Magyar Polgár, 1874. január-június (8. évfolyam, 1-145. szám)

1874-01-29 / 23. szám

VIII évfolyam. 23-dik »iám, Kolozsvárit, 1874, csütörtök, január 29. POLITIKAI NAPILAP.­­ előfizetési feltételek Egén­tévre ................................... ft. — kr­­ilért................................. 8 .­­ ■ Egy n.gyndra........................ * » ~ » n Egy hónapra ...... 1 » » Ej*-1 Ín .5' SZERKESZTŐSÉGI IRODA: 1& A lyeeumi nyom­dában­ K.iad.óh­ivatal: A ly d­eumi nyomda „központi irodá­já“-ban főtér gr. j­, Teleki Domokos-ház. hu HIRDETÉSI DIJAK 1.­ Ötször határozott sor ára 6 kr. Minden hirdetés után 80 kr, bélyegilleték. Nagy hirdetéseknél kedvezmények. _____^ —as ■— rá ~ ki NYILTTÉR K- ionként, vagy annak hely« 25 ki Reclamok: hirfüzérbe soronként 1 frt , j fitci* OB ri j. » U­' r­ r­­u un tk »Is •j KOLOZSVÁR, JANUÁRIUS 28. A kolozsvári pénz válság­, ni. Ha elfogadjuk azt, hogy hitelválság, mi piaczunkat megrohanta, kísértsük meg az okok és enyhítési módok ez iránybani kuta­tását. Mindenekelőtt a hitel, a kereskedelmi hitel tervezetére van megjegyzésünk. A hitel nem tőke. A hitel által okozott tőke másé, hogy sajátunkká lehessen, arra munka és idő kívántatik. Csak a kellő időt ne kapja meg valaki: a hitel a vevőre és adóra rombolólag hat. Ez adta meg válságunk explosiojára a szikrát. Az első bukottnak négy öt évre lett volna szüksége, hogy a gyár, mely alapos kimutatás szerint, ma már, mi­dőn gőzgéppel dolgozik, 20,000 frt tiszta jö­vedelmet képes hajtani, minden passiváját fe­dezhesse. A hitel, mint látjuk, nemcsak pénzben, hanem árában, sőt giroban is nyuj­tatik,­­ nyujtatik haszonért, de nyujtatott barátságért, mert a hitelélvező kezességet látszott nyúj­tani arra, mi a hitel alapja, hogy meg is akar, meg is képes szavának, ígéretének, kö­telezettségének felelni. Piaczunk, mely a bu­kások felett részvét és sajnálkozással áll, e hitet, e bizalmat, e becsületes munkának az időt meg is adta volna: a döfés, csekély ösz­­szegért, fennül tétetett. Tétetett azok részé­ről, kik a hitet, bizalmat előbb vesztették el, mint mi, kiket a bécsi krach és pesti pénz­válság kétségbeejtett, s mert tőlük is elvéte­tett az idő, nem adtak c­égeinknek időt, hogy a befektetett tőke gyümölcsét meghozhassa. Az ipar­kereskedelmi világ hitele nem az, mit a földbirtokos vagy hivatalnok élvez, mert ezek gyümölcsöztetése korlátolt, míg ezek a tőkét egy jó évben megkétszerezhetik. Gya­korlatilag látjuk, hogy a fiatal iparos és ke­reskedő megszerzi képességét, egy i­garas tőke nélkül hitelt kér és hitelt kap 10—20,000 frtig. S ha már most csak a remény maga is hitelképes a kereskedelmi világban: meny­nyivel hitelképesebbnek kellett lenni azon c­égeknek, melyek már megmutatták, hogy e hitelt 30—40 évig képesek voltak fedezni, s még a mellett vagyoni alapot is gyűjteni.— A piaczunkat sújtó szomorú eset tehát nem a kereskedelmi hitel és üzlet saját beltermé­­szetéből, hanem azon kívül álló ok- és okok­ból kellett hogy kifejlődjék. S ezen okok ku­tatását veszszük feladatul. A világ-pénzválságokat világesemények, háborúk, meg politikai fordulatok szokták elő­idézni, — a bécsit és pestit előidézte a túl­hajtott speculatio, a kellő consumtiora nem ta­lált iparvállalkozás, s a hozzájárult birodalmi pénzrendszeretlenség, s a mi pénzválságunk alapoka az egyszerre megcsökkent bizodalom, a hadsergek azon betegsége, midőn a vezér­let okkal vagy ok nélkül, egyszerre csak el­veszti a bizodalmát, s ezáltal elvész a bátor­ság, felbomlik a fegyelem, mindenki csak ön­maga megmentésére gondol, nem gondolva meg, hogy hiába futott el, mert ha a közügy elvész, a veszély őt is eléri. Megcsökkent a bizodalom, ez megrendí­tette a