Magyar Polgár, 1868. július-december (2. évfolyam, 77-154. szám)
1868-10-25 / 127. szám
Második évifolyam Előfizetési feltételek: Évre . Félévre . Negyedévre s leveliként 12írt— ki, 6 n n 3 1 w 0 n n Uugjelenik netenkint l.Kumssor: Vneánnap» overdouée Pénteken. szerkesztőség és kiadó hivatal: Monostor utcea L. Bányai ház alatt»MAGYAR POLITIKAI LAP. 127-ik szára Kolozsvárit, vasárnap október 25. # Hirdetési dijak: Ötször hasábozott sor áru 6 kr bélyegdij minden hirdetéstől 30 kr. Nagyobb hirdetéseknél külön kedvez ményt ír nyújt a kiadó - kvu th I. Fiók-kiadó-hivatalok: ülésen: Krémur Sémnél. Enyeden: Vékör Jinos. Tordán: D. Papp Miklés. Szamos mv/irtt: Csacs testvérek. Kolozsvárit: Stein János és Demjén László. KOLOZSVÁR,KOIII.II 24. Iegujabb távirati tudósitások. Bécs, oct. 23. A reichsváth tegnapi illésében a hitfelekezeti választmány által a különbözö keresztyén vallásfelekezetek közötti vegyes házasságok felett előterjesztett törvényjavaslat legfontosabb szakaszaiban 63 szavazattal 56 ellen visszautasíttatott. Báró Benst birodalmi kapczellár nagy többséggel, és pedig 111 szavazattal a védtörvény-bizottságba választatott. Bécsi ágro. oct. 24. Arany 5.50, Ezüst 113.35. Erdélyi földteherm. kötv. (á 100 ft) pénz — 70.50. áru 70.75. — Érd. vasút részvény (á 200 ft.) pénz 152.80. áru 153.50. Külföldi hangok az erdélyi baloldalnak szervezkedésére vonatkozólag. Lipcse, October 10. 1868. n. E beismerést véve kiindulási pontul, teljes joggal kérdjük: mi legyen magyarázója a jobboldali kollégák felháborodásának a fölött, hogy az erdélyi baloldal végre szervezkedni kezd? Amíg a nagy Magyarországon Tisza-Ghyezyék vezetése alatt megindult mozgalmat, — persze mivel ebben más törekvésekre láttak villámhárítót — nyugodtan nézték, most egyszerre, hogy az u. n. erdélyi ellenzék is kezd éledni, az anathemának se hossza, se vége ? Az állás, mit Erdély képviselői a hongyűlésen eddigelé elfoglalnak, valóban az abnormitásnak netovábbja. Az opportunitás tanait tán senki sem vitte oly magaslatra, mint ők. A kormány intézkedéseit nem egy 8zer JUSprukhan Kafrr+alajjiérretm küldőik, ellenzékiességéről meggyőződve, mégis — kevés kivétellel — fejet Lajtának, mint egyikük a közös ügyek elfogadásánál kisebb körben mondó, vérző szívvel, mert nagy áldozataik nagy díját, az olyannyira óhajtott unió kérdésének végleges megoldását remélték. A jelen képviselőház üléseinek immár utolsó szakában van, s Erdélynek küldöttei most kérdhetik már maguktól, hogy a remélt nyereményekből mi jutott nekik? A feleletet elhagyhatjuk. A vívmányokat választóiknak hazavinni könnyű teher leend. Megengedem ugyan, hogy Erdélynek a képviselőház jobboldalán ülő képviselői a reményről, a kormány iránti bizalomról még ma sem mondanak le, s ha tényleg így van, ám legyen nekik akaratuk szerint, de az ellenzék, mely számos felszólalásai folytán végre belefáradhatott a sok hasztalan sürgetésbe, nem-e jogosultan cselekszik, midőn végre határozottan a cselekvés terére lépve, fölhívja ügyfeleit sorakozásra, hogy lássa a kormány, miként onnan vihar van keletkezőben, ahonnan legfölebb egy kis ártalmatlan záporevőt várt? Az u. n. erdélyi ellenzék szervezkedésének jelentőségét a távolból mérlegelni bajos fogna lenni; de a legroszabb casust, a sikerhez nem jutásnak mostoha esetét föltéve, azon egy morális haszna mindig leend, hogy hisszük véget veteni azon kinos abnormitásnak, mely a küldő