Magyar Polgár, 1875. július-december (9. évfolyam, 147-299. szám)

1875-12-03 / 277. szám

IX. évolyam. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK: Egész évre.....................................16 ft. — kr. Félévre............................................° » — • Egy negyedre............................. , • ~ • Egy hónapra ........................ 1 » 60 » 2n jS ff1 4 SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceum nyomdában. K.iadótt iva­ta.1 . A lyceumi nyomda „ központi irodájában“ főtér gr. Teleki Domokos-ház. 277-dik szám. Kolozsvárit, 1875. péntek, deczember 3. POLITIKAI NAPILAP. S*­4­­v. HIRDETÉSI DIJAK:­­ Ötször hasábozott gamnond sor­ára, vagy annak területe 6 kr. Minden hirdetés után 80 kr. bélyegilleték külön számittatik. Nagy hirdetéseknél kedvezmények. NYILTTÉR soronként, vagy annak helye kr. Reclamok, hirfüzérbe soronként 1 k­r. KOLOZSVÁR, DECZEMBER 2. A közigazgatási reform — erdélyi viszonyok szem­pontjából. Budapest, 1875. nov. 29. A közadminisztratiónak reformja, mely ma napirenden van, s melyre nézve a kor­mánynak javaslatai fővonásaiban ismeretesek ,, megérdemli, hogy az erdélyi viszonyok szempontjából is megvitattassék. Én ma, e reformnak csak egyik részére akarok reflectálni, midőn a kisebb önálló tör­vényhatósági joggal felruházott városok­­n­a­k a megyékbe való tervezett beosztására vonatkozólag kívánom elmondani — minden­esetre csak egyéni meggyőződésemet. E kérdést én nem tartom speciális er­délyi kérdésnek. Országos fontosságú kérdés ez, melynek mikénti megoldása nagy politikai horderővel bír. Általában véve nem szenved kétsé­get, hogy számos apró törvényhatóságnak és így számos kisebb és jelentéktelen városnak önálló törvényhatóság gyanánti fentartása­ szétforgácsolja azon erőket és tényezőket, me­lyek együttesen talán egy életképes autonó­miát teremthettek volna meg, s a polgárokra nézve megdrágítja a közigazgatást, az állami érdekek szempontjából pedig nehézkessé és roszszá teszi azt. A történelmi viszonyok megmagyarázzák ugyan, de már a mai viszonyok nem indokol­nák többé azt, hogy — általános elvként szól­va még mindig — egy megyében, egy bizo­nyos város, önálló törvényhatóságként marad­jon meg továbbra is, számos más város és község pedig, melyek ugyanazon q­u­ali­fic­a t i­ó­k k­a­l bírnak, a megyében beolvasz-t tott város vagy község gyanánt maradjanak meg továbbra is. Azt hiszem tehát, hogy a minisztérium által tervezett azon javaslatot, hogy a jelen­téktelenebb, de ma önálló törvényhatósági jog­gal felruházott városok az illető megyékbe beolvasztassanak, igen alaposan lehet indokol­ni, s igen meggyőző érvekkel lehet támogatni. De a­mint minden általános szabály alól van kivétel, úgy kivételt kell tennünk ezen szabály alól is. Kivételt kell pedig tennünk különösen Erdélyben ; nem speciális ez Erdély érdekében, hanem mert így követeli a helyesen felfogott magyar politika és így követeli a magyar állameszmé­nek a királys­ágó­n­ túli részekben való megvédése. Meg vagyok győződve, hogy Magyarorszá­gon a legtöbb városnak a megyébe való be­olvasztása, minden nehézség nélkül megtörtén­hetik, s hogy itt a legtöbb városnak önálló törvényhatóság gyanánti fentartása mellett, csak vidéki érdek szólhat. De meggyőződésem szerint nem igy áll a dolog Erdélyben.