Magyar Polgár, 1875. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1875-01-22 / 17. szám

ren feláldozni életüket, hiában fognak kiválni a nemzetiségek közül ezeren, maguk után vonva népük rosszulását és megbélyegzését, mert ezek­nek századok küzdelmei után sem fog sikerülni ezen eszméket testesíteni. Phrasisnak marad, hogy a románok között nincs elég tanult és képes ember, van elég, keres­ni sem kell, csak legyen meg azokban, a­kik e keresésre vannak hivatva az a jó­indulat, melyet tanúsítanak saját fajokkal szemben. Tett kell mindenekelőtt a közös egyetér­tés létesítésénél; a báró úr ezen egyetértés osz­lopához még porszemet sem óhajt hordani ; leg­alább tettei és javaslatai nem mutatják. S ezzel befejezem e szomorú ügyben meg­kezdett czikkezést; óhajtanám, hogy ott a­hol kell, az általam mondottaknak hatása legyen. A nemes báró úr pedig bocsásson meg ne­kem ezen alkalmatlanságomért s győződjék meg, hogy e czikkek írásához nem volt szükség semmi titkos informatiora, a dolog­ elég nyíltan foly, s ha a román sajtót csak némi figyelemmel kiséri is, majdnem ezeket olvashatta volna ott ezelőtt már hónapokkal. Legyen szivünk s legyünk méltányosak. M-Vásárhely 1875. január 17-én. M. — A képviselőhöz keddi ülésében Mada­rász József interpellálta a kormányt a bankkér­désben Liptay Béla dr. bemutatja a pénzügyi bizottság jelentését az 1876. évi államköltségvetés­re vonatkozólag. A ház 1. havi budgetjének elin­tézése után tárgyalás alá vétetik a mentelmi bi­zottság jelentése Bart­ha Miklós kiadása ügyében. A bizottság kiadását indítványozza, de Lázár Ádám és Szederkényi Nándor felszólalásai után a tárgyalás elhalasztatott, utasittatván a bi­zottság, hogy nevezett képviselőt előbb hallgassa ki. A ház ezután az 1867. és 1868.-ki szárszáma­dásokat intézte el. Választmányi jelentés a helybeli zene-conservatoriumnak 1873/7- ben lefolyt évről. Tisztelt közgyűlési Zene-conservatoriumunk története egy évvel ismét gazdagabb lett. E tör­ténetet, mely a szó szellemi értelmében valóban gazdag is, egy rövid de hü áttekintésben önök előtt elmondani, nemcsak a választmány tisztéből kifolyólag tartjuk kötelességünknek, hanem mint a zene és énekművészet barátjai, a kivívott szel­lemi eredmény okozta öröm és megnyugvás érze­téből is. Híven óhajtanak lefolyt egyleti évünk tör­ténetét visszaadni, úgy amint az valósággal az események lassúbb és gyorsabb menetének hát­rányt vagy haladást okozó hatása alatt képződött és alakult. Hacsak némileg is meg tudjuk oldani azon feladatot, hogy 38 év óta fennálló egyletünk történetét egy lappal is gazdagíthassuk, de oly lappal, a­melyre ne csak az egyesületi tevékeny­ség rövid története legyen meg­írva, hanem az aziránt mutatkozó bizalom és megnyugvás is te­remje meg azon örvendetes tényezőket, melyek minden egyleti életnek éltető forrásai: az egye­sületi önzetlen összetartást és a kitű­zött czél iránti tiszta lankadatlan sze­retet! Ha ehez lefolyt zene­évünk rajza bármi kis részben is járult, mi bőven megleszünk jutal­mazva. Évi jelentésünket tisztelt közgyűlési először is egyletünk zeneiskoláján kezdjük, mely mint fontos mivelődési tényező a közfigyelmet és be­hatóbb jelentést méltán megkívánja. A lefolyt ze­neiskolai