Magyar Polgár, 1870. július-december (4. évfolyam, 76-175. szám)
1870-07-01 / 76. szám
76-ik szám több gazdasági és iparegyesületek— , ez is __ véleményezésével — döntő befogását sok tekintetben érvényesítheti. Meglehet többen mondani fogják „már elkéstünk“, de én azt mondom „Mieux vant tard que jamais.“ ta rttdéki hangok a törvényhatóságok rendezéséről. Sz. Keresztur, június 23-dik 1870. 20. §. A bizottság áll fele részben a legtöbb államadót fizető honpolgárokból-----“ Többször hallottam azon nézetet felemlíteni, „hogy azért szükséges a vagyon képviseltetése, mert a birtokost több érdek fűzi a közügyekhez, s mert a vagyontalan nem lévén, hogy mit veszítsen, könnyen túlkapásokba mehet, s a társadalmi rend veszélyeztetve lehetne. Ennél czifrább phrázist még csak képzelni is alig lehet. Aki fizeti az elméletet, s ki politikai üdvösségét a tekintélyek előtti hajlongásban leli fel, annak számára legyen szabad b. Eötvös szavait idéznem: (úgy hiszem, b. Eötvös csak megjárja tekintélynek a theoriában !) „Én szívesen megismerem a vagyonosabbak valamennyi elsőbbségeit, és erősen meg vagyok győződve, hogy a szerep, polgártársaiknak mindenben, mi az álladalom javára czéloz, például szolgálni, őket illeti; de ha valaki a felséges tőkepénz iránti tiszteletében s azon véghetlenül felszínes műveltség bámulásában, melyet a vagyonosabb osztályok bírnak, annyira megyen, hogy a hazaszeretetet, a közjóérti áldozatkészséget kirekesztőleg ezen osztályoknál keresi, akkor kezembe veszem a történetet, s kérdem: ennek melyik lapján találhatni bizonyítékot ily gyászos állítás támogatására ?„*) így szól Eötvös, s nekem az elméleti téren semmi hozzáadni valóm sincs. De gyakorlatilag tekintve e kérdést, vizsgáljuk meg concrete, hogy valyon csakugyan szükséges e a vagyonnak mint ilyennek képviseltetése, s valyon az igazgatási tökély inkább érdekében fekszik-e a vagyonos , mint a szegény osztálynak ? E vizsgálódásnál önként felmerül azon kérdés, hogy mi az a bizottmányi teendő, mit a szegények túlnyomó befolyása veszélyeztetne ? E teendőkről a 43. §. részletes felvilágosítást nyújt. Én csak néhányat említek meg a fontosabbak közül. A kormányzat ellenőrzésének joga a felsőbb rendeletek megvitatása által; törvények kihirdetése ; a törvényhatóságok úgynevezett statutarius joga; az önadóztatás jogának gyakorlata; előterjesztések megtétele az országgyűléshez törvényhozási intézkedések tárgyában; levelezési jog ; tisztviselők választása s azoknak feleletre vonása; községi ügyek másodfokú ellátása stb. Már most rendre véve e teendőket, szeretném, ha valaki nekem megfejtené, miért áll a gazdagnak inkább érdekében a kormányzatot ellenőrizni ? Hogy pedig a kevésbé vagyonosnak inkább érdekében áll, hogy a törvények kihirdettessenek, azt, ha csak a hivatalos lap drágaságát vesszük is figyelembe, úgy hiszem senki sem fogja kétségbe vonni. Hát ugyan, a statutarius jog gyakorlata nem ugyanazon eredményeket szüli-e akármely osztály *) Eötvös: A XIX század uralk. eszm. befolyása az álladalomra. I. k. 233. használja azt? A téves használat nem szintéig káros-e a szegényre mint a gazdagra nézve ? A tisztviselők munkakörének megállapítás, közlekedési eszközökről való gondoskodás, s a törvények végrehajtása körüli intézkedések — melyek a szabványalkotás jogkörét képezik — nem épen úgy érdekében áll e a szegénynek, mint a gazdagnak ? Sőt a jó közlekedési vonal, míg a vagyonosabbaknál inkább csak eszközjavadalmak elnyerésére addig a szegény, átviteli kereskedést űző osztálynál, életfentartási tényező. Vagy talán azt hiszik, hogy a kevésbbé vagyonosak, könnyelműebben bánnak az önadóztatás jogával? Hisz talán nem kell bizonyítanom, hogy a töke és a szükségletek fedezésére irányuló lehetőség között nincsen egyenes arány. Egy 1000 frt tökével bíró egyén inkább