Magyar Polgár, 1875. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)
1875-01-22 / 17. szám
ren feláldozni életüket, hiában fognak kiválni a nemzetiségek közül ezeren, maguk után vonva népük rosszulását és megbélyegzését, mert ezeknek századok küzdelmei után sem fog sikerülni ezen eszméket testesíteni. Phrasisnak marad, hogy a románok között nincs elég tanult és képes ember, van elég, keresni sem kell, csak legyen meg azokban, akik e keresésre vannak hivatva az a jóindulat, melyet tanúsítanak saját fajokkal szemben. Tett kell mindenekelőtt a közös egyetértés létesítésénél; a báró úr ezen egyetértés oszlopához még porszemet sem óhajt hordani ; legalább tettei és javaslatai nem mutatják. S ezzel befejezem e szomorú ügyben megkezdett czikkezést; óhajtanám, hogy ott ahol kell, az általam mondottaknak hatása legyen. A nemes báró úr pedig bocsásson meg nekem ezen alkalmatlanságomért s győződjék meg, hogy e czikkek írásához nem volt szükség semmi titkos informatiora, a dolog elég nyíltan foly, s ha a román sajtót csak némi figyelemmel kiséri is, majdnem ezeket olvashatta volna ott ezelőtt már hónapokkal. Legyen szivünk s legyünk méltányosak. M-Vásárhely 1875. január 17-én. M. — A képviselőhöz keddi ülésében Madarász József interpellálta a kormányt a bankkérdésben Liptay Béla dr. bemutatja a pénzügyi bizottság jelentését az 1876. évi államköltségvetésre vonatkozólag. A ház 1. havi budgetjének elintézése után tárgyalás alá vétetik a mentelmi bizottság jelentése Bartha Miklós kiadása ügyében. A bizottság kiadását indítványozza, de Lázár Ádám és Szederkényi Nándor felszólalásai után a tárgyalás elhalasztatott, utasittatván a bizottság, hogy nevezett képviselőt előbb hallgassa ki. A ház ezután az 1867. és 1868.-ki szárszámadásokat intézte el. Választmányi jelentés a helybeli zene-conservatoriumnak 1873/7- ben lefolyt évről. Tisztelt közgyűlési Zene-conservatoriumunk története egy évvel ismét gazdagabb lett. E történetet, mely a szó szellemi értelmében valóban gazdag is, egy rövid de hü áttekintésben önök előtt elmondani, nemcsak a választmány tisztéből kifolyólag tartjuk kötelességünknek, hanem mint a zene és énekművészet barátjai, a kivívott szellemi eredmény okozta öröm és megnyugvás érzetéből is. Híven óhajtanak lefolyt egyleti évünk történetét visszaadni, úgy amint az valósággal az események lassúbb és gyorsabb menetének hátrányt vagy haladást okozó hatása alatt képződött és alakult. Hacsak némileg is meg tudjuk oldani azon feladatot, hogy 38 év óta fennálló egyletünk történetét egy lappal is gazdagíthassuk, de oly lappal, amelyre ne csak az egyesületi tevékenység rövid története legyen megírva, hanem az aziránt mutatkozó bizalom és megnyugvás is teremje meg azon örvendetes tényezőket, melyek minden egyleti életnek éltető forrásai: az egyesületi önzetlen összetartást és a kitűzött czél iránti tiszta lankadatlan szeretet! Ha ehez lefolyt zeneévünk rajza bármi kis részben is járult, mi bőven megleszünk jutalmazva. Évi jelentésünket tisztelt közgyűlési először is egyletünk zeneiskoláján kezdjük, mely mint fontos mivelődési tényező a közfigyelmet és behatóbb jelentést méltán megkívánja. A lefolyt zeneiskolai év ünnepélyes zárvizsgájára kiküldött bizottság a maga idején megtette örvendetes tudomásul vett azon jelentését, hogy zeneiskolánk növendékei nemcsak szép, hanem mondhatni fényes sikerrel bizonyították be szorgalmukat és kiváló tehetségüket, és ezzel egyletünk zeneoktatási czélja elő jön mozdítva, működése pedig örvendetes haladást tüntet fel. A szép siker érdeme Schuster Károly zenetanár urat illeti, ki meg nem szűnő kitartással és buzgalommal fáradozott zeneiskolánk növendékeinek oktatásában; hogy fáradozásait ily siker koronázta, azt a választmány jegyzőkönyvi köszönetének és elismerésének kifejezésével is