Magyar Polgár, 1880. január-június (14. évfolyam, 1-148. szám)
1880-05-05 / 104. szám
0 évfolyam. SZERKESZTŐSÉG: tORDA-UTCZA, NYOMDAÉPÜLET. (uki) ____ flértelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. J|(20 áldatlan kéziratok nem adatnak vissza, bérmentes levelek fogadtatnak el. NAPILAP, 104-dik szám, Kolozsvár, szerda, 1880. május 5 KIADÓHIVATAL: LYC. NYOMDA ÉPÜLETE (Küktorda-utcza.) ELŐFIZETÉSI DÍJ: egész évre ... 16 frt. 1 évnegyedre . 4 frt — ki félévre...................8 nő egy hóra . . 1 „ 60 „ Hirdetési dij: sora 6 kr. — Bélyegilleték: minden hirdetés után 80 kr. — Nyilttén sora 26 kr. Az izlés. szabadakarat és értelem kifortjából eredő képzelőtehetségnek egyik rvánalása az, hogy az ember magát a környezetét ékizni, szépíteni igyek- , mivel ebben a phantasia lát-a a szerepet, az emberiség műveltségi fokozatához mérten, a szép - nagyon relativ fogalom. Évezredeken át vetélkedik az ember meghatározásában annak, hogy mi a szép? Az idő által számunkra fenntartott ó-kor maradványait szemlélve, ütjük, hogy művészetük mily idétlen alakok előállításában nyilvánult, s faragott isteneiket látva, azt következtetjük, hogy náluk a szépréli fogalom ezekben kulminált. Egyik korszak ledönté a másiknak ülését, alakultak, változtak korok szénát a széprőli fogalmak; a népek, nemzetek foglalkozása, értelmisége, műveltsége szerint keletkeztek a különbslző stülek. Az antik korszak volt az, mely mostani phantásiáok szerint, a szépnek teljes felfogásában, az ízlésnek fejlesztésében Útmutatóul szolgált: egy Phillás, Praxiteles, Agazias vésőjére volt hogy kikutatva a természetben a valódi szépet, azt eszményire terjeszszék a műveit államokban, a széprőli fogalom helyességét, s bár a természetben talán egy Apollo, Mel- Aphrodite idealizált formáira találunk, az ezeket megközelítőt fogadtuk el szépnek. Mi czivilizált népek, porhüvelyben is keressük eszményképünk megközelítőjét. A milosi Vénusz, central Afrika bennszülöttei, Amerika vad törzsei még ma is szépek fogalmukat más formákban eszítik. A mi szép, magasztos, isteni emennek, az undorral tölti el amazt. Nagy népvándorlások, forrongások, népekkel való érintkezések, egyikre a görög ízlést kiszorították; a szépréli fogalom más irányban kezdett nyilvánulni ; a byzanthi, góth korszakok új stylt képeztek; itt már a természet utánzását a maga szép egyszerűségein nem találjuk fel, azon kor divati Ízlése, kívánalmai szerint van az feldíszítve, stylizálva, míg végre a renaisance-ban újra diadalmat ült Hellas Róma dicső kora. Mi a renaissance ? a művészet Dira születése. Nem halottaiból támadták fel a művészet, hanem újraszülettt, mert bár a struktív és monumentális építkezésekben az antiknak vonzása, az egyes alkatrészekben, diszitményekben, bútorzatokban oly eltérést mutat, mely feltétlenül eredetiséget, önállóságot bizonyít. Fénykora volt ez a művészetnek, s virágzott a műipar minden ága. De szálljunk le az olympról, tudjuk pihenni a Benvenuto Cellini-k magasztos korszakát, s nézzünk bele iparunk jelenlegi helyzetébe. Panaszkodunk, lamentálunk művészetünk pártoláshiányán, keressük a módozatokat, taglaljuk az eszközöket iparunk virágzóvá tételére, s bár előttem lebeg Voltaire intő mondása: „Il est dangereux d’avoir raison, dans des choses ou des horames accrédités ont tort,“ bátorságot veszek magamnak iparunk pangásának, ferde irányának, munkáink sikeretlenségének némely okait röviden