Magyar Polgár, 1879. július-december (13. évfolyam, 148-291. szám)

1879-11-19 / 265. szám

Xni. évfolyam 265-dik Szám. Kolozsvárt, szerda, 1879. november 19. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK: Égész évre.............................10 frt. — Félévre..................................8 frt. — Évnegyedre..........................4 frt — Egy hóra..............................1 frt 50. P OLIT I K A I n apila f*. * »*«®«r Polgár" Nty.il utatluk In r ki N Irtot uill DoklIMtt UdM­ 4«y«k ttm tczMtotMk, tos«r«ttoa btakál tan MnmMH Untot Ma togattntent pl. HMMatailM kc­k­átok rt«n Mátoik rfeut HIRDETÉSI DIJAK: (n«Gr hMibaiott *»rn,OB(Uor, tor?,] Mónik fr. « NAOT HIRDETÉSCKNY. KEOVUMIMVEl IUkImi hinUMi illa H ki. MJj^II.Wk .nleoda*W.tik RILTTERi Soroa).ant, ?uv und kun 05 ki „ MtCtAMOK _________________Hirhu­ingbin mon­klnt 1 frt. SZERKESZTŐSÉGI IRODA : (hvrá . lap uaiaal rUmék UUM ! KIADÓ­HIVATAL : * Lpa—a»•«>«■*" láiaait iraáa-táMit, totor gr. ibara u .IMuMai pkuak, ttnUMuk, u/UHért odkkah irtáud k ) A liéllöi szavazás. Lehet képzelni, hogy van nagy öröm az ellenzék közt, a fölött, hogy a bosz­niai törvényjavaslatot a képviselőház csak 19 szótöbbséggel fogadta el! 443 igazolt képviselő küzdi szava­zott­ i­g­en­nel 188, nemmel 169, tá­vol volt 85. Az elnök nem szavazott. Egyik Tabarék­lap hamarosan kiszá­mítja, hogy a javaslat mellett 16 horvát, 8 miniszter és 2 államtitkár is szavazott. A horvát fotumok nem számítanak az oppositiónál, a miniszterek és állam­titkároké még úgy sem. Kettő meg nyolc­, meg tizenöt az annyi mint: 25. A távollevők részéről a Pesti Napló 6 ellenzékit említ , 25 meg hat az 31. Leütve a 19 többséget, kiderül, hogy a kormány tulajdonkép kerek 12 votummal erkölcsi kisebbségben maradt. Ne mosolyogjon senki e gyerekes szá­mításokon ! Tessék elolvasni a holnap ér­kező ellenzéki lapokat, mindannyi e szá­mítások szellemében fogja hir­detni a szabadelvű­ párt „vereségét* és az oppositió­k diadalát.* Hát a többi „távol voltak“ ? az a 79,­­ ki még fenmarad ? Alig egy néhány lehet még ellenzé­ki közülök. A túlnyomó nagy rész a kor­mánypártból való. Ezek elmaradását a szavazástól az ellenzéki sajtó kétségkívül úgy fogja ma­­g­ssarázni, hogy „nem akartak a kormány e­llen szavazni, tehát nem jöttek el.“ De e magyarázat természetesen nél­a ütt­öz minden alapot. Hajlandóbbak va­gyónk a távollétet azon­­ e­­­l­­­i­s­m­e­­retlenségnek felróni, mely - leg­inkább a szabadelvű­ párt képviselői közt - az elvállalt kötelesség hanyago­ l­ásiban már csakugyan türhetlenné vált. Napok óta köztudomású, hogy az adeozék minden erejét fölhasználni ké­szül a szavazásnál; fontos kérdésről van szó, mely a többség összetartását a tag­jainak szigorú kötelességteljesítését igényli. Az ellenzék részéről alig maradót 6—10 képviselő, a szabadelvű­ pártból pedig hi­ányzik több mint hetven! Minap a ház határozatkép­telen volt; a névsor-olvasás után ki­tűnt, hogy a mulasztók közt elenyésző csekély számban vannak az ellenzékiek; a hétfői szavazás újabb occlatans bizony­ságot tett arról, hogy a szabadelvű­ párt tagjai egy részének szükségük van arra, hogy mikor a mandátumot kezükbe ad­ják, a választók egyszersmind arról is felvilágosítsák őket, hogy az a papiros nem lídikusnak való, s hogy az ember, ha kötelességet vállal, hát annak meg is felel, a­mint illik. Tudunk példát, mikor az olasz par­lament egy tagja (pedig ott a