Magyar Polgár, 1870. július-december (4. évfolyam, 76-175. szám)

1870-07-01 / 76. szám

76-ik szám több gazdasági és iparegyesületek— , ez is __ véleményezésével — döntő befo­­g­ását sok tekintetben érvényesítheti. Meglehet többen mondani fogják „már elkéstünk“, de én azt mondom „Mieux vant tard que jamais.“ ta­ rttd­éki hangok a törvényhatóságok ren­dezéséről. Sz. Keresztur, június 23-dik 1870. 20. §. A bizottság áll fele részben a legtöbb államadót fizető honpolgárokból-----“ Többször hallottam azon nézetet felemlíteni, „hogy azért szükséges a vagyon képviseltetése, mert a birtokost több érdek fűzi a közügyekhez, s mert a vagyontalan nem lévén, hogy mit veszít­sen, könnyen túlkapásokba mehet, s a társadalmi rend veszélyeztetve lehetne. Ennél czifrább phrázist még csak képzelni is alig lehet. A­ki fizeti az elméletet, s ki politikai üdvösségét a tekintélyek előtti hajlongásban leli fel, annak számára legyen szabad b. Eötvös sza­vait idéznem: (úgy hiszem, b. Eötvös csak meg­járja tekintélynek a theoriában !) „Én szívesen megismerem a vagyonosabbak valamennyi elsőbb­ségeit, és erősen meg vagyok győződve, hogy a szerep, polgártársaiknak mindenben, mi az állada­­lom javára czéloz, például szolgálni, őket illeti; de ha valaki a felséges tőkepénz iránti tiszteletében s azon véghetlenül felszínes műveltség bámulásában, melyet a vagyonosabb osztályok bírnak, annyira megyen, hogy a hazaszeretetet, a közjóérti áldo­zatkészséget kirekesztőleg ezen osztályoknál keresi, akkor kezembe veszem a történetet, s kérdem: ennek melyik lapján találhatni bizonyítékot ily gyászos állítás támogatására ?„*) így szól Eötvös, s nekem az elméleti téren semmi hozzáadni valóm sincs. De gyakorlatilag tekintve e kérdést, vizsgál­juk meg concrete, hogy valyon csakugyan szüksé­ges e a vagyonnak mint ilyennek képviseltetése, s valyon az igazgatási tökély inkább érdekében fekszik-e a vagyonos , mint a szegény osztály­nak ? E vizsgálódásnál önkén­t felmerül azon kér­dés, hogy mi az a bizottmányi teendő, mit a sze­gények túlnyomó befolyása veszélyeztetne ? E teendőkről a 43. §. részletes felvilágosítást nyújt. Én csak néhányat említek meg a fontosab­bak közül. A kormányzat ellenőrzésének joga a felsőbb rendeletek megvitatása által; törvények kihirdetése ; a törvényhatóságok úgynevezett statutarius joga; az önadóztatás jogának gyakorlata; előterjesztések megtétele az országgyűléshez törvényhozási intéz­kedések tárgyában; levelezési jog ; tisztviselők vá­lasztása s azoknak feleletre vonása; községi ügyek másod­fokú ellátása stb. Már most rendre véve e teendőket, szeretném, ha valaki nekem megfejtené, miért áll a gazdag­nak inkább érdekében a kormányzatot ellenőrizni ? Hogy pedig a kevésbé vagyonosnak inkább érdekében áll, hogy a törvények kihirdettessenek, azt, ha csak a hivatalos lap drágaságát vesszük is figyelembe, úgy hiszem senki sem fogja két­ségbe vonni. Hát ugyan, a statutarius jog gyakorlata nem ugyanazon eredményeket szüli-e akármely osztály *) Eötvös: A XIX század uralk. eszm. befolyása az ál­­ladalomra. I. k. 233­­. használja azt? A téves használat nem szintéig ká­ros-e a szegényre mint a gazdagra nézve ? A tiszt­viselők munka­körének megállapítá­s, közlekedési