hitelt: ez a baj forrása. A bizalom a bátorság testvére. Mindkettőnek az a termé­szete, hogy mert bízik, mert bátorságot érez magában, bízik másban, s ha sorban áll, azt hiszi, hogy az egész hadsereg oly bátor fér­fiakból áll, mint maga. A mi pénzválságunk annál szomorítóbb, mivel úgy látszik, önma­gunk, önmagunk fenntarthatása felett kezdjük veszteni bizalmunkat. S ha ez így harapódzik, meg fognak bukni ezégek, melyek végül egy krajczárt sem fognak fedezetlen hagyni. Ez az üzletvilágban kétségbeejtő hely­zet. Kétségbeejtő azért, mert húsz, huszonöt évi becsületes munka, a hosszú munka és szenvedés által szerzett szakismeret és képes­ség, s az ebből kifejlett hitel, egy megalapí­tott vállalat, egy élet küzdelme és reménye— egy percz alatt oda van. Itt a siker lévén az el­ismerés: nem volt siker, megsemmisült a vá­ros, a haza egy tevékeny polgára. S miután kereskedelmünkben a nemzeti elem oly ke­vés: a nemzet maga tért veszt az iparvi­lágban. Ez az általános nézpont. De még h­agy­­ján, ha Erdély, mondhatni egyetlenegy ma­gyar kereskedelmi központja nem volna ostrom alatt,­­ ha itt nem vétetnék el a kedv évti­zedekre, hogy a magyar elem iparkereskedel­mi pályára szánja el gyermekét. Mert másutt a pénzválságok ha sújtanak is le egyeseket, családokat, azok a nagyvárosok tengerében mintegy elvesznek, a nevek feledékenységbe megy, nálunk mint intő példák, mint köz­részvét tárgyai a társadalom fájó érdekei köz­tünk járnak-kelnek. Épen azért, a kolozsvári első pénzválság — ha bekövetkeznék — egészen más jelentő­ségű lenne, mint a nagypiac­ok pénzválsága. Bár helyi jelentőségűnek látszik, mégis közös romlás. Sokak előtt úgy tűnhetik fel, mint Erdély fővárosa kétes jövőjének előre vetett árnyéka. Ugyanazért a vesztett hit, bizalom és önérzet visszatértének helyet kell adnunk,s azoknak, kik hivatva vannak,jó példával kell elől menni, hogy a kishitűek visszanyerjék a reményt, hogy Kolozsvár intelligenciája, pol­gáreleme elég lelki erővel bír egy véletlen csapás előtt nem dugni hüvelybe, vagy nem vetni el a fegyvert, — más szókkal, a város iránti azon hazafias érzettel, hogy a pénzin­tézeteket, melyek vezetésében, biztonságában semmi kétség, nem fosztja meg a forgalmi eszközöktől, nem veszi el fegyverét, melylyel a válságot legyőzni hivatva és képesítve van. Kőváry László: TARCZA. HÚSZEZER MÉRTFÖLD A TENGER ALATT-után francziából. Második rész. IX FEJEZET. Egy elsülyedt szárazföld. (Folytatás.) Ned otthon volt, a sas szemeivel a ködbe bo­rult láthatáron túlhaladni törekedett, még mindig remélve, hogy a köd mögött mutatkozni fog az sunyira óhajtott száraz föld. — Délben, néhány pillanatra kisütött a nap. A minod parancsnok felhasználta ez alkalmat a hely­­meghatározására. Aztán, mivel a tenger m­ind­­inkább nyugtalankodni kezdett, leszállottunk a ha-­­­ba, és a fedélzetajtók csakhamar becsukódtak. Egy órakor megtekintettem a térképet. A­­­közelebbi part ötven mértföldnyi távolságban­­folt tőlünk Menekülésre többé gondolni sem le­­etett, a az olvasóra bizom, képzelje a szigonyász lehét, midőn ezt vele közöltem. Én, részemről nem igen szomorkodtam e mi- Nagy teher esett le szívemről, le szokott dől • Willant egész léleknyugalommal vettem fel ismét. Esta tizenegy óra felé váratlanul Nemo ka­pitány látogat meg. Azt kérdezte, nem érzeta-e magamat kimerültnek az álmatlanul eltöltött éj­szaka miatt. Azt feleltem, hogy nem. „Ez esetben, Arronax­ot egy érdekes ki­rándulásra hívom meg. „Halljuk, kapitány !“ „Ön a tenger fenekét eddig csak nappal lát­ta, nem volna kedve éjjel is megtekinteni azt?“ “Nagyon szívesen.“ .­­ „Előre figyelmeztetem, hogy a kirándulás kissé fáradságos. Járatlan utakon kell haladnunk, és egy hegyet megmásznunk.