kép­viselők nem húznak napidí­jakat) külön vonattal utazott Ró­mába, hogy egy fontos szavazásnál jelen lehessen ! Hol marad e mögött a kötelesség­­érzet nálunk! Pedig a magyar képviselő napidíjat is kap — — hogy elmaradása annál fényesebben tündököljön. Egyszer 100, máskor 200, aztán 79 — s ez még a legkisebb számok közé tartozik, mely szavazások és névsor-ol­vasásoknál a „távolvoltak“ czímű rovat­ban díszeleg. És a szabadelvű­ párt itt is minden­kor a túlnyomó többséget képviseli. Ez a többség a mi erkölcsi kisebbségünk! Ezt lobbantja bű­nül szemünkre az ellenzék, é­s bár pi­rulással, de be kell vallanunk, hogy iga­za van. A Szárevits bécsi látogatása, mint a „P. Lt.“ berlini levelezője írja, nem történt önkényt. Egész komolyan azt állítják, hogy a trónörökös Gmundenen keresztül egyenesen Berlinbe akart menni, de útközben épen Berlinből figyelmeztették, hogy látogassa meg a bécsi udvart is. „Az orosz nagyherczeg trónörököst — írják nevezett lapnak Berlin­ből — a császári udvar minden képzelhe­tő tisztelettel fogja fogadni és Bismarck herczeg e fogadtatási és vendégünnepélyes­ségeknél személyesen hihetőleg hiányzani fog. A nagyherczeg egy ideig, hallomás szerint, nem szándékozott Bécset is látogatásainak kö­rébe vonni. De Berlinben mindent kerülni akartak, a­mi az osztrák fővárosban a leg­csekélyebb jogosulatlan gyanúra szolgáltatha­tott volna alkalmat, mintha a porosz ud­varnál Oroszországgal külön egyezségre tö­rekednének Ausztria-Magyarország kizárásá­val. Ez a nézet, mint állítják, egészen nyíl­tan lett az orosz mérvadó személyiségekkel tudatva s ennek a következménye az volt, hogy a czárevits Gmundenből nem utazott egyenesen Berlinbe, hanem a természetes utón, Bécsen keresztül. Berlin és Bécs közt ezzel minden gyanakodásnak eleje vézetett.* A protestáns egyháztörténelem ügyében a magyarországi prot.­egylet elnöksége gróf Lónyay Menyhért s Kovács Albert aláírásá­val a következő érdekes körlevelet adta ki: A „ magyarországi protestánsegylet“ megalakulása óta nagy buzgóságot fejtett ki a protestáns egyházi irodalom felvirágoztatá­sa körül, s munkásságának eredménye a mai napig, a folyóirataiban és egyes kisebb röp­­iratokban megjelent értékes dolgozatokon kí­vül, a­­Protestáns theologiai könyvtár* czím alatt hat év , előtt megindít) könyvkiadó vállalat, melynek a közelebbi napokban már a 12 ik és 13-ik kötetei fogják elhagyni a sajtót. E kötetnek több mint fele eredeti ön­álló munka. Az egyesület központi választmánya utolsó ülésében elhatározta, hogy a közeleb­bi években minden erejét a magyar protes­táns egyház történelmének megi­atására fog­ja fordítani, a kivitel eszközlésére egy öttagú bizottságot nevezett ki, gr. Lónyay Menyhért elnöklete alatt Fördös Lajos, Szilágyi Sándor, Molnár Aladár és Kovács Albert rendes ta­gokból. TARCZA. HAD FERENGZ EMLÉKÉRE. (1579—1879.) (Vége.) A tanácskozás elvégeztetvén, bebocsát­j*k, megengedtetik az elhalasztás s egy­­‘ nmind az is, hogy a kik akarnak, szaba­di m(^essenek Dávid Ferenczhez beszél­ I De azoktól, kik a tanácskozásban je­­*wtak, a beszédeiből és a tanácskozás is,.. .Hndy Sándor által kihirdetetett vég­l. megértették, hogy mily nyakosan el- Hág Ferencz vádlói, hogy az ügy Hl DaPra halaaztassék, attól féltek talán, a tg. történt, nehogy a Dávid Ferenczczel drillt a°D leyd ^ren^0h közül többen, a­zt tudták, hogy bizonyosan megjenek, részt ??.k ebben az