eszközökről való gondoskodás, s a törvények vég­rehajtása körüli intézkedések — melyek a szab­vány­alkotás jogkörét képezik — nem épen úgy érdekében áll e a szegénynek, mint a gazdagnak ? Sőt a jó közlekedési vonal, míg a vagyonosabbak­­nál inkább csak eszköz­javadalmak elnyerésére addig a szegény, átviteli kereskedést űző osztály­nál, életfentartási tényező. Vagy talán azt hiszik, hogy a kevésbbé va­gyonosak, könnyelműebben bánnak az önadóztatás jogával? Hisz talán nem kell bizonyítanom, hogy a töke és a szükségletek fedezésére irá­nyuló lehetőség között nincsen egyenes arány. Egy 1000 frt tökével bíró egyén inkább befejez­het, s könnyebben nélkülözhet 10 frtot, mint egy 100 frt tökével bíró 1 frtot. A­mi pedig a tisztviselők választását illeti, úgy hiszem szembeszökő igazság mindenki előtt az, hogy a szegényebb osztálynak inkább érdeké­ben áll, hogy jellemes, szorgalmatos és qualifikált tisztviselők legyenek az igazgatással megbízva,­­ mint a gaz­dagoknak , mert meglehet, hogy ez utób­biak, elágazó érdekeiknél fogva többször igénybe veszik a tisztviselők hivatalos működését, de h­­jába, azt már el nem tagadhatjuk, hogy a társa­sági kötelékeknél fogva ezek, közelebb állanak a hivatalnokokhoz, mint amazok. Ezen felül a meg­vesztegetésnek többféle eszközével rendelkezik a gazdag, mint a szegény. Ama hangzatos parazis tehát, hogy a gaz­dagabb osztály több érdekegységgel, mérséklettel és czélirányossággal jár el a közügyek terén , a bizottmányi teendőket megvizsgálva, semmisnek bi­zonyul be. De nem indulhatott a kormány se­m nézetből ki, midőn a 20. §, megállapította. Hiszen ha a vagyont, mint egyedül üdvözítő politikai faktort akarta volna jogképességgel felruházni, akkor ennek logikája nem az lett volna, hogy a bizottmányi ta­gok fele részben a nagyobb birtokosokból álljanak , hanem, hogy egy megye területén lévő összes va­gyonnak fele képviseltessék a bizottmányban, s a másik felét képviseljék a választott biz. tagok. Mert hogy ez jelenleg nem így van, azt könnyű átlátni, ha meggondoljuk, hogy például Udvarhely­széken, hol az új javaslat értelmében mintegy 90 egyén jutna be birtokánál fogva a bizottmányba, e birtokosok legmagasabb számítás szerint is leg­felebb 2­0 mildnyi területet képviselnének, a a másik 90 választott egyén képviseletére maradna mintegy 49 — 50­0 mértföld. De még azért sem tekinthette a kormány a tőkét a politikai üdvösség legbiztosabb forrása gyanánt, mert akkor a bizottmányt nemcsak fele részben, hanem egészen a nagyobb birtokosok­ból állította volna össze. Egészen más indokoknak kellett hogy az irányadó köröket vezessék. Jövő alkalommal szólok ez indokról is. Most még csak azon ellenvetésre kívánok válaszolni, hogy: „bir­tokos osztálynál van a nagyobb m­ű­­veltség.