megörökítette. Zeneiskolánk IIö osztályában ki lettek tüntetve haladás és szorgalmukért: Grau Józef és Proháczky Béla, a II-ik osztályból kitűnő szorgalom és rendszeretetért: Vajda Emil, Jánosi László és Béla; ezek amellett dicséretre érdemesítettek: Geltch Lajos és Medgyesi Béla. A növendékek létszáma a lefolyt évben tett összesen kö at. Tanított két tanár: Schuster Károly és Bartek János urak. A zeneiskola létszáma valóban csekély városunk népességéhez viszonyítva! Pedig ez mint kedélyt nemesítő, mivelő tényező, több mivelőt, több pártfogókat érdemelne. Zeneismeret és gyakorlat nemesítenek a szép és tökéletes felé való törekvésenkben, már csak ennél az egy oknál fogva is megérdemelné, hogy az érdeklődők minél több növendéket küldjenek zeneiskolánkba! A zene nemesítő hatása és annak városunk társas életében minél inkább való megboltosítása volt bizonyára azon czél, mely városunk nagylelkű képvielő bizottságát arra indította, hogy egyletünket a jövő évtől kezdve már 1000 írttal támogassa. Igazi öröm foglalta e mindnyájunk kebelét a midőn a tkzs. képviselő bizottság e szép intézkedését megtudtuk A köszönet hálás érzelmei mellett egyletünk minden lelkes tagjában mélán ébredhetett fel az a jótékony érzés, hogy immár megnyugodhatunk zeneconsemtoriumunk néha bizony féltett jövőjében, és e megnyugvás érzete új erőt, lelkesülést adand nekünk egyleti czéljaink biztos és sikeres elérésére. E megnyugvás mellett azonban, tisztelt közgyűlés, nem feledtük el azt sem, hogy minél nagyobb a pártfogás és elismerés, annál inkább kell kihatni az egyleti működésnek a közre, a szépművészet zenei ágának terjesztése által. E czélból máris kiküldünk egy szakbizottságot azon megbízással, hogy dolgozzon ki és a jövő január elejére terjesszen elő egy oly javaslatot, amely szerint zeneiskolánk tanterve több irányban képezzen, és az eddigi két tanár mellé még egy harmadik — az ének v. zongora tanára — alkalmaztassék. Ezzel ébresztőleg kívántunk hatni zeneoktatási osztályunkban, de egyszersmind előlegül adjuk azt a nagylelkű városi segélyre. (Vége követ.) Járam egy bibliára s egy imakönyvre szorítkozott; kilátásom egy félig müvelt sikföldre nyílt, mely szomorúan volt megvilágítva az esteli szürkület által. Kedvem nem a legjobb állapotban, s a vacsora még csak kilátásba van helyezve Gyertyát gyújtok, s kínomban előveszem útitáskámból az idősb Dumasnak egyik kedves elbeszélését, meg vagyok győződve, hogy ez az első franczia beszély ▼olt, mely Morwickban gyertyavilágot látott. Öt percz alatt új világban éreztem magamat, s a szomorú kinézésű szoba a legélénkebb franczia társasággal volt teel. Azonban egy csengetyűnek parancsoló hangja a valódi életbe rántott vissza, órámra tekintettem: kilencz óra. A lépcső alján Ambrus várakozott rám, s az ebédlőbe vezetett. Meadowcroft urzsölyeszéke az asztalfőhöz tolatott s jobbján ült hallgatag és szomorú leánya Belépésemkor ünnepélyes kézmozdulattal intett, hogy az atyja balján álló üres széket foglaljam el. Ugyanazon pillanatban jött be Meadowcroft Silas, kit bátyja azonnal bemutatott. Igen hasonlítottak egymáshoz, de kettőjük között Ambrus volt a magasabb és csinosabb legény. Valami feltűnő jelleget azonban egyiknek arczán sem fedezhettem fel. Még a testvérpár arczának tanulmányozásával voltam elfoglalva, midőn ismét egy új személy lépett a terembe. Ez egy alacsony, termetű és rendkívül sápadt ember volt. Arcza rendkívül meglepő jelleggel bírt, melynek alsó részét sűrű fekete szakál és bajusz borította, holott akkor Amerikában általános divat volt a simára borotvált arcz, felső részét pedig egy pár vadul forgó fénylő barna szem világította meg. Mennyire ez estre kivehettem, tetteiben semmi különöst nem találtam, de e szemek bizonyítják, hogy ez ember rendkívüli körülmények között rendkívüli esztelenségekre