ügyben. H4ll/^m^Qyájan hazamentek, kiki a maga Iözvhi i P0r0n0z ur fogházba vitetik. Ősz- M mne, 42 atyafiak, de ezen vallásoa eset­t CT9petvén’nem tudták, hogy ily ve­­rsenen ,S 8“ m‘t határozzanak és mit te­­a leul­iu f^r0“Cz ur folytonosan gyengült, de « kislelküséget sem mutatott. A ^nillánfelk0r0,ték, tudakozódtak az ügy Hl 4ka^ről, de mit mondjon szegény ? so­­b.i­rt ugyan beszélni, de nem tudott szó­e h­ogy o r­s­á­n, ---------------—e­g f­og­­, h 0 * T * 1 á g stapasztalni fog­“1 ken egy az Isten, a kit egy e­­,! 1 ni „'isteni tisztelettel tisz­t"merátu0^ pedig? Tal,ki­­ttZ Ugygyel va­gste 9n*^g következtében, vagy lelkies­ Nelemi­endre’ ezen életre halálra való %S. Kön°en hozzá csatlakozzék, — lelkére Hen atyafiainak, hogy — a meny _ ismeretük megsértése nélkül te­­ a»­­, inkább békességre törekedjenek. Azono" í°bb idöket ád­egész nap nyugodott az ügy. «ni ■: ‘ “syan beszélni, de nem tud az onban mindeneket, nn fl «|ktlif^kozzanak az ős* ji 141 „ • i? esnie, mert mi Azok pedig, kiknek az ügy szivöben fe­­küdött, összeszedték azokat a nyomtatott és írott könyveket, melyekben Blandratának és a többi hamis atyafiaknak a tanítása arról, hogy t. i az Isten egy, hogy csak az egy Istent kell imádni és segít­ségül hívni, tisztán benne foglaltatott. Különösen Blandratának kapták meg ezt az okoskodását, ha az ó testamentumban az is­tennek igaz tisztelete és imádása rendelve volt, azt a Krisztus is megerősítette az új testamentumban, de a Krisztus csak az egy Isten imádását és tiszteletét rendelte János IV. 23. 24. Tehát stb. Megkapták továbbá egy kathekezissét, a melyet Paruta közbenjárásával a Vaduothi közönséges zsinati gyűlés felolvastatott és ki­hirdettetett, a melyben világosan állott, hogy csak az atya Istent kell segítsé­g­ü­l hívni. Végül Somernek Károlyi ellen írt­a az egyház közszavazatával helybenha­gyott könyvét, a­melyben erre a kérd­sre : kit kell tisztelni és segítségül hívni ? ez volt a felelet­­egyedül az atya Istent, aki hozzáférhetetlen világosságban lakik, és más számtalan írott helyet, a­melyek öt vagy nyolc­, sőt több évekkel előbb voltak kiad­va az újításról hozott törvény vagy rendelet előtt.Mindenek ezek szerint elintézvén, reg­gel hat óra körül a fejedelem parancsolata szerint, ismét az udvarba mennek, de Dávid Ferencznek az ereje annyira megfogyatkozott, hogy nem tudott menni, hanem egy hordszé­­ken négy pap vitte be. Mihelyt csendesség lett s szabadság adatott, hogy szóljanak, Dávid Fe­rencz és az övéi azt kérték, hogy nekik is akkora szabadság adassák a védelemre, mint vádlóiknak. Megadatott, de kevesebb időre ; s mind­az, a mit mondottak, beadtak és bizo­nyítottak, csekélységnek tekintetett. Mégis a fejedelmet ünnepélyesen köszöntvén és pro­testálván, hozzá kezdének a védelemhez. Midőn tehát, a miként megengedtetett, a doktort, vádlóiknak fejét, éppen az ő írá­saival kezdették megtámadni. Ez csak avval tudott kitérni a vád elől, hogy azt mondot­ta, hogy azok igazak az Atyát illetőleg, de a Krisztust illetőleg nem. Midőn pedig Lu­kács a kérdésben forgó iratban előforduló s az isten egyedül való imádására vonatkozó ezen kizáró szócskát: „solus“ kiemelte, arra a doktor elnémult; erre nézve aztán neki is hallgatás parancsoltaiért, s felhivatott, hogy folytassa e folytatá s mindent elmondott, a mit apósa védelmére tudott. Midőn bevégezte, a nagyságos fejede­lem korlátnoka elkérte tőle azokat az