Magyar Polgár, 1880. július-december (14. évfolyam, 149-303. szám)

1880-11-21 / 271. szám

XIV. évfolyam Kolozsvár, vasárnap, 1880. november 21 271 -sik szám. JÜLI SZERKESZTŐSÉG: ORDA-UTCZA, NYOMD­A ÉPÜLET. .Vírtelenől Leküldött közlemények nem köröltetnek. jt­m­ilba11 *a kéziratok nem adatnak viasza. lkak bém­entei levelek fogadtatnak el. NAPIL­AP. KIADÓHIVATAL: L . C. NYOMDA ÉPÜLETE (KOk­orda­ntexa.) ELŐFIZETÉSI DÍJ: egész évre ... 16 frt. 1 évnegyedre . 4 frt — kr félévre..................8 ,­­ egy hóra . . 1 „ RO „ Hirdetési dg: sora 6 kr. — Bélyegideték: minden hirde­tés ötén 80 kr. — Nyilt tér: sora 86 kr. Költségvetési vita. Budapest, dot. 18. Az idei költségvetési vita egészen diás jellemű minden eddigitől. És kis egyszerű magyarázata az, hogy a feltett ellenzék nem lépett fel mint art,a szélbal pedig sokkal óvatosabb mit, mint eddig , de épen e körülmény tözetkeztében, még eddigi beszédeinél h­íresebbek voltak felszólalásai. És az enészetes. Ha pattogni nem tudnak, a tor nem sokat tudnak. Másfelől na* 1:3 meglátszik a szélbal magatartá­si az a körülmény, hogy belsejében klönböző elemei, ha nem is nyiltan ii nem is erőszakosan, de folytonosan ■dinek egymással. — Ezért voltak isakadva, midőn Tisza kérdést inté­­­tt hozzájuk, hogy tulajdonképen a orsónál uniót, Kossuth tanácsára, A úsz­ótól való elszakadást, vagy pedig du­lci confoederatiót akarják-e, midőn az ö málló függetlenséget­ követelve, a ..­.ami államformát felforgatni akