Magyar Polgár, 1873. július-december (7. évfolyam, 148-298. szám)

1873-08-01 / 175. szám

Vil. évolyaai. 175 száza. Kolozsvári­, péntek augustus 1. 1873 POLTIKAI NAPILAP. előfizetési feltételek. Egész évre .......................16 ft. —­kr. Félévre .­­ .............................4 " _ * Egy negyedre.................... " ,n ■ Egy hónapra ................... _JL__IL_ ?n n5 SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceumi nyomdába­n. Kiadó hivatal: lyceumi nyomda „központi irodájáéban, főtér, gr. Teleki Domokos-ház. "Bn­rfi. HIRDETÉSI DIJAK 2. Utazér hatábo­ott sor ára 6 kr. Minden hirdetés után 80 kr. bélyegilleték. N­agy hirdetéseknél s kedvezmények. NYILTTÉR soronként, vagy annak helye 88 kr. Reclamok: hirfetérbe soronként 1 ft. — KOLOZSVÁR, JULIUS St. 1873 Az ünnepélyek után. A főváros izgatott, lelkesült három na­pot élt át. Az egész külföld legilletékesebb képviselői, a nemzetközi jury tagjai voltak körünkben. Azt hiszem, hogy e lapok olvasói részletesen vannak értesülve azon ünnepélyek lefolyásáról, melyeknek szemtanúi voltunk. Én nem erről, hanem azon benyomásról írok, me­lyet egyfelől mi gyakoroltunk a külföldiekre, másfelől azok gyakoroltak reánk. Mondanom sem kell, hogy mindkét benyomás igen ked­vező volt, de természetére, horderejére és következményeire nézve nagyon különböző. A külföldiek várakozását nem azért lep­ték meg fővárosunk kultúrája és országunk természeti és műkincsei, valamint helyrajzi szépségei, mintha azok minden tekintetben a tökély oly magas fokán állanának, hogy egy amerikai, franczia vagy angol tudós bámulá­sát oly lelkesülésben csalják ki, milyent ven­dégeink tanúsítottak , hanem azért, mert ed­dig­ igen sötét színben láttak minket a távol­ból és az előítéletek, rágalmak homályos szem­üvegén át néztek. Tehát ez egy tekintetben Buda-Pest va­lóságos érdemeket szerzett magának az ország iránt, mert e rövid, de tömeges és kitűnő, sőt előkelő férfiakból álló látogatás felnyitá a külföld szemét sok tekintetben a mi nem­zeti erőnkre és törekvéseinkre nézve. Másfelől még egy tényező járult a kül­földiek elragadtatásához és ez fogadtatásuk nagyszerűsége volt. Hazánk leggazdagabb, leg­szebb leányát, a fővárost ünnepi ruhájában mutattuk be, tehát a hatásra számítva volt és örülni lehet, hogy ezt elértük, de túl­becsülnünk nem szabad sem dicséretüket, sem a mi erőnket. Mi volt a czél ? Felvilágosítani a kül­földet miveltségi állapotainkról és rokonszen­­vet kelteni magunk iránt mindenütt. Hogy azt az utóbbit könynyebb elérni, mint az előbbit, az világos. De, hogy e tekintetben is, sok di­cséret, sok lelkesedés apadni fog idővel, az tagadhatatlan, mert az az első pillanatnyi be­nyomás elhalványul és a mámor, mely min­den elragadtatással egybekötve van, melyet a meglepetés és tömeges ovatiók keltenek fel — eloszlik. — De reméljük, hogy mindnek daczára még­­ elég rokonszenv marad számunkra ez incidens alkalmából is arra nézve, hogy a rágalmat el­­hallgattassa vagy erőtlenné tegye. A másik czélból is sokat értünk el , ha­bár itt is le kell szállítanunk úgy lelkesülésün­ket, mint várakozásunkat a külföld általi fel­­ismertetésünk tekintetében. Rövid idő, sok ünnepély legkevésbé alkalmas arra, hogy ala­pos ismereteket lehessen szerezni, vagy nyúj­tani. Sőt sok félreértésre (kedvező értelemben) és balmagyarázatra is szolgáltat alkalmat. E mellett ne ámítsuk magunkat azzal, hogy a külföldiek elragadtatása, elismerése oly mér­tékben fog tartani akkor is, midőn kiki ha­zájában érdekeinket lesz hivatva védelmezni, az álhíreket megc­áfolni, a hamis adatokat helyre­igazítani. E tekintetben a legtöbbnek sem kedve, sem tehetsége nem lesz. De mind e mellett a legszerényebb mértékkel mérve bár a külfölddel való