és küldöttje, mely a királyhágóntáli képviselők és választóik között létez. A midőn a kormány erdélyi politikájának félszegségét az ország kicsinye, nagyja egyaránt panaszolja, másrészt látni, hogy e panaszos országnak képviselői sen a törvényhozó testület kebelében menynyire törik magukat a kormánynak nyújtandó újabb bókok föltalálásában, ez oly szomorú kép, mely va£y a népnek teljes politikai közönyére, vagy a létező helyzetek irtózatos ziláltságára mutat. De óvjon Isten midkettőtől! A sorakozás zászlója ki van tűzve, az erdélyi megyék választóin áll most a fölhívást elfogadni vagy visszautasítani. Rajtuk áll a kormány eddigi politikája mellett nyilatkozni, vagy azt megtagadni. Mi működésük irányát előszabni nem fogjuk; cselekvésük szabad, de vigyázzanak választásukban, nehogy egykoron elmondhassák maguknak a keserű gúnyt: „Dandin György, te akartad!“ Bartha Gyula, mely a bizalmatlanságot is bizalommal viszonozza. Régi, megrögzött hiba ez, melyből oly számos csalódások után sem tudván kibontakozni, végre is elhitetjük magunkkal, hogy erény, s mint ilyet ezutánra is megőrizzük. E korlátlan bizalommal fordulnak jelen igénytelen sorok is román testvéreinkhez, kiknek nevében a „Gazeta Transilvaniei“ ünnepélyesen beadta bizalmatlansági szavazatát a magyar nemzet ellen. E szenvedélyragadta lap Klapka és Türrnek a honvédelemről írt czikkeiben a patakon ivó farkas bárány ismeretes meséjét látja, természetesen a magyar viszi a farkas szerepét, míg Románia az ártatlan bárány. Meséje már a szemrehányások bosszú "órát függeszti, melyeknek végeredményeként kinyilatkoztatja a románok bizalmatlanságát a magyar nemzet iránt, mint olyat, mely teljesen igazolt. Aimír" Mi pedig e méltatlan kifakadásokat, e nevetséges gyanúsítást egy exaltált journalista deliriumának tartjuk, s a rommán nemzetet, amelyet nem pár száz pronunciamentes ábrándozóban látunk, hanem azon derék bonlakásokban, kik polgári kötelmeiknek földmivelés, ipar, kereskedés szorgalmas folytatása, vagy hivatali, egyházi, oktatói kötelmeik lelkiismeretes teljesítése által híven megfelelnek — e román nemzetet sokkal többre becsüljük, mintsem az által akarnók megsérteni, hogy a „Gazeta“ egy vezérczikkírójának állítására azonnal elhigyjük, miszerint ő irányunkban bizalmatlan, minket gyanúsít, szóval, hogy elfogadta némely hazavatlan kezektől hintett azon rosz magvakat, a melyekből kicsirázandó dudvák hazánk romlására s az ezen növekedni kezdő szabadság, egyenlőség és testvériség elnyomására vannak szánva. Mindazáltal nemzetünk méltósága érzetében lehetetlen hallgatással mellőznünk a részakarat Gazetabeli kitöréseit, bebocsátkozunk tehát kevéssé annak elemzésébe. Lássuk a legelső gyanusitást, mely úgy látszik a bizalmatlanság főoka volna ! ” --«nnsitás a „Gazeta“ fennérintett mesé-41 foglaltatik, « „„ siána külföldi rovatában még nyíltabban kifejezve, a ki miszerint a magyar nemzet korántsem önv«_ , . ....., -»sem tekintetéből sürgeti a honvédség felállítását, no. hogy vele Románia ellen támadó háborút kezdjen u talmát a fekete tengerig terjesztendő. A részakarat ugyancsak eltévesztő esközét, midőn e gyanúsításhoz fordult, melynek nemcsak valótlanságát, hanem valószínűtlenségét is a legkorlátoltabb tehetség is belátja. Ha a dacoromán urak el is találták feledni, miszerint Románia nem képez teljesen önálló területet, hanem a fényes porta suzerainitása alatt áll, ne higyyék azt, hogy