, mely számos felszólalásai folytán végre belefáradhatott a sok hasztalan sürge­tésbe, nem-e jogosultan cselekszik, midőn végre határozottan a cselekvés terére lépve, fölhívja ügyfeleit sorakozásra, hogy lássa a kormány, miként onnan vihar van keletke­zőben, a­honnan legfölebb egy kis ártalmat­lan záporevőt várt? Az u. n. erdélyi ellenzék szervezkedé­sének jelentőségét a távolból mérlegelni ba­jos fogna lenni; de a legroszabb casust, a sikerhez nem jutásnak mostoha esetét fölté­ve, azon egy morális haszna mindig leend, hogy hisszük véget veteni azon kinos ab­normitásnak, mely a küldő és küldöttje, mely a királyhágóntáli képviselők és választóik között létez. A midőn a kormány erdélyi politikájának félszegségét az ország kicsi­nye, nagyja egyaránt panaszolja, másrészt látni, hogy e panaszos országnak képviselői sen­ a törvényhozó testület kebelében meny­nyire törik magukat a kormánynak nyújtan­dó újabb bókok föltalálásában, ez oly szo­morú kép, mely va£y a népnek teljes poli­tikai közönyére, vagy a létező helyzetek ir­tózatos ziláltságára mutat. De óvjon Isten midkettőtől! A sorakozás zászlója ki van tűzve, az erdélyi megyék választóin áll most a fölhí­vást elfogadni vagy visszautasítani. Rajtuk áll a kormány eddigi politikája mellett nyi­latkozni, vagy azt megtagadni. Mi működé­sük irányát előszabni nem fogjuk; cselek­vésük szabad, de vigyázzanak választásuk­ban, nehogy egykoron elmondhassák maguk­nak a keserű gúnyt: „Dandin György, te akartad!“ Bartha Gyula, mely a bizalmatlanságot is bizalommal viszonozza. Rég­i, megrögzött hiba ez, melyből oly számos csa­lódások után sem tudván kibontakozni, végre is elhitetjük magunkkal, hogy erény, s mint ilyet ez­­utánra is megőrizzük. E korlátlan bizalommal fordulnak jelen igény­telen sorok is román testvéreinkhez, kiknek nevé­ben a „Gazeta Transilvaniei“ ünnepélyesen beadta bizalmatlansági szavazatát a magyar nemzet ellen. E szenvedélyragadta lap Klapka és Türrnek a honvédelemről írt czikkeiben a patakon ivó farkas bárány ismeretes meséjét látja, természetesen a magyar viszi a farkas szerepét, míg Románia az ártatlan bárány. Meséje m­ár a szemrehányások bosszú "órát függeszti, melyeknek végeredménye­ként kinyilatkoztatja a románok bizalmatlanságát a magyar nemzet iránt, mint olyat, mely teljesen igazolt. A­imír" Mi pedig e méltatlan kifakadásokat, e nevet­séges gyanúsítást egy exaltált journalista deliriu­­mának tartjuk, s a rommán nemzetet, a­melyet nem pár száz pronunciamentes ábrándozóban lá­tunk, hanem azon derék bonlakásokban, kik pol­gári kötelmeiknek földmivelés, ipar, kereskedés szorgalmas folytatása, vagy hivatali, egyházi, ok­tatói kötelmeik lelkiismeretes teljesítése által híven megfelelnek — e román nemzetet sokkal többre becsüljük, mintsem az által akarnók megsérteni, hogy a „Gazeta“ egy vezérczikkírójának állítására azonnal elhigyjük, miszerint ő irányunkban bizal­matlan, minket gyanúsít, szóval, hogy elfogadta némely hazavatlan kezektől hintett azon rosz mag­vakat, a melyekből kicsirázandó dudvák hazánk romlására s az ezen növekedni kezdő szabadság, egyenlőség és testvériség elnyomására vannak szánva. Mindazáltal nemzetünk méltósága érzetében lehetetlen hallgatással mellőznünk a részakarat Ga­­zeta­beli kitöréseit, bebocsátkozunk tehát kevéssé annak elemzésébe. Lássuk a legelső gyanusitást, mely úgy látszik a bizalmatlanság főoka volna ! ” --«nnsitás a „Gazeta“ fennérintett mesé-41 foglaltatik, « „„ siá­na külföldi rovatában még nyíltabban kifejezve, a ki miszerint a magyar nemzet korántsem önv«_ , . ....., -»sem tekinteté­ből sürgeti a honvédség felállítását, no.