ecsetelni. Bár demokratikus elveink folyton nyelvünkön vannak, bár korszellemünk az egyenlőség felé veagál: a rangkórságot, mint velünk született emberi gyarlóságot, levetni nem tudjuk, s talán nincs osztály, nincs egyesület, melynél ez inkább elterjedve, jobban kifejlődve volna, mint épen iparosaink között. Egyik ezéd feljebbvalónak tartja magát a másiknál: az asztalos lenézi az ácsot, a suszter a csizmadiát, a lakatos a kovácsot sat, s ennek rendje szerint alaposan megtanult, becsületes, hasznot hajtó mesterségét abban hagyja; műtárgyak készítéséhez kezd, mihez nem ért; pang az ipar, romlik az ízlés. Egy közönséges asztalos mesterember, ki a vinklit jól veti, fleisz munkát csinál, igen szép és eredeti tulipános ládákat készít, ezekben szerzett érdemei folytán—minden további tanulmányt nélkülözve — felkap, a neve műfaragó lesz, s mig minden szépet nélkülöző, izlésrontó holmikat összekalapál, előbbi szakértelemmel kezelt mesterségét lenézi. A hegyes orrú, kitűnő borjúbőrcsizmákat előállító csizmadia, egy szép nap fáblya-művész lesz, s míg amazok készítése már rangján aluli, lakkczipőinket kénytelenek vagyunk külföldről hozatni. Fazekasaink kitünően értik mesterségüket, a korsók, tejes fazekak, virágcserepek különböző nemei egy perez alatt kidomborodnak műértő ujjaik közül. Kályháik ornamentáczióján velők születetett eredetiséget, stylszerűt, tudnak felmutatni, amaz nagy keletnek örvend, mert a cserép törékeny, emez mert nem füstöl; elfogja a rangkorság, Kamint készít goth stylben, a 17-dik század ornamentáczióival s kigyúrja reá Petőfi mellképét, sárga földből, oldalba rágja a korongot, ő műkályha-mester. A született genek korszaka letelt, kellő alapos tanulmány nélkül, magas polczra jutni nem lehet. Számos példáját lehetne a rangkórság, nagyratörésnek felhozni, találkozunk minden nyomon ezzel az életben, példát találunk erre az ipar minden ágaiban. Nem így volt ám ez régen : a goth, renaissance-kor kiválóbb művészei egyúttal legszükségesebb hazai bútoraink, kényelmünk, szokásaink, mindennapi szükségleteink tárgyainak előállítását rangjukon alulinak nem tartották. Nicolo Pisano az olasz szobrászat felújítója, egyúttal kitűnő építész volt. Michel Angello, Lionardo da Vincinek nem derogált a festészet mellett az építészet, mérnökség, képfaragás. Mit szóljunk egy Albrecht Dürer, egy Holbeinról, kik a festészet mellett, mint rézmetszők, építészek, mérnökök szerepeltek, kik bútorokban, edényekben, asszonyi munkák tervezetében a renaisance kiváló példányait szolgáltatták ; őket nem szállta meg a rangkorság, nem az álszégyen, virágzott alattuk a művészet, de párhuzamba haladt vele az iparnak minden ága ; szép volt a styl, jó volt az ízlés. Mai világban már valami egészen újat, még eddig nem látott tárgyat bajos előállítani; a czélszerűséggel összekötött szépnek, öszhangzónak köre, ki van merintve, rég töri az emberiség rajta fejét, kizsákmányolta. Mentői messzebb megyünk újításainkban a praktikustól, eszélyestől, törvényestől, annál biztosabbak vagyunk oly valamit feltalálni, mely eddig még senkinek eszébe nem jutott. Sok példáját látjuk ennek iparunk mai korszakában : a haszontalan, semmi belbecscsel nem bíró, czélszerűtlen lomok egész tömkelege áll előttünk, melyek időnket más czélszerű, használható dolgok készítésétől elvonván, rontják ízlésünket, aláássák szépről fogalmunkat. Volt tavaly a deési kiállításon egy tyúktojás kiállítva, melyre