a körülményt számba nem veszi Magyarország s szemet huny fölötte a törökzetével. Férjét, ki az átalános hit szerint önkezűleg vetett véget életének, az uralkodó parancsa a kormány pénzügyeinek élére helyezte. A fejedelme korlátlan bizalmával megajándékozott férfiú merész financ-operatioinak egyike szerencsétlenül ütött ki. A király három milliót utalványozott a kár jóvátételére miniszterének, ki törhetlen erőfeszítése által a czélt már elérettnek tekinti, midőn a háború kitör és semmivé tevén minden reményét, a vesztére egyesült ellenségeinek fondorlatai miatt urának bizalmától is megfosztott szerencsétlen minister szivkterének megszakadása következtében elhal. Az államkincstárból azonban három millió hiányzik, melyeknek hova fordítása semmi kimutatással nincs igazolva. A „gonosz nyelvek“ ezen összeg elidegenítésérel vádolják a kimúlt államférfiút, s kieszközlik, hogy nejétől az özvegyi nyugdíj megtagadtassák. A család ennek folytán szegénységre jut, s elhagyatva ismerősemül, a közvélemény által, mely kételkedik a miniszter természetes halála fölött, szintén elítéltetik. Ellenségei még evvel sem érik be. Egy vigyázatlan nyilatkozatból megtudván, hogy az elhunyt férfiú nyilvános pályája eseményeiről vörös kötésű könyvben több magas állású egyéneket nagy mértékben compropittáló följegyzéseket vezetett, feladatokul tűzik e könyvnek az özvegy kezeiből kicsikarják Fischer rendőrtanácsos által, ki megbizatássait-mindazon aljas eszközök felhasználása útján igyekszik eleget tenni, melyet a megboldogult osztrák policziát nálunk is elég gyászos emlékezetűvé tették. Ferdinánd államtitkár mindezekről értesülvén, felajánlja magát annak megvizsgálására, vájjon van-e a miniszter hátrahagyott iratai között olyan, mire az állam igényt tarthatna. Azalatt Fischer tanácsos, tanukul felszólítván hozzá méltó kollégáit, Sódat és Menőt, a szenvedélyes természetű özvegyhez megy, s hogy „forradalmi“ nyilatkozatra kény-Háborut kezdünk Románia ellen? Mikép tehessük ezt máskép, mint régi történeti jogaink alapján? Maga a román journalistika is ezeket használja ijesztgető rémkép gyanánt. Ha pedig így áll, akkor szó sem lehet, hogy a háború csak Románia ellen folyjon Törökország luzerani jogának épen hagyása mellett. Ezt nemzeti büszkeségünk , hatalmi állásunk sem engedné. Viszont a törököt mi is a dacoromán urakkal egyértelműleg nagyon szíves úriembernek tartjuk, de azt csak egyikünk sem hiheti el, hogy udvariassága annyira menjen, miszerint csupán magyar szomszédjainak örömet csinálandó, pár meglehetős nagy tartománya fölötti föhhatalmi jogáról barátságosan lemondjon. Egy hóditó háború Románia ellen tehát okvetlen a törökkel is összeütközésbe hozna, mi Európa összes civilizált államai politikájával s igy miénkkel is merőben ellenkeznék, s e szerint egy Románia elleni támadó, hódító hadmenet már politikánk elvénél fogva is lehetetlen, sőt egész nyugat Európa rorzaló fellépését lévén ellenünk zúdítandó, gondolata is csak őrjöngő agyban születhetik meg S kérdjük dacoromán gyanúsító urakat: váljon Magyarországnak belügyei mind törvényszabta kerékvágásaikban gépies pontossággal gördülnek-e már, vájjon pénzügyét Lónyai úrnak oly hamar aranykorba sikerült-e hozni, miszerint ahelyett, hogy fö óhaja a béke volna, már támadót akarhatna sergeinek fuvatni? Vájjon a velünk egy közös külpolitikában egyesült örökös tartományok teljesen rendezve vannak-e? S végre