“ Szívesen elismerem azt, hogy a vagyonosab­bak rendelkezésére sokkal több közművelődési esz­köz áll, mint a szegények számára. De ebből azt következtetni, hogy minden gazdag ember egy­szersmind rendelkezni is fog amaz eszközökkel, hogy teljes erejéből igyekszik vagyona nagysága szerint arányosítani kiképeztetését; hogy öntudatával bir mindenik azon politikai állás­­nak, melyre öt birtoka minősítl, hogy ellenben a szegényebb ember nem igyekszik a kor színvona­lát elérni; hogy nála hiányzik azon elem, mely az emberiség minden mozzanatának évszázadok óta jelszava: a haladás; hogy nála megtagadta volna magát a természet organismussá, a a moz­gást tespedés váltotta fel: ezt állítani okszerűen úgy hiszem nem lehet; ez nem volna egyéb, mint haszontalan rágalmat szórni a tényleges viszonyok szeme közé, mint meghazudtolni egy nemzetnek jövőjében vetett hitét! De hazánk viszonyait véve fel, itt apodiktice lehet állítani, hogy a miveltség azon niveauján, melyet egy bizottmányi tagtól megkívánhatni, nem a birtokos, hanem az úgynevezett honoratior osz­tály áll. Tudjuk pedig, hogy a társadalom melyik osztályából fejlődtek, a honoratiorok. Nagy föld­­birtokos, tőkepénzes, gyáros vagy kereskedő — bizony legkevesebb van közöttük. S pedig a ho­noratiorok, bizonyára a lehető legjobb nevelést adják gyermekeiknek is. S a 20. § szerint e ke­letkezendő generatio is ki lesz zárva a bizottmány­ból. Mert azt hinni tévedés volna, hogy az igaz­ságtalanságon a „czellemdus“-nak nevezett 23. §. segíteni fog. A honoratiorok nagyobb része any­­nyira vagyontalan, hogy ha államadójuk kétszere­sen számí­tatik, sem fognak mint birtokosok a bi­zottmányba bejuthatni. Hogy a miveltséget, bizonyos politikai jogok gyakorlatára mint nincs étvényt tekintsük, azt a legtöbb esetben elfogadom; de hogy a miveltség méránjául a birtokmennyiséget vegyük fel, ez a lehető legnagyobb absurdum. Ugyanis, ha azt mondjuk, hogy a nagyobb birtokosok a mivelteb­bek, akkor a képzettségi fokot a birtok nagysá­gáról tételezzük fel, s arra a következtetésre ju­tunk, hogy minél nagyobb valakinek a birtoka, annál nagyobb a miveltsége. S ha ez így áll, ak­kor ne kívánjatok a biráktól is más qualificatiót, mint bizonyos meghatározott birtokmennyiséget ! Ez azon állítás logicája, hogy a birtokos osz­tálynál van a nagyobb miveltség. De szabad legyen érvelésemet ismét tekin­télyre hivatkozva, b. Eötvös szavaival bezárnom. „A vagyonosság fokából nem következtethetni az egyén műveltségének fokára, s addiglan, mig a birtok s a birtokosnak személyes tulajdonai nem állanak arányban egymással, azaz, mig az örökö­södési jog meg nem szüntettetett, s az elv: a cha- CUD selon la capacité, a chaque capacité selon ses oeuvres, általános elfogadást nem nyert, — addig tan nem is fog a miveltség mérőjéül tekintet betűt.“ •­ Bartha Miklós, államok legnagyobb szégyenfoltját is megsemmisi­­té; napjainkban mégis kevesen vannak, a kik vád­jainak alaposságát el ne ismernék; kevesen olya­nok, a kik meg ne lennének győződve arról, hogy csak azoknak tények által megczáfolása teheti Északamenkát . Anglia büszkesége­ és dicső­ségévé, egy óriás-világgá — mint Coleridge mondja , a­mely hasonló Angliához, ezt egy Dap gorceón keresztül tekintve. Molnár Antal: Gr. Széchenyi István „Blick“-je. Közli K. Papp Miklós. LXXI­II. Függelék. A magyar alkotmány alapját azon szerződés képezi, melyet az „Anonymus Belae regis nótárius“ czim alatt ismeretes névtelen történész bizonysága szerint, a hét magyar törzs, midőn mos­tani hazánkat — Magyarországot — elfoglalták, kö­vetkező feltételek mellett kötött: 1. Hogy ők és utódaik, fejedelmeiket folyvást Imosz (a hét vezérek egyike) utódai közül nyerjék. 