év ünnepélyes zárvizsgájára kiküldött bizottság a maga idején megtette örvendetes tu­domásul vett azon jelentését, hogy zeneiskolánk növendékei nemcsak szép, hanem mondhatni fényes sikerrel bizonyították be szorgalmukat és kiváló tehetségüket, és ezzel egyletünk zeneoktatási czél­­ja elő jön mozdítva, működése pedig örvendetes haladást tüntet fel. A szép siker érdeme Schus­ter Károly zenetanár urat illeti, ki meg nem szűnő kitartással és buzgalommal fáradozott zene­iskolánk növendékeinek oktatásában; hogy fárado­zásait ily siker koronázta, azt a választmány jegyzőkönyvi köszönetének és elismerésének kife­jezésével is megörökítette. Zeneiskolánk I­Iö osztályában ki lettek tün­tetve haladás és szorgalmukért: Grau Józef és Proháczky Béla, a II-ik osztályból kitűnő szorgalom és rendszeretetért: Vajda Emil, Já­nosi László és Béla; ezek amellett dicséretre érdemesítettek: Geltch Lajos és Medgyesi Béla. A növendékek létszáma a lefolyt évben tett összesen kö at. Tanított két tanár: Schuster Károly és Bartek János urak. A zeneiskola létszá­ma valóban csekély városunk népességéhez viszo­nyítva! Pedig ez mint kedélyt nemesítő, mivelő tényező, több mivelőt, több pártfogókat érdemelne. Zeneismeret és gyakorlat nemesítenek a szép és tökéletes felé való törekvé­se­nkben,­­ már csak ennél az egy oknál fogva is megérdemelné, hogy az érdek­lődők minél több növendéket küldje­nek zeneiskolánkba! A zene nemesítő hatása és annak városunk társas életé­ben minél inkább való megboltosítása volt bizonyára azon czél, mely városunk nagylelkű képvielő bizottságát arra in­dította, hogy egyletünket a jövő évtől kezdve már 1000 írttal támogassa. Igazi öröm foglalta e mindnyájunk kebelét a midőn a tkzs. képviselő bizottság e szép intézke­dését megtudtuk A köszönet hálás érzelmei mel­lett egyletünk minden lelkes tagjában mél­án éb­redhetett fel az a jótékony érzés, hogy immár megnyugodhatunk zeneconsemtoriumunk néha bi­zony féltett jövőjében, és e megnyugvás érzete új erőt, lelkesülést adand nekünk egyleti czéljaink biztos és sikeres elérésére. E megnyugvás mellett azonban, tisztelt közgyűlés, nem feledtük el azt sem, hogy minél nagyobb a pártfogás és elisme­rés, annál inkább kell kihatni az egyleti műkö­désnek a közre, a szép­művészet zenei ágának terjesztése által. E czélból már­is kiküldünk egy szakbizottságot azon megbízással, hogy dolgozzon ki és a jövő január elejére terjesszen elő egy oly javaslatot, a­mely szerint zeneiskolánk tanterve több irányban képezzen, és az eddigi két tanár mellé még egy harmadik — az ének v. zongora tanára — alkalmaztassék. Ezzel ébresztőleg kí­vántunk hatni zeneoktatási osztályunkban, de egyszersmind előlegül adjuk azt a nagylelkű városi segélyre. (Vége követ.) Járam egy bibliára s egy imakönyvre szorítkozott; kilátásom egy félig müvelt sikföldre nyílt, mely szomorúan volt megvilágítva az esteli szürkület által. Kedvem nem a legjobb állapotban, s a va­csora még csak kilátásba van helyezve Gyertyát gyújtok, s kínomban előveszem útitáskámból az idősb Dumasnak egyik kedves elbeszélését, meg vagyok győződve, hogy ez az első franczia beszély ▼olt, mely Morwickban gyertyavilágot látott. Öt percz alatt új világban éreztem magamat, s