egy kovács mester-ember lópatkót vert; a tojás épen maradt, midőn ugyan a műtétet a lovon gyakorolja, kérdés : nem nyilazza-e meg ? A czélszerűtlen, haszontalan, ízlést rontó újítások hatalmas terjesztője a majmolási vágy, vagyis divat, előáll egy, jelen fogalmaink szerint, jóizléséből ismeretes, hírnévre szert tett iparos, s lehet haszonlesést felültetési vágy, vagy más okokból, készít valamely bolondságot, elterjed, divat lesz. Régen a piszkot, undok, ocsmány rondaságot a disznó jelképezte, ma fémből készült malaczot aggatnak nőink magukra, s úgy hívják, hogy porté bonheur. — Fordulj meg sírodban Benvenuto Celllini! Szóljunk valamit a dietánsokról, azaz oly egyénekről, kik a művészet, ipar valamely ágát nem mesterségből, kenyérkeresetből, hanem más kényelmes életpálya mellett, kedvtelésből űzik ; hivatva vannak ezek szépről fogalmaink, ízlésünk nemesítésére. Kevés kivétellel, a fentebbi hibákat leljük fel bennök is; hiányzó idejük, felületes tanulmányaiknál fogva, nem bírnak elég szakismerettel a magasabb művészetekhez, de épen eléggel arra, hogy iparunk, ízlésünknek irányt adva, apróbb, kevesebb igényű iparczikkeink szépítésére, kivitelére gondot fordítsanak: nem teszik, rangokon alulinak tartják, s míg bennük a szépet, hasznost, jót, ízlésest sejtő iparunknak egy hatalmas tényezője vész el, kellő szakismeret hiányában, egész életükön át a művészet kontárjai maradnak. Magna petis Phaeton! Kár azért a drága időért és sok szép festékért. A materializmus felé hajló korszellemünkkel ellentétben, el kell ismernünk, hogy nem pusztán állati ösztön, érzéki érvek kifolyása, a szép nem iránti hódolatunk, mert — többi érdemeiktől eltekintve — a műiparnak is vannak oly igái, melyekhez határozott tálentumot mutatnak. Hímzés, szövés, virág-, porczelánfestészetre az asszonyoknak különös hajlamuk van; inkább kifejlett képzelő tehetségük, türelem, kitartás, kecs iránti érzékek őket — e tárgyakban — a férfiak felébe helyezi, s mégis hol látunk valami csúfabbat, ízléstelenebbet, czélszerűtlenebbet, mint a jelenkor női munkáiban. Nem szólok a pantofliról, mint óratartóról, a gyöngygyel kivarrott fogpiszkálóról, a gyapott kanári madárról, ezeket ők is lenézik, de munkáiknak nagyobb szabású, bizonyos igényt követelő dolgozataiknak nagyobb része nélkülöz minden stylt, disharmoniába hozza a színeket, nem felel meg a czélszerűnek. A relief látszatának nincs ott értelme, ahol az igazi dombormű oktalanság volna, amint felbuknánk egy dombormű szobapadlózaton, és úgy félünk egy ilyszerűleg ékített szőnyegre lépni. Igaz, a régi kor is használta a czímert, vagy kezdő betűket, mint díszítményt, mint tisztelet tárgyát, a ház, szoba, bútor egy kiváló helyére tette: ma akárhányan a szék azon részére hímezik, melyet ülésre használunk. Úgy hiszem, nem szükség a dísztelen, ferde irányú, ízlést rontó női munkákat több példával illustrálni: hű képet találjuk ennek, ha egy ilynemű kiállításon széttekintünk. Sok itt a phantazia, kevés az ízlés. A legrégibb történelemből, fel az ujjabb korokig, látjuk, hogy a népek, nemzetek műiparjaik fejlesztése, a szép ízlés czélszerű terjesztésének, mily gazdag gyümölcseit aratták; ott vannak a Phöniciaiak, a görögök stb, itt a francziák, angolok stb., kövessük példáikat, tartsuk a művészet, ipar minden ágát egyformán jogosultnak hazánk jobblétének emelésére, akkor igyekezzünk valami szebbet, jobbat, nagyszerűbbet előállítani, midőn