­­ hogy vele Románia ellen támadó háborút kezdjen u talmát a fekete tengerig terjesztendő. A részakarat ugyancsak eltévesztő esközét, midőn e gyanúsításhoz fordult, melynek nemcsak valótlanságát, hanem valószínűtlenségét is a leg­korlátoltabb tehetség is belátja. Ha a dacoromán urak el is találták feledni, miszerint Románia nem képez teljesen önálló terü­letet, hanem a fényes porta suzerainitása alatt áll, ne higyyék azt, hogy a körülményt számba nem veszi Magyarország s szemet huny fölötte a török­­zetével. Férjét, ki az átalános hit szerint önkezű­leg vetett véget életének, az uralkodó parancsa a kormány pénzügyeinek élére helyezte. A fejedelme korlátlan bizalmával megajándékozott férfiú merész financ-operatioinak egyike szerencsétlenül ütött ki. A király három milliót utalványozott a kár jóváté­telére miniszterének, ki törhetlen erőfeszítése által a czélt már elérettnek tekinti, midőn a háború ki­tör és semmivé tevén minden reményét, a vesztére egyesült ellenségeinek fondorlatai miatt urának bi­zalmától is megfosztott szerencsétlen minister sziv­­kterének megszakadása következtében elhal. Az államkincstárból azonban három millió hi­ányzik, melyeknek hova fordítása semmi kimuta­tással nincs igazolva. A „gonosz nyelvek“ ezen összeg elidegenítésérel vádolják a kimúlt államfér­­fiút, s kieszközlik, hogy nejétől az özvegyi nyug­díj megtagadtassák. A család ennek folytán sze­génységre jut, s elhagyatva ismerősemül, a közvé­lemény által, mely kételkedik a miniszter termé­szetes halála fölött, szintén elítéltetik­. Ellenségei még evvel sem érik be. Egy vigyázatlan nyilatko­zatból megtudván, hogy az elhunyt férfiú nyilvános pályája eseményeiről vörös kötésű könyvben több magas állású egyéneket nagy mértékben compro­­pittáló följegyzéseket vezetett, feladatokul tűzik e könyvnek az özvegy kezeiből kicsikarják Fischer rendőrtanácsos által, ki megbizatássait-mindazon aljas eszközök felhasználása útján igyekszik eleget tenni, melyet a megboldogult osztrák policziát ná­lunk is elég gyászos­ emlékezetűvé tették. Ferdinánd államtitkár mindezekről értesülvén, felajánlja magát annak megvizsgálására, vájjon van-e a miniszter hátrahagyott iratai között olyan, mire az állam igényt tarthatna. Azalatt Fischer ta­nácsos, tanukul felszólítván hozzá méltó kollégáit, Sódat és Menőt, a szenvedélyes természetű özvegy­hez megy, s hogy „forradalmi“ nyilatkozatra kény-Háborut kezdünk Románia ellen? Mikép te­­hessü­k ezt máskép, mint régi történeti jogaink alapján? Maga a román journalistika is ezeket használja ijesztgető rémkép gyanánt. Ha pedig így áll, akkor szó sem lehet, hogy a háború csak Románia ellen folyjon Törökország luzerani jogá­nak épen hagyása mellett. Ezt nemzeti büszkesé­günk , hatalmi állásunk sem engedné. V­iszont a törököt mi is a dacoromán urak­­kal egyértelmű­leg nagyon szíves úri­embernek tartjuk, de azt csak egyikünk sem hiheti el, hogy udvariassága annyira menjen, miszerint csupán magyar szomszédjainak örömet csinálandó, pár meglehetős nagy tartománya fölötti föhhatalmi jo­gáról barátságosan lemondjon. Egy hóditó háború Románia ellen tehát ok­vetlen a törökkel is összeütközésbe hozna, mi Eu­rópa összes civilizált államai politikájával s igy miénkkel is merőben ellenkeznék, s e szerint egy Románia elleni támadó, hódító hadmenet már po­litikánk elvénél fogva is lehetetlen, sőt egész nyu­gat Európa rorzaló fellépését lévén ellenünk zúdí­tandó, gondolata is csak őrjöngő agyban szület­­hetik meg S kérdjük dacoromán gyanúsító urakat: vál­jon Magyarországnak belügyei mind törvényszabta kerékvágásaikban gépies