­­ 11 a magyarságnak tétele, a magyar elemnek supre­­matiája van kötve ahoz a sok ki­csiny városi törvényhatósághoz. Várak, a magyar elemnek védbástyái ezek a kicsiny városok Erdélyben. Mindmeg­­annyi védbástya, melyekben a magyar elem megvonul és szellemi meg vagyoni erejével dominálja a helyzetet. A­mi pedig bizony nem könnyű feladat. Nem egy alkalommal, nem egy magyar­­országi képviselő bámulatát fejezte ki előttem a fölött, hogy az a maroknyi magyar a­mi Erdélyben van, meg bírja tartani és védeni Er­dély magyar jellegét. Vegyétek el uraira kicsiny, sokszor gú­nyolt városainkat, semmisítsétek meg ezeknek autonómiáját, kárhoztassátok tétlenségre és foszszátok meg politikai befolyásától azt az életrevaló elemet, mely ezeket a városokat lakja, akkor aztán nem lesz többé mi fölött bámulnotok, mert modern eszméitekkel oda dobtátok Erdélyt annak a nemzetiségnek, mely ott numerikus többségben van! Erdélynek históriai fejlődése, küzdelme­ink a fejedelmek alatt, politikánk 1848-ban a jogegyenlőség beálltával, kitartásunk és követ­kezetességünk a provisoriumok kísérletei és kísértései idejében, mind oda irányultak, hogy Erdélyt Magyarországnak ne csak meg­tartsuk, hanem hogy abban a magyar faj po­litikai befolyását és suprematiáját biztosítsuk. Ez a politika nyert kifejezést az erdélyi há­rom nemzet uniójában, midőn magyar, szász és székely egyesült; az 1848-iki választási törvényben, a választókerületek beosztásában; a kisebb törvényhatóságok és városok fenn­tartásában; a szebeni gyűlés s az ezen gyű­lés által alkotott intézmények iránti idegenke­désben, melyek kivették volna a politikai suprematiát a magyar faj kezéből. Lehet, hogy ez nem igazságos politika, de az adott viszo­nyokból foly­t követnünk kell, ha Erdélyt meg akarjuk tartani Magyarországnak; az élet­­fentartás politikája ez, és mint ilyen jogosult. A kisebb városok autonómiájának meg­semmisítése, a kisebb városoknak a megyékbe való beolvasztása, homlokegyenest ellenkezik ezzel a politikával. Megsemmisítjük ezzel azo­kat az oázisokat, melyeket a magyar elem magának Erdélyben teremtett, s kiteszszük ezeket is az erdélyi megyék nagy részét már is elöntött áradatnak, melylyel megbirkóz­­ni nem leszünk képesek. Mily vastag félreértése az erdélyi viszo­nyoknak, midőn kormánykörökben a kissebb városok beolvasztásának szükségét azzal mo­tiválják, hogy csakis ez által erősíthető az erdélyi megyék magyar eleme! Ugyan kérdem azt, a ki a viszonyokat ismeri — mi hasznát fogja venni a Szamos­­ujvártt létező életrevaló polgári elemnek, mely a maga városának autonomikus ügyei körül oly szép buzgóságot fejt ki különben— esetleg Doboka vagy B. Szolnok ? Merem ál­lítani, hogy még abban az esetben is, ha ez a polgári elem a megyében kellő képviselte­­tésre fog jutni (a mi mai institutióink és vi­szonyaink mellett lehetetlenség) nemzedékek után nemzedékeknek kell jönniük, hogy ez a polgári elem a megyei elemekkel assimilálva, a megyei autonómia keretében hasonló üdvös és nagy tevékenységet fejtsen ki, mint a mi­nőt ma úgy várossának fejlődésére, mint az állami közigazgatás érdekében kifejt. Vagy mi­vel fogja Gyulafejérvár és Abrud­­bánya polgári eleme erősbíteni Alsófejér magyar elemét? Vagy mivel E­r­zs­é­b­et­­város Küküllőt vagy Felsőfejért? Az eredmény előre látható: az autonó­mia meg lesz épen ott semmisítve, a­hol tu­lajdonkép egyedül létezik ma autonómia t. i. a városokban. A polgári elem itt le lesz szo­rítva arról a térről, melyen az állam érdekei­nek előmozdítása körül is érvényesítheti ma­gát, és oly térre lesz utalva, hol üdvös te­vékenységet kifejteni sem kedve, sem elég ereje. Mert hát a megyében kárpótlást nem fog találni. Az autonómiára nézve megbecsülhetlen polgári elem a megyében nem fog érvényesül­­henti. Mert a választások alkalmával