befejezhet, s könnyebben nélkülözhet 10 frtot, mint egy 100 frt tökével bíró 1 frtot. Ami pedig a tisztviselők választását illeti, úgy hiszem szembeszökő igazság mindenki előtt az, hogy a szegényebb osztálynak inkább érdekében áll, hogy jellemes, szorgalmatos és qualifikált tisztviselők legyenek az igazgatással megbízva, mint a gazdagoknak , mert meglehet, hogy ez utóbbiak, elágazó érdekeiknél fogva többször igénybe veszik a tisztviselők hivatalos működését, de hjába, azt már el nem tagadhatjuk, hogy a társasági kötelékeknél fogva ezek, közelebb állanak a hivatalnokokhoz, mint amazok. Ezen felül a megvesztegetésnek többféle eszközével rendelkezik a gazdag, mint a szegény. Ama hangzatos parazis tehát, hogy a gazdagabb osztály több érdekegységgel, mérséklettel és czélirányossággal jár el a közügyek terén , a bizottmányi teendőket megvizsgálva, semmisnek bizonyul be. De nem indulhatott a kormány sem nézetből ki, midőn a 20. §, megállapította. Hiszen ha a vagyont, mint egyedül üdvözítő politikai faktort akarta volna jogképességgel felruházni, akkor ennek logikája nem az lett volna, hogy a bizottmányi tagok fele részben a nagyobb birtokosokból álljanak , hanem, hogy egy megye területén lévő összes vagyonnak fele képviseltessék a bizottmányban, s a másik felét képviseljék a választott biz. tagok. Mert hogy ez jelenleg nem így van, azt könnyű átlátni, ha meggondoljuk, hogy például Udvarhelyszéken, hol az új javaslat értelmében mintegy 90 egyén jutna be birtokánál fogva a bizottmányba, e birtokosok legmagasabb számítás szerint is legfelebb 20 mildnyi területet képviselnének, a a másik 90 választott egyén képviseletére maradna mintegy 49 — 500 mértföld. De még azért sem tekinthette a kormány a tőkét a politikai üdvösség legbiztosabb forrása gyanánt, mert akkor a bizottmányt nemcsak fele részben, hanem egészen a nagyobb birtokosokból állította volna össze. Egészen más indokoknak kellett hogy az irányadó köröket vezessék. Jövő alkalommal szólok ez indokról is. Most még csak azon ellenvetésre kívánok válaszolni, hogy: „birtokos osztálynál van a nagyobb műveltség.“ Szívesen elismerem azt, hogy a vagyonosabbak rendelkezésére sokkal több közművelődési eszköz áll, mint a szegények számára. De ebből azt következtetni, hogy minden gazdag ember egyszersmind rendelkezni is fog amaz eszközökkel, hogy teljes erejéből igyekszik vagyona nagysága szerint arányosítani kiképeztetését; hogy öntudatával bir mindenik azon politikai állásnak, melyre öt birtoka minősítl, hogy ellenben a szegényebb ember nem igyekszik a kor színvonalát elérni; hogy nála hiányzik azon elem, mely az emberiség minden mozzanatának évszázadok óta jelszava: a haladás; hogy nála megtagadta volna magát a természet organismussá, a a mozgást tespedés váltotta fel: ezt állítani okszerűen úgy hiszem nem lehet; ez nem volna egyéb, mint haszontalan rágalmat szórni a tényleges viszonyok szeme közé, mint meghazudtolni egy nemzetnek jövőjében vetett hitét! De hazánk viszonyait véve fel, itt apodiktice lehet állítani, hogy a miveltség azon niveauján, melyet egy bizottmányi tagtól megkívánhatni, nem a birtokos, hanem az úgynevezett honoratior osztály áll. Tudjuk pedig, hogy a társadalom melyik osztályából fejlődtek, a honoratiorok. Nagy földbirtokos, tőkepénzes, gyáros vagy kereskedő — bizony legkevesebb van közöttük. S pedig a honoratiorok, bizonyára a lehető legjobb nevelést adják gyermekeiknek is. S a 20. § szerint e keletkezendő generatio is ki lesz zárva a bizottmányból. Mert azt hinni tévedés volna, hogy az igazságtalanságon a „czellemdus“-nak nevezett 23. §. segíteni fog. A honoratiorok nagyobb része anynyira vagyontalan, hogy ha államadójuk kétszeresen számítatik, sem fognak mint birtokosok a bizottmányba bejuthatni. Hogy a miveltséget, bizonyos politikai jogok gyakorlatára