Magyar Polgár, 1873. január-június (7. évfolyam, 1-147. szám)

1873-02-25 / 46. szám

A M. Polgár v­egyes számai kaphatók a lyceumi nyomda központi irodájában. Délután 3 órakor a lap megjelenik pontosan. KOLOZSVÁR, FEBR. 24.1873. A vasútüzlet. Tisza Lajos miniszter beterjeszté az ország­gyűlésnek a régi nagy vasút üzletnek újabb kia­dását. Nem kevesebb mint 180 millió forintnyi újabb üzletről és 192 mértföld új vasútépítésről van szó. E vasút­hálózat két részre oszlik : az egyik a buda-jámiai északi, a másik a nagy délies ország­határ­ széli vonal. A hálózatba be van von­va mind­az az apró horvát vasút, melyek kiépíté­se a horvátoknak ígérve volt. A kormány terve az, hogy a pénz beszer­zésben és az üzlet kezelésben is része legyen. A szerződés főbb pontjai ezek : az állam átengedi a consortiumnak a zákány-zágrábbi állam­pályát és megveszi még neki a déli vaspálya társulattól a Károly­vár fiuméi pályát. Az üzleti igazgatóság fe­lét a kormány nevezi ki. A pénz fele részét el­sőbbségi kötvények kibocsátása által teszik be, melynek kibocsátási nyereségeiben a társulattal az állam osztozik. A másik részét részvényekkel szer­zik be még pedig úgy, hogy 40 milliónyi B. soro­zatot, az állam megtartja zsebében mindaddig m­íg a többi pénz 6%-kot jövedelmez, a többi 40 mil­liót kibocsátják, de minthogy ez is csak akkor ka­matoz, ha a 80 millió elsőbbségi kötvény 6%-kot ad, igen természetes, hogy roszul fog elkelni, mert későn fog kamatozni. Tehát az állam a feletőkében osztozik,­­ de csak egynegyedének veszi hasznát egyelőre. Azt hiszszük, hogy ez nem előnyös. Sőt még nagyobb baj az, hogy neki a fiumei­­, károlyvári pályát is meg kell venni. Már­pedig a déli pályának bizonyára gondja lesz arra, hogy azt minél drágábban adja el, így bizonyára beég az elsőbbségek­ és részvényekből jövő haszon. Továbbá különös az, hogy a fővonalat e hálózatban a buda-zimonyi képezik. E vonal ki­építése nagyon kívánatos, csak hogy két nehézsége van. Az egyik az, hogy az osztrák állampolgár­nak már biztosítva van a kikinda-pancsovai vonal, ez hamarább kiépül és egész erővel versenyezni fog az új pályával, melynek sok hátránynyal kell küzde­nie. Nem kellett volna az idegen társulatnak ilyen versenypályát kezébe adni ! A másik nehézség az, hogy a zimonyi ösz­­szeköttetés kieszközölve a szerb kormánytól még nincs, sőt a nyáron épen azzal dicsekedtek a jobb­oldali lapok, hogy Szerbiát megvetik, megkerülik, természetesen Magyarország nagy kárára ! Azóta nem tudjuk, mire fordult a dolog, de úgy látszik, hogy jónak látják Szerbiához fordulni. Csak kár az, hogy előbb alkudtak a medve bőrére, mint meglőtték volna azt. A fővonal n­y­u­g­a­t­i összeköttetése egé­szen Bécsnek megy, Bécscsel már van három ösz­­szeköttetésünk, most csinálják a negyediket. De erre semmi szükség nincs. Az északi összeköttetést is takarékosabbá lehetne eszközölni, de ez ellen van a legkevesebb kifogásunk. Csakhogy ezt az északi pályát mi szükség éppen a déliekkel egy consortiumnak ak­adni? A fő kifogás pedig az, hogy a legtöbb pályá­ra a felemlített hálózatból, az állam terheltetése­­ nélkül ajánlkozott elég válalkozó, — na tehát most horvát pályák kedvéért egy csomó költekezést és építkezést teszünk, az a mi pénzügyi viszonya­ink mellett sehogy sem helyeselhető. Legkevésbé örülünk pedig annak, hogy az egész üzletben az államnak csak felerészben biztosíttatik befolyás, és így sem a kezelésben, sem a tarifta kérdésnek érdekeink szerint való megoldása teljesen bizto­sítva nincs. Mi azt hisszük hogy annyira le van már kötve hitelünk, annyira igénybe van véve minden pénzerönk hogy most ujabb- nagyobb üzletekbe nem bocsátkozhatunk ha elkerülhetlen szükséges­nek nem bizonyodik az. Nekünk pedig az említett pályákból csak a pest-fiumei egyenes összekötte­tésre van szükségünk ; a nyugati és északi pályá­kat állam terheltetése nélkül ki lehet építeni, ezért jó lesz, a ha leg­ujjab­b nagy vasut-üzletk­ép úgy meghiúsul, mint két régibb kiadása. H. S. §■ TARCZA: Moliére utolsó szerepe. (v) Legközelebbi kedden múlt kétszáz éve, hogy a lánglelkű franczia költő, „a jó vígjátékok atyja* Moliére, „Képzelt beteg“-e előadása után meghalt. A „Képzelt beteg* e mulattató, találó saty­­rától átszőtt vígjáték legelőször 1673. február 10-én adatott elő a Palais Royal színházában. A prolog kezdetén ugyan az van mondva, hogy a darab a „harczban elfáradt király felvidítására” van írva, azonban Moliére alkalmasint csak az uralko­dó visszatértét akarta megünnepelni, s ezért da­rabját a körülményekhez szabva, hozzá tette ama prologot, melyben a győzelmes holland hadjárat hőstettei vannak dicsőítve. Csak 1674. július 19- ikén, az elfoglalt Franche-Comtébeli visszatérés után, került színre először a király jelenlétében a „Képzelt beteg” , de ekkor Moliére már nem élt többé. A nagy költő halála e sikerült vígjáték történetével szoros összeköttetésben van; ez — mondhatni — egy szomorú episód nyugtalan élete utolsó felvonásából. A „Képzelt beteg” három első előadása tö­kéletesen kimerítette a költő erejét; mellbaja ag­gasztóan rosszabbult; a negyedik előadás napján annyira erőt vett rajta a fájdalom, hogy csaknem eszméletét veszte, átlátta reménytelen helyzetét, s így szólt fogadott fiához, Baronhoz: „Míg az öröm és fájdalom életemben egyenlő részekre vol­tak oszolva, boldognak hittem magamat. De ma, mikor elkábít ez iszonyú szenvedés, és be kell lát­nom, hogy egyetlen megelégedett, boldog perezre sem számíthatok többé, mindenről le kell mond a­ Országgyűlés, Budapest febr. 21-én. A ház ma elhatározta, hogy üléseit holnap­tól kezdve egy órával meghosszabbítja, 10 órakor kezdvén, délután 3 órakor végzi. Napirenden a kereskedelmi, földművelés- és iparügyi minisztérium költségvetése volt, s a mai ülést az általános elmecsere vette igénybe, melyet Zichi József miniszter indított meg. Ez volt első nagyobb föllépése a házban, mint miniszternek, s általános figyelemmel találkozott. A miniszter a rokonszenves szónokok közé tartozik, folyékony előadással. Ma különben rekedt volt. Tapintatosan beszélt, s mind eszméi meneté­ben, mind a kifejezésekben igazolja azt a jó hírt, hogy e fiatal miniszter szorgalmasan használta fö­­a tanulás éveit. Beszédéből a kulcsin sem hiányzik. Mai felszólalása főirányának az a törekvés látszott, hogy jó hangulatot ébreszszen a költségvetési vita számára, s ezt sikerült is elérnie, mert az ellenzék is többször helyeselte a mondatokat. A miniszter az általános szempontoknál maradt, s e téren egy képzett fő