pontossággal gördülnek-e már, vájjon pénzügyét Lónyai úrnak oly hamar aranykorba sikerült-e hozni, miszerint a­helyett, hogy fö óhaja a béke volna, már támadót akarhat­na sergeinek fuvatni? Vájjon a velünk egy közös külpolitikában egyesült örökös tartományok telje­sen rendezve vannak-e? S végre a belszervezke­­désnek az átmenet nehézségeinek mai korában, midőn államunk állapota még korántsem a recon­­valescens, hanem csak a crisist kiállott betegéhez hasonlítható, lehet e oly elveszett politika, mely a­helyett, hogy még a védelmi harcrok veszélyét is elhárítná, ép önként hódító háborúba akarna fog­ni? Valóban nagy rész­akarat kell, hogy kész le­gyen magát azon valótlan állítással tenni nevetsé­gessé, mintha a keleti kérdésbe mi akarnók a leg­első kanóczot dobni a Oroszország ottani beavat­kozásának utat nyitni, csupán azért, hogy az or­szágunk szétbontására törekvő elemet öt millió emberrel erősbitsük s mi is egy Csehország- vagy még annál is roszabbal bírjunk. E tekintetben tehát teljesen nyugodtak lehet­tek románjaink, s nincs ok, hogy ezért bizalmu­­. ‘r­'-'k megvonják, de ép oly kevéssé merit­következőkből Wf bíf?J,t1D,kbor 18' a m.Ut a fogják láthatni. Kis Bálint. TARCZ­A. A­rgon­osz nyelvek.“ (Színjáték 6 felvonásban. Irta Laube Henrik. Először előadatott a kolozsvári nemzeti színházban okt. 23-án.) (dr.) A magyar színházak közönsége előtt Laube, a bécsi Burgtheater igazgatója, két szín­műve, a „bengáliai helytartó“ s a „gonosz nyel­vek“ által ismeretes. Mindkettő a szó valódi értel­mében politikai irányú, mindkettőnek tulajdon­képpeni tárgya maga az állam. Az író két, történethű vonásokkal ecsetelt képet tár föl előt­tünk: a szabad népélet elnyomása, a bureauc­­raticus önkény s az evvel járó hivatalnoki visz­­szaélések különböző színhelyű bár, de fővonásaik­­ban meglepően egyező korszakaiból. Mindkettőben a „second empire“ franczia drámájának egyik ta­­gadhatlan fényoldalát, a socialis áramlattól áthatott családéletet, a hangzatos koreszmék dialogizálását látjuk az élet eleven színeiben előtüntetve. A színpad esthetikájában Laube éppen úgy, mint hazai színműíróink közül Szigligeti az u. n.­­dualitásnak hive. Alakjait nemcsak a valóság­ból meríti, hanem egyúttal oda is törekszik, hogy azokat közönségének legközelebbi ismerősei közül válaszsza ki. Ily módon aztán el is éretik a kí­vánt hatás, s legalább egy időre biztosítva van a darab fennállása, de az is kétségtelen, hogy ennek majdnem mindig a mű compositiojában számos hi­ány leend elmaradhatlan következménye. Élő bi­zonyíték ezen állításunk mellett maga a „gonosz nyelvek“, mely elvitázhatlan, s a színpad techniká­ját alaposan ismerő azerzőről tanúskodó előnyei mellett is éppen nem igazolja a német ítészeinek túlságosan kedvező fogadásában oly öszhangzatú­­an nyilvánult harmóniáját. Alig van politika, mely hatásaiban oly gyá­szos, választott eszközeiben oly nemtelen volna, mint az, melyet egy vak szenvedély vezérel. Fel­­öltheti ez a legszebb álcrákat, hangoztathatja a legkorszerűbb eszméket: mindez ha nem is kép­mutatás, de legalább önámitás, s az ily politikus azon világtalanhoz hasonlít, ki kezében fáklyát lobogtatva indul meg, s a­nélkül, hogy ez által rajta segítve volna, véletlenül is lángba borítja környezetét. Találkozzunk bár ily politikusokkal utainkon, mi örökké óvakodni fogunk a szenvedélytől. In­kább essünk sajátságos hibájába nemzetünknek. A színmű a közelmúlt évtizedben, a korha­dozásnak indult osztrák bureaucratia fénykorában játszik. Meg nem nevezett tárgya azon idők egyik szomorú emlékezetű hőse, Bruck minister. Gyászos véget ért