a szomorú kinézésű szoba a legélénkebb franczia társasággal volt teel. Azonban egy csengetyűnek parancsoló hangja a valódi életbe rántott vissza, órámra tekintettem: kilencz óra. A lépcső alján Ambrus várakozott rám, s az ebédlőbe vezetett. Meadowcroft ur­zsölyeszéke az asztalfőhöz tolatott s jobbján ült hallgatag és szomorú leánya Belépésemkor ünnepélyes kézmozdulattal intett, hogy az atyja balján álló üres széket foglaljam el. Ugyanazon pillanatban jött be Meadowcroft Silas, kit bátyja azonnal bemutatott. Igen hasonlítottak egymáshoz, de kettőjük között Ambrus volt a ma­gasabb és csinosabb legény. Valami feltűnő jelle­get azonban egyiknek arczán sem fedezhettem fel. Még a testvérpár arczának tanulmányozásá­val voltam elfoglalva, midőn ismét egy új személy lépett a terembe. Ez egy alacsony, termetű és rendkívül sápadt ember volt. Arcza rendkívül meglepő jelleggel bírt, melynek alsó részét sűrű fekete szakál és bajusz borította, holott akkor Amerikában általános divat volt a simára borot­vált arcz, felső részét pedig egy pár vadul forgó fénylő barna szem világította meg. Mennyire ez estre kivehettem, tetteiben semmi különöst nem találtam, de e szemek bizonyítják, hogy ez ember rendkívüli körülmények között rendkívüli esztelen­­ségekre ragadtathatik. Az öreg Meadowcroft, ki eddig egy szót sem múlott volt, mutatta be az utáajöttet, mialatt egy kihívó tekintetet vetett fiaira, mit ezek csodálko­zásomra hasonlóval viszonoztak. .Ez az én gazdasági felügyelőm, Jago úr ; ő amerikai, de hiszem hogy rokonom nem viseltetik ellenszenvvel az amerikaiak iránt. Fülöp ismerked­jék meg Jagoval, üljenek egymás mellé­* Ezzel az atya sötét tekintetet vetett fiaira, mit ezek is viszonoztak. Mikor Jago az üres székhez közele­dett, az egyik testvér elvonta mellőle székét és lejebb húzódott. Azonnal meggyőződtem, hogy a felügyelő kegyében áll a háziúrnak, m­íg a fiuk ép oly mértékben gyűlölettel viseltettek irá­nyában. Az ajtó ismét nyílott, s egy ifjú hölgy nyu­godtan csatlakozott a vacsoráid társasághoz. Co­­lebrook Noémi ezen ifjú hölgy , Ambrusra te­kintettem, s azonnal megkaptam rá a feleletet. Egy csinos kis lány, s mint első tekintetre kivehettem, jó lánynak is kell lennie. Hogy nagy­jában leírjam : feje hosszúkás és telt arczu, fénylő szürke szemekkel, melyekből maga a szívélyes jó­ság nézett reád ; alakja karcsú, talán az angol szépségfogalmak szerint igen is karcsú, mig be­széde amerikai kiejtéssel birt, mit azonban kedves hangja egészen elfelejtetett. Az első benyomás tiz eset közül kilenczben a valódi szokott lenni. Nekem Colebrook Noémi első pillanatban megtetszett: kedves mosolya, a szívélyes modor, melylyel ke­zemet megrázta bemutatásunk alkalmával, azonnal megnyerték tetszésemet. „Ha mással nem is leszek jól a háznál,* — gondolom magamban, — „de Noémivél jó lábon fogok állani.