ennek előteremtéséhez kellő tanulmánynyal, tapasztalattal, szakismerettel bírunk. Ne keressük folyton az ujjat, még nem látottnak, különösnek előállítását; fektessük a fősúlyt a hasznosra, tartósra, czélnak megfelelőre, s ha ezt elértük, azután gondoljunk ennek szépítésére. Minta gyanánt a különböző korok remekművei előttünk fekszenek, — kellő szakismeret hiányában—ezek utánzásához szorosan ragaszkodjunk, minden szylnek megvoltak a maga sajátságai, törvényei, ezeket szakértelem nélkül összerontani nem lehet; a díszítmény nem egy önálló dolog, nem csak szabad játéka a képzeletnek, az vonatkozással egy bizonyos czélra lett előállítva ; lebegjen előttünk a régi kor azon mondása:„az egyes részeknek oly öszhangja a szépség, mely minden elvétel, vagy hozzá tétel következtében veszi.“ Végre, midőn a műtörténelmek, különböző szülek alapos tanulmánya folytán, a szépnek, ízlésesnek, jónak helyes fogalmával bírunk, midőn szakismeret s gyakorlat utján magunk erején valami valódi szépet, jót, műbecscsel birót előállítani képesek vagyunk: leheljünk akkor új életet müveinkbe, teremtsünk akkor ujjat, s értsük meg akkor e nagy mondást: „Gott gab dem Lehm einst Lebenshauch, versuchtes nur ihr könnt es auch.“ Br. Bánffy Ádám. TARCZA. Sándor mint koma Hollón:» — Falusi csevegés. — Teleki Sándortól. •ark ^UbV^t másonnapja van. Minálunk ^Tjj husvét, fenn a bérczen a tölgy ujr.lkj*k közt ölnyi magasan áll a hó, az alján már megindult s a geszte]lT ’. 88 gyertyánfa hullatja megfagyott ** f »sói ördög-motólaként kerin- Velök. A szőlőkben a cseresznye és t ' a , egy-egy szakadásban gyikol lefelé kilvti\ A 8*ol°Koen a cseresznye es jkje közt pászmánként tarkul a hely, iljlj rac?*kfa az idén mind kifagyott. Az felől 8‘ncsen a hónak, csak éjszakaLegy széles fehér pántlika, s rajta ne-A seregélyek, meg a ba ^ ‘Wk már itt vannak, s egy csapat ■ VirjuA 18 láttam már é. ben repülni. Iót a darvakat, gólyamadarat, a fecs' ” a végrehajtót, termoplom kerítése körül ácsorog a heaz,’ ,a kinőtt legénység, egy ing- s Sana a nyalkája, fehér gubá®ö’osa. A guba vagy ing ujjában Jósáéi van elrejtve, a ki tempós, .órán / . felette meg a vizet, meg D^Q íratta le, de csak úgy hí-I shle8 gyesen simára kent haj, tenyérnyi íz#. y.Quika van végére fonva, bokáig I 1 az ju . Ha, van vegere fonva, uoaaig ijg ’ tarka ruha, piros kendő, veres 1 *- ’ gyes orrú csizma a lábakon s kia gyűrűs kézben, ez alá lve(lik meg illendően, mikor a tiaz -i Ur az Ur asztalához járul, a beiberenbe óhajtja az öntözést. A gazda sportosan, pipátlanul állnak, koszorúk legújabb füzetéből. Nem illő ám sátoros ünapsor templom előtt agyarra fogva füstölni. A szót asztalos Sebestyén Imre viszi, hallgatja és hallgattatja magát; sohasem szól ő másnak kárára, s a ki az ő esze után jár, hasznát veszi annak, a vajda kútját is ő hozta helyre, s a gróf bivalya nem mi hasznavehetetlenkedik többé benne. Ifjabb Bencze Mihály, a János fia, ki még nem gazdaember, de már nincsen legénysorban, mert özvegy, jómódú asszonynyal jár kézfogóban (azt mondják : hébekorba reggelig felejti magát a vigasztalóban), fülhallatlan dolgokat beszél Rozsnyiáról, honnan az isten megmentette, s ahol az idén ha elvetik a zeller magvát, már a másik esztendőben petrezselyem lesz belőle, s ahol a patridszán terem az a vetemény, mely tojást tojik, s melynek nincsen párja széles ez világon. Csak Borsi uram — a vad csizmadia — guggol egyedül