Magyar Polgár, 1874. július-december (8. évfolyam, 146-297. szám)
1874-09-23 / 215. szám
yjjj. éfovlyam. 215-dik szám Kolozsvártt, 1874. szereda, szeptember 23 POLITIKAI NAPILAP, előfizetési feltételek. Egészévre ................................16 ft. — kr. Félévre.............................................® » “ » Egy negyedre........................ * » “ » Egy hónapra ...............................1 w » hjl_ r SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceumi nyomdában Kiadóhivatal: A lyceumi nyomda „központi irodájáéban főtér gr Teleki Domokos-ház. In IS HIRDETÉSI DIJAK: Otsiór halábozott garmond sor ára, vagy annak területe 6 kr. Minden hirdetés után 30 kr. bélyegilleték külön számittatik. Nagy hirdetéseknél _ kedvezmények. IntS 1f112. NYILTTÉR soronként, vagy annak helye 25 kr. Reclámok: hirfünérbe soronként 1 £rl ■sá -PO KOLOZSVÁR, SZEPTEMBER 22. A hadgyakorlatok első eredménye. A hadgyakorlatok javában folynak és máris örömmel konstatálhatunk egy eredményt és ez a honvédség harczképességének elősmertetése. Mert nem nevezhetjük egyébnek azt az általános elősmerést, melyben a brucki táborban lévő honvédeink, a közös hadsereg soraiban részesültek, a Király, a osztrák és külföldi katonai szakértők részéről, egy a katonai képzettség, mint a fegyelem tekintetében. A rövid idejű képeztetés daczára, honvédeink kiállották a versenyt a közös hadsereg katonáival, mert bár a déli hadsereg centrumát képezték és így nehéz feladat jutott részükre, mégis magukra vonták a legilletékesebb bírák figyelmét, sőt épen a külföldi katonai küldöttek és a honvédség legnagyobb ellensége, Albrecht főherceg voltak leginkább elragadtatva mozdulataik pontossága és taktikai képzettségük szabatosssága által. Nem akarjuk túlcsigázni az eredményt és nem akarunk túlságos következményeket vonni ki abból. Mert tagadhatatlan igaz az, hogy fegyelmet és lelkesedést, pontos, szabatos fordulatokat és kisebb hadcsapatokban való mozgást a honvédségnek is van alkalma tanulni, tehát nem csoda, hogy tudja, de a tulajdonképeni taktikát meg nem tanulhatja, mert erre egész ezred és dandárgyakorlatok, sőt nagyobb hadtestekben való mozgás szükségesek. Erre a honvédségnek alkalma nincs, csak a kivételes őszi hadgyakorlatok alkalmával, minthogy pedig itt már kész képzettséggel kell előállani, így a brucki sikert inkább a magánszorgalom és a tisztek ügyes találékonyságának, a helyzet és pillanat szerencsés felhasználásának lehet tulajdonítani, mint a kiképeztetés biztonságának. És, ha ennek daczára a katonai szakértők teljes elismerését vívták ki a honvédek, ez csak arra ösztönöz, hogy ezt teljes önálló hadsereggé fejlesszük ki, ellássuk a szükséges taktikai segédcsepatokkal és ágyukkal, hogy így önállóan működve folytonosan alkalma legyen kiképeztetésének minden fokozatát önállóan megszerezni és kifejteni , mert addig katonai szempontból is csak mj fél haderőnek tekinthetjük a honvédséget, melyet minden ügyessége dacára, magában semmire nem használhatunk — a diszőrség tisztségén kivül, melyet a brucki táborban is teljesített és azt hisszük, hogy a nemzet előtt sem igényei, sem költsége szempontjából meg nem felel a czélnak az oly intézmény, mely magában meg nem állhat, mert nem éri el azt a czélt, melyre teremtve van. Épen ezért hisszük azt, hogy minél inkább megnyeri a honvédség a király bizalmát, minél jobban bebizonyítja még az ellenséges osztrák táborkar és a külföldi katonai tekintélyek előtt is harczképességét más haderővel , annál könnyebb lesz és annál szükségesebb nem csak csapatharczra és segédcsapatok képzettségére emelni annak katonai kiképeztetését és ez csak teljesen önálló hadtestekben lehetséges, különben is azt belátják a király és a katonai szakértők, hogy a honvédségben haderő van; nem azt hozza-e a logikai következmény, hogy ha már pénzt és fáradságot fordítunk annak kiképeztetésére, legyen az teljesen megbízható és önállóan használható haderő ? Mert hiába beszélnek a honvédség külön hivatásáról, most külön katonai hivatás nem létezik, mert