“ „Mindez csak kíváncsiságomat fokozza, s én kész vagyok követni önt.“ „Jöjjön tehát, öltsük fel búvár-öltönyeinket.“ Néhány perc­ múlva készen voltunk. A vil­lanyos lámpákat azonban nem láttam. Kérdést in­­téztem emiatt a kapitányhoz. „Fölöslegesek volnának.“ Azt hittem, rosszul hallotam, de hasztalan ismételtem volna a kérdést, mert a kapitány feje már az érersisakban volt. Befejeztem tehát én is öltözékemet, éreztem, midőn egy hosszú botot nyo­moz markomba Néhány perc­ múlva a már leírt modorban az atlanti tenger fenekére jutottunk, mintegy háromszáz méternyi mélységben. — Éjfél felé járt az idő. A vízben mély sötét­ség uralgott. Nemo kapitány azonban a távolban világló pontra mutatott. Erős vörös fény volt az, mely mintegy két mértföldnyire lehetett a „Nau­­tilua“-tól. Mi okozhatta e fényt, ha tűz, miből nyert táplálékot, s miért és miként éghetett a Mai vámunkhoz egy iv vízben, mind­ezekre magamnak feleletet adni kép­telen valók. Mindenesetre azonban beláttam, hogy a Rumkorfféle készüléket fölöslegessé teszi. Nemo kapitány és én, egymás mellett, egye­nesen a világosság felé tartottunk. A talaj észre­­vehetlenül emelkedett, nagy lépéseket tettünk és botjainkra támaszkodva még­is csak lassan halad­tunk előre, mert lábaink gyakran elsüppedtek az iszapos talajban. Jó darabot mentünk már, midőn fejünk fö­lött, folytonos suhogást hallottam. Csakhamar tisz­tában voltam iránta. Erős zápor esett, s annak zuhogását hallottam. Akaratom ellenére is aggód­ni kezdtem, hogy átázom. Pár percz múlva ka­­czagnom kellett e bizarr eszme fölött. Igazolásom­ra azonban ki kell jelentenem, hogy a vízhatlan búvár­ öltönyben mit sem érez az ember ama fo­lyókon elemből, melyben­ mozog, s úgy tetszik csak, mintha oly légkörben forogna, mely valami­vel sűrűbb a szokottnál. — Félórai menés után sziklás lett a talaj. A tenger­ alatti növényzet és apró állatocskák phos­­phoreskale világot terjesztettek el ott. Láttam kő­­tömegeket, melyek a Zoophyták és növények mil­lióival voltak borítva. Lábam gyakran m­egsiklott a tengeri gyepen, s vasasvégű botom segélye nél­kül nem egyszer elbuktam volna. Visszatekintve folyvást láttam a „Nautilus“ villany világát, mely azonban annál halványabb lett, minél inkább tá­voztunk tőle. A kőtömegek, melyeket az imént említettem, előttem kimagyarázhatlan szabályossággal voltak a melléklet van csatéivá. kik«. k­e,eu * .aldk­ „Ltéta « «««»» kebelében ? Ez és­etekben hasonló gondolatok kergették egymást agyamban. Utunk mindinkább világosabb lett. Az ap­­ránként fehérbe átmenő világosság, egy nyolczszáz láb magasságú hegy tetejéről sugárzott. Nemo kapitány gyorsan lépdelt előre. Jól is­merte már e tájat is. Én rendíthetlen bizalommal követtem. Úgy tűnt­­ fel előttem, mint a tenger egyik nesütője, a midőn előttem lépdelt, bámulat­tal tekintettem magas alakjára, mely fekete or­­vonalokban vált el a megvilágított láb­alattá . (Folyt. köv.) Tanügyi karczolatok. (Január hőről.) (n. 8.) Szándékosan halasztottuk a fenntebbi c?.im alatt megindított tanügyi közleményeink meg­írását ily hosszas időre. Az első e hó elején je­lent meg. Vártuk, hogy tanügyi lapjaink, rajud lássa­nak napvilágot. Nem vélünk rosz szolgálatot ten­ni olvasójuknak, ha ez alkalommal a már megje­lent, lapokról röviden megemlékezünk. Átlapozva a „Néptanítók lapját“, mely a m. kir. közoktatásügyi minisztérium közvetlen felügye­lete és vezetése alatt szerkesztetik, kimondhatjuk, hogy e lap csak volt a néptanítók lapja. Az első számban Bartalus érzékenykedik, és Réthy a hunyadmegyei (cserteparti) tanfelügyelő okoskodik. „Mi lesz a világból, ha mindenki tudós lesz? azt Réthy úr sem