2. Hogy mind abban, mit közösen szereznek, mindemk kikapja a maga részét. iixi r ■ m've* Almost szabad akarattal válasz­tották fejedelmükké, sem ök­é . , , . . Ők, sem maradékaik a fe­jedelem tanácsából ki ne zárathassanak 4. Hogy ha ők vagy utódaik a fejedelem el­lenében az árulás bűnét követnék el, a vétkesnek vére folyjon. 5. Hogy ha Álmos ivadékai közül valamelyik megkísértené ez ünnepélyes szerződés megszegését, száműzetéssel bűnhődjék. Magyarországnak ezen alapon keletkezett és tovább épített alkotmánya, az Álmos­ Árpád házból származott fejedelmek és királyok alatt, különösen az első király sz. István és utódai idejében a leg­szebb virágzásnak örvendett. II. András király azon­ban bár trónra lépte alkalmával az ország jogainak megtartására esküvel kötelezte magát, a birodalmat könnyelműsége , ügyetlen kormányzása és oktalan vesztegetése által, továbbá a pénzügyeknek a zsidók és izmaeliták kezeibe bocsátása, s végre az udva­­ronczainak megengedett határtalan önkény által a romlás szélére vezette. Ennek megakadályozására János esztergomi érsek, az egyház többi tagjaival egyesülten, valamint a nemesség hozzájárulásával arra bírta a királyt, hogy arany függő pecsétével ellátott, s ennélfogva aurea bulla-nak nevezett, harminc­egy pontból álló okmányban, mint a beve­­zetésben maga is mondja, a nemességnek és az or­­­­szág egyéb lakosainak sz. István király által ado­mányozott jogokat és szabadságokat visszaadja, és más egyebeket is, miket a birodalom boldogulására szükségesnek tartott, elrendeljen. Az igy keletkezett s az úgynevezett „Corpus juris hungarici“ czimű törvényczikk gyűjte­ményben „Andreas II. Regis Decretum“ fe­jezete alatt előforduló charta magna lényegesebb pontjait alább azon megjegyzéssel közöljük, hogy a „Servientes“ szó alatt a nemesség értendő: „Nec nos (rex) nec posteri nostri servientes capiant vei destruant, nisi priut citati fuerint, et ordine judiciario convicti. (Art. 2.)“ „Nullám collectam (adó) colligi faciemus su­per praedia servientium: nec super populos eeclesia­­rum.“ (Art. 3.) „Si quÍ8 serviens sine filio decesserit, quartam partém possessionis filia obsineat: de íesiduit sicut voluerit, disponat, si morte praeventus disponere non poterit, proprinqui sui obtineant: si nullám ge­­, nerationem habuerit, rex obtunebit.“ (Art. 4.) „Comites parochiai (a főispánok) praedia ser­vientium non discutians, (nem birnak joghatósággal a nemzeti jószágok fölött) (Art. 5.) „Si rex extra regnum exercitum ducere volu­erit, servientes cum ipso ire non teneantur, nisi pro pecunia ipsius; si vero exercitus (hostilis) venerit supra regnum, omnes universaliter hre teneantur.“ (­Art. 7.) „Palatínus omnes homines regni indifferentes discutiat: sed causas nobilium, quae ad perditionem capitis, vel ad destructi onem pertinens, sine seien­­tia regis terminare non possit.“ (Art. 8.) „Hospites (külföldiek) si ad regnum venerent. sine consilio regni ad dignitates non promoveantur “ (Art. 11.) Uxores decedentium, vel damnatorum ad mor­tem, non frandentur dote sua.“ (Art. 12.) Tobagiones (a főnemesség) ita segnantur cu­riam regis, ut pauperes per eos non oprimantur, nec spolientur.