minden oly csapat vagy hadtest, mely önállóan működni nem képes, nem csak hogy neveli az ország hadsergét, de veszedelemre is vezethet, mint Francziaország példája bizonyítja, hol mindenütt a „garde mobile“ volt a hadmozdulatok akadálya és az általa elfoglalt positiók lőnek először elhagyva; nem a lelkesedés és fegyelem hiányából, hanem egyszerűen azért, mert önállóan semmit sem tudtak tenni és mihelyt elvágva voltak , azonnal csak a hadifoglyok szimat szaporíták. Honvédségünk ellenségeit nem a törvény, nem a király szava, hanem az általuk felmutatott katonai eredmény fogja lefegyverezni, mire máris jó jel Albrecht főherczegnek, az osztrák soldateska fejének határozott közeledése. Ez ennek a magyar kormány nagy hasznát veheti, mert megmondhatja a királynak és környezetének, tegyenek le minden gyanút, hagyjanak fel minden reminiscentiával, mert ha czéljuk csak az, hogy hazánk és a monarchia védképes legyen, ezt mi sokkal kevesebb szolgálati idővel és kisebb költséggel el tudjuk érni, mint most elérik a közös hadsereggel. Úti figura docet. Tudjuk azt, hogy állandó hadseregre szükség van, de azt is tudjuk, hogy ezt is kevesebb szolgálati idővel és kisebb költséggel lehet harczképessé tenni, ha egyszer a honvédséget rövid hatheti gyakorlattal is lehet annyira képezni, hogy a katonai szakértők is harczképességét ismerik el és igy nem ugyan az állandó hadsereg eltörlésére, de apasztására ésS szolgálati idejének csökkentésére méltán következtethetünk a brucki eredményekből. E két következtetés igazságát és valósításának könnyűségét bizonyítja a brucki gyakorlat és ezt lehet annak legszebb eredményéül tekinteni. E két következtetés egyike a honvédség nagyobb és önállóbb kifejtése, a másik az állandó hadsereg létszámának és szolgálati idejének apasztása — mindkét rendszabály a monarchia védképességét, haderejét emelné és a mellett tetemes költség megtakarítással járna. Ez elég arra, hogy ajánljuk. H S. TARCZA. Taps, fütty és hagymakoszoru. JÓKAY GIBÓRTÓL. Azok között a bolondságok között, a miket emberi bölcseség kigondolt, elsősorban hezendők azok a tetszés- és visszatetszés-nyi i** 0zal°k a közönség részéről, a miktől egy ^dogéez élete és halála függ, a mik képesek egy illert aZ emelni vagy eltemetni. UgyanbaQ87 em^ert az városban eltemetik,másikpon el,áffia87,rák: 8 *ebe*' hogy ugyanazon a na- Va° neki egy helyen virágvasárnapja, a másik Dali péntekje. Ott megtapsolják, itt kifütyül a hogy örül az a szegény ember az elsőnek , tusolja el magát a másikon. líki ?etűS mit talál benne? Abban, hogy vagi 138 beüti a két tenyerét , az nagyot szól' -y valaki összecsücsöriti a száját s sebeereszti ki rajta a levegőt? Y % hirhedett franczia tábornok, a ki a fegy hang es n^tömeg közé lövetett, azért, mert fütyüül0kat hallott, azzal igazolta eljárását, hogy ,i n y,így távolból küldött pofoncsapás.“ — Ennél azt mondhatjuk, hogy a taps nem más egy távolból küldött csók. »tok Némely 8zmosz (ás —nő) annyira hozzá vakozV8 * Up8hoz, hogy ha nem tapsolnak eléje, mijt a 87*apadra kilép , nem jut eszébe a szerepi HQ?60!* rajta könnyen) s még a legnagyobbia akként játszik jól, vagy roszul a müzönség jól vagy roszul tapsol. Gazdag művészk a tapsot pénzen is megveszik. (Nálunk nem : itt terem ingyen s pénz nincs rá) Minő martyrium lehet az, mikor egy színész már előre tudja, mielőtt az előadás kezdődnék, hogy őt ma ki fogják fütyülni? E rendkívüli tortúra alatt szenvedett a jó Kilényi kolozsvári színigazgató korában. Jellemszerepeket játszott s minden este kifütyölték. Ez már mindig úgy kijárt neki, mint a súgónak a télmeszely fenyővíz. Akárhogy játszott, akármit, játszott, akármikor végezte szerepét, kifütyölték. Becsületes embert játszott, vagy cselszövő gazt, kifütyölték. Könnyekre indított vagy nevettetni törekedett, kifütyölték. S ő azért mégis csak mindig játszott. Egészen hozzá szokott már. Egyszer azonban valami új darabban olyan meglepő eredeti felfogással adta szerepét, hogy a közönség egészen megfeledkezett a mindennapi angáráról. Kilyéni