íráso­kat és könyveket, a melyeket idézett; s mi­után Lukács azokat mind átadta, megrendel­tetett, hogy menjenek ki, vagy­is inkább, hogy vezettessenek ki; az egész városon nagy gonddal őrizet rendeltetvén el, nehogy velök egy hit valláson levő papok közül vagy egy elmenekülhessen. Lukács pedig a távo­zási parancs ellenében bátran követelte, hogy apósa vádlói is menjenek ki odahára, mert ezt rendelik minden nem­zetek összes tételes törvényei, intézményei, szokásai. Erre a fejedelem nevében Ki­ndy Sán­dor azt felelte, hogy ennek az ügynek a tár­gyalásában azok jelenléte nagyon szükséges, mert senkitől sem lehet olyan jól megtudni a dolgot, mint azoktól, a­kikkel társalkodóit és egy ekklézsiában tanított. Mielőtt azonban kivezettetnének, Dávid Ferencz inté a dok­tort, hogy gondolja meg jól a dolgot, álljon meg az írás feltételei mellett, mert ő nem vonakodik aláirni, a mi igazabb, várja be a lengyel és erdélyi ekklózsiák ítéletét, miként ő maga ajánlotta. A­mire a doktor ezt kér­dezte : meg akarsz-e állani a lengyel ekkló­­zsiák ítélete mellett ? A mieinket nem emlí­tette. Dávid Ferencz erre feleletet adni ha­bozván, Lukács ezt felelte: A mi ekklézsiá­­ink szabadok, s csak az ország és nemesség szabadságától függenek, és miként ezek más országtól nem függenek, úgy a mi vallásunk szabadsága is amazokra tekintettel nem le­het. A­kihez a doktor igy szólt: te hallgass, engedd, hogy ő maga feleljen magáért. Avagy az ekklézsia szószólója vagy-e te ?­e kijelenté, hogy nem az egyház, ha­nem maga és apósa nevében beszél. Erre (Kendi) Sándor úr közbe vágott: várj csak, te sem leszel elfelejtve. Dávid Fe­­rencz pedig a doktornak így felelt: Én a lengyelországi jó férfiak ítéletének és bírála­tának alája vetem magam, csakhogy a kéz­írásom oda küldessék; ekkor a doktor kér­dő :­­ nem is akar többé a felett vitatkozni? Dávid Ferencz sejtvén közelgő halálát, igy felelt: ezután többé nem vitatko­zom.— Ekkor a doktor felkiált: íme azt ígé­ri, hogy a lengyel ekklézsiák ítéletét aláírja. Lám­ maguk a lengyelek, azaz háromszáz ek­klézsia elfogadta a Krisztus segítségül hívá­sáról szóló tant, s arról egy szép emlékira­tot írtak, a­melyből e­z az egyház megérte azok ítéletét; de mégis nehogy valaki azt mondja, hogy ellene voltunk, az ő írását a mi írásunkkal együtt küldjük el Lengyelor­szágba, s az onnan hozott ítéletet az ő és a mi írásunkkal együtt nyomassuk ki. Ezek végeztével Dávid Ferencz kivite­tik s megparancsoltatott, hogy azok is, kik vele egy valláson valók, menjenek ki. Kimenetelük után a tanácskozás egy és fél óráig tartott. Ez alatt Dávid Ferencz gyakran mondotta : sajnálom, hogy a lengyel ecclesiák ítéletének aláírásáról legkisebb em­l­ítést is tettem; küldötte is vejét, hogy men­­jjen be s vonja vissza; de az nem bocsátta­tott be. A tanácskozás folyta alatt barátaik, kik érdeklődvén, többen maradtak a palotában.­­ Kijővén onnan, Lukácsnak titkon tudtára adták,­­ hogy a dolog a legveszedelmesebb mérveket kezd ölteni, mert miután az írások megfor­­gattattak és megfontoltattak, úgy látszott, hogy a védelemnek némi hatása van. De hogy a bírák és maga a fejedelem is, eligazod­hassanak és lelkiismeretüket megnyugtassák, borzasztó esküt szabtak vádlóinkra arra néz­ve, ha vájjon ők részesei vagy tudói voltak-e ezen újításnak és tudománynak, s végül, hogy vájjon istenkáromlás-e az ? Először is a dok­tor felkelvén, ilyen esküt mondott: Én, Bland­­rata, György, esküszöm a mindenható Isten, és az fia az úr Jézus Kristus, továbbá a szent angyalok és az Isten választottjai előtt, hogy én Dávid Ferencznek ezen vélekedésében sem­miben sem vagyok én nem is voltam részes. Állítom és erősítem továbbá, hogy az a tan­uj s amellett irtózatos káromlás az Isten és annak fia ellen. E szerint esküdtek egymás után a töb­biek, mintegy huszonötön, kik közül (Hunyadi) Demeter a doktort felül akarván múlni (bámulatos, miként versenyeztek, hogy me­lyik esküdjék előbb) azt adta hozzá, hogy ő ez ideig minden keresztény és pogány írót átolvasott, de nem talált hasonló káromlásra. Dávid Ferenczet csak a hitehagyó Julianus­­hoz hasonlíthatja, ki villám által megüttet­­vén, midőn sebéből az eleven vér a levegő­be szökellett, elismerte Jézust ily módon: győztél mégis Galileai. Ezt hasonló beszéddel követte Sz­e­ge­­di Lajos, egy elgyengült öreg; ez keresni akarván a fejedelem és mások kedvét, igy szólott: látod nagyságos fejedelem és látja a nagyon tisztelt gyülekezet, hogy minő kor­ban vagyok. Egész életemet éjjeli és nappali várasztásokban s a szent könyveknek szor­galmatos olvasásában töltöttem, elolvastam sok hittagadónak kárhozatos vélekedéseiket és tévedéseiket, de nem emlékszem, hogy a Dá­vid Ferencz hittagadásához hasonlót olvas­tam volna. A miről a fennebbi módon irtó­zatos esküt tett le. Ezek után a magyar tri­­nitáriusok folytatták az esküt, kiknek egyi­ke a nagybányai pap, midőn a többiek a Dá­vid Ferencz halálára csinált összeesküvés sze­rint megesküdtek, megnyugtatni akarván lel­­kiismeretét, ezt mondotta: Azt akarom, hogy lelkiismeretem szabad le­­g­y­e­n, s­z­a­v­a­z­a­t­o­m­a­t sehova sem akarom l­e­k­ö­t­n­i, t­e­r­k­e­m s­z­e­r­i­n­t kinyilatkoztatom, hogy én Dá­vid Ferenczet újítással nem vá­dolom; már a nagyváradi vitat­kozás alkalmával ugyanis, midőn úgy nyilatkozott, hogy egyedül az Izrael istenét, a Krisztus aty­ját kell hallgatnunk, az isten­ségből már akkor kizárta a Krisz­­tust és a szentlelket, a­mi által bár kifejezetten nem tagadta meg a Krisztus imá­­dását, de magában érthetőleg, már akkori té­telében tagadnia kellett. Tehát azt állítom, hogy most semmi újítást sem mivett. A­mit meghallván a többiek, keményen megtámad­ták, hogy elpártolt tőlük. Végül a szászok régi nótájukat fitván, azt mondották, hogy ők az ágostai hitvallás­tól soha sem tértek el, hanem most is ab­ban állanak állhatatosan. S nem akarván az ellen hibázni, a jelen ügyben semmi véle­ményt sem mondhatnak. E bizottság folyó hó 9-én összeülvén, abban állapodott meg, hogy miután a ma­gyar protestáns egyháztörténelmi irodalom terén eddig alig történt valami figyelemre­méltó előmunkálat, és így az egész kört fel­ölelő rendszeres történelmi munka megírása, a dolog jelen stádiumán, valamely egyes em­ber erejét felülmúlja, tehát egyes monographiák megírása által való közös munkálkodásra fel­hívja azon protestáns vallású történészeket, kik vagy a magyar politikai történelem, vagy az egyetemes egyháztörténelem bármely ágá­ban önálló irodalmi munkásságot fejtettek ki. A tervezett monographiák megjelenése a pro­­testáns egyesület theologiai könyvtára által van biztosítva. Szükségesnek ítélte az ötös bizottság, hogy ezen férfiak a munka megkezdése előtt közös tanácskozást tartsanak, melyben a kö­vetendő irányt és a munka felosztását meg­állapítsák. Ennélfogva, mint a protestánsegy­­let ötös