“ (Art. 13.) Si qui comes honorifice se non habuent, vel destruxerit populos castri sui, coram omni reguo dig­­nitate sua spolietur, cum restitutione ablatorum.“ (Art. 14 ) y „Possessionibus quas quis justo servitio obti­­nuerit, non privetur.“ (Art. 17.) „Jobbagiones castrorum (rustici) teneantur se­cundum libertatém a sancto Rege Stephano institu­­tam, similiter et hospites secundum libertatém ab initio eis concessam.“ (Art. 19.) „Episcopi super praedia serviontium equis re­gis decimas non dent : nec ad praedia regalia po­­puli eorumdem decimas suas apportare teneantur: porci regis in silvis vel pratis servientium non pas­­cantur.“ (Art. 21.) „Comites camerarii monetarum nobile» regni — ÓOÖ — Politikai reflexiók. VIII. A mi ezen elvnek végletteljes jelentékenyei­­get kölc­önöl, az annak nem lényege sem pedig már megczáfolt új volta, hanem a mai korszak­nak pusztító tendentiája, melynek kisebb nagyobb mértékben jelszónt szolgál. Ámbár a „saffrage uni­­versel,“általános szavazat, a nép felségének csak természetes következménye is nélkü­lözhetlen kel­léke, napjainkban mégis egy önnálló elv méltósá­gára emelkedtek. Hogy lehet tehát ezen suffrage universell fogalmát meghatározni? Nem egyéb az, *) Eötvös. A XIX. sz. aralk. eszm. befolyása az álla­­dalomra. I. köt. 248. 1. m­iot a nép felségének nyilvánitása 71ixobb,v­agy kis ideig és egy őzés elérésére. Az áltlános szavazati jog állami társadalomban szüntelen 871 repelés soha sem lesz képes. Kivételes esetekben midőn már semmi más jogczimre nem­ lehetett hii­vatkozni, rövid idő alatt már több ízben tett­­ szolgálatot mint segédezket, s úgy látszik, hogy a közelebb jövőben is Francziaország Schleswig é­­szaki részében szereplés vár reá, s mivel a mifr­ea uni­verses ügyes kezekben nagy hatású, meglehe*­tünk győződve, hogy azon politikai zavarokb*, melyek sötét föllegekként Európa egén közel és messze távolban mutatkoznak, fontos szerepre van hivatva. Utoljára vegyünk egy más politikai elvet nem ügyre, mely nem ann­yira lényege folytán, míg­ inkább az uralkodó nyelvszokás szerint miodeotis liberalismus — szabadelvűségnek — neveztet. Ezen szóval „liberalismus“ néhány évtizeddel­­ előtt politikai szabadság utáni bizonyos törekvést neveztek meg; sokan mai nap is igy fogják azt föl; azonban a többség a „liberális“ epithetont a jelen korbeli alkotmány theoria híveinek tulajdo­nítja. Ezen theoriának egy igen, de igen gyenge oldala van, arra törekszik i­i, hogy a fejedelmi és népfölség egymással alig megegyeztethető elveit egymás mellett egy időben s egyenlő erőben meg­tartsa, mi tettlegesen lehetetlen lévén, az alkom­á­nyi rendszer egészben s nagyban szüntelen abban fáradozik , hogy ezen két elv egymásmellett és egy időbeni uralkodásának legalább külszínt köl­csönözzön. Ha ezen theoria a valódi állami életre egész terjedelmében alkalmaztatik, a nép megszű­nik alatvaló népnek lend­, s fejedelem többé nem uralkodó fejedelem, miből ugyan e két hatalom között gyakran összekocczanások keletkeznek, de mi a népet egyrészt a népfölség másrészt a kény­­uralom rost következményeitől megkíméli vagy is egyik vagy másik bekövetkezését föltartóztatja, szüntelen alkudozás által. Ezek lévén a constitutionalismusnak fögyön­­ge, jőrosz és jó oldalai, még néhány mellékes árnyoldalát csak azért kívánom földeríteni, hogy az egymással küzdő elvek erőit megmérhesse.