tudja. Mi azonban ezen „élet­kép“ elolvasása után arról győződtünk meg, hogy most még, — miután nem mindenki tudós­ — lehet valaki tanfelügyelő a nélkül, hogy tudós lenne. Kár az efféle — a néptanítóknak szánt lapba épen nem illő — „cserteparti“ szolgáló históriákat az állam költségén kinyomatni, — s talán még díj-,­jazni is. A volt „Népt. Lapja” azon hibáját, hogy a tanitói érdekek iránt amolyan lágy-meleg érdek­lődéssel viseltetett, igyekezett helyrehozni az ál­tal, hogy oly módszertani, s neveléstani közlemé­nyeket hozott, melyekből mindenik tanító húzha­tott hasznot. Különben az uj is hozhat még ilye­neket, s ezt óhajtjuk is, mert elleneseiben nem fog megfelelni czimének ; illetőleg csak a czima lesz a tanítóké. A „Magyar Tanügy“ első számában Pé­­terfi S. azon indítványnyal lépett föl, hogy a ké­­pezdei tanárok, haladéktalanul fogjanak hozzá egy „néptanitói kézikönyvtár“ öszszeállítá­­sához. — : Ezen indítványt a legmelegebben pártoljuk. Hisszük, hogy képezdei tanáraink látva, a tanitói kézikönyvtárak összeállításának égető szükségét, fölkarolják ezen indítványt, s bárha ennek létesít­­ése nagy munkába fog kerülni, nem riadnak visz­­sza az akadályoktól. Jó alkalom ez a kép, tanári­karnak arra, hogy életrevalóságát, melyet oly sok­szor kétségbe vontak, bebizonyítsa: „Mun­kára felt ne vesztegelj“ sat. A „Magyar Néptanító“, mely a „Ma­gyarhoni tanitó-egyletek országos szövetségének“ hivatalos közlönye, jövőre hetenkint fog megjelenni. Első czikkéből, mely „Szózat hazánk néptanítóihoz !“ az látszik, hogy szívvel, lélekkel a néptanítói ér­dekeket fogja szolgálni. Oly szerkesztőtől, a­ki a tanítói állomás örömeit élvezte, s töviseit élvezi, nem is vártunk más programmot. Ugyan e lapból meggyőződhetnek a tanügy­­iránt érdeklődök, hogy bizony mégis csehül áll­hatnak a tanítók dolgai. Milyen helyzete lehet azon magyar néptanítónak, ki Auszt­­r­i­á­b­a kívánkozik. Magyarországból, a magyar ember Ausztriába vándorol, mert hazájában sem állomásán megélni nem tud, sem állandó hajlékot maga és övéi számára — a rész ad­mini­strati­v folytán — nem tud biztosítani. Sepron és Vas­­megyékből a tanítók Ausztriába vállalnak hi­vatalt. Az „erdélyi népnevelés­ügyi ér­tesítő“ egyetlen erdélyi tanügyi lap. A koloza­­dobokamegyei tanitó-egylet ügyei mellett készség­gel nyitja meg hasábjait, más tanitó-egylet ügyei­nek. Életrevalóságán nincs okunk kételkedni, a­mi bizonyosan szakértő szerkesztői és szerkesztő bi­zottságot feltételez. Megjelenik havonként kétszer, Kolozsvárit. Ára egész évre 2 frt. A „Népnevelők lapja“, kilenczedik évét futja, a­mi életrevalóságot bizonyít. A „pesti népnevelők egyletének hivatalos közlönye”, azon­ban a vidék tanügyét is figyelemmel kiséri. Har­madik számjában György A. az ezen évben tartazódó országos tanitó-gyűlésről, figyelemre méltó czikket közöl. Hetilap, megjelenik Pesten. A tanitói érdekeknek szabadelvű képviselője a tenger fenekén elosztva. Óriási barázdákat je­gyeztem meg, melyek a sötét távolban vesztek el, úgy hogy hosszúságuk iránt még csak hozzávető­leg sem jöhettem tisztába. Még más jelenségek is fokozták meglepetésemet. Úgy tetszett, mintha csiz­mám nehéz óntalpai szétszórt csontokat tipor­nának össze s azoknak recsegését hallanám. Kér­dezni akartam a kapitányt, de ismeretlen valék ama jegyekkel, melyek által ily alkalmaknál em­bereivel társalogni szokott. — A vöröses fény, mely nekünk kalauzul szol­gált, mindinkább erősbödött és bevilágította a láthatárt. E tűzhely jelenléte a viz alatt nagy­­ mértékben ingerült engem. Valljon itt is viany­­folyammal találkozom? Vagy — Trafón gondoltam­ - «uitai kéz «u » i­ng«r akadok, kik ép­p y saj a számüzötteknek

Next