a belszervezkedésnek az átmenet nehézségeinek mai korában, midőn államunk állapota még korántsem a reconvalescens, hanem csak a crisist kiállott betegéhez hasonlítható, lehet e oly elveszett politika, mely ahelyett, hogy még a védelmi harcrok veszélyét is elhárítná, ép önként hódító háborúba akarna fogni? Valóban nagy részakarat kell, hogy kész legyen magát azon valótlan állítással tenni nevetségessé, mintha a keleti kérdésbe mi akarnók a legelső kanóczot dobni a Oroszország ottani beavatkozásának utat nyitni, csupán azért, hogy az országunk szétbontására törekvő elemet öt millió emberrel erősbitsük s mi is egy Csehország- vagy még annál is roszabbal bírjunk. E tekintetben tehát teljesen nyugodtak lehettek románjaink, s nincs ok, hogy ezért bizalmu. ‘r'-'k megvonják, de ép oly kevéssé meritkövetkezőkből Wf bíf?J,t1D,kbor 18' a m.Ut a fogják láthatni. Kis Bálint. TARCZA. Argonosz nyelvek.“ (Színjáték 6 felvonásban. Irta Laube Henrik. Először előadatott a kolozsvári nemzeti színházban okt. 23-án.) (dr.) A magyar színházak közönsége előtt Laube, a bécsi Burgtheater igazgatója, két színműve, a „bengáliai helytartó“ s a „gonosz nyelvek“ által ismeretes. Mindkettő a szó valódi értelmében politikai irányú, mindkettőnek tulajdonképpeni tárgya maga az állam. Az író két, történethű vonásokkal ecsetelt képet tár föl előttünk: a szabad népélet elnyomása, a bureaucraticus önkény s az evvel járó hivatalnoki viszszaélések különböző színhelyű bár, de fővonásaikban meglepően egyező korszakaiból. Mindkettőben a „second empire“ franczia drámájának egyik tagadhatlan fényoldalát, a socialis áramlattól áthatott családéletet, a hangzatos koreszmék dialogizálását látjuk az élet eleven színeiben előtüntetve. A színpad esthetikájában Laube éppen úgy, mint hazai színműíróink közül Szigligeti az u. n.dualitásnak hive. Alakjait nemcsak a valóságból meríti, hanem egyúttal oda is törekszik, hogy azokat közönségének legközelebbi ismerősei közül válaszsza ki. Ily módon aztán el is éretik a kívánt hatás, s legalább egy időre biztosítva van a darab fennállása, de az is kétségtelen, hogy ennek majdnem mindig a mű compositiojában számos hiány leend elmaradhatlan következménye. Élő bizonyíték ezen állításunk mellett maga a „gonosz nyelvek“, mely elvitázhatlan, s a színpad technikáját alaposan ismerő azerzőről tanúskodó előnyei mellett is éppen nem igazolja a német ítészeinek túlságosan kedvező fogadásában oly öszhangzatúan nyilvánult harmóniáját. Alig van politika, mely hatásaiban oly gyászos, választott eszközeiben oly nemtelen volna, mint az, melyet egy vak szenvedély vezérel. Felöltheti ez a legszebb álcrákat, hangoztathatja a legkorszerűbb eszméket: mindez ha nem is képmutatás, de legalább önámitás, s az ily politikus azon világtalanhoz hasonlít, ki kezében fáklyát lobogtatva indul meg, s anélkül, hogy ez által rajta segítve volna, véletlenül is lángba borítja környezetét. Találkozzunk bár ily politikusokkal utainkon, mi örökké óvakodni fogunk a szenvedélytől. Inkább essünk sajátságos hibájába nemzetünknek. A színmű a közelmúlt évtizedben, a korhadozásnak indult osztrák bureaucratia fénykorában játszik. Meg nem nevezett tárgya azon idők egyik szomorú emlékezetű hőse, Bruck minister. Gyászos véget ért életpályája lefolyt ugyan már akkor, midőn a darab meséje kezdetét veszi, azonban a becsületének megmentésére irányult törekvés, mint cselekvényi rugó, a