találkozásunk horderejét: az tagadhatatlan, hogy mindenütt e világon nyertünk már ez alkalommal is egy-egy baj­nokot hazánk érdekeinek, midőn alkalmuk lesz legalábbis munka és kultúr képességünkről tanúbizonyságot tenni mellet­tünk És ez megbecsülhetetlen vívmány, igen vívmány, mert ezzel eddig nem bír­tunk. Volt ugyan egy-egy önkéntes vé­dőnk, egy-egy Layons, Patterson és mások vá­­lalkoztak a nyaktörő munkára, hogy h­o­z­­z­á­n­k az elhirhedt rablók hazájába jöjjenek és viszonyainkat tanulmányozzák, de most az egész külföld h­i­v­a­t­a­l­o­k képviselői voltak nálunk és közvetlenül látták, mik vagyunk. Ezért az ország hálával tarto­zik Budapestnek és az ünnepély költségei meg­­rgérhetlen mértékben fognak gyümölcsözni. Hát reánk , minő hatást tettek a külföl­diek ? Elkezdve a „Neue Freie Presse“ szer­kesztőjétől a szellemdús brazíliai ügynökig a legjobbat. Érintkezésekre éreztük, hogy test­vérek vagyunk velük a kultúrában és megerő­södhettünk azon meggyőződésben, hogy most már nem keleten kell keresnünk testvéreinket, mert ott csak kö és nyel­v­emlékeket ta­lálunk , hanem nyugaton, mert ott van civi­­lisationk kutforrása, iparunk és kereskedel­münk éltető eleme. Ez legyen az ünnepélyek legkedvesebb és legmaradandóbb emléke. H. S. — A keleti vasút legutóbbi közgyűlésének ügyét, mint a P. N. hallja, a minisztertanács e napokban tárgyalta. Az határoztatok, hogy a kor­mány részéről a társulat igazgatóságához rende­let intéztetik, melyben a kormány kijelenti, hogy a legutóbbi közgyűlés határozatai a társulatnak a Warring testvérek s az Anglobank elleni igé­nyeit teljesen érintetlenül hagyják s igy az igények ma éppen úgy fenn vannak tartva, mint azelőtt. Minthogy a részvényeseknek az alapszabályok szerint joguk van, bármikor, bizonyos számú részvény de­ponálása mellett rendkívüli közgyűlést összehivat­­ni, a kormány rendelete fönntartja a részvényesek számára a módot, melyen igényeiket érvényesíthetik.­­ A közoktatásügy minister a budapesti lapokhoz a következő c­áfolatot küldte be : „Több lapban foglalt helyet azon közlemény, hogy a val­lás és közoktatási miniszer 1. év június 16-kán 1008. szám alatt kiadott intézménye által az e­r­­délyi katholikus egyházmegye részé­re külön, még pedig közigazgatási uton, egyházi önkormányzatot engedményezett, s hogy az erdé­lyi u. n. kath. egyházvagyont is a kath. státusnak rendelkezésére adta. E hit teljesen alaptalan. A minister semmi újat nem adott az erdélyi kath. egyházmegyének. Hanem miután ő felségének legfelsőbb elhatározá­sához képest már 1867. szeptember havában kor­­mányilag megengedtetett, hogy „az erdélyi főkor­mányszéknél fönállott úgynevezett katholika kom­­missió megszüntetvén, az annak hatásköréhez tar­tozó ügyek az erdélyi romai kath. státusnak és az annak kebeléből választandó bizottmánynak (vagy­is egy 24 tagú igazgató-tanácsnak) befolyásával kezeltessenek és idéztessenek“ ; az ez időszerinti 1.1 . a minister az erdélyi kath. státusnak azon eljárását, mely szerint az évi ülését megtartotta és a 24 tagú igazgató-tanácsot, mely az eddig működött kath. kommissió helyébe lépendő volt tényleg is, megválasztotta, csupán jóváhagyó tudomásul vette. Az erdélyi kormányszék megszűnte után a katholikus kommissió további fennállásának többé nem volt értelme. Ennek helyébe tehát, tekintet­tel az erdélyi egyházmegye kivételes állására és a fennemlített régebbi kormányi­­ntézményre, egy más közeg lépett, kinevezettek helyett választot­takból álló. Ez az, amit a minister nem is engedélye­zett, hanem, mint már korábban engedélyezett el­járást, egyszerűen tudomásul vett. A kath. kommisió helyébe lépett 24 tagú igazgató­tanács hatásköre ugyanaz, mely volt a kath. koramissióé , és sem a vagyonkezelés, sem egyéb