mint nincs étvényt tekintsük, azt a legtöbb esetben elfogadom; de hogy a miveltség méránjául a birtokmennyiséget vegyük fel, ez a lehető legnagyobb absurdum. Ugyanis, ha azt mondjuk, hogy a nagyobb birtokosok a miveltebbek, akkor a képzettségi fokot a birtok nagyságáról tételezzük fel, s arra a következtetésre jutunk, hogy minél nagyobb valakinek a birtoka, annál nagyobb a miveltsége. S ha ez így áll, akkor ne kívánjatok a biráktól is más qualificatiót, mint bizonyos meghatározott birtokmennyiséget ! Ez azon állítás logicája, hogy a birtokos osztálynál van a nagyobb miveltség. De szabad legyen érvelésemet ismét tekintélyre hivatkozva, b. Eötvös szavaival bezárnom. „A vagyonosság fokából nem következtethetni az egyén műveltségének fokára, s addiglan, mig a birtok s a birtokosnak személyes tulajdonai nem állanak arányban egymással, azaz, mig az örökösödési jog meg nem szüntettetett, s az elv: a cha- CUD selon la capacité, a chaque capacité selon ses oeuvres, általános elfogadást nem nyert, — addig tan nem is fog a miveltség mérőjéül tekintet betűt.“ • Bartha Miklós, államok legnagyobb szégyenfoltját is megsemmisité; napjainkban mégis kevesen vannak, a kik vádjainak alaposságát el ne ismernék; kevesen olyanok, a kik meg ne lennének győződve arról, hogy csak azoknak tények által megczáfolása teheti Északamenkát . Anglia büszkesége és dicsőségévé, egy óriás-világgá — mint Coleridge mondja , amely hasonló Angliához, ezt egy Dap gorceón keresztül tekintve. Molnár Antal: Gr. Széchenyi István „Blick“-je. Közli K. Papp Miklós. LXXIII. Függelék. A magyar alkotmány alapját azon szerződés képezi, melyet az „Anonymus Belae regis nótárius“ czim alatt ismeretes névtelen történész bizonysága szerint, a hét magyar törzs, midőn mostani hazánkat — Magyarországot — elfoglalták, következő feltételek mellett kötött: 1. Hogy ők és utódaik, fejedelmeiket folyvást Imosz (a hét vezérek egyike) utódai közül nyerjék. 2. Hogy mind abban, mit közösen szereznek, mindemk kikapja a maga részét. iixi r ■ m've* Almost szabad akarattal választották fejedelmükké, sem öké . , , . . Ők, sem maradékaik a fejedelem tanácsából ki ne zárathassanak 4. Hogy ha ők vagy utódaik a fejedelem ellenében az árulás bűnét követnék el, a vétkesnek vére folyjon. 5. Hogy ha Álmos ivadékai közül valamelyik megkísértené ez ünnepélyes szerződés megszegését, száműzetéssel bűnhődjék. Magyarországnak ezen alapon keletkezett és tovább épített alkotmánya, az Álmos Árpád házból származott fejedelmek és királyok alatt, különösen az első király sz. István és utódai idejében a legszebb virágzásnak örvendett. II. András király azonban bár trónra lépte alkalmával az ország jogainak megtartására esküvel kötelezte magát, a birodalmat könnyelműsége , ügyetlen kormányzása és oktalan vesztegetése által, továbbá a pénzügyeknek a zsidók és izmaeliták kezeibe bocsátása, s végre az udvaronczainak megengedett határtalan önkény által a romlás szélére vezette. Ennek megakadályozására János esztergomi érsek, az egyház többi tagjaival egyesülten, valamint a nemesség hozzájárulásával arra bírta a királyt, hogy arany függő pecsétével ellátott, s ennélfogva aurea bulla-nak nevezett, harmincegy pontból álló okmányban, mint a bevezetésben maga is mondja, a nemességnek és az ország egyéb lakosainak sz. István király által adományozott jogokat és szabadságokat visszaadja, és más egyebeket is, miket a birodalom boldogulására szükségesnek tartott, elrendeljen. Az igy keletkezett s az úgynevezett „Corpus juris hungarici“ czimű törvényczikk gyűjteményben „Andreas II. Regis Decretum“ fejezete alatt előforduló charta magna lényegesebb pontjait alább azon megjegyzéssel közöljük, hogy a „Servientes“ szó alatt a nemesség értendő: „Nec nos (rex) nec posteri nostri servientes capiant vei destruant, nisi priut citati fuerint, et ordine judiciario convicti. (Art. 2.)