Ámbár a liberalismus e peretben valóban a leghatalmasabb politikai elv, a tapasztalat tanús­kodik a mellett, hogy az izeo theoria szabályai szerint életbe léptetett legjobb intézmények gyakran nem hozzák meg fenn is alól is várt gyümölcsöt, hogy az alkotmányi rendszer gyakran az igen tiszteletre méltó kisebbséget a többség kegyelmére bízza, melynek nem mindig tündöklő a nagylelkűsége, s többségre tevén szert az előbbi kisebbség, tért ad ennek a visszatorlásra atb. hanem: „nis sub luna perfectam “ Habár azonban az alkotmányi rendszer a népek boldogságának nem is csoda­szere és a társadalom lehető legkielégítőbb viszo­­nyinak föltételei talán csak még ezentúl találandók föl, annyi még­is tagaddatlan, hogy ezen rendszer alkatrészének hasznossága fényesen bebizonyult s azért tartósságát nem lehet kétségbe vonni. Ha az eddig fölsorolt politikai elvek egymás­­sali ellenkezését és küzdelmét átpillantjuk és szem­lét tartunk az egyes elvek képviselői vagy hívei fölött, röviden ezeket következtethetjük: A feje­delmi tekintély elve küzd a népfelség elvével; a fejedelmi felség eddigi istápjai, az örökösségi, tör­ténelmi jog (és a legitimitás) roskadni kezdvén, a fejedelmi hatalom hossza ellent­állás után a liba­­ralismust választotta szövetségeséül, mely e kit ellentét kiegyezkedtetésére érzi magát hivatva. Mint: Ismaelitae et Judaei id fieri non possint.* (Art. 24.) „Pos8essiones extra regnum (eitraueis) non conferantur: collatae vel vinditae extraneis populo regni ad redimentum reddantur.“ (Art. 26.) „Si quis ordine judiciario fuerit condemnatus, nullus potentum, possit cum defendere,“ (Art. 28.) „Quodsi nos, (rex.) vel aliquis sraccessorum nostrorum huic dispositioni nostrae contraire volu­­orit, liberam habeant sine nota aliqujus infidelita­­tis, eam episcopi quam nobiles regoi universi, eo­­rumque posteri nobis et nostris successoribus resis­­tendis et contradicendi in perpetuum facultatem.“ (Art. 31.) Ezen utósó, a „Clausula Bullae aureae“ nevezet alatt híressé vált pont, mely a nemességet a törvényszegő király elleni fölkelés jogával ruházta fel, még II. András életében az 1231. évi ország­gyűlésen oda módosíttatott ugyan, hogy az ország törvényei ellen vétő király az esztergomi érsek ál­tal egyházi átok alá vettessék, azonban e czikk ere­deti szervezetében, és pedig mint a nemesség alap­jogainak legfontosabbika, Werbőczynek, később emlí­tendő „Opus tripartitum“-ába (Partis I. titulo 9. § 6.) felvétetett, és ennek folytán épp úgy az ausz­triai házból származott királyok elseje I. Ferdinánd, mint annak minden utódai által I. Lipótig, az Au­rea Bulla egyéb tartalmával együtt, koronázási eskü által megerősíttetett. Végre I. Lipót alatt ki­jelentették ugyan a rendek, az 1687-ki országgyűlés alkalmával, a 4. törvényczikk 1 §-ban, hogy az arany Bulla nevezett záradéka megszüntetik, de azon határozott kikötéssel, hogy a Bulla egyéb rendele­tei hiánytalanul fenntartassanak, és a király és utó­dai a rendeket „m­ipsorum avitis juribus, privilegii* libertatibusque, et legibus in omne tempus conser­­vatumi sint.*

Next