ragadtathatik. Az öreg Meadowcroft, ki eddig egy szót sem múlott volt, mutatta be az utáajöttet, mialatt egy kihívó tekintetet vetett fiaira, mit ezek csodálkozásomra hasonlóval viszonoztak. .Ez az én gazdasági felügyelőm, Jago úr ; ő amerikai, de hiszem hogy rokonom nem viseltetik ellenszenvvel az amerikaiak iránt. Fülöp ismerkedjék meg Jagoval, üljenek egymás mellé* Ezzel az atya sötét tekintetet vetett fiaira, mit ezek is viszonoztak. Mikor Jago az üres székhez közeledett, az egyik testvér elvonta mellőle székét és lejebb húzódott. Azonnal meggyőződtem, hogy a felügyelő kegyében áll a háziúrnak, míg a fiuk ép oly mértékben gyűlölettel viseltettek irányában. Az ajtó ismét nyílott, s egy ifjú hölgy nyugodtan csatlakozott a vacsoráid társasághoz. Colebrook Noémi ezen ifjú hölgy , Ambrusra tekintettem, s azonnal megkaptam rá a feleletet. Egy csinos kis lány, s mint első tekintetre kivehettem, jó lánynak is kell lennie. Hogy nagyjában leírjam : feje hosszúkás és telt arczu, fénylő szürke szemekkel, melyekből maga a szívélyes jóság nézett reád ; alakja karcsú, talán az angol szépségfogalmak szerint igen is karcsú, mig beszéde amerikai kiejtéssel birt, mit azonban kedves hangja egészen elfelejtetett. Az első benyomás tiz eset közül kilenczben a valódi szokott lenni. Nekem Colebrook Noémi első pillanatban megtetszett: kedves mosolya, a szívélyes modor, melylyel kezemet megrázta bemutatásunk alkalmával, azonnal megnyerték tetszésemet. „Ha mással nem is leszek jól a háznál,* — gondolom magamban, — „de Noémivél jó lábon fogok állani.“ Ez egyben legalább igaz próféta voltam. A Morvickban uralgó ellenséges viszonyok közepette a csinos kis amerikai lánynyal eleitől végig a legjobb barátságban maradtam. Ambrus helyet készített Noémi részére maga és öccse között, ki midőn helyet foglalt, kedves gyöngédséggel tekintett az idősb testvérre. A vacsora nem a legvidámabban folyt le, miután egyedül én a velem szemben ülő Noémi váltottunk pár barátságos szót egymással. Különösen megfoghatlannak tetszett előttem, hogy Jago János nem a legnyugodtabbnak érezte magát az ifjú lány jelenlétében : néha vontatva emelte fel szemeit tányéráról Noémira, s ismét homlokát ránczolva sütötte le azokat. Mikor étkezni kezdettünk, észrevettem, hogy Silas balkezén meglehetős nagyságú angol tapasz van,s hogy Jago ki csak lopva tekint az asztal körül ülőkre cinikus kíváncsisággal nyugtatja szemét az ifjú ember sérült kezén. Első estre mindjárt azon szomorú tapasztalást is tettem, hogy az atya és a fiuk csak közvetítő segélyével beszélnek egymással ; a közvetítő ez alkalommal én és Jago voltunk. Noémi néha igyekezett némi közömbös tárgyakról őket beszédbe hozni, míg Meadowkroft kisasszony egykedvűleg hordozta néha szét szemeit a társaságon. Valóban unalmasabb és egyenetlenkedőbb családi körben még soha sem ültem: irigykedés, gyűlölet, gonoszság és szerétlenség tilt ezeknek arezokon. Ha érdekeltséggel nem viseltetem Noémi iránt és ha nem sikerül a közte és Ambrus között váltott szerelmi pillantásokat észrevennem, valóban inkább szerettem volna szobámban franczia beszélyem társaságában menedéket keresni. A végtelenül hosszú étkezésnek alig akart vége szakadni. Végre azonban mégis Meadowcroft kisasszony kisérteties ünnepélyességével felemelkedett, s e szavakkal bocsátott el: „Mi itt korán szoktunk kelni Lefrankor, azért jó éjszakát kívánok !* Ezzel csontos kezeit atya zselveszékének támlájára helyezte, a oly arczczal tolta őt ki hálószobájába, mintha eltemetni vinné. .Azonnal szobájába megy e uram? És ha nem, szabad-e egy szivart felajánlanom, föltéve, hogy az ifjú urak megengedik?