magának, a templom kerites ajtajának küszöbén. Hej! nagyokat gondol ő, mert két kezében tartja a fejét. Ritkán jár ő az isten házába, mert nincsen ínyére az ember. A ki dolgoztatni akar vele, meg kell hogy kerítse. Nyártan füvet eszik, mint Nabukodonozor, télen gyökeret rág, mint szent János. Szalmán fekszik s úgy összegömbölyödik rajta, mint a kövér borz; tavaszszal meg őszszel, és egyformaságkor, mikor megindul a fernezelyi szél, csak úgy hatnak utána, azt hinné az ember el akarja fogni; meleg nyáron, mikor nagy égi háború van, hajadon fővel áll ki az utczára, s úgy kapkod az ájerben, mint Bernáth a menyke után. A pálinkát is látatlan issza, s csakis azért jár a korcsmába, hogy hazavigye. — Nem látta őt soha senki józanon, de részegen sem ; olyan mindig mint a kaptyus juh; ha köszöntik, nem felel, ha szó nélkül hagyják, ő morog; szokása van, de virtusa semmi. A katalmni után, palástját karjára fogva, a tiszteletes ur érkezik ; jobbján a legátus diák, kezében a szentirás, balján a tanitó zsoltáros könyvvel hónalja alatt. A hogy a kovácsmühelyhez érnek, Sánta Ferencz kettőt kondit az öreg harangon, megvárja, mig elkong, csakis azután kezdi húzni s hozza mindaddig, míg a pap a házhoz ér. Nyugszik Sánta Ferencz s a harangok hallgatnak; kis időre rá kettősével húzza. Az asszonynép megindul, s mikor a falu végéről érkezők a templomba érnek, hármat kondit Sánta Ferencz. Midőn a tiszteletes ur a czinterem ajtajához ér, egybe harangoz, s lesántikál Sánta Ferencz a kórusba. Nálunk is csak úgy dicsérik az Urat, mint máshol, a magyar hiten. Templom végeztével asztalos Sebestyén Imre engem emberel meg, bebiller nálam s jól élünk együtt. — Adjon isten boldog ünnepeket ! — Megcselekedted már tegnap, Imre. — Meg, de a többivel. Én egyedül is akartam. — Köszönöm, egy pohárkával abból az olajosból. — Nem lesz rész, de inkább abból a karmolóból kérnék , nem vettem még ma be semmit, s nagyon zörög bennem. — Itt a bütykös, húzzál másfelet. — Nincsen e megmérgezve? — Azt akarod, hogy elől járjak? — Utána esik nekem jól. — Mi hir faluszerte ? — Az isten verje meg a dolgát, nincsen itt semmi jó, kinlátott ember vagyok én nagyságos uram ! Anikó leányomat megütötte a szél, csípőn alól nem érez semmit. Tudja, én dolgozom mint a marha, megszerzem az övéket s a magazaót is, de most már dolgozni sem tudok. — Hogy-hogy Imre? — Ila gyalulok, majd meghasad a feje, ha fűrészelek, azt épen ki nem állja. — Tudod mi, költözz be ide a műhelylyel. — Hát aztán, ha én itt vagyok, ki néz utánok ? — Hát Beta. — Az is beteg, beteg nálunk minden ember. Asztalos Imre nagyot sóhajtott, én is elhallgattam.* Asztalos Imre példánya a falusi becsületes mesterembernek; nem árt senkinek, használ, a kinek használhat. Mikor behozza hozzám a kontót s végignézem, rendesen azt mondja : — Azt hiszem, ez itt ne egy kicsit drága, de ezt meg amazt ingyen reperáltam. Mint árva gyermeket a múltkor, — ezelőtt negyvenhárom évvel — apámnak akkori gazdatisztje örökbe fogadta, s ott lábatlankodott a konyhán, meg az istállóban, együtt játszódtunk, s néha-néha együtt kaptunk egy-egy nyaklevest. Szenvedélye volt a fúrás és faragás. Mikor csak lehetett, faricskált, c sündisznót csinált fogvájókból, pillangót falevélből, eltanulta Pila czigánytól a tojásra patkót és sarkantyút verni; házakat építettünk agyagból, födelét takácsmételő kóvéból, a befedtük famohával, hómentekor malmot csináltunk a kis