Magyar Polgár, 1873. január-június (7. évfolyam, 1-147. szám)
1873-02-25 / 46. szám
A M. Polgár vegyes számai kaphatók a lyceumi nyomda központi irodájában. Délután 3 órakor a lap megjelenik pontosan. KOLOZSVÁR, FEBR. 24.1873. A vasútüzlet. Tisza Lajos miniszter beterjeszté az országgyűlésnek a régi nagy vasút üzletnek újabb kiadását. Nem kevesebb mint 180 millió forintnyi újabb üzletről és 192 mértföld új vasútépítésről van szó. E vasúthálózat két részre oszlik : az egyik a buda-jámiai északi, a másik a nagy délies országhatár széli vonal. A hálózatba be van vonva mindaz az apró horvát vasút, melyek kiépítése a horvátoknak ígérve volt. A kormány terve az, hogy a pénz beszerzésben és az üzlet kezelésben is része legyen. A szerződés főbb pontjai ezek : az állam átengedi a consortiumnak a zákány-zágrábbi állampályát és megveszi még neki a déli vaspálya társulattól a Károlyvár fiuméi pályát. Az üzleti igazgatóság felét a kormány nevezi ki. A pénz fele részét elsőbbségi kötvények kibocsátása által teszik be, melynek kibocsátási nyereségeiben a társulattal az állam osztozik. A másik részét részvényekkel szerzik be még pedig úgy, hogy 40 milliónyi B. sorozatot, az állam megtartja zsebében mindaddig míg a többi pénz 6%-kot jövedelmez, a többi 40 milliót kibocsátják, de minthogy ez is csak akkor kamatoz, ha a 80 millió elsőbbségi kötvény 6%-kot ad, igen természetes, hogy roszul fog elkelni, mert későn fog kamatozni. Tehát az állam a feletőkében osztozik, de csak egynegyedének veszi hasznát egyelőre. Azt hiszszük, hogy ez nem előnyös. Sőt még nagyobb baj az, hogy neki a fiumei, károlyvári pályát is meg kell venni. Márpedig a déli pályának bizonyára gondja lesz arra, hogy azt minél drágábban adja el, így bizonyára beég az elsőbbségek és részvényekből jövő haszon. Továbbá különös az, hogy a fővonalat e hálózatban a buda-zimonyi képezik. E vonal kiépítése nagyon kívánatos, csak hogy két nehézsége van. Az egyik az, hogy az osztrák állampolgárnak már biztosítva van a kikinda-pancsovai vonal, ez hamarább kiépül és egész erővel versenyezni fog az új pályával, melynek sok hátránynyal kell küzdenie. Nem kellett volna az idegen társulatnak ilyen versenypályát kezébe adni ! A másik nehézség az, hogy a zimonyi öszszeköttetés kieszközölve a szerb kormánytól még nincs, sőt a nyáron épen azzal dicsekedtek a jobboldali lapok, hogy Szerbiát megvetik, megkerülik, természetesen Magyarország nagy kárára ! Azóta nem tudjuk, mire fordult a dolog, de úgy látszik, hogy jónak látják Szerbiához fordulni. Csak kár az, hogy előbb alkudtak a medve bőrére, mint meglőtték volna azt. A fővonal nyugati összeköttetése egészen Bécsnek megy, Bécscsel már van három öszszeköttetésünk, most csinálják a negyediket. De erre semmi szükség nincs. Az északi összeköttetést is takarékosabbá lehetne eszközölni, de ez ellen van a legkevesebb kifogásunk. Csakhogy ezt az északi pályát mi szükség éppen a déliekkel egy consortiumnak akadni? A fő kifogás pedig az, hogy a legtöbb pályára a felemlített hálózatból, az állam terheltetése nélkül ajánlkozott elég válalkozó, — na tehát most horvát pályák kedvéért egy csomó költekezést és építkezést teszünk, az a mi pénzügyi viszonyaink mellett sehogy sem helyeselhető. Legkevésbé örülünk pedig annak, hogy az egész üzletben az államnak csak felerészben biztosíttatik befolyás, és így sem a kezelésben, sem a tarifta kérdésnek érdekeink szerint való megoldása teljesen biztosítva nincs. Mi azt hisszük hogy annyira le van már kötve hitelünk, annyira igénybe van véve minden pénzerönk hogy most ujabb- nagyobb üzletekbe nem bocsátkozhatunk ha elkerülhetlen szükségesnek nem bizonyodik az. Nekünk pedig az említett pályákból csak a pest-fiumei egyenes összeköttetésre van szükségünk ; a nyugati és északi pályákat állam terheltetése nélkül ki lehet építeni, ezért jó lesz, a ha