* E szavakkal fordult felém Jágó, mialatt egy gunyoros tekintetet vetett az ifjú emberekre. Én megköszöntem az ajánlatot, mire ő kimért udvariassággal kivánt jó éjt, s a teremből eltávozott. Ekkor Ambrus és Silas egyszerre közeledtek felém nyitott szivartárczáikkal. „Jól tette, hogy nem fogadta el Jágó szivarát* — kezdé Ambrus. — „Az általa nyújtott szivar önt megmérgezné.“ „És ne is higyjen egyetlen szót sem, mit Jágó mond,“ — folytató Silas. — ő a legnagyobb gonosztevő egész Amerikában.“ Noémi megfenyegette a két fiatal embert kis ujjával, mintha két vásott gyermek volna: „Mit fog gondolni Lefrank úr, hogy így beszéltek egy emberről, kiben atyátok megbízik? Menjetek, dohányozzatok, s ne gondoljatok egyébbel. Szégyeljétek magatokat “ Silas szó nélkül elodalgott, míg Ambrus hátramaradt, hogy mint látszik, Noémival békét köthessen. Látván, hogy itt útban vagyok, a terem végén álló üvegajtó felé sétáltam, mely a kisded házi kertbe nyílt, hová a hold gyönyörűen áraszta szét sugarait. Kiléptem a kertbe, s az út egyenesen egy terebélyes szilfa alatt álló padhoz vezetett. A természet nagyszerű nyugalma soha sem tetszett előttem ünnepélyesebbnek és megragadóbbnak, mint most, midőn oda benn az elmondott jeleneteknek tanúja voltam. Kezdtem érteni azon kétségbeesett elhatározást, melynél fogva az emberiség a hajdankorban zárdákat hozott létre. Bizalmatlanságom az emberi természet iránt (s melyik beteg emberben hiányzik e bizalmatlanság?) kezdett bennem is túlsúlyra emelkedni, midőn egy könnyű kéz érintését éreztem vállamon. Hátra fordulva Colebrook Noémit láttam magam előtt. (Folyt. köv.) Az egyetemi kör új elnöke. (Folytatás.) Támogassuk, lelkesítsük egymást jó példáinkkal. A jellemképzésre nagy befolyással van embertársaink példája; semmi tanítás sem hat úgy, mint ez. Midőn gyakoroltatni látjuk a jót, könynyebben elragadtatunk követelésre, mintha csak taníttatni halljuk. De jegyezzük meg, hogy gondolkozva járjunk el a jó átvételénél is. Igen gyakran megtörténik, hogy ami egy emberben jó és erény, másban fogyatkozás lehetne. Különbözők a természetek s csak bizonyos fokig képezhetők. A lassú észjárású, ha a leleményest akarja utánozni, igen könyen nevetséges időtlenségbe eshetik. Kimondhatjuk tehát az elvet, hogy az önnevelésre két fő dolog szükséges: az önmunkásság és a külvilág befolyása, de hogy mivelségre tegyünk szert szükséges, hogy benső erőnk dolgozza fel és ha kell utasítsa vissza a külvilág által nyújtott anyagot, mind az értelmi, mind az erkölcsi nevelés terén. S most helyezkedjünk Uraim! az eddiginél magasabb, vagy ha úgy tetszik általánosabb szempontra. Tekintsük egyletünket mint közintézményt. Ebben az esetben az imént tárgyalt czélok eszközökké válnak általánosabb czélok elérésében. Mint közintézménynek t. i. czélja lesz egyletünknek férfiakat nevelni a társadalomnak, az emberiségnek. Uraim! Az erényeknek itt magsabb példáival találkozunk. Használom ezen megszokott kifejezést: magasabb erény, nem mint helyes, hanem mint általánosan értett kifejezést. Helytelenség volna az erények közt fokozatokat tenni: ki felemelkedett azon magaslatra, hol válogatás nélkül tudja azokat gyakorolni, egyenlő nagyoknak, nemeseknek találja mindeniket s csak a közönséges szemlélő teszen különbséget, a mennyiben némely erény több önmegtagadást, több önzéstelenséget igényel. Ilyen erényeket kell nekünk gyakorolnunk a társadalom, a haza, az emberiség iránt. Egyletünk képe a társadalomnak. Együtt olvassuk, együtt bírálgatjuk nagy szellemek eszmeszüleményeit, együtt szerzünk tudomást a társadalom nevezetes eseményeiről, együtt szívjuk be a lelkesülés és lehangolás érzelmeit. Ezen együttműködés megtanít minket, hogy együvé tartozunk, egy társadalomnak vagyunk fiai, egy társadalomnak élvezzük jótéteményeit. Ezen együttérzés megteremti a közérzületet, a köz iránti érdekeltséget; megalkotja a közös czélt: kaszálni és áldozatokat hozni egymás, vagyis a társadalom érdekében. És így idejében elsajátíthatjuk azon magasabb