“ „Nullám collectam (adó) colligi faciemus super praedia servientium: nec super populos eeclesiarum.“ (Art. 3.) „Si quÍ8 serviens sine filio decesserit, quartam partém possessionis filia obsineat: de íesiduit sicut voluerit, disponat, si morte praeventus disponere non poterit, proprinqui sui obtineant: si nullám ge, nerationem habuerit, rex obtunebit.“ (Art. 4.) „Comites parochiai (a főispánok) praedia servientium non discutians, (nem birnak joghatósággal a nemzeti jószágok fölött) (Art. 5.) „Si rex extra regnum exercitum ducere voluerit, servientes cum ipso ire non teneantur, nisi pro pecunia ipsius; si vero exercitus (hostilis) venerit supra regnum, omnes universaliter hre teneantur.“ (Art. 7.) „Palatínus omnes homines regni indifferentes discutiat: sed causas nobilium, quae ad perditionem capitis, vel ad destructi onem pertinens, sine seientia regis terminare non possit.“ (Art. 8.) „Hospites (külföldiek) si ad regnum venerent. sine consilio regni ad dignitates non promoveantur “ (Art. 11.) Uxores decedentium, vel damnatorum ad mortem, non frandentur dote sua.“ (Art. 12.) Tobagiones (a főnemesség) ita segnantur curiam regis, ut pauperes per eos non oprimantur, nec spolientur.“ (Art. 13.) Si qui comes honorifice se non habuent, vel destruxerit populos castri sui, coram omni reguo dignitate sua spolietur, cum restitutione ablatorum.“ (Art. 14 ) y „Possessionibus quas quis justo servitio obtinuerit, non privetur.“ (Art. 17.) „Jobbagiones castrorum (rustici) teneantur secundum libertatém a sancto Rege Stephano institutam, similiter et hospites secundum libertatém ab initio eis concessam.“ (Art. 19.) „Episcopi super praedia serviontium equis regis decimas non dent : nec ad praedia regalia populi eorumdem decimas suas apportare teneantur: porci regis in silvis vel pratis servientium non pascantur.“ (Art. 21.) „Comites camerarii monetarum nobile» regni — ÓOÖ — Politikai reflexiók. VIII. A mi ezen elvnek végletteljes jelentékenyeiget kölcönöl, az annak nem lényege sem pedig már megczáfolt új volta, hanem a mai korszaknak pusztító tendentiája, melynek kisebb nagyobb mértékben jelszónt szolgál. Ámbár a „saffrage universel,“általános szavazat, a nép felségének csak természetes következménye is nélkülözhetlen kelléke, napjainkban mégis egy önnálló elv méltóságára emelkedtek. Hogy lehet tehát ezen suffrage universell fogalmát meghatározni? Nem egyéb az, *) Eötvös. A XIX. sz. aralk. eszm. befolyása az álladalomra. I. köt. 248. 1. miot a nép felségének nyilvánitása 71ixobb,vagy kis ideig és egy őzés elérésére. Az áltlános szavazati jog állami társadalomban szüntelen 871 repelés soha sem lesz képes. Kivételes esetekben midőn már semmi más jogczimre nem lehetett hiivatkozni, rövid idő alatt már több ízben tett szolgálatot mint segédezket, s úgy látszik, hogy a közelebb jövőben is Francziaország Schleswig északi részében szereplés vár reá, s mivel a mifrea universes ügyes kezekben nagy hatású, meglehe*tünk győződve, hogy azon politikai zavarokb*, melyek sötét föllegekként Európa egén közel és messze távolban mutatkoznak, fontos szerepre van hivatva. Utoljára vegyünk egy más politikai elvet nem ügyre, mely nem annyira lényege folytán, míg inkább az uralkodó nyelvszokás szerint miodeotis liberalismus — szabadelvűségnek — neveztet. Ezen szóval „liberalismus“ néhány évtizeddel előtt politikai szabadság utáni bizonyos törekvést neveztek meg; sokan mai nap is igy fogják azt föl; azonban a többség a „liberális“ epithetont a jelen korbeli alkotmány theoria híveinek tulajdonítja. Ezen theoriának egy igen, de igen gyenge oldala van, arra törekszik ii, hogy a fejedelmi és népfölség egymással alig megegyeztethető elveit egymás mellett egy időben s egyenlő erőben megtartsa, mi tettlegesen