legujjabb nagy vasut-üzletkép úgy meghiúsul, mint két régibb kiadása. H. S. §■ TARCZA: Moliére utolsó szerepe. (v) Legközelebbi kedden múlt kétszáz éve, hogy a lánglelkű franczia költő, „a jó vígjátékok atyja* Moliére, „Képzelt beteg“-e előadása után meghalt. A „Képzelt beteg* e mulattató, találó satyrától átszőtt vígjáték legelőször 1673. február 10-én adatott elő a Palais Royal színházában. A prolog kezdetén ugyan az van mondva, hogy a darab a „harczban elfáradt király felvidítására” van írva, azonban Moliére alkalmasint csak az uralkodó visszatértét akarta megünnepelni, s ezért darabját a körülményekhez szabva, hozzá tette ama prologot, melyben a győzelmes holland hadjárat hőstettei vannak dicsőítve. Csak 1674. július 19- ikén, az elfoglalt Franche-Comtébeli visszatérés után, került színre először a király jelenlétében a „Képzelt beteg” , de ekkor Moliére már nem élt többé. A nagy költő halála e sikerült vígjáték történetével szoros összeköttetésben van; ez — mondhatni — egy szomorú episód nyugtalan élete utolsó felvonásából. A „Képzelt beteg” három első előadása tökéletesen kimerítette a költő erejét; mellbaja aggasztóan rosszabbult; a negyedik előadás napján annyira erőt vett rajta a fájdalom, hogy csaknem eszméletét veszte, átlátta reménytelen helyzetét, s így szólt fogadott fiához, Baronhoz: „Míg az öröm és fájdalom életemben egyenlő részekre voltak oszolva, boldognak hittem magamat. De ma, mikor elkábít ez iszonyú szenvedés, és be kell látnom, hogy egyetlen megelégedett, boldog perezre sem számíthatok többé, mindenről le kell mond a Országgyűlés, Budapest febr. 21-én. A ház ma elhatározta, hogy üléseit holnaptól kezdve egy órával meghosszabbítja, 10 órakor kezdvén, délután 3 órakor végzi. Napirenden a kereskedelmi, földművelés- és iparügyi minisztérium költségvetése volt, s a mai ülést az általános elmecsere vette igénybe, melyet Zichi József miniszter indított meg. Ez volt első nagyobb föllépése a házban, mint miniszternek, s általános figyelemmel találkozott. A miniszter a rokonszenves szónokok közé tartozik, folyékony előadással. Ma különben rekedt volt. Tapintatosan beszélt, s mind eszméi menetében, mind a kifejezésekben igazolja azt a jó hírt, hogy e fiatal miniszter szorgalmasan használta föa tanulás éveit. Beszédéből a kulcsin sem hiányzik. Mai felszólalása főirányának az a törekvés látszott, hogy jó hangulatot ébreszszen a költségvetési vita számára, s ezt sikerült is elérnie, mert az ellenzék is többször helyeselte a mondatokat. A miniszter az általános szempontoknál maradt, s e téren egy képzett fő tanulságával szólt. Részletekbe csak olykor bocsátkozott. Körülbelől leghatározottabban akkor nyilatkozott,mikor azt nyilvánította, hogy az eddigi gazdasági intézetek számánál állapodjunk meg, s ipariskolák létesítésére fordítsuk erőinket. E beszéd után Iványi az iránt adott be határozati javaslatot, hogy az Ausztriával 1867-ben kötött vám és kereskedelmi szerződés kereskedelmi és iparügyi hatásának megvizsgálására bizotság küldessék ki. Iványi nem késett tehát megtagadni ezen 10 évre kötött szerződésben foglalt ama pontot, hogy a felbontás vagy alkudozás fölött 5 év elmúltával alkudozni lehet. Tisza László egy jó gazda melegségével beszélt mezőgazdasági kérdéseink felől, Máttyus Arisztid pedig — ki a commercziális kérdésekben igen otthonos — a közraktárak szőnyegen forgó ügyében nyilatkozott igen erélyesen a pesti kereskedői körök által elfoglalt önző álláspont ellen. Szó vottak még Vidács, Vajda János (ki határozati javaslatot is adott be) és Lázár Ádám. Majd Tisza Kálmán emelt szót, a beadott határozati javaslatok felől. Ezután a részletes tárgyalás következett. Február 22-én. A mai ülés a ház határozata szerint pontban 10 órakor kezdődvén, csaknem egészen üres padoknak hangzott az elnöki csengetyű. Kérvények beadására alig akadt képviselő, s az interpellációkat is Madarász egymaga képviselte. A ház lassan kint telt meg, mégpedig előbb az ellenzéki padok, s igy történt, hogy a mentelmi bizottság egy tedensiasus jelentése nem érvényesülhetett, s a többség Györfy javaslatát fogadta el helyette. A kérvényekkel nem volt semmi baj, s a ház nem. E kínokat, melyek egy pereznyi nyugtot sem engednek, már elviselhetlenek. Istenem, mit nem kell szenvednie az embernek, míg meghal! Oh, én nagyon jól érzem, hogy nem sok van már nekem is hátra !