“ Ez egyben legalább igaz próféta voltam. A Morvickban uralgó ellenséges viszonyok közepette a csinos kis amerikai lánynyal eleitől­ végig a leg­jobb barátságban maradtam. Ambrus helyet készített Noémi részére maga és öc­cse között, ki midőn helyet foglalt, kedves gyöngédséggel tekintett az idősb testvérre. A vacsora nem a legvidámabban folyt le, mi­után egyedül én­­ a velem szemben ülő Noémi váltottunk pár barátságos szót egymással. Különösen megfoghatlannak tetszett előttem, hogy Jago János nem a legnyugodtabbnak érezte magát az ifjú lány jelenlétében : néha vontatva emelte fel szemeit tányéráról Noémira, s ismét homlokát ránczolva sütötte le azokat. Mikor ét­kezni kezdettünk, észrevettem, hogy Silas balke­zén meglehetős nagyságú angol tapasz van,s hogy Jago ki csak lopva tekint az asztal körül ülőkre cini­­kus kíváncsisággal nyugtatja szemét az ifjú ember sérült kezén. Első estre mindjárt azon szomorú tapaszta­lást is tettem, hogy az atya és a fiuk csak köz­vetítő segélyével beszélnek egymással ; a közve­títő ez alkalommal én és Jago voltunk. Noémi néha igyekezett némi közömbös tárgyakról őket be­szédbe hozni, míg Meadowkroft kisasszony egy­­kedvűleg hordozta néha szét szemeit a társaságon. Valóban unalmasabb és egyenetlenkedőbb családi körben még soha sem ültem: irigykedés, gyűlölet, gonoszság és szer­­­étlenség tilt ezeknek arezokon. Ha érdekeltséggel nem viseltetem Noémi iránt és ha nem sikerül a közte és Ambrus kö­zött vál­tott szerelmi pillantásokat észrevennem, valóban inkább szerettem volna szobámban franczia be­­szélyem társaságában menedéket keresni. A végtelenül hosszú étkezésnek alig akart vége szakadni. Végre azonban mégis Meadowcroft kisasszony kisérteties ünnepélyességével felemel­kedett, s e szavakkal bocsátott el: „Mi itt korán szoktunk kelni Lefrank­or, azért jó éjszakát kívánok !* Ezzel csontos kezeit atya zselveszékének támlájára helyezte, a oly arczczal tolta őt ki hálószobájába, mintha eltemet­ni vinné. .Azonnal szobájába megy e uram? É­s ha nem, szabad-e egy szivart felajánlanom, föltéve, hogy az ifjú urak megengedik?* E szavakkal for­dult felém Jágó, mialatt egy gunyoros tekintetet vetett az ifjú emberekre. Én megköszöntem az ajánlatot, mire ő kimért udvariassággal kivánt jó éjt, s a teremből eltávozott. Ekkor Ambrus és Silas egyszerre közeled­tek felém nyitott szivartárczáikkal. „Jól tette, hogy nem fogadta el Jágó szivarát* — kezdé Ambrus. — „Az általa nyújtott szivar önt megmér­­gezné.“ „És ne is higyjen egyetlen szót sem, mit Jágó mond,“ — foly­tató Silas. — ő a legna­gyobb gonosztevő egész Amerikában.“ Noémi megfenyegette a két fiatal embert kis ujjával, mintha két vásott gyermek volna: „Mit fog gondolni Lefrank úr, hogy így beszéltek egy emberről, kiben atyátok megbízik? Menjetek, dohányozzatok, s ne gondoljatok egyébbel. Szé­­gyeljétek magatokat “ Silas szó nélkül elodalgott, míg Ambrus hát­ramaradt, hogy mint látszik, Noémival békét köt­hessen. Látván, hogy itt útban vagyok, a terem vé­gén álló üvegajtó felé sétáltam, mely a kisded házi kertbe nyílt, hová a hold gyönyörűen árasz­­ta szét sugarait. Kiléptem a kertbe, s az út egye­nesen egy terebélyes szilfa alatt álló padhoz ve­zetett. A természet nagyszerű nyugalma soha sem tetszett előttem ünnepélyesebbnek és megraga­­dóbbnak, mint most, midőn oda benn az elmon­dott jeleneteknek tanúja voltam. Kezdtem érteni azon kétségbeesett elhatározást, melynél fogva az emberiség a hajdankorban zárdákat hozott létre. Bizalmatlanságom az emberi természet iránt (s mely­ik beteg emberben hiányzik e bizalmatlanság?) kezdett