lehetetlen lévén, az alkományi rendszer egészben s nagyban szüntelen abban fáradozik , hogy ezen két elv egymásmellett és egy időbeni uralkodásának legalább külszínt kölcsönözzön. Ha ezen theoria a valódi állami életre egész terjedelmében alkalmaztatik, a nép megszűnik alatvaló népnek lend, s fejedelem többé nem uralkodó fejedelem, miből ugyan e két hatalom között gyakran összekocczanások keletkeznek, de mi a népet egyrészt a népfölség másrészt a kényuralom rost következményeitől megkíméli vagy is egyik vagy másik bekövetkezését föltartóztatja, szüntelen alkudozás által. Ezek lévén a constitutionalismusnak fögyönge, jőrosz és jó oldalai, még néhány mellékes árnyoldalát csak azért kívánom földeríteni, hogy az egymással küzdő elvek erőit megmérhesse.Ámbár a liberalismus e peretben valóban a leghatalmasabb politikai elv, a tapasztalat tanúskodik a mellett, hogy az izeo theoria szabályai szerint életbe léptetett legjobb intézmények gyakran nem hozzák meg fenn is alól is várt gyümölcsöt, hogy az alkotmányi rendszer gyakran az igen tiszteletre méltó kisebbséget a többség kegyelmére bízza, melynek nem mindig tündöklő a nagylelkűsége, s többségre tevén szert az előbbi kisebbség, tért ad ennek a visszatorlásra atb. hanem: „nis sub luna perfectam “ Habár azonban az alkotmányi rendszer a népek boldogságának nem is csodaszere és a társadalom lehető legkielégítőbb viszonyinak föltételei talán csak még ezentúl találandók föl, annyi mégis tagaddatlan, hogy ezen rendszer alkatrészének hasznossága fényesen bebizonyult s azért tartósságát nem lehet kétségbe vonni. Ha az eddig fölsorolt politikai elvek egymássali ellenkezését és küzdelmét átpillantjuk és szemlét tartunk az egyes elvek képviselői vagy hívei fölött, röviden ezeket következtethetjük: A fejedelmi tekintély elve küzd a népfelség elvével; a fejedelmi felség eddigi istápjai, az örökösségi, történelmi jog (és a legitimitás) roskadni kezdvén, a fejedelmi hatalom hossza ellentállás után a libaralismust választotta szövetségeséül, mely e kit ellentét kiegyezkedtetésére érzi magát hivatva. Mint: Ismaelitae et Judaei id fieri non possint.* (Art. 24.) „Pos8essiones extra regnum (eitraueis) non conferantur: collatae vel vinditae extraneis populo regni ad redimentum reddantur.“ (Art. 26.) „Si quis ordine judiciario fuerit condemnatus, nullus potentum, possit cum defendere,“ (Art. 28.) „Quodsi nos, (rex.) vel aliquis sraccessorum nostrorum huic dispositioni nostrae contraire voluorit, liberam habeant sine nota aliqujus infidelitatis, eam episcopi quam nobiles regoi universi, eorumque posteri nobis et nostris successoribus resistendis et contradicendi in perpetuum facultatem.“ (Art. 31.) Ezen utósó, a „Clausula Bullae aureae“ nevezet alatt híressé vált pont, mely a nemességet a törvényszegő király elleni fölkelés jogával ruházta fel, még II. András életében az 1231. évi országgyűlésen oda módosíttatott ugyan, hogy az ország törvényei ellen vétő király az esztergomi érsek által egyházi átok alá vettessék, azonban e czikk eredeti szervezetében, és pedig mint a nemesség alapjogainak legfontosabbika, Werbőczynek, később említendő „Opus tripartitum“-ába (Partis I. titulo 9. § 6.) felvétetett, és ennek folytán épp úgy az ausztriai házból származott királyok elseje I. Ferdinánd, mint annak minden utódai által I. Lipótig, az Aurea Bulla egyéb tartalmával együtt, koronázási eskü által megerősíttetett. Végre I. Lipót alatt kijelentették ugyan a rendek, az 1687-ki országgyűlés alkalmával, a 4. törvényczikk 1 §-ban, hogy az arany Bulla nevezett záradéka megszüntetik, de azon határozott kikötéssel, hogy a Bulla egyéb rendeletei hiánytalanul fenntartassanak, és a király és utódai a rendeket „mipsorum avitis juribus, privilegii* libertatibusque, et legibus in omne tempus conservatumi sint.*