tanulságával szólt. Részletekbe csak olykor bocsátkozott. Körülbelől leghatározottabban akkor nyilatkozott,mikor azt nyilvánította, hogy az eddigi gazdasági intézetek számánál állapodjunk meg, s ipariskolák létesítésére fordítsuk erőinket. E beszéd után Iványi az iránt adott be határozati javaslatot, hogy az Ausztriával 1867-ben kötött vám és kereskedelmi szerződés kereskedel­mi és iparügyi hatásának megvizsgálására bizot­ság küldessék ki. Iványi nem késett tehát megta­gadni ezen 10 évre kötött szerződésben foglalt ama pontot, hogy a felbontás vagy alkudozás fölött 5 év elmúltával alkudozni lehet. Tisza László egy jó gazda melegségével beszélt mezőgazdasági kérdéseink felől, Máttyus Arisztid pedig — ki a commercziális kérdésekben igen otthonos — a közraktárak szőnyegen forgó ügyében nyilatkozott igen erélyesen a pesti keres­kedői körök által elfoglalt önző álláspont ellen. Szó vottak még Vidács, Vajda János (ki határozati ja­vaslatot is adott be) és Lázár Ádám­. Majd Tisza Kálmán emelt szót, a beadott határozati javaslatok felől. Ezután a részletes tárgyalás következett. Február 22-én. A mai ülés a ház határozata szerint pontban 10 órakor kezdődvén, csaknem egészen üres padok­nak hangzott az elnöki csengetyű. Kérvények bea­dására alig akadt képviselő, s az interpellációkat is Madarász egymaga képviselte. A ház lassan kint telt meg, még­pedig előbb az ellenzéki padok, s igy történt, hogy a mentelmi bizottság egy tedensiasus jelentése nem érvényesülhetett, s a többség Györfy javaslatát fogadta el helyette. A kérvényekkel nem volt semmi baj, s a ház nem. E kínokat, melyek egy pereznyi nyugtot sem engednek, már elviselhetlenek. Istenem, mit nem kell szenvednie az embernek, míg meghal! Oh, én na­gyon jól érzem, hogy nem sok van már nekem is hátra !“ Baron és a költő neje Armande, könnyezve kérték Moliéret, hogy bár ez estén ne lépjen fel Argan szerepében, mert e fellépés bizonyosan megöli „Mit tehetnék egyebet? — volt a felelet. — Ötven szegény ördög vár reám, kiknek nincs egye­bük napi kereseteknél. Mi lesz belőlük, ha nem ját­szom? Nem akarom s nem fogom még egy napi élelmüktől sem megfosztani őket.“ Magához hivatta Lagrange színészt, ki a „képzelt betegében Kleanthest játszta; ez, vala­mennyi társaitól kísérve, csakhamar megjelent. „Legyenek délután 4 órára készen, — szólt Moliére — Különben nem vehetek részt az elő­adáson, s önöknek a belépti díjt vissza kellene adniok.“ A meghatározott órában minden készen volt. Moliére megjelent, és daczára makacs, tartós kö­högésének s a legkiuzóbb fájdalmaknak kifogásta­lanul játszá a képzelt beteget, de midőn a Char­­pentiertől zenére tett szertartásig jutottak, hát az orvosi fakultás dékánja a jelölthöz különösen francziásitott konyhalatin nyelven következő kér­déseket intéz: Juras gardare statuta Per facultatem praescripta Cum sensu et engeamento ? Argan a kínoktól elfojtott hangon azt felelte „Ju­­ra­­ és borzasztó görcsroham érte el, mely a nézőknek is felötlött. Daczára ennek végig játszta szerepét, s előadás után, köpenyébe burkolódzott s áron páholyába ment; arcza a szenvedéstől egészen el volt torzítva, s alig tudott járni. .. hamar áttért a kereskedelmi s közgazdászati mi­nisztérium kölségvetésének tárgyalására, s a