Magyar Polgár, 1874. július-december (8. évfolyam, 146-297. szám)

1874-09-23 / 215. szám

yjjj. éfovlyam. 215-dik szám Kolozsvártt, 1874. szereda, szeptember 23 POLITIKAI NAPILAP, előfizetési feltételek. Egészévre ................................16 ft. — kr. Félévre.............................................® » “ » Egy negyedre........................ * » “ » Egy hónapra ...............................1 w » h­jl_ r SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceumi nyomdában K­iadóhivatal: A lyceumi nyomda „központi irodájáéban főtér gr Teleki Domokos-ház. In IS HIRDETÉSI DIJAK: Otsiór halábozott garmond sor ára, vagy annak területe 6 kr. Minden hirdetés után 30 kr. bélyegilleték külön számittatik. Nagy hirdetéseknél _ kedvezmények. In­tS 1f1­12. NYILTTÉR soronként, vagy annak helye 25 kr. Reclámok: hirfünérbe soronként 1 £rl ■sá -PO KOLOZSVÁR, SZEPTEMBER 22. A hadgyakorlatok első eredmé­nye.­ A hadgyakorlatok javában folynak és már­is örömmel konstatálhatunk egy eredményt és ez a honvédség harczképességének elősmertetése. Mert nem nevezhetjük egyébnek azt az általános elős­­merést, melyben a brucki táborban lévő honvéde­­ink, a közös hadsereg soraiban részesültek, a Király, a osztrák és külföldi katonai szakértők részéről, egy a katonai képzettség, mint a fegyelem tekin­­tetében. A rövid idejű képeztetés daczára, hon­védeink kiállották a versenyt a közös hadsereg ka­tonáival, mert bár a déli­ hadsereg centrumát ké­pezték és így nehéz feladat jutott részükre, még­is magukra vonták a legilletékesebb bírák figyel­mét, sőt épen a külföldi katonai küldöttek és a honvédség legnagyobb ellensége, Albrecht főher­ceg voltak leginkább elragadtatva mozdulataik pontossága és taktikai képzettségük szabatosssága által. Nem akarjuk túlcsigázni az eredményt és nem akarunk túlságos következményeket vonni ki abból. Mert tagadhatatlan igaz az, hogy fe­gyelmet és lelkesedést, pontos, szabatos fordulato­kat és kisebb hadcsapatokban való mozgást a honvédségnek is van alkalma tanulni, tehát nem csoda, hogy tudja, de a tulajdonképeni taktikát meg nem tanulhatja, mert erre egész ezred és dan­dárgyakorlatok, sőt nagyobb hadtestekben való mozgás szükségesek. Erre a honvédségnek alkal­ma nincs, csak a kivételes őszi hadgyakorlatok al­kalmával, minthogy pedig itt már kész képzettség­gel kell előállani, így a brucki sikert inkább a magán­szorgalom és a tisztek ügyes találékonysá­gának, a helyzet és pillanat szerencsés felhaszná­lásának lehet tulajdonítani, mint a kiképeztetés biztonságának. És, ha ennek daczára a katonai szakértők teljes elismerését vívták ki a honvédek, ez csak arra ösztönöz, hogy ezt teljes önálló hadsereggé fejlesszük ki, ellássuk a szükséges taktikai segéd­­csepatokkal és ágyukkal, hogy így önállóan mű­­ködve folytonosan alkalma legyen kiképeztetésé­­nek minden fokozatát önállóan megszerezni és ki­fejteni , mert addig katonai szempontból is csak m­j fél haderőnek tekinthetjük a honvédséget, me­­lyet minden ügyessége dac­ára, magában semmire nem használhatunk — a diszőrség tisztségén ki­vül, melyet a brucki táborban is teljesített és azt hisszük, hogy a nemzet előtt sem igényei, sem költsége szempontjából meg nem felel a czélnak az oly intézmény, mely magában meg nem állhat, mert