függöny véglegoldaltéig előtérbe állítja azt. E törekvés érvénytelenítése czélja a „gonosz nyelvek“ nek, melyeket négy férfiú: Fischer rendőrtanácsos (Takács), Soda, magánzó (Szilágyi), báró Menő (Lenkei) és Pranger — a színlapon Pelengér — laptulajdonos (Szombathi) alakjában már az első jelenet megismertet velünk. Mindnégyen, jellemző típusok egy eszközei megválogatásában nem igen lelkiismeretes kormány gépezetéből, a Mack-család parkjában időznek, s ebédjük végeztével az állam érdekében folytatott foglalkozásuk, a megszólás nemes mesterségéhez látnak. A családot, mely őket megvendégelő, négy tag alkotja: a tekintélyes állásra felvergődött, de annak tónusát elsajátítni nem tudó házi úr (Albisy), félszeg társalgási modorú neje (Albisyné) s két gyermekük, Ferdinand államtitkár (Prielle) s Gottfried (Leövey), ki hivatalt vagy czimeket még legfeljebb csak ábrándjaiban nevezhet magáéinak. A két ifjú lelkében titkos vonzalom ég a nemrég elhunyt Strasze miniszter leányai: Minona (Szépné) és Hertha (Albisy Anna) iránt, e vonzalom létezéséről azonban atyjuk mit sem tudván, nagyravágyása által indíttatva érzé magát idősb fia számára gróf Zech Ágost tábornok leányát, Charlottát (Hubenay Ida) megkérni. Lényegében ennyiből áll a színmű expositiója. Egy pár — mellesleg megjegyezve, nagyon elmosódottan színezett — szerelmes jelenet után a Strasze leányok özvegy anyja (Fehérváryné) megismerteti az ifjú államtitkárt szerencsétlen hely_____11__a m a ni J anu ló K a ■/ I. Belpolitika* szemle, © Mint Banpno szelleme ért temesvári fakérdés aji^tilapokbam közl8. szentje, őt magát, férjének emlékét s lenn tegetésekkel illeti, mire az özvegy feledve mint„.. óvatosságot, indulatosan kitör, a rendőrtanácsos és czinkostársai ellen a legkeményebb kifejezéseket használja, sőt a „vörös könyv“ kinyomatásával fenyegetődzik. Fischer elérte a mit óhajtott, s a kihallgatásról felvett jegyzőkönyvét az államtanács elnöke, Zech Julián gróf (Kovács Gyula) elé terjeszti. Az elnök, ki fiatal korában a miniszter özvegyének keze után csengett, de általa elutasittatott, még nincs annyira a bureaucratismus fertőjébe merülve, hogy ne óhajtaná az ügy jóra fordultát, csak hogy ennek elősegítésében hivatalos aggodalmai gátolják. A tanúvallatás kitűnően sikerült jelenete alkalmával Soda meghazudtolja a rendőrtanácsos állításait, s bebizonyítja, hogy az özvegy provocálása által volt nyersebb kifejezések használására légyszerítve. Az ügy mármár szerencsés kimenetelűnek látóik, midőn Lehman királyi titkár (Perei ás) belép és jelenti, hogy a „vörös könyv“ ö Felségének kezei között van. Kiderül, hogy a könyvet az özvegy szobájából a „gonosz nyelvek“ egyike elcsenti, mire a kihallgatáson jelen volt államtitkár felindulva kijelenti, hogy többé nem szolgál oly államban, mely ily eszközöket alkalmazni és méltányolni képes. Ő a Strasze család ügyét magáévá teszi, s küzdeni fog mellette a legvégsőig, a kivándorlásig boájából, ha ez nem tudja erkölcstelen cselszövények ellenében a jogot és igazságot megvédeni. A „vörös könyv“ sorsa Straste- éket a legnagyobb félelembe ejti. Minona a királyhoz akar rohanni, míg Hertha a Mack családhoz siet, kedvese, Gottfriedtöl vigaszt és tanácsot kérendő. Ide érkezik meg nemsokára nővére és az államtitkár is, nem csekély zavarba hozva a családfőt, ki loyalie nevét veszélyeztetve látja a súlyos váddal terhelt miniszter lányainak házában jelenléte