bizottsága elnökének, van szeren­csém uraságodat a f. nov. hó 24-én (hétfőn) délelőtt 11 órakor a magyar tud. akadémia Kisfaludy termében tartandó értekezletre meg­hívni. Meghivatnak ezen értekezletre, az ötös bizottság tagjain kívül, Szabó Károly, Sala­mon Ferencz, Szűcs István, Révész Imre, He­gedűs László, Thaly Kálmán, Nagyimre,Ja­kab Elek, Ladányi Gedeon, Zsivora György, Deák Farkas, Zsilinszky Mihály, Haan Lajos, Kovács Ödön, Szeremlei Sámuel, id. Kiss Áron, ifj. Kiss Áron, Kiss Kálmán, Liszkay József, Gyárfás István, Vandrák András, Ker­­kápoly Károly, Kallós Lajos, b. Kemény Gá­bor, Tanárky Gedeon, Ökröss Bálint, b. Nyári Albert, Barsi József urak. Országgyűlés A képviselőház ülése november 17-én. Elnök: S­z­­­á­v­y József. Elnök: T. ház ! Bejelentettem volt a t. képviselőháznak, hogy ő felsége rendele­tére, az országgyűlés két házának elnöke meg­hivatott, hogy tanú minőségében vegyen részt azon ünnepélyes cselekménynél, midőn Mária Krisztina főherczegasszony ő felsége a trón­hoz való minden igényről ünnepélyesen le­mond. Ezen legfelsőbb meghívás következté­ben részt vettem ezen ünnepélyes cselekmény­nél, felhasználván az alkalmat arra is, hogy ő fenségének a főherczegasszonynak bemu­­tattassam és kinyilatkoztassam — s nem­ volt kétségem, hogy erre nézve a t. ház utólagos jóváhagyásával fogok találkozni, — a képvi­selőház nevében is szerencsekivánataimat. (Élénk éljenzés.) Kifejezvén egyszersmind azon kórust, óhajt és reményt, hogy ő fensége, ha­bár távozik is közülünk, ezentúl is kegyes­kedjék visszaemlékezni hazájára. (Élénk él­jenzés.) Ő fensége a herczegasszony erre ke­gyesen válaszolva azt mondani, hogy ő, ki­nek édes­anyja Magyarországon született, és a kit nagyatyjának feledhetetlen József ná­dornak emléke még szorosabb kötelékkel fűzi e hazához, ezen kötelékeket ezentúl is fenn fogja tartani, jóindulatát és szíves jóvoltát Magyarország iránt a távolból is hivet meg fogja őrizni. (Élénk éljenzés.) A t. ház ezen jelentésemet tudomásul venni méltóztatik. Elnök több kérvény után bemutatja a budapesti kir. törvényszék büntető osztályá­nak kérvényét, melyben hamis esküvel vádolt Madarász József képviselő mentelmi jogának felfüggesztését kéri. Ki­adatok a mentelmi bizottságnak. Következik a napirend, a boszniai köz­igazgatási vita folytatása. B­ó­d­o­g­h Albert a vita előrehaladott stádiumában nem remél újat mondani. Sze­rinte, ha az 1867-iki kormány alkotmányal­kotó volt, a mostani, a jelen törvényjavaslat beterjesztése után az alkotmánybontó nevet érdemli meg. Bosznia és Herczegovina nem lesz más, mint cseh és német generálisok kaszárnyája, ilyenekre pedig nincs pénzünk. Pártolja Simonyi Ernő határozati javaslatát. Klob Henrik elfogadja a törvényjavas­latot azért, mivel az azon alapelvre van fek­tetve, melyből kiindulva szóló Bosznia­­és Herczegovina közigazgatását rendezni kíván­ja, s ez az alapelv az, hogy Bosznia és Her­czegovina közigazgatása közös ügyet képez­zen, s mint ilyen, a közös minisztérium által intéztessék. Elfogadja továbbá, mert Bosznia és Herczegovina közigaztásban csak az occu­­páci­ónak szükségszerű következményét lát­ja, s mivel helyeselte az occupátiót, hihetet­len nem helyeselnie magát a közigazgatást is. Az occupátió által birtokunkba ejtettük Boszniát és Herczegovinát,­­ a közigazga­tásnak pedig egyik fő czélja az occupáczió gyümölcseit megérlelni. Meggyőződése szerin­t

Next