nem éri el azt a czélt, melyre teremtve van. Épen ezért hisszük azt, hogy minél inkább megnyeri a honvédség a király bizalmát, minél job­ban bebizonyítja még az ellenséges osztrák tábor­kar és a külföldi katonai tekintélyek előtt is harczképességét más haderővel , annál könnyebb lesz és annál szükségesebb nem csak csapatharczra és segédcsapatok képzettségére emelni annak ka­tonai kiképeztetését és ez csak teljesen önálló hadtestekben lehetséges, különben is azt belátják a király és a katonai szakértők, hogy a honvéd­ségben haderő van; nem azt hozza-e a logi­kai következmény, hogy ha már pénzt és fáradsá­got fordítunk annak kiképeztetésére, legyen az tel­jesen megbízható és önál­lóan használható haderő ? Mert hiába beszélnek a honvédség külön hivatá­sáról, most külön katonai hivatás nem létezik, mert minden oly csapat vagy hadtest, mely önál­lóan működni nem képes, nem csak hogy neveli az ország hadsergét, de veszedelemre is vezethet, mint Francziaország példája bizonyítja, hol min­denütt a „garde mobile“ volt a hadmozdulatok akadálya és az általa elfoglalt positiók lőnek elő­ször elhagyva; nem a lelkesedés és fegyelem hi­ányából, hanem egyszerűen azért, mert önállóan semmit sem tudtak tenni és mihelyt elvágva vol­tak , azonnal csak a hadi­foglyok szimat szapo­­ríták. Honvédségünk ellenségeit nem a törvény, nem a király szava, hanem az általuk felmutatott katonai eredmény fogja lefegyverezni, mire már­is jó jel Albrecht főherczegnek, az osztrák solda­­teska fejének határozott közeledése. Ez ennek a magyar kormány nagy hasznát veheti, mert meg­mondhatja a királynak és környezetének, tegye­nek le minden gyanút, hagyjanak fel minden re­­miniscentiával, mert ha czéljuk csak az, hogy ha­zánk és a monarchia védképes legyen, ezt mi sok­kal kevesebb szolgálati idővel és kisebb költség­gel el tudjuk érni, mint most elérik a közös had­sereggel. Úti figura docet. Tudjuk azt, hogy á­l­­landó hadseregre szükség van, de azt is tud­juk, hogy e­z­t i­s kevesebb szolgálati idővel és kisebb költséggel lehet harczképessé tenni, ha egy­szer a honvédséget rövid hatheti gyakorlattal is lehet annyira képezni, hogy a katonai szakértők is harczképességét ismerik el és igy nem ugyan az állandó hadsereg eltörlésére, de apasztására és­­­S szolgálati idejének csökkentésére méltán következ­tethetünk a brucki eredményekből. E két következtetés igazságát és valósításá­nak könnyűségét bizonyítja a brucki gyakorlat és ezt lehet annak legszebb eredményéül tekinteni. E két következtetés egyike a honvédség nagyobb és önállóbb kifejtése, a másik az állandó hadsereg létszámának és szolgálati idejének apasztása — mindkét rendszabály a monarchia védképességét, haderejét emelné és a mellett tetemes költség megtakarítással járna. Ez elég arra, hogy ajánljuk. H S. TARCZA. Taps, fütty és hagymakoszoru.