a megyei elemmel szemben mindig kissebb­­ségben lesz, s igy már a megyei bizottmányba s az ennek expozituráját képező, intéző és nagy befolyású közigazgatá­si bizottságba is csak azon mértékben foghat bejuthatni, a mily mértékben a megyét domi- TARCZA. — Elbiízélés. — (Folytatás.) VII. Mariskának addig is elég szomorúan teltek napjai, de még szomorúbban azóta, hogy András bácsi elhagyta a házat. Jóformán nem is beszélt senkivel, kivéve a cselédeket,­­ a­mióta egy na­pon kíméletlenül szóltak mátkaságáról a „Csór*­gócnál, — ivóvízért is mást küldött maga helyett. Az utczára ki sem ment, csak mikor épen elke­­rülhetlen volt 8 órákig elült magánosan kertre nyiló szobácskájában, tépelődve kényes szemmel keserű sorsa felett. Nem az fájt neki legjobban, hogy le kell mondania szerelméről. Meg volt ő már barátkoz­va e gondolattal, midőn András bácsi tudtá­ra adá, hogy ne számítson atyja engedékenységé­re, mert nem fog változtatni szándékán. Csupán ennyit felelt öreg barátjának : Legyen az ő akarata szerint! — Ezzel eltemette első és egyetlen sze­relmét. Hisz’ oly rövid volt, — talán igaz sem volt! Az sem bántotta még annyira, hogy az is­pán felesége lesz. Sokkal fiatalabb volt és kedélye sokkal gyanútlanabb, sem mint képes lett volna fölfogni e lépés teljes horderejét jövendő életére. Nem érzett ugyan semmi vonzalmat Parola iránt, talán félt is tőle, mint elkiáltott rosz embertől, kit senki sem szeret a faluban — de mindez még nem szolgált az ártatlan leánynak okul azon föl­tevésre, hogy ő vele az ispán durván fogna bánni. Hiszen, ha már feleségül kérte, meg is becsüli. Parolával ha nem is boldog, de legalább csöndes, nyugodt életre számított. Mindez csak mellékesen hatott Mariskára. De mélyen keserűtő szivet az a megfejthetlen búskomor­ság, mely apján mind feltűnőbb módon vett erőt. Nem merte megkérdezni tőle: mi bajod? — lelkében azt súgta valami, hogy választ úgy sem nyer. Nem merte még csak megszólítani is, mikor ebéd vagy vacsorakor ott ült vele szemben az asztalnál s nézte aggódó tekintettel azt a mogorva embert, ki neki mindene a világon, s kit ő úgy szeretne vigasztalni, földeríteni, — de nem tudja mivel. Alig váltottak pár szót, mikor együtt voltak, ak­kor is legfeljebb a gazdaság dolgáról. Kapás Márton különben nem törődött semmivel, egészen cselédjei­re bízta a mezei munkát, s csupán Mariska tévé a szükséges rendelkezéseket. Kapás kérdezte ugyan mindennap leányától: nincsen­­ valami baj? — de ezt is oly hangon, melyből kiérzett, hogy nem bánja, ha van is. Parola Jancsi a kézfogó óta egyszer sem lá­­togatá meg jegyesét ; ez feltűnt Mariskának, de nem vette zokon legkevésbé sem ; sőt örült, hogy nem háborgatja s nem kényszeríti, hogy gondta­lan kedélyt színleljen, mikor szive csordultig van bánattal. Hallott félfüllel arról, hogy Parolát rajta­kapták volna, midőn titokban meglátogatta a korcs­­máros Jucziját, de nem adott hitelt e hirnek. Ha Juczit szeretné,őt venné el, s nem olyant, kit a kézfo­gó napján megcsal, ő így gondolkozott. Az a gyanú nem fért tiszta lelkéhez, hogy Parola mellékczélből is óhajthatja e frigyet, talán hogy ahoz a vagyonhoz jusson, mely annyi m­unkás évnek fáradságos gyü­mölcse. Andrásról apa és leánya sohasem beszéltek. Egyetlen egyszer — ama nevezetes nap estéjén — kérdé Kapás Márton a vacsoránál: — Hát az öreg hol van ? — Elment ; azt mondta viszsza sem jő töb­bet ! — felelé a leány s könyekre fakadt. — Vagy úgy . . . tudom már ! — szólt aj­kába harapva Kapás. Ezóta nem emliték többé a derék, hú ember nevét. Pedig