“ Baron és a költő neje Armande, könnyezve kérték Moliéret, hogy bár ez estén ne lépjen fel Argan szerepében, mert e fellépés bizonyosan megöli „Mit tehetnék egyebet? — volt a felelet. — Ötven szegény ördög vár reám, kiknek nincs egyebük napi kereseteknél. Mi lesz belőlük, ha nem játszom? Nem akarom s nem fogom még egy napi élelmüktől sem megfosztani őket.“ Magához hivatta Lagrange színészt, ki a „képzelt betegében Kleanthest játszta; ez, valamennyi társaitól kísérve, csakhamar megjelent. „Legyenek délután 4 órára készen, — szólt Moliére — Különben nem vehetek részt az előadáson, s önöknek a belépti díjt vissza kellene adniok.“ A meghatározott órában minden készen volt. Moliére megjelent, és daczára makacs, tartós köhögésének s a legkiuzóbb fájdalmaknak kifogástalanul játszá a képzelt beteget, de midőn a Charpentiertől zenére tett szertartásig jutottak, hát az orvosi fakultás dékánja a jelölthöz különösen francziásitott konyhalatin nyelven következő kérdéseket intéz: Juras gardare statuta Per facultatem praescripta Cum sensu et engeamento ? Argan a kínoktól elfojtott hangon azt felelte „Jura és borzasztó görcsroham érte el, mely a nézőknek is felötlött. Daczára ennek végig játszta szerepét, s előadás után, köpenyébe burkolódzott s áron páholyába ment; arcza a szenvedéstől egészen el volt torzítva, s alig tudott járni. .. hamar áttért a kereskedelmi s közgazdászati minisztérium kölségvetésének tárgyalására, s a rendkivüli szükséglet egy-két tételén kívül egészen átment rajta. Említésre méltóbb viták a lótenyésztésnél, a posta és távirdánál merültek föl. A világkiállításra előirányozott költségek pedig függőben maradtak, Tisza Kálmán indiványa folytán a pénzügyi bizottsághoz visszautasittatván újabb jelentéstétel végett. Maros-szék, 1873. Egy szövevényes gombolyag lefejtéséhez kezdettek hozzá Marosszék bizottmányának tagjai. A szék tizennégy ezer holdra menő havasának jövedelmét szaporítani, mely mint mondják, alig jövedelmez annyit, hogy királyi adón kívül a felügyelők számára néhány forintot lehessen juttatni. Nem új eszme ez, már a jelen század második évtizedében több Markalison hatalmasan működött kibédi Sándor Mihály nevű eszes ügyvéd, a szék jövedelmét nagyba csonkító legelési kihágás ellen kelvén ki. Ezen felszólalás folytán — egyfelől a szék jövedelmét nagyba csonkító ezen kihágás, másfelől az Illyés mezején jogellenesen letelepültek, s némi szomszéd falvakkal a határvillongás ügyébe nem sokára ki is küldetett egy király-birákból és hullókból kinevezett bizottmáig említett ügyek közül a könnyebben igazithatókat elintézni — a többiről a Markalist tudósítani. A bizottmány a kitűzött határnapra Illyés mezejébe felérkezvén egyik Bukur nevű jobb módú települthöz magokat beszállásolva, kevés pihenés után megbízatásaik végrehajtására ki is indultak , hanem csak hamar az egek csatornái megeredvén megázva, megfázva, előbbi szállásukra vonulának vissza, s ott meg is haltak, s magukat kiszárítván másnap a szépen felderült időben hazafelé indultak. Jövedelmezett é a ns.széknek valamit e kirándulás? nem tudora, hanem annak, hogy Bukorné asszonyom mily tiszta párnákat adott az urak feje alá, mily jó fenyőszű túróval s ízletes tejes máléval kínálta őket, s mily kedélyesen mulattatta az életeiről ismeretes Gegesi Suba Zsigmond egyik havas őr, annak hire szélszárnyain