­ ­JÓKAY GIBÓRTÓL. Azok között a bolondságok között, a miket emberi bölcseség kigondolt, első­sorban he­­zendők azok a tetszés- és visszatetszés-nyi i** 0zal°k a közönség részéről, a miktől egy ^dogéez élete és halála függ, a mik képesek egy illert aZ emeln­i vagy eltemetni. Ugyan­baQ87 em^ert az városban eltemetik,másik­pon el,áffia87,rák: 8 *ebe*' hogy ugyanazon a na- Va° neki egy helyen virágvasárnapja, a másik Dali péntekje. Ott megtapsolják, itt kifütyü­­l a hogy örül az a szegény ember az elsőnek , tusolja el magát a másikon. líki ?etű­S mit talál benne? Abban, hogy va­­gi 1­­38 beüti a két tenyerét , az nagyot szól' -y valaki összecsücsöriti a száját s sebe­­ereszti ki rajta a levegőt? Y % hirhedett franczia tábornok, a ki a fegy hang es n^tömeg közé lövetett, azért, mert füty­­üü­l0kat hallott, azzal igazolta eljárását, hogy ,i n y,így távolból küldött pofoncsapás.“ — Ennél azt mondhatjuk, hogy a taps nem má­s egy távolból küldött csók. »tok Némely 8zmosz (ás —nő) annyira hozzá va­kozV8 * Up8hoz, hogy ha nem tapsolnak eléje, mi­­jt a 87*apadra kilép , nem jut eszébe a szerepi HQ?60!* rajta könnyen) s még a legnagyob­b­ia akként játszik jól, vagy roszul a mü­­­zönség jól vagy roszul tapsol. Gazdag művészk a tapsot pénzen is m­eg­veszik. (Nálunk nem : itt terem ingyen s pénz nincs rá) Minő martyrium lehet az, mikor egy színész már előre tudja, mielőtt az előadás kezdődnék, hogy őt ma ki fogják fütyülni? E rendkívüli tortúra alatt szenvedett a jó Kilényi kolozsvári színigazgató korában. Jellemsze­repeket játszott s minden este kifütyölték. Ez már mindig úgy kijárt neki, mint a súgónak a télme­­szely fenyővíz. Akárhogy játszott, akármit, játszott, akár­mikor végezte szerepét, kifütyölték. Becsületes embert játszott, vagy cselszövő gazt, kifütyölték. Könnyekre indított vagy nevettetni törekedett, kifütyölték. S ő azért mégis csak mindig játszott. Egé­szen hozzá szokott már. Egyszer azonban valami új darabban olyan meglepő eredeti felfogással adta szerepét, hogy a közönség egészen megfeledkezett a mindennapi angár­áról. Kilyéni végezte monológját és távozott. Mielőtt azonban a Brivfalak erdeje elnyelte volna, megálla, visszafordult s azt kérdezi a tisztelt kö­zönségtől : .Nini! hát ma nem fütyölnek ? Kapott erre rengeteg tapsvihart s azontúl minden napra kijárt neki a taps a szegődéses fütty helyett. Még nagyobbra vitte a színpadi phlegmát Celesztin, pedig úgy tudott allni a színpadon, mint a ziporeső.­­ Egyszer Moor Károlyt és Ferenczet játszotta bravourból Kolozsártt, a­mi nagy bolondság, mert az ember egyszerre két ve­­télytárs babérjába markol bele két kézzel. Jutal­ma az volt érte, hogy előadás után felhajtottak neki egy remekül összefont s ritka szép példá­nyokból kiállított­­ hagymakoszorút. Celesztin felvette a megtiszteltetés jelét, kö­rülnézte, s azután elégült arczczal monda : ,E bizony jó lesz nekem lencsére!“ Azzal kardmarkolatára akasztotta a hagyma­­koszorút s ment elszánt lélekkel meghalni. De minden füttynél és hagymakoszorúnál fáj­dalmasabb torquemadai inquisitionális kínzó szer­szám maga e taps. Igen, az a taps, a­mit a mű­vésznek kell hallani, mikor egy vetélytársa az ő force szerepében debütk­oz. Ilyenkor minden összecsattanó tenyér egy tőrt döf szívébe. Hát még egy egész felzendülő tapsvihar ! Az a pokol maga ! „Pedig hogy rontja el a szerepemet a nyo­morult ! Skandalum! Ideája sincs róla, hogy mit játszik ! S ez tetszik a közönségnek. De hát van ennek a közönségnek szeme, füle ízlése? Nincs ! Színfalszaggatás kell ennek 1 Meg orditás! Nyiva­­kodás ! Micsoda öltözet ez 1 Maszkura ! Bajazzó ! Kutyakomédia ! S ennek tapsolnak ! Ha én tenném ezt, engem lehajigálnának onnan. Kutyabagoson a pajtában nem tűrnék meg, s itt kibiják érte há­romszor ! Nem szerződöm többet! Csizmadia le­szek, vagy masamód !