rendki­vüli szükséglet egy-két tételén kívül egészen át­ment rajta. Említésre méltóbb viták a lótenyész­tésnél, a posta és távirdánál merültek föl. A vi­lágkiállításra előirányozott költségek pedig függőben maradtak, Tisza Kálmán indiványa folytán a pénz­ügyi bizottsághoz visszautasittatván újabb jelentés­­tétel végett. M­aros-szék, 1873. Egy szövevényes gombolyag lefejtéséhez kez­dettek hozzá Marosszék bizottmányának tagjai. A szék tizennégy ezer holdra menő havasának jöve­delmét szaporítani, mely m­int mondják, alig jöve­delmez annyit, hogy királyi adón kívül a felügye­lők számára néhány forintot lehessen juttatni. Nem új eszme ez, már a jelen század má­sodik évtizedében több Markalison hatalmasan mű­ködött kibédi Sándor Mihály nevű eszes ügyvéd, a szék jövedelmét nagyba csonkító legelési kihágás ellen kelvén ki. Ezen felszólalás folytán — egyfelől a szék jövedelmét nagyba csonkító ezen kihágás, másfelől az Illyés mezején jog­ellenesen letelepültek, s né­mi szomszéd falvakkal a határ­villongás ügyébe nem sokára ki is küldetett egy király-birákból és hul­­lókból kinevezett bizottmáig említett ügyek közül a könnyebben igazithatókat elintézni — a többiről a Markalist tudósítani. A bizottmány a kitűzött határnapra Illyés mezejébe felérkezvén egyik Bukur nevű jobb mó­dú települ­thöz magokat beszállásolva, kevés pihe­nés után megbízatásaik végrehajtására ki is indul­tak , hanem csak hamar az egek csatornái mege­redvén megázva, megfázva, előbbi szállásukra vo­­nulának vissza, s ott meg is haltak, s magukat kiszárítván másnap a szépen felderült időben ha­zafelé indultak. Jövedelmezett é a ns.­széknek va­lamit e kirándulás? nem tudora, hanem annak, hogy Bukorné asszonyom mily tiszta párnákat adott az urak feje alá, mily jó fenyőszű túróval s ízletes tejes máléval kínálta őket, s mily kedé­lyesen mulattatta az életeiről ismeretes Gegesi Su­ba Zsigmond egyik havas őr, annak hire szél­szár­nyain csakugyan sebessen elterjedt. Néhány évvel későbbre megújult az eszme, s különösen a havast nagyba pusztító, s minden ol­dalon terjeszkedő Illyés mezeiek erőhatalommali elűzetése meg is határoztatott, annak végrehajtá­sára akkori A­b­od­i járási hullabiztos neveztetvén ki. Hire­raenvén ezen határozatnak, néhány szé­kely falu ifjai saját vezérletük alatt hozzá is kez­­dének a kerítések rombolásához — hanem hirte­len épen e végre kinevezett hullóbiztos ur megér­kezvén, visszavonulást parancsolt,­ s igy az Illyés mezeiek — talán az egykori fenyőszű túróért — tejes máléért — tiszta párnákért jogtalan foglalá­saik élvezetébe újból megmaradának. Jöttek, mentek az idők a nélkül hogy a ter­jedelmes havasrész bármivel is többet jövedelme­zett volna a szék számára. De miként is jövedel­mezhetett volna? mivel az az erősebb rész által mindig úgy tekintetvén mint penzionis fundus, vagy a vett szolgálatért jutalmul, vagy jövendő szolgá­lat fejébe foglalóul használták azt, így juta be ha­vas­ felügyelőnek a derék készültségü­k. S. hogy a királybirósághoz formált igényéről lemondván, más kiszemelt egyén juthasson oda. ő a jámbor becsü­letes ember belé is szeretett, de miért is ne, mi­kor szinte minden fáradtság nélkül juthatott a töl­tött és sült galamb erubákhoz. 