csermelyekre olajtörővel, zúzdával vagy ványolóval; összegyűjtöttük a Magyar Kusitt s csináltunk belőle repülő sárkányt, hosszú, lombos farkkal, madárfogókat csaptatóra vagy billenőre, kaliczkákat stiglicznek vonókúttal, mókusnak forgatóval, cserebogárból szélmalmot, szarvasbogárnak jármot kis szánkó elébe, s főleg a tilinkóknak volt nagy mestere. Apám beküldte Kolozsvárra asztalosságra. Nagyon jó legény vált belőle s roppant szenvedélylyel dolgozott. — Már felszabadulóban volt, mikor Kossuth azt szente, hogy nincsen elég regimentje; felcsapott ő is önkénytesnek s szolgált a 74-ik zászlóaljnál. Jelen volt mindenütt Kápolnától Déváig s látta, hogyan tűnnek el a csillagok, hogyan sötétül az ég, s milyen nyomorúságosan pitymalik szürkületre. * ♦ * — Régen nem voltam itthon, sokáig voltam oda, mi történt az alatt ? — kérdem Imrétől. — Semmi jó, majd megfagytunk a télen a nagy hidegben, a repere, a rozs kiveszett, elkéstünk a tavaszi munkával, szántani isten tudja mikor lehet, pénze még a zsidónak sincsen,nem dolgoztat senki, a marhák döglenek módtejben még a disznók is, hallott-e már olyant ? Magamról tudom. — Hogyan tudod te magadról a disznó sorát ? — Csak onnan, hogy nekem is elhullott két darab. Akkora féreg van a májában, mint a kis ujjam. Nagyságod is tudhatja magáról, mert a nyájának fele nem fog röfögni szent György napján! — Ej, Imre, jó az Isten! — Jó ám, csakhogy messze van, s rész az adóvégrehajtó , közel lakik . Isten bocsássa meg beínömet, én ugyan most sem kívánom vissza, s ott pusztuljon, a hol van, s még fia se maradjon, de jobb volt a német alatt ... — Hogyan mondhatsz már ilyent ? — Na ! na ! hiszen mondom, hogy ott pusztuljon, a hol van, de nem nyelrezsáltak annyit, mint most. Soha sem tartoztam én senkinek semmivel, s a télen még a fejős tehenemet is lefoglalták. Fizetném én, csak hogy ne lássam , de ha nincsen miből. Pedig az ősz óta nem ettünk négyszer friss húst, egy-egy kisázalékkal pótolgatjuk. A pálinkával is felhagytam , csakis egyszer-másszor vehetek egy kis pakli dohányt, de az olyan, hogy megvesz tőle az ember. — Nagy e az ínség a faluban? — Hop! csak az tudja, a ki látja. — Uram! Nincsen hat gazda a faluban a ki jóllakásig egyék. — Milyen jó gazda volt az én öcsém, Sebestyén György; nincsen, hogy mit egyenek. Összementek azok, mint a tót orgona; nekik is jobb dolgok lenne, ha élne Petőfi Sándor. — Mi köze van Sebestyén Györgynek Petőfi Sándorhoz ? — kérdem bámulva. — Nem tetszik tudni? Petőfi volt az édes keresztkomárok. — Nem én. — Pedig úgy van. — Mondd el hát, hogy hogyan van? — Hát azt már tetszik tudni, hogy mi Sebestyének mindig az udvarhoz hoztunk’_ Tudom, mi mindig jól éltünk egymással, j8 fogunk. Hát Sebestyén Györgyöknek leányuk született. Eljön hozzám s mondja, szaporodás van a háznál, s nem tudom-e, mikor jön haza Sándor urfi? mert őt hívná meg keresztapának. Én akkor bent dolgoztam az udvarban, valami ajtókat készítettem az istállóhoz. Mondom: „azt ne várd, mert tavaszig nem látod.“ „De kit hívjak?“ kérdi. „Tudod mit? hívd meg Petőfi Sándort.“ „De eljön-e?“ „Meglátod, — mondom. — Miért ne menne, nem hordja az fönn az orrát, s megbecsüli a szegény embert.