“ Kezdi aztán vigasztalni magát. Ah, hisz ez nem az igazi közönség ! Ez csinált taps mind. Az az egész zárt széksor mind ingyen jegy: ötven karzatot, harmincz parterret osztottak ki ma este, mondta a pénztárnok. Az élelmes ficzkó odalent, a­ki kezdi a tapsot, az a sógor*. Hogy nem szé­gyenli ! Az meg ott inasa odafenn a karzaton, a­ki Úgy kiabálja a nevét. Becsődítette minden atya­­fiságát, azokkal tapsoltál magának. Ilyen kínszenvedései voltak Jancsónak, mi­kor Éder Kolozsvárott föllépett az ő szerepeiben. Jancsó valódi nagy művész volt, a­kinek az érdeme abban állott, hogy a komikus szerepeket mind komolyan vette, s ez által nagyobb műélve­zetet nyújtott a hozzá értőnek. Éder azonban in­­kább szeretett a gyöngébb felfogásnak kedvéért játszani s ugyanazon szerepeknek tréfás oldalát még rikítóbb színezéssel tüntette ki, hogy annál jobban nevessenek rajta. Ezt a nemét a művészetnek pedig Jancsó végtelenül lenézte és megvetette. Hanem hát a közönség azért mulatta magát és tapsolt. Jancsó egy shirt vizsga szemeivel nézte rendre a főtapson azokat, s jaj azoknak, ha valaha kezére ker­ülnek. Különösen feltűnt neki egy mokány örmény gavallér, a­ki rendesen kiválasztotta magának az első páholy és a zenekar képezte szögletet, oda megvetette a hátát s irgalmatlan napy tenyereit kinyújtva a publikum felé, mindig ő kezdte a tap­sot ,pecsenyének verte a tenyerét, a míg Édert háromszor ki nem hivatta egymásután Jancsó nem bírta ezt a nagyobb hatalmas­­kodási tényt tovább elnézni a szívfalak közül. Az lopózott a színpadról ama szögletpáholyba, mely a főkormányzónak lévén fenntartva, üresen állott: oda kúszott a páholy mellvédéhez, hosszú karját kinyujtá rajta, nem sokat kellett keresgélnie, az örmény gavallér hajzata úgy állt szét, mint a szétbontott boglya, a mint az épen legdühösebben tapsol, Jancsó belemarkol a borzas üstökébe s megczibálja azt Isten igazában úgy, hogy a tap­­sonéz ,tüzet gyilkosta kiált ijedtében. Ezzel aztán megvolt nyugtatva Jancsó is, a publicum is, de még a tapsvezető is. („Üstökös.“) Egy érdekes nap Alcsuthon. Alcsuth­, szép. 19. 1874. Alcsuth még nem látott királyt, fényes napja volt tehát f. hó 19-ke, midőn ő felsége a magyar király, a fehérmegyei előkelő tisztviselők és ban­dérium kíséretében a főherczegi határ felé köze­ledett, hol Vértnél fenséges rokona a magyarok előtt oly igen kedves és szeretett József főherczeg fogadta, ki is kocsija mellett lóháton kísérte báró Nyáry Adolf főkamarással együtt. A király pont­­ban 7 órakor megérkezett a kastély előtti magas­latra, hol azonnal lóra ült és kíséretével együtt kilovagolt a táborba, hova mi is követtük kocsin és a menyécsi magaslaton foglaltunk állást ; innen azonban a távolság miatt csak keveset láthattunk, az ágyú és puskaropogás közelebb vonzott és mi bátrabbak a Szár falu előtti magaslatig előre ha­tolva a hadgyakorlat és csatározás kellős­ közepé­ben találtuk magunkat, úgy hogy balra közvetlen mellettünk puffogott az üteg, jobbra a völgyben gyalogság vivta az átelleni kálvária hegyet, hol az ellen igen erős positiót foglalt s azt mindvégig mégis tartotta. Az egész völgyben és falu körül erősen folyt a puskatűz, jobbra-balra vonulás, elő­­remenés és hátrálás. Az egész hadműveletet ő fel­sége a szári szőlőhegyen nézte, kísérete, mintegy tábor közepette. Mi igen belemerültünk a szép és érdekes látványba és nem vettük észre, hogy körül va­gyunk kerítve, elöl hátul puskatűz, volt sikoltozás a nők részéről, szerencsénkre megretirált az egyik fél, különben elfogtak volna bennünket. 