bennem is túlsúlyra emelkedni, midőn egy könnyű kéz érintését éreztem vállamon. Hátra for­dulva Colebrook Noémit láttam m­agam előtt. (Folyt. köv.) Az egyetemi kör új elnöke. (Folytatás.) Támogassuk, lelkesítsük egymást jó példá­inkkal. A jellemképzésre nagy befolyással van em­bertársaink példája; semmi tanítás sem hat úgy, mint ez. Midőn gyakoroltatni látjuk a jót, köny­­nyebben elragadtatunk követelésre, mintha csak taníttatni halljuk. De jegyezzük meg, hogy gon­dolkozva járjunk el a jó átvételénél is. Igen gyak­ran megtörténik, hogy a­mi egy emberben jó és erény, másban fogyatkozás lehetne. Különbözők a természetek s csak bizonyos fokig képezhetők. A lassú észjárású, ha a leleményest akarja utánoz­ni, igen könyen nevetséges időtlenségbe eshetik. Kimondhatjuk tehát az elvet, hogy az önne­velésre két fő dolog szükséges: az önmunkásság és a külvilág befolyása, de hogy mivelségre te­gyünk szert szükséges, hogy benső erőnk dolgoz­za fel és ha kell utasítsa vissza a külvilág által nyújtott anyagot, mind az értelmi, mind az er­kölcsi nevelés terén. S most helyezkedjünk Uraim! az eddiginél magasabb, vagy ha úgy tetszik általánosabb szem­pontra. Tekintsük egyletünket mint közintézményt. Ebben az esetben az imént tárgyalt czélok esz­közökké válnak általánosabb czélok elér­ésében. Mint közintézménynek t. i. czélja lesz egyletünk­nek férfiakat nevelni a társadalomnak, az emberiségnek. Uraim! Az erényeknek itt magsabb példái­val találkozunk. Használom ezen megszokott ki­fejezést: magasabb erény, nem mint helyes, hanem mint általánosan értett kifejezést. Helyte­lenség volna az erények közt fokozatokat tenni: ki felemelkedett azon magaslatra, hol válogatás nélkül tudja azokat gyakorolni, egyenlő nagyok­nak, nemeseknek találja mindeniket s csak a kö­zönséges szemlélő teszen különbséget, a mennyi­ben némely erény több önmegtagadást, több ön­­zéstelenséget igényel. Ilyen erényeket kell ne­künk gyakorolnunk a társadalom, a haza, az em­beriség iránt. Egyletünk képe a társadalomnak. Együtt ol­vassuk, együtt bírálgatjuk nagy szellemek eszme­szüleményeit, együtt szerzünk tudomást a tár­sadalom nevezetes eseményeiről, együtt szív­juk be a lelkesülés és lehangolás érzelmeit. Ezen együttműködés megtanít minket, hogy együvé tar­tozunk, egy társadalomnak vagyunk fiai, egy társa­dalomnak élvezzük jótéteményeit. Ezen együttérzés megteremti a közérzületet, a köz iránti érdekeltsé­get; megalkotja a közös czélt: kaszálni és áldoza­tokat hozni egymás, vagyis a társadalom érdeké­ben. És így idejében elsajátíthatjuk azon magasabb erényeket, melyek sok önleküzdést, sok önzéste­­lenséget, a lélek legnemesebb vonásait igénylik. Közöttünk a viszonyoknak különböző nemei merülnek fel, s mi korán megtanulhatjuk, hogy a­mily jogosan kívánjuk egyéni jogaink, nézeteink és akaratunk gyakorlatát, épen oly tiszteletben kell tartanunk másokért. Megtanulunk a társadalom jólétének főfeltételével, a szabadsággal ésszerűleg élni. Hogy a szabadsággal élni tudjunk, szükséges avval korán megbarátkoznunk. Magunk teremtettük egyletünket, magunknak kell fentartanunk, en­nek szemlélete erőnk tudatára vezet. Magunk in­tézzük ügyeinket, egyenlők vagyunk egymással szemben s csakhamar felismerhetjük egymás irán­ti kötelességeinket, a melyeknek teljesités re nem kényszer által eszközöltetik, hanem kiki jó­voltá­ra van bizva. Egyletünk igazgatása demokrátiai alapokon van szervezve. Magunk választjuk tiszt­viselőinket, tőlünk függ, míg kötelességeiket lel­kiismeretesen végzik, személyüket tiszteletben ré­szesíteni, vagy ellenkező esetben azt megvonni. Ha jó társadalmi tagokká képezzük magun­­kat, kötelességünket teljesítjük nemzetiségünk, ha­zánk iránt. Uraim! az emberi erények egyik leg­­szentebbikét említem:a hazaszeretetet. Voltak böl­csészek, kik hiábavalóságnak tartották és minden tettükkel megc­áfolták állításukat; voltak embe­rek, kik megtagadták, s magasabb erényeket ke­resvén, keblük üres maradt; voltak bölcsészek, kik elragadtatva általa, meg akarták fejteni, de hasztalan. Mi egyszerű gondolkozók elismerjük, hogy létezik, érezzük melegét, tudjuk, hogy tiszta és szép mint a szív más érzelmei: barátság, sze­relem, melyek létezők és elvitázhatlanok. Az em­beri természetből kifolyó ösztön: félteni és védel­mezni testvéreink, barátaink megtámadott ügyét. Érzi és vallja a hazaszeretetet minden nemzet, a magyar kiválólag. Talán megmagyarázható ez azon lélektani jelenségből, hogy minél több áldozatot hozunk valamiért, annál inkább ragaszkodunk hoz­zá. És a magyarnak bő alkalma volt hazája oltá­rán áldozni: e folytonos ténykedés okozta, hogy nem aludt ki kebléből a szent érzelem soha. Alig, hogy megszerze Árpád vérrel e hazát, Nyugat ra­vasz politikája és fegyvere hálózott körül. A fe­nyegetés ezen oldalról nem szűnt meg soha, hoz­zá­járult Byzancz fegyvere, majd jött tatár, török. Nemzetünk csak diadalmaskodott, midőn minde­nek közt a legnagyobb veszélybe jutott: saját kor­mánya vette czélba megsemmisítését. Három szá­zadon keresztül volt állami létünk fenyegetve ár­mány s erőszak általi küzdöttünk szellemünkkel és vérünkkel s mégis úgy látszott, hogy vesznünk kell, midőn a visszafojtott végelkeseredés egy 1848- ban tört ki ! Csak pár évtizeddel ezelőtt adta nemze­tünk nagyságának oly magasztos jelét­ még mindnyá­­nyájunkban élénk a lelkesülés és tisztelet a nagy tettek számtalan példái iránt — s midőn már hajnalodni kezdett, most feledkezzünk meg szent kötelességeinkről? Oh nem, nem­ erős hitem, hogy a jelen nemzedék sem lesz hálátlan élőidéihez, le fogja róni szent tartozását akár a béke művei­ben, akár a népek nagy harczának viharában! — Munkálkodjunk, miveljük ki érzelmeinket, tartsuk meg a ránk hagyott örökséget ! A­mely nép el­hagyja nemzeti jellemét, az előbb utóbb elvesz. A magyarnak voltak hibái, de gyára­­nem volt soha, nagy mindig tudott lenni. Nem a terjedelem teszi nagggyá a nemzeteket, hanem az erkölcsök. Gö­rögország nem terjedelme által hagyott maradan­dó nyomokat az emberiség történelmében, nem anyagi ereje védte meg a persák pusztító hadá­tól; a maroknyi Hollandia csaknem a végpusztu­lást maga után vonó erőfeszítéssel rázta le nya­káról a zsarnokot, azért, hogy Európát egy má­sodiktól mentse meg. (Folyt, követ.) Külföldi vegyes hírek. A török-montenegrói viszály csak­­ugyan igen fenyegetővé vált. Egész Montenegró fel van zúdulva Nikita fejedelem —legújabb hírek szerint — már meg is nyerte a felha­

Next