csakugyan sebessen elterjedt. Néhány évvel későbbre megújult az eszme, s különösen a havast nagyba pusztító, s minden oldalon terjeszkedő Illyés mezeiek erőhatalommali elűzetése meg is határoztatott, annak végrehajtására akkori Abodi járási hullabiztos neveztetvén ki. Hireraenvén ezen határozatnak, néhány székely falu ifjai saját vezérletük alatt hozzá is kezdének a kerítések rombolásához — hanem hirtelen épen e végre kinevezett hullóbiztos ur megérkezvén, visszavonulást parancsolt, s igy az Illyés mezeiek — talán az egykori fenyőszű túróért — tejes máléért — tiszta párnákért jogtalan foglalásaik élvezetébe újból megmaradának. Jöttek, mentek az idők a nélkül hogy a terjedelmes havasrész bármivel is többet jövedelmezett volna a szék számára. De miként is jövedelmezhetett volna? mivel az az erősebb rész által mindig úgy tekintetvén mint penzionis fundus, vagy a vett szolgálatért jutalmul, vagy jövendő szolgálat fejébe foglalóul használták azt, így juta be havas felügyelőnek a derék készültségük. S. hogy a királybirósághoz formált igényéről lemondván, más kiszemelt egyén juthasson oda. ő a jámbor becsületes ember belé is szeretett, de miért is ne, mikor szinte minden fáradtság nélkül juthatott a töltött és sült galamb erubákhoz. 1849-ben levezetvén a forradalom, az absolut hatalom erre is reá „úgy látszik, ön most még rosszabbul van, mint előbb volt* — kiáltott fel Baron, kit Moliére vészt fenyegető kimerültsége nagyon megrémített. „ügy van, felelé a költő — halálborzadály futja az ereimet. Nem sok van már hátra! Moliéret gyaloghintón kellett hazavinni, s lakására érve, azonnal lefeküdt. Kérdezték, hogy akaró valamit enni ; pármai sajtot kért, s valami keveset ett ebből. — Orvosságot nyújtottak neki, de visszautasította. „Minden gyógyszertől félek — szólt — ha bevenném, azonnal megölne.“ Midőn e szavakat monda, újra elérte köhögése, és a heves roham annyira megrázkódtatta tüdejét, hogy mellében egy ér megszakadt, és orrán száján ömlött ki a vér. Pénteken, 1673 február 17-én Moliére haldokolt , a Richelieu-utczában egy szobában szemben a bibornok palotájával. Az öreg faliórán tizet ütött az óra,zokogó barátok vették körül a haldokló ágyát. Két irgalmas nővér térdelt imádkozva a fekhely végénél. Midőn Moliére közeledni érze halálát papot kért. Inasa a szt. Eustachius-templomhoz rohant, de a két szolgálattevő pap Lefant és Lechat közül egyik sem akart a beteghez, kik hitetlen bübünösnek tartottak, elmenni; a szolga kénytelve volt, egy másikhoz menni, de midőn végre ezzel Paysantnak hívták — hazaérkezett, urának nem volt többé vigaszra szüksége, a halál megelőzte őket. Nyomban tíz óra után csendesen kimúlt, élete 51-ik évében. Az elhalt nagy költő színésztársai pompás temetést akartak számára rendezni, de a szt.eustachiusi pap, Merlin, nem engedte meg. A párisi érsek, Champvalon Harlay, e ravasz, jezsuita mintára ütött gazember, ki nehány évvel később kinehezitette hatalmas kezeit, s később hat értő erdészt rendelvén oda nem csak jövedelmezővé válható deszka vágatást, hanem a fáizásba 16 némi rendet kezdett felállítani — s ha ezen intézkedés nem egy gyűlölt erőszakos hatalom kifolyása, eddig bizonyosan több jövedelemnek örvendhetne a ns. szék. Ezen hatalom vonaglásával ismét visszakerült a nagyterjedelmű havas a ns. szék rendeinek kezelése alá — több bizottmány neveztetett ki annak jövedelmezőbbé tételéről tervet dolgozni — hanem fájdalom mindeniknek volt némi hibája (Vége köv.) Kézdi-Vásárhely, 1873. febr. 10-án A felállítandó háromszéki székelyleány-árvaház létesítésén működő kézdi-vásárhelyi bizottmány f. hó 8-ára hirdetett tánczvigalmát megtartotta, még pedig oly szép eredménynyel, hogy a létesitendő intézet javára 308 frt., és 4 db. cs. arany tiszta jövedelmet hozott. Méltó elismerést és köszönetet érdemelnek a két id alelnök: mit. Bocsa Jánosné