10 óra tájban mind élénkebb lett a támadás, midőn egy­szerre minden oldalról megszólaltak a trombiták és a lövöldözés egyszerre véget ért, ő felsége is le­nyargalt a sereghez és miután a tábori kórház kocsijai is megjelentek, mi is hazafelé igyekeztünk, hogy az ünnepély második részét, a bevonulást is láthassuk. A kastély udvarán honvédség volt fölállítva zenekarral, és mindenfelől ünneplő ruhában tarka nép özönlött; a sok vörösnadrágos honvéd; a fő­­herczegi udvari tisztek, aranynyal kivarrott diszöl­­tözetükben, apádé az oldalukon, pofoncsapott ka­lap hónuk alatt; az apródok piros bársonybugyo­­góban, fehér selyem felöltő és harisnyában, ezüst csattos czipőkben, fehérselyem felöltő és harisnyá­ban, hajadon fővel; a felszolgáló cselédség setét­­zöld öltözetben, megyszín hajtókával, ezüst gomb és vállrojtokkal sürögtek forogtak, a huszárok ezüst­tel gazdagon kisujtásozott setétzöld dolmány és vállravetett mente, megyszin nadrág és csákóval­ kezükben mereven álltak őrt a bejáratoknál. A tarka nép közt itt-ott feltűntek a felcsuti czigá­­nyok festői uj öltözetükben: vörös nadrág, fehér pitykés kék dolmány vörös hajtókával, fekete kal­­pag vörös salavarival; úgy hogy ezen tarka lát­vány a daliás középkort varázsolta elénk. Míg a király megérkezik, körülnézhetünk kissé, mert itt nem mindennapi látvány tárul előnkbe; maga a kastély, két közbenső és két külső szárnyépületé­vel együtt a parkban fekszik és a tágas udvar, még a boldogult József nádor által ültetett félszá­zados ritka fajú tölgy — és fenyőktől árnyalva par­kírozott virágos kert, közepén nagy márvány bas- faimnal, úgy azonban, hogy egy kis csapat szaba­don mozoghat és a kocsik ki-be járhatnak , a falak mindenütt az ablakok közt felkúszó vadszellöktől fedvék. A belső helyiségekbe két zárt csarnokon át juthatni ; ez jelenleg szintén, az egésszel ösz­­hangban virágos, kertté volt átalakítva, fenyő­fák közepette mesterségesen szőtt szalagok, csil­lagok és arabeskek mosolyogtak az ember elé, mint­­ha ezeregy éjszakai varázspalota idézte volna elő az egészet, pedig Jámbor Vilmos főherczegi főkertész fáradsága és ügyessége hozta azt létre, neki kö­szönheti a park és Margitsziget mostani fényét. A dobok azonban megperdültek a zene szólt s a figye­lem az udvar felé fordult, hova ő felsége a király 11 órakor megérkezett és a kis csapat fölött szem­lét tartott; az előcsarnokba nyiló egyik folyosó vé­gére álltam, átellenben a másik folyosón két nő­alak tűnt elő, egyike fehér csipkeöltöévben maga a főherczegné háziasszony, igazán fenséges alak, vele udvarhölgye Bethlen grófnő piros selyem ruhá­ban arany diademmal; körülöttem susogta valaki : Erdély legszebb hölgye, — és legszellemdusabbika, egészitém ki a mondatot. A király a csarnokira ér­kezve ott a fenséges házinőtől fogadtatott és mind­két nőhez nyájasan szólva, a főherczegnét karöltve fölvezető a lépcsőkön.

Next