Mariska úgy szerette volna megkér­dezni apjától, hogy tulajdonkép miért is vált meg Andris bácsi tőlük, s igazán örökre hagyta el a házat. Sirt e gondolatnál, s nem tudta elképzelni mikép lehet ő el öreg barátja nélkül. Ez meg ő nélküle. De kérdésével talán szóba hozná a berek melletti találkozást s ezt nem akarta. Kapás egyszer sem szólt erről leányának, mintha nem is tudna a dologról. Mariska apai gyöngédséget látott ebben, s­e hiszem olyan jól esett szomorú szivének. — A­mint látszik, csönd uralgott a Kapás Már­ton házában — mintha ki lenne halva. A szorgal­mas cselédek végezték napi foglalkozásukat, a gaz­da és leánya pedig elzárkózva éltek néma viszsza­­vonultságban. Alkony volt és a „Csorgó"-nál nagyban folyt a terecselés. Asszonyok, leányok szörnyülködtek, hallva a hírt, hogy kétszer András mult éjjel a korcsmában véresre verte az ispánt, kit ájultan vittek haza. Talán meg is hal. — Bizony nem csodálom egy cseppet sem — monda egy újon érkezett nénémasszony. — Andris el van keseredve, mióta meghasonlott Kapás komámmal. Azt pedig egész világ tudja, hogy ez csupán Parola Jancsi miatt történt, és hogy Andris most csak még jobban gyűlöli az ispánt, az magától értetődik. Oszt’ tegnap találkozott vele a korcsmá­ban — összekobzódtak, megverte. Jól tette. — Alig tudták kivenni a körmei közül — bizonyitgatá a leányok egyike, ki a korcsma ud­varán lakik. Tehát hiteles forrás az érdekes uj hírre nézve. — Bár a fejét törte volna be ! — szólt az előbbi, ki épp­úgy nem kedvelte az ispánt, mint a falubeliek legnagyobb része. Sokat bántotta őket Parola hetyke modorával s korhelyvolta aztán épen elenyészteté a legcsekélyebb rokonszenvet is irá­nyában. — Ni, ni, nii — kiált most egy harmadik. __ Amott jön Petákné .... Jaj de siet a lelkem ... mintha kergetné valaki . . . Bizonyosan ujságot hoz! Csakugyan Petákné, a tüzes szemű szalma­özvegy tartott a­­Csörgő­ felé. Korsó nem volt kezében, pedig ezt mindig magával szokta hozni. Nehogy még azt higyyék, mintha nem csupán azért jönne ide, hogy vizet vigyen! Nagy sebbel-lábbal termett az asszonyok kö­zött. Arcza ki volt pirulva, s barna fürtjei szerte szét bomolva hulltak vállaira. Valóban úgy nézett ki,­ mintha megszalasztották volna. Lélekzet után kapkodott s végre lelkendezve kérdé: — Hallották? (Ezzel vezet be minden hír­mondást.) — Nemi — hangzott több alakról. — Tán az éjjeli verekedést akarja elbeszél­ni ? — kiáltá egy hang. — Akkor sohase fárasz­­sza magát, az nem újság ! — Micsoda verekedés, éjjeli verekedés ! — válaszolt Petákné szaporán. — Látjátok, hogy nem tudtok semmit, azt is roszszul. [Nem történt, lel­keim, verekedés az éjjel, legalább ott nem, a­hol képzelitek: a korcsmában .... Aszszonyok, furcsa dolgoknak jöttem a nyomára. Nem értem, az igaz­­­— Hát akkor miért mondja — kötekedett Petákné egy részakarója. — Fogd be a szádat, mikor én beszélek — kiáltott rá a tűzbe jött menyecske , aztán tovább folytatá: — A­mint mondom, megtudtam valamit, a­mit még nem tudok. Különös ugy­e? ... Aszszo­nyok, leányok, Parola Jancsinak valami titka van Kapás Mártonnal, mely főben járó dolog. Értsétek meg jól: fő-ben- já -ró- do-log! Petákné itt megállt s körültekintett. Figyel­te szavai hatását. A jelenvoltak egymásra néztek. — Beszélj világosabban — hangzott több idős. ^ £,gak lassan, mindjárt elmondom az egé­szet . .. Nyújtsd ide, rózsám, a korsódat, mert majd eltikkadok a szomjúságtól ! Siettem nagyon ! Petákné jót ivott az odatartott korsóból. Ez­alatt hirtelenében rendezte kuszáti gondolatait. (Folyt, köv.)

Next