1849-ben levezet­­vén a forradalom, az absolut hatalom erre is reá „úgy látszik, ön most még rosszabbul van, mint előbb volt* — kiáltott fel Baron, kit Moliére vészt fenyegető kimerültsége nagyon megrémített. „ügy van,­­ felelé a költő — halálborza­­dály futja az ereimet. Nem sok van már hátra! Moliéret gyaloghintón kellett hazavinni, s la­kására érve, azonnal lefeküdt. Kérdezték, hogy akaró valamit enni ; pármai sajtot kért, s vala­mi keveset ett ebből. — Orvosságot nyújtottak neki, de visszautasította. „Minden gyógyszertől félek — szólt — ha be­venném, azonnal megölne.“ Midőn e szavakat monda, újra elérte köhö­gése, és a heves roham annyira megrázkódtatta tüdejét, hogy mellében egy ér megszakadt, és or­­rán száján ömlött ki a vér. Pénteken, 1673 február 17-én Moliére hal­dokolt , a Richelieu-utczában egy szobában szemben a bibornok palotájával. Az öreg faliórán tizet ütött az óra,zokogó barátok vették körül a haldokló ágyát. Két irgalmas nővér térdelt imádkozva a fekhely végénél. Midőn Moliére közeledni érze halálát pa­pot kért. Inasa a szt. Eustachius-templomhoz ro­hant, de a két szolgálattevő pap Lefant és Lechat közül egyik sem akart a beteghez, kik hitetlen bü­­bünösnek tartottak, elmenni; a szolga kénytelve volt, egy másikhoz menni, de midőn végre ezzel Paysantnak hívták — hazaérkezett, urának nem volt többé vigaszra szüksége, a halál meg­előzte őket. Nyomban tíz óra után csendesen ki­múlt, élete 51-ik évében. Az elhalt nagy költő színésztársai pompás temetést akartak számára rendezni, de a szt.­eus­­tachiusi pap, Merlin, nem engedte meg. A párisi érsek, Champvalon Harlay, e ravasz, jezsuita­ min­tára ütött gazember, ki nehány évvel később ki­nehezitette hatalmas kezeit, s később hat értő er­dészt rendelvén oda nem csak jövedelmezővé válható deszka vágatást, hanem a fáizásba 16 némi rendet kezdett felállítani — s ha ezen intézkedés nem egy gyűlölt erőszakos hatalom kifolyása, eddig bizonyo­san több jövedelemnek örvendhetne a ns. szék. Ezen hatalom vonaglásával ismét vissz­akerü­lt a nagyterjedelmű havas a ns. szék rendeinek ke­zelése alá — több bizottmány neveztetett ki an­­nak jövedelmezőbbé tételéről tervet dolgozni — hanem fájdalom mindeniknek volt némi hibája (Vége köv.) Kézdi-Vásárhely, 1873. febr. 10-án A felállítandó háromszéki székelyleány-árva­­ház létesítésén működő kézdi-vásárhelyi bizottmány f. hó 8-ára hirdetett tánczvigalmát megtartotta, még pedig oly szép eredménynyel, hogy a létesi­­tendő intézet javára 308 frt., és 4 db. cs. arany tiszta jövedelmet hozott. Méltó elismerést és kö­­szönetet érdemelnek a két id alelnök: mit. Bocsa Jánosné és Hankó Lászlóné, úgy nem különben tiszteletes Székely Jánosáé, Zajzon Lázárné, Már­­iási Kristófné, Török Bálintné, Bányai Gerőné, Sza­bó Mózesáé s több más úrnők, kik áldozatkészség és lelkes buzgólkodással követtek el mindent, hogy úgy a sorsjáték, mint maga a valóban csinos — sőt mondhatni fényes-tánczvigalom minden tekin­­tetben kielégítő legyen; de köszönettel kell emlí­teni meg e bizottmány elnöke, Szentkereszty Stép­­hánie bárónő m­agának is azon szívességét, hogy noha távolléte miatt az öt annyira tisztelő körben személyesen megjelenni nem tudott is, élénk érde­keltségének jeléül 2 db. cs. aranyat küldeni mél­­tóztatott. Sajnos, hogy