végezte monológját és távozott. Mielőtt azonban a Brivfalak erdeje elnyelte volna, megálla, visszafordult s azt kérdezi a tisztelt közönségtől : .Nini! hát ma nem fütyölnek ? Kapott erre rengeteg tapsvihart s azontúl minden napra kijárt neki a taps a szegődéses fütty helyett. Még nagyobbra vitte a színpadi phlegmát Celesztin, pedig úgy tudott allni a színpadon, mint a ziporeső. Egyszer Moor Károlyt és Ferenczet játszotta bravourból Kolozsártt, ami nagy bolondság, mert az ember egyszerre két vetélytárs babérjába markol bele két kézzel. Jutalma az volt érte, hogy előadás után felhajtottak neki egy remekül összefont s ritka szép példányokból kiállított hagymakoszorút. Celesztin felvette a megtiszteltetés jelét, körülnézte, s azután elégült arczczal monda : ,E bizony jó lesz nekem lencsére!“ Azzal kardmarkolatára akasztotta a hagymakoszorút s ment elszánt lélekkel meghalni. De minden füttynél és hagymakoszorúnál fájdalmasabb torquemadai inquisitionális kínzó szerszám maga e taps. Igen, az a taps, amit a művésznek kell hallani, mikor egy vetélytársa az ő force szerepében debütkoz. Ilyenkor minden összecsattanó tenyér egy tőrt döf szívébe. Hát még egy egész felzendülő tapsvihar ! Az a pokol maga ! „Pedig hogy rontja el a szerepemet a nyomorult ! Skandalum! Ideája sincs róla, hogy mit játszik ! S ez tetszik a közönségnek. De hát van ennek a közönségnek szeme, füle ízlése? Nincs ! Színfalszaggatás kell ennek 1 Meg orditás! Nyivakodás ! Micsoda öltözet ez 1 Maszkura ! Bajazzó ! Kutyakomédia ! S ennek tapsolnak ! Ha én tenném ezt, engem lehajigálnának onnan. Kutyabagoson a pajtában nem tűrnék meg, s itt kibiják érte háromszor ! Nem szerződöm többet! Csizmadia leszek, vagy masamód !“ Kezdi aztán vigasztalni magát. Ah, hisz ez nem az igazi közönség ! Ez csinált taps mind. Az az egész zárt széksor mind ingyen jegy: ötven karzatot, harmincz parterret osztottak ki ma este, mondta a pénztárnok. Az élelmes ficzkó odalent, aki kezdi a tapsot, az a sógor*. Hogy nem szégyenli ! Az meg ott inasa odafenn a karzaton, aki Úgy kiabálja a nevét. Becsődítette minden atyafiságát, azokkal tapsoltál magának. Ilyen kínszenvedései voltak Jancsónak, mikor Éder Kolozsvárott föllépett az ő szerepeiben. Jancsó valódi nagy művész volt, akinek az érdeme abban állott, hogy a komikus szerepeket mind komolyan vette, s ez által nagyobb műélvezetet nyújtott a hozzá értőnek. Éder azonban inkább szeretett a gyöngébb felfogásnak kedvéért játszani s ugyanazon szerepeknek tréfás oldalát még rikítóbb színezéssel tüntette ki, hogy annál jobban nevessenek rajta. Ezt a nemét a művészetnek pedig Jancsó végtelenül lenézte és megvetette. Hanem hát a közönség azért mulatta magát és tapsolt. Jancsó egy shirt vizsga szemeivel nézte rendre a főtapson azokat, s jaj azoknak, ha valaha kezére kerülnek. Különösen feltűnt neki egy mokány örmény gavallér, aki rendesen kiválasztotta magának az első páholy és a zenekar képezte szögletet, oda megvetette a hátát s irgalmatlan napy tenyereit kinyújtva a publikum felé, mindig ő kezdte a tapsot ,pecsenyének verte a tenyerét, a míg Édert háromszor ki nem hivatta egymásután Jancsó nem bírta ezt a nagyobb hatalmaskodási tényt tovább elnézni a szívfalak közül. Az lopózott a színpadról ama szögletpáholyba, mely a főkormányzónak lévén fenntartva, üresen állott: oda kúszott a páholy mellvédéhez, hosszú karját kinyujtá rajta, nem sokat kellett keresgélnie, az örmény gavallér hajzata úgy állt szét, mint a szétbontott boglya, a mint az épen legdühösebben tapsol, Jancsó belemarkol a borzas üstökébe s megczibálja azt Isten igazában úgy, hogy a tapsonéz ,tüzet gyilkosta kiált ijedtében. Ezzel aztán megvolt nyugtatva Jancsó is, a publicum is, de még a tapsvezető is. („Üstökös.“) Egy érdekes nap Alcsuthon. Alcsuth, szép. 19. 