tekintetben ki nem tágittatott, sőt világosan és határozottan kimondja a ministeri leirat, misze­rint minden egyéb ügyekre nézve, mikre ama kö­zegváltozáson túl a f. év máj. 12-én és folytatólag ülésezett kath. státus még kiterjeszkedik, a minister nincs azon helyzetben, hogy az erdélyi kath. püs­pöki megyét illetőleg külön és ki­vé­t­e­­­s­e­n intézk­edhessék, minthogy ezek együttesen az összes magyarországi katho­likus egyház számára megalapítandó önkor­mányzat alkalmával és azzal szervezetesen fognak annak idején elintéztetni. Egy nemzeti kötelesség. Vannak nemzeti kötelességek, melyeknek el­mulasztása szégyen­foltként tapadhat egyes nem­zetre. Egy ily kötelesség áll a magyar nemzet előtt s ez a magyar szabadsághős, az örök emlékű II. Rákóczy Ferencz és bujdosó társai hamvai­nak hazaszállítása. Nem szólnánk e kérdéshez, melyről már ava­­tottabb tollak írtak, de egy körülmény ugyszólva kötelességünkké teszi ezt. Kolozsvár városa képviseletének legközelebbi gyűlésén előadatván Biharmegye átirata, melyben ez II. Rákóczy Ferencz hamvai hazaszállítása iránt az országgyűléshez intézett kérvényét pártolni kéri; ez átirat ad acta tétetni indítványoztatok A végleges határozathozatal a legközelebbi gyűlésre lett kitűzve, s így talán nem lesz időszerűtlen pár szót e kérdéshez szólani. A legutóbbi évek materiális gondolkodásának terjedése megdöbbentőleg halad, mindent üzleti, TÁRCZA. Sinkai Görgy és működése. (Vége.) A magyarhoni román irodalom a mult század első felében parlagon hevert, Romániában pedig az irodalmi férfiak e mellett üldözésnek voltak ki­téve. úgy nálunk, mint túl Moldo-Romániában a szláv és görög befolyás nagy mérvben jelentkezett, úgyszólva ezen időtájban űzte a szlavizmus leg­inkább garázdálkodásait a nyelvben és irodalomban. Szláv-Cyril betűk használtattak az irás jegyeire, szláv szókat azon fogalmak kifejezésére, melyekre a román nyelvzavakkal­ még nem birt; a meg­levők pedig idegenekkel cseréltetettek fel. A szla­­vizraus költészetét is megtámadta a román nép­nek, m­ely költemények valának hallhatók szerte az országban, melyek többnyire szláv szavakból állottak , maga a dallam i­s szláv jelleget viselt Hangán. A román nép papjai különösen elfelejtet­ték saját­ anyanyelvüket, így természetesen a szla­­vizmus mind nagyobb és nagyobb alakban mu­tatkozott, így volt ez túl Romániában is, hol egy más ellenség is támadott: a görög befolyás a fanario­­ták fedezete alatt. Sinkai, Klein János és Major Péter, a múlt­­század második felében, rettegésbe ejtette a szla­­vizmus barátait, a román intelligencziát; miás részről megbotránkozást idézett elő ezeknél e há­rom irodalmi férfi új törekvése, új gondolkozása a nyelv és irodalom kérdésében. Sinkai volt első, ki nyelvtanában erélyesen felszólalt a szláv betűk és szláv szavak ellen,mondván: „a románok írásjegyei a régi rómaiak írásjegyei és nem a szláv betűk.“ Sajná­latát fejezi ki, hogy a román saját vesztére, a szláv betűket vette fel s ez által hűtlen lett ős­régi betűihez. Számos műveit Sinkai latin betűk­kel nyomatta ki, tankönyvei szintén ilyen betik­­kel láttak napvilágot s osztattak ki a tanuló ro­mán ifjúság között. A Sinkai helyesírása annyira korrekt, annyira megfelelt az általa felállított nyelv­tani szabályoknak, hogy csekély eltéréssel ma is az ő helyesírása divatozik. Sinkai jeles történetirója a román népnek; Rómában tanult huzamos ideig s volt alkalma a két­ nép közötti hasonlatosságot, megbírálni, fi­gyelmesen észlelni. A beható tanulmány s Itália népe között szerzett tapasztalatok érlelték lelké­ben azon erős meggyőződést, hogy a románok a rómaiaktól származnak s ezt „Chronica“-jában bebizonyítani törekszik. E körülményt felhozzuk azon okból, mert az akkori román