a bizottmánynak azon fe óhajtá­sa, miszerint a Szentkereszty Stéphanie bárónő m­aga által ez intézet javára ajándékozott gyönyörű olajfestményt kisorsolni nem tudta,­­ de ennek oka az volt, hogy később (az intézet gyarapításá­ra minden lehető forrást felhasználni igyekezve) több unnó indítványára egy apró nyereményekből álló sors­játék is rendeztetett, melyre 144 külömbnél külömbfé­­le nyeremény tárgy gyűlvén be : természetes volt, hogy (miután e tárgyak csakis ez egyetlenegy alkalom­mal voltak értékesíthetők) a főgond, ezek sorsje­gyeinek eladására fordíttatott, s így a képre kibo­csátott 400 darab sorsjegy nem kelhetett mind el. Azonban mindazokat, kik szívese­k voltak e képre szóló sorsjegyeket venni, bátor vagyok a bizott­mány nevében teljes tisztelettel kérni: méltóztas­­sanak béketűréssel lenni mindaddig, míg a még el nem kelt (egyébiránt már nem sok) sorsjegy elá­­rusittatik, mert akkor valamely nyilvános alkalom­mal, pl. hangverseny vagy műkedvelői előadáskor ki fog sorsoltatni s minden ut­ mód elkövettetik — lapok utján is — hogy a sorsjegy tulajdonosok úgy a sorsolás napjáról, mint annak eredményéről a nyerő szám közlése mellett értesítést nyerjenek. Addig pedig a szerkesztő úr szives engedel­­méből folytatom a nyílt számadást azokkal szem­ben, kik garasaikkal, forintjaikkal és buzgólkodá­­saikkal szívesek hatni, munkálni ez intézet létesí­tésére. U.-ik közlés. Báró Szentkereszti Stephánie ö n­­ga gyűjtésének folytatása , amlgy Fogarasy Mi­hály érd. rom- kath. püspök ur ő exeleutiaja 100 frt; báró Wodianer Albert ur ő mltga 20 frt. gr. Rhédei Lajosné ö nga 100 frt. Özvegy Horváth Dánielné gr. Toldi Kata ö nga 50 frt gr. Waess Ottilia h­nga 25 frt. báró Bornemissza Leopold 20 frt. amlgy Szlávy József m. k. minister­elnök ur 25 frt. K­irsys Sándor Józsefné sz. Dessewffy Anna * ba, lakorságban halt meg, azon parancsot adta ki, hogy ünnepélyes szertartással ne temessék el.—„Mit !“— állott fel Moliére neje, midőn megtudta az érsek parancsát — megtagadják itt annak a sirt, kinek Görögországban oltárokat emeltek volna ? — Az antreusi pap kíséretében azonnal elment Versailles­ba, a király lábaihoz vetette magát, s elpanaszolta a gyalázatot, mit kimúlt férjén elkövettek. — „Ha férjem bűnös volt, sire, úgy épen felséged jogosí­totta fel bűnök elkövetésére.“*) A király, kit e me­rész szavak kissé megdöbbentettek, azt mondotta, hogy ez egyedül a párizsi érsektől függ. Azonban Harlay de Champvalonnak mégis megszente, hogy ne álljon többé útjában a költő eltemettetésének. Az érseknek most akarva, nem akarva, engedni kellett, de annyit mégis megtett, hogy megtiltotta a hullát a templomban felvenni; csak két lelkész kísérte a temetőbe. Február 21-én a halottat a Montmartre ut­­czában levő szent József temetőbe vitték. A köl­tő barátai fedetlen fővel és fáklyákkal kezükben követték a koporsót. Az idők azóta változtak. Kitől ama korszakban: „A vak rajongás s a sebzett boszú. Mert nem temetheté el szellemét, A sirt akarta megtagadni.---------­------Mint nemzetének büszkesége, Mint nevelője, mint erkölcstanító , lánglelkű költő, mindörökre él !“ *) Szükségesnek látom itt megjegyezni, hogy Moliére, kivált énekes darabjait­ többnyire a ki­rály meghagyásából irta. (..)

Next