életpályája lefolyt ugyan már akkor, mi­dőn a darab meséje kezdetét veszi, azonban a be­csületének megmentésére irányult törekvés, mint cselekvényi rugó, a függöny véglegoldaltéig előtér­be állítja azt. E törekvés érvénytelenítése czélja a „gonosz nyelvek“ nek, melyeket négy férfiú: Fischer rendőrtanácsos (Takács), Soda, magánzó (Szilágyi), báró Menő (Lenkei) és Pranger — a színlapon Pelengér — laptulajdonos (Szom­bathi) alakjában már az első jelenet megismertet velünk. Mindnégyen, jellemző típusok egy eszközei megválogatásában nem igen lelkiismeretes kormány gépezetéből, a Mack-család parkjában időznek, s ebédjük végeztével az állam érdekében folytatott foglalkozásuk, a megszólás nemes mesterségéhez látnak. A családot, mely őket megvendégelő, négy tag alkotja: a tekintélyes állásra felvergődött, de annak tónusát elsajátítni nem tudó házi úr (A­l­­bisy), félszeg társalgási modorú neje (Albisy­né) s két gyermekük, Ferdinand államtitkár (Prielle) s Gottfried (Leövey), ki hivatalt vagy czimeket még legfeljebb csak ábrándjaiban nevez­het magáéinak. A két ifjú lelkében titkos vonza­lom ég a nemrég elhunyt Strasze miniszter leányai: Minona (Szép­né) és Hertha (Albisy Anna) iránt, e vonzalom létezéséről azonban atyjuk mit sem tudván, nagyravágyása által indíttatva érzé magát idősb fia számára gróf Zech Ágost tábornok leányát, Charlottát (Hubenay Ida) megkérni. Lényegében ennyiből áll a színmű expositió­­ja. Egy pár — mellesleg megjegyezve, nagyon el­mosódottan színezett — szerelmes jelenet után a Strasze leányok özvegy anyja (Fehérváry­n­é) megismerteti az ifjú államtitkárt szerencsétlen hely­_____11__a m a ni J a­n­u ló K a ■/ I. Belpolitika* szemle, © Mint Banpno szelleme ért temesvári fakérdés aji^tilapokbam közl8. szentje, őt magát, férjének emlékét s lenn tegetésekkel illeti, mire az özvegy feledve mint„.. óvatosságot, indulatosan kitör, a rendőrtanácsos és czinkostársai ellen a legkeményebb kifejezéseket használja, sőt a „vörös könyv“ kinyomatásával fe­­nyegetődzik. Fischer elérte a mit óhajtott, s a ki­hallgatásról felvett jegyzőkönyvét az államtanács elnöke, Zech Julián gróf (Kovács Gyula) elé terjeszti. Az elnök, ki fiatal korában a miniszter özvegyének keze után csengett, de általa elutasit­­tatott, még nincs annyira a bureaucratismus fertő­jébe merülve, hogy ne óhajtaná az ügy jóra for­dultát, csak hogy ennek elősegítésében hivatalos aggodalmai gátolják. A tanúvallatás kitűnően sike­rült jelenete alkalmával Soda meghazudtolja a rendőrtanácsos állításait, s bebizonyítja, hogy az özvegy provocálása által volt nyersebb kifejezések használására légyszerítve. Az ügy mármár szeren­csés kimenetelűnek látóik, midőn Lehman királyi titkár (Perei ás) belép é­s jelenti, hogy a „vörös könyv“ ö Felségének kezei között van. Kiderül, hogy a könyvet az özvegy szobájából a „gonosz nyelvek“ egyike elcsenti, mire a kihallgatáson je­len volt államtitkár felindulva kijelenti, hogy többé nem szolgál oly államban, mely ily eszközöket al­kalmazni és méltányolni képes. Ő a Strasze család ügyét magáévá teszi, s küzdeni fog mellette a leg­végsőig, a kivándorlásig boájából, ha ez nem tud­ja erkölcstelen cselszövények ellenében a jogot és igazságot megvédeni. A „vörös könyv“ sorsa Straste- éket a leg­nagyobb félelembe ejti. Minona a királyhoz akar rohanni, míg Hertha a Mack családhoz siet, ked­vese, Gottfried­töl vigaszt és tanácsot kérendő. Ide érkezik meg nemsokára nővére és az állam­titkár is, nem csekély zavarba hozva a családfőt, ki loyalie nevét veszélyeztetve látja a súlyos vád­dal terhelt miniszter lányainak házában jelenléte

Next