nyelvre és iro­dalomra nagy befolyással volt. Sinkai azt ragndá, hogy a románok a római­aktól származnak, tehát a nyelvet is a latin nyelv szellemében kell művelni, a latin betűket kell elfogadni s száműzni a szláv írásjegyeket. Az ere­detre való hivatkozás megtette a hatást, a szla­vizmus élén pihenő románság egy kis nemzeti ön­érzetre tett szert, belátta, hogy a szlavizmus ellen­ség gyanánt dúl saját javaiban s kezdett lelkiis­meretesen gondolkodni szomorú állapota felett és­­a teendők iránt. A román nép indult felvilágoso­­dott férfiai után minden időben, hitelt adott min­dig nagyjainak. A Sinkai által megkezdett mozgalom, a nem­­zetiségi eszme előtérbe való tolása, sok követőre talált, rövid pár évi működés után Sinkai a román nemzet legjelesebb férfiaitól lett támogatva: Klein Sámuel, Major Péter, Molnár, Tempea, Iorgovitiu. Mai számunk mellékletéül vesszük az Tichindealu, Mehesi, Colosi, Corneli, Vajda, Ra­­monczai, Aron L., Popu L. s mások a meg­kezdett irány művelői gyanánt tűntek fel s mély tudományuk­, szorgalmuk­ s munkásságuknak rö­vid idő alatt sikerült egy kis irodalmat teremteni. Sinkai, Maior és Molnár a román nyelv csiszolá­sával foglalkoztak; művelni kezdék a román nyel­vet önmagából, szelleme megsértése nélkül; má­sok a történelemmel s más irodalmi ágakkal fog­lalkoztak. Midőn Románia 1821-ben a fanariótáktól, vé­res forradalmak után, megszabadult, a magyarhoni románok virágzó irodalommal bírtak. A Sinkai ál­tal mutatott irány ott is pártolásra talált, a szláv görög szavak és betűk kiküszöbölésével a latin be­tűket vették fel s az irodalmat nemzeti irányban kezdék művelni, így Románia és Magyarhon ro­mánságának irodalmában egyformaság támadott; egy irányban, egy kitűzött cél felé törekedett, így támadt a mai román irodalom ; így nyert egy helyes irányt a haladásban. A Sinkai által mutatott út biztos, az általa fejtegetett nyelvi kér­dések általában el vannak fogadva az ő nézeteit szerint. Sinkai a román tudományosság egyik leg­kiválóbb alakja, a jelenlegi nemzeti irodalom meg­alapítója. Moldovjín­ Gsergely. Lafleur nyugodt megerősítése a hóbortos hitnek, rá nézve menykecsapás volt. Hátrahajlott, s resz­kető kezét a kalitra tette. Épen készült már mon­dani, hogy : „fogja barátom, itt a majom, s men­jen isten hírével !“ — midőn a prokurator, ki gú­nyos mosolyt vett észre Lafleur ajkain, előhajlott s egész lassan fülébe sugár „Ne engedd magad rá­szedetni, Louizon. A ficzkó hazudik.“ A szép özvegy lelkében ismét felvillant a remény egy szikrája. „Ezt az állatot, az én erdőmben fogták — szólt, előbb tervezett phrasisát elnyelve. „Franczia törvény értelmében a majom az én tulajdonom.“ Thorigny marquis inasa kérdőleg tekintett a prokurátorra. „Ha nem is franczia törvény épen, a dolga oda lehet vinni,” — szólt a rendithetlen jég­csavaró. „De nem franczia szokás,“ — jegyzi meg finoman Lafleur. „Szokás ide, szokás oda! — kiálta Luizon. — Az emberek gondolkozásmódja különböző. Jean Jaques Rouseau s a párisi érsek igen derék em­berek, de azért örökös viszályban élnek mé­gis egymással. A marquis ur jöjjön maga, ez az illem­i szokás. Addig, mig a marquis ur nem jön maga, s nem mutatja be nekem szive királynéját, Tátimé, Zulma, Almanzine vagy nem tudom miféle herczegnőt, addig a majmot ki nem adom. Punk­­tum 1“ „Ez utolsó szava, asszonyom?“ — kérdé Lafle.„A marquis ne legyen kék szakál. Egyébb­­iránt ez utolsó szavam,“­­ felelé a legnagyobb ha­­tározottsággal Puysieux úrnője. Lafleur szomorú arczot oltott. A . papagály. — Elbeszélés a rococa-korból. — ÍrTA: J.1LLA f B L I X. (Folytatás.) (v) Madame Elminy ajkába harapott, s ösz­­szeránczolta homlokát. Szive fájó döfést kapott. „Újvilág p­ézilst nagy naptár előfizetését."p pSf

Next