1874. Alcsuth még nem látott királyt, fényes napja volt tehát f. hó 19-ke, midőn ő felsége a magyar király, a fehérmegyei előkelő tisztviselők és bandérium kíséretében a főherczegi határ felé közeledett, hol Vértnél fenséges rokona a magyarok előtt oly igen kedves és szeretett József főherczeg fogadta, ki is kocsija mellett lóháton kísérte báró Nyáry Adolf főkamarással együtt. A király pontban 7 órakor megérkezett a kastély előtti magaslatra, hol azonnal lóra ült és kíséretével együtt kilovagolt a táborba, hova mi is követtük kocsin és a menyécsi magaslaton foglaltunk állást ; innen azonban a távolság miatt csak keveset láthattunk, az ágyú és puskaropogás közelebb vonzott és mi bátrabbak a Szár falu előtti magaslatig előre hatolva a hadgyakorlat és csatározás kellős közepében találtuk magunkat, úgy hogy balra közvetlen mellettünk puffogott az üteg, jobbra a völgyben gyalogság vivta az átelleni kálvária hegyet, hol az ellen igen erős positiót foglalt s azt mindvégig mégis tartotta. Az egész völgyben és falu körül erősen folyt a puskatűz, jobbra-balra vonulás, előremenés és hátrálás. Az egész hadműveletet ő felsége a szári szőlőhegyen nézte, kísérete, mintegy tábor közepette. Mi igen belemerültünk a szép és érdekes látványba és nem vettük észre, hogy körül vagyunk kerítve, elöl hátul puskatűz, volt sikoltozás a nők részéről, szerencsénkre megretirált az egyik fél, különben elfogtak volna bennünket. 10 óra tájban mind élénkebb lett a támadás, midőn egyszerre minden oldalról megszólaltak a trombiták és a lövöldözés egyszerre véget ért, ő felsége is lenyargalt a sereghez és miután a tábori kórház kocsijai is megjelentek, mi is hazafelé igyekeztünk, hogy az ünnepély második részét, a bevonulást is láthassuk. A kastély udvarán honvédség volt fölállítva zenekarral, és mindenfelől ünneplő ruhában tarka nép özönlött; a sok vörösnadrágos honvéd; a főherczegi udvari tisztek, aranynyal kivarrott diszöltözetükben, apádé az oldalukon, pofoncsapott kalap hónuk alatt; az apródok piros bársonybugyogóban, fehér selyem felöltő és harisnyában, ezüst csattos czipőkben, fehérselyem felöltő és harisnyában, hajadon fővel; a felszolgáló cselédség setétzöld öltözetben, megyszín hajtókával, ezüst gomb és vállrojtokkal sürögtek forogtak, a huszárok ezüsttel gazdagon kisujtásozott setétzöld dolmány és vállravetett mente, megyszin nadrág és csákóval kezükben mereven álltak őrt a bejáratoknál. A tarka nép közt itt-ott feltűntek a felcsuti czigányok festői uj öltözetükben: vörös nadrág, fehér pitykés kék dolmány vörös hajtókával, fekete kalpag vörös salavarival; úgy hogy ezen tarka látvány a daliás középkort varázsolta elénk. Míg a király megérkezik, körülnézhetünk kissé, mert itt nem mindennapi látvány tárul előnkbe; maga a kastély, két közbenső és két külső szárnyépületével együtt a parkban fekszik és a tágas udvar, még a boldogult József nádor által ültetett félszázados ritka fajú tölgy — és fenyőktől árnyalva parkírozott virágos kert, közepén nagy márvány bas- faimnal, úgy azonban, hogy egy kis csapat szabadon mozoghat és a kocsik ki-be járhatnak , a falak mindenütt az ablakok közt felkúszó vadszellöktől fedvék. A belső helyiségekbe két zárt csarnokon át juthatni ; ez jelenleg szintén, az egésszel öszhangban virágos, kertté volt átalakítva, fenyőfák közepette mesterségesen szőtt szalagok, csillagok és arabeskek mosolyogtak az ember elé, mintha ezeregy éjszakai varázspalota idézte volna elő az egészet, pedig Jámbor Vilmos főherczegi főkertész fáradsága és ügyessége hozta azt létre, neki köszönheti a park és Margitsziget mostani fényét. A dobok azonban megperdültek a zene szólt s a figyelem az udvar felé fordult, hova ő felsége a király 11 órakor megérkezett és a kis csapat fölött szemlét tartott; az előcsarnokba nyiló egyik folyosó végére álltam, átellenben a másik folyosón két nőalak tűnt elő, egyike fehér csipkeöltöévben maga a főherczegné háziasszony, igazán fenséges alak, vele udvarhölgye Bethlen grófnő piros selyem ruhában arany diademmal; körülöttem susogta valaki : Erdély legszebb hölgye, — és legszellemdusabbika, egészitém ki a mondatot. A király a csarnokira érkezve ott a fenséges házinőtől fogadtatott és mindkét nőhez nyájasan szólva, a főherczegnét karöltve fölvezető a lépcsőkön.