“ Kittig úgy is tett, bement, meghitta és mind a ketten elfogadták. Harmadnapra összegyűltünk, elmentünk a templomba, s a kis leányt megkereszteltük. A bábának adott öt forintot, s mivel Sebestyén Györgyné beteg volt, nálam tartották fönn a keresztelést, s olyan jó volt, hogy eljöttek hozzám egy kis koladóra. Nálam telitettünk fel a csűrben, egész késő estig mulattunk. Még beszélt is! Jaj de szépen mondta, de úgy, csak kádencia nélkül, a szülőkre meg a kis leányra köszöntött poharat! — Imrei Mikor hazavágysz, szólj be a tiszteletes úrhoz , kéretem, jönne be egy szóra.* A tiszteletes úr szives volt s eljött. Megkértem. Írná ki az anyakönyvből a kivonatot. Beküldte s én ide irom. ERDÉLYI EV. REF. ANYASZENTEGYHÁZ. 14—1880. Kivonat. Koltó Katalini ev. ref. nemes és szent eklézsia KERESZTELŐ KÖNYVÉBŐL. I. kötet, 9. lap! Ezernyolczszáznegyvenhét (1847) September huszonötödikén (25) született és ugyan e hó huszonhetedikén (27) megkereszteltetett. Sebestyén György és felesége Sebestyén Juliánnának gyermekük KATA. Keresztszülők Tekintetes Petőfi Sándor és hitvese Szendrei Juliánna úrasszony. Bába: Kiss Györgyné. Keresztelő lelkész: Vincz Péter. A nevezett helyről hivatalosan kiadta Költőn, 1880. márczius 29-én. Szabó Lajos, ev. ref. lelkész. P * I 'kn'ott L’/1 A nap eseménye az, hogy Sennyey Pál báró elfogadta a pozsonyi választók által fölajánlott képviselő-jelöltséget. Beleegyezését azon feltételhez kötötte, hogy tekintettel a politikai helyzetre, egyik párthoz sem fog csatlakozni, és hogy egyhangúlag fogják őt megválasztani. A pozsonyiak ily feltételek alatt is meg fogják őt választani. Sennyey Pál báró a választó bizottsághoz a következő levelet intézte: Tisztelt bizottság! Egészségem és viszonyaim nem engedik, hogy a parlament küzdelmeiben folytonos tevékenységet vállaljak, elveim pedig és a politikai helyzet tartóztatnak, hogy a létező pártok bármelyikéhez csatlakozzam. Csak oly föltétel alatt vállalhatnék tehát mandátumot, ha választóimtól szabadságot nyernék, hogy csak a fontosabb ügyekben önállóan, távol maradva a pártalakítási törekvésektől és hatalmi aspiratióktól, képviseljem szerény nézeteimet. Tartok tőle, hogy ily föntartás mellett sem a várakozásnak meg nem felelnék, sem pedig azon dicső választókerületet az ötet megillető hatással és befolyással nem képviselhetném, — ennélfogva kötelességem önöket kérni, hogy megbízásukkal más alkalmasabb egyént fölruházni méltóztassanak. Ha azonban e fentartások daczára engemet annyira kitüntető bizalmukkal tovább is megajándékozni és egyhangú válastásban részesíteni kegyeskednének, ez elhatározásuknak készségesen hódolni kötelességemnek ismerem. Mindenesetre azonban kérem, fogadják kegyesen eléggé ki nem fejezhető hálámat, hogy kegyes ajánlatuk által a legfényesebb kitüntetésben részesíteni méltóztattak. 4 háromszék-barczasági vicinális vasút. II. Minden gazdasági fölvirágzás alapja mindenekelőtt az annyira elhanyagolt mezőgazdaság emelése, mihelyt a tagosítás lehetősége által intenzivebb gazdaság léphet életbe, azonnal egészen más kiviteli viszonyok is keletkeznek : a marhaállomány gyarapodik és az észszerű marhatenyésztés termékei forgalomba lépnek, a vidék fogyasztási képessége emelkedik és ennek következtében emelkedik az öszszes forgalom is. Mihelyt megjelnik az a törvény, amely meg fogja könnyíteni a tagosítást , egyúttal olcsó szállítási eszközök jönek létre Erdély minden vidéke közt, főleg Háromszék és a Barczaság fog oly gazdasági állapotok felé közeledni, amelyeket ma nem is lehet egész terjedelmükben megmérni. Ha ma például Németországból szállítanak sajtot Romániába, akkor mégis csak könnyebb lesz Erdélyből .