és Hankó Lászlóné, úgy nem különben tiszteletes Székely Jánosáé, Zajzon Lázárné, Máriási Kristófné, Török Bálintné, Bányai Gerőné, Szabó Mózesáé s több más úrnők, kik áldozatkészség és lelkes buzgólkodással követtek el mindent, hogy úgy a sorsjáték, mint maga a valóban csinos — sőt mondhatni fényes-tánczvigalom minden tekintetben kielégítő legyen; de köszönettel kell említeni meg e bizottmány elnöke, Szentkereszty Stéphánie bárónő magának is azon szívességét, hogy noha távolléte miatt az öt annyira tisztelő körben személyesen megjelenni nem tudott is, élénk érdekeltségének jeléül 2 db. cs. aranyat küldeni méltóztatott. Sajnos, hogy a bizottmánynak azon fe óhajtása, miszerint a Szentkereszty Stéphanie bárónő maga által ez intézet javára ajándékozott gyönyörű olajfestményt kisorsolni nem tudta, de ennek oka az volt, hogy később (az intézet gyarapítására minden lehető forrást felhasználni igyekezve) több unnó indítványára egy apró nyereményekből álló sorsjáték is rendeztetett, melyre 144 külömbnél külömbféle nyeremény tárgy gyűlvén be : természetes volt, hogy (miután e tárgyak csakis ez egyetlenegy alkalommal voltak értékesíthetők) a főgond, ezek sorsjegyeinek eladására fordíttatott, s így a képre kibocsátott 400 darab sorsjegy nem kelhetett mind el. Azonban mindazokat, kik szívesek voltak e képre szóló sorsjegyeket venni, bátor vagyok a bizottmány nevében teljes tisztelettel kérni: méltóztassanak béketűréssel lenni mindaddig, míg a még el nem kelt (egyébiránt már nem sok) sorsjegy elárusittatik, mert akkor valamely nyilvános alkalommal, pl. hangverseny vagy műkedvelői előadáskor ki fog sorsoltatni s minden ut mód elkövettetik — lapok utján is — hogy a sorsjegy tulajdonosok úgy a sorsolás napjáról, mint annak eredményéről a nyerő szám közlése mellett értesítést nyerjenek. Addig pedig a szerkesztő úr szives engedelméből folytatom a nyílt számadást azokkal szemben, kik garasaikkal, forintjaikkal és buzgólkodásaikkal szívesek hatni, munkálni ez intézet létesítésére. U.-ik közlés. Báró Szentkereszti Stephánie ö nga gyűjtésének folytatása , amlgy Fogarasy Mihály érd. rom- kath. püspök ur ő exeleutiaja 100 frt; báró Wodianer Albert ur ő mltga 20 frt. gr. Rhédei Lajosné ö nga 100 frt. Özvegy Horváth Dánielné gr. Toldi Kata ö nga 50 frt gr. Waess Ottilia hnga 25 frt. báró Bornemissza Leopold 20 frt. amlgy Szlávy József m. k. ministerelnök ur 25 frt. Kirsys Sándor Józsefné sz. Dessewffy Anna * ba, lakorságban halt meg, azon parancsot adta ki, hogy ünnepélyes szertartással ne temessék el.—„Mit !“— állott fel Moliére neje, midőn megtudta az érsek parancsát — megtagadják itt annak a sirt, kinek Görögországban oltárokat emeltek volna ? — Az antreusi pap kíséretében azonnal elment Versaillesba, a király lábaihoz vetette magát, s elpanaszolta a gyalázatot, mit kimúlt férjén elkövettek. — „Ha férjem bűnös volt, sire, úgy épen felséged jogosította fel bűnök elkövetésére.“*) A király, kit e merész szavak kissé megdöbbentettek, azt mondotta, hogy ez egyedül a párizsi érsektől függ. Azonban Harlay de Champvalonnak mégis megszente, hogy ne álljon többé útjában a költő eltemettetésének. Az érseknek most akarva, nem akarva, engedni kellett, de annyit mégis megtett, hogy megtiltotta a hullát a templomban felvenni; csak két lelkész kísérte a temetőbe. Február 21-én a halottat a Montmartre utczában levő szent József temetőbe vitték. A költő barátai fedetlen fővel és fáklyákkal kezükben követték a koporsót. Az idők azóta változtak. Kitől ama korszakban: „A vak rajongás s a sebzett boszú. Mert nem temetheté el szellemét, A sirt akarta megtagadni.---------------Mint nemzetének büszkesége, Mint nevelője, mint erkölcstanító , lánglelkű költő, mindörökre él !“ *) Szükségesnek látom itt megjegyezni, hogy Moliére, kivált énekes darabjait többnyire a király meghagyásából irta. (..)