erényeket, melyek sok önleküzdést, sok önzéstelenséget, a lélek legnemesebb vonásait igénylik. Közöttünk a viszonyoknak különböző nemei merülnek fel, s mi korán megtanulhatjuk, hogy amily jogosan kívánjuk egyéni jogaink, nézeteink és akaratunk gyakorlatát, épen oly tiszteletben kell tartanunk másokért. Megtanulunk a társadalom jólétének főfeltételével, a szabadsággal ésszerűleg élni. Hogy a szabadsággal élni tudjunk, szükséges avval korán megbarátkoznunk. Magunk teremtettük egyletünket, magunknak kell fentartanunk, ennek szemlélete erőnk tudatára vezet. Magunk intézzük ügyeinket, egyenlők vagyunk egymással szemben s csakhamar felismerhetjük egymás iránti kötelességeinket, a melyeknek teljesités re nem kényszer által eszközöltetik, hanem kiki jóvoltára van bizva. Egyletünk igazgatása demokrátiai alapokon van szervezve. Magunk választjuk tisztviselőinket, tőlünk függ, míg kötelességeiket lelkiismeretesen végzik, személyüket tiszteletben részesíteni, vagy ellenkező esetben azt megvonni. Ha jó társadalmi tagokká képezzük magunkat, kötelességünket teljesítjük nemzetiségünk, hazánk iránt. Uraim! az emberi erények egyik legszentebbikét említem:a hazaszeretetet. Voltak bölcsészek, kik hiábavalóságnak tartották és minden tettükkel megcáfolták állításukat; voltak emberek, kik megtagadták, s magasabb erényeket keresvén, keblük üres maradt; voltak bölcsészek, kik elragadtatva általa, meg akarták fejteni, de hasztalan. Mi egyszerű gondolkozók elismerjük, hogy létezik, érezzük melegét, tudjuk, hogy tiszta és szép mint a szív más érzelmei: barátság, szerelem, melyek létezők és elvitázhatlanok. Az emberi természetből kifolyó ösztön: félteni és védelmezni testvéreink, barátaink megtámadott ügyét. Érzi és vallja a hazaszeretetet minden nemzet, a magyar kiválólag. Talán megmagyarázható ez azon lélektani jelenségből, hogy minél több áldozatot hozunk valamiért, annál inkább ragaszkodunk hozzá. És a magyarnak bő alkalma volt hazája oltárán áldozni: e folytonos ténykedés okozta, hogy nem aludt ki kebléből a szent érzelem soha. Alig, hogy megszerze Árpád vérrel e hazát, Nyugat ravasz politikája és fegyvere hálózott körül. A fenyegetés ezen oldalról nem szűnt meg soha, hozzájárult Byzancz fegyvere, majd jött tatár, török. Nemzetünk csak diadalmaskodott, midőn mindenek közt a legnagyobb veszélybe jutott: saját kormánya vette czélba megsemmisítését. Három századon keresztül volt állami létünk fenyegetve ármány s erőszak általi küzdöttünk szellemünkkel és vérünkkel s mégis úgy látszott, hogy vesznünk kell, midőn a visszafojtott végelkeseredés egy 1848- ban tört ki ! Csak pár évtizeddel ezelőtt adta nemzetünk nagyságának oly magasztos jelét még mindnyányájunkban élénk a lelkesülés és tisztelet a nagy tettek számtalan példái iránt — s midőn már hajnalodni kezdett, most feledkezzünk meg szent kötelességeinkről? Oh nem, nem erős hitem, hogy a jelen nemzedék sem lesz hálátlan élőidéihez, le fogja róni szent tartozását akár a béke műveiben, akár a népek nagy harczának viharában! — Munkálkodjunk, miveljük ki érzelmeinket, tartsuk meg a ránk hagyott örökséget ! Amely nép elhagyja nemzeti jellemét, az előbb utóbb elvesz. A magyarnak voltak hibái, de gyáranem volt soha, nagy mindig tudott lenni. Nem a terjedelem teszi nagggyá a nemzeteket, hanem az erkölcsök. Görögország nem terjedelme által hagyott maradandó nyomokat az emberiség történelmében, nem anyagi ereje védte meg a persák pusztító hadától; a maroknyi Hollandia csaknem a végpusztulást maga után vonó erőfeszítéssel rázta le nyakáról a zsarnokot, azért, hogy Európát egy másodiktól mentse meg. (Folyt, követ.) Külföldi vegyes hírek. A török-montenegrói viszály csakugyan igen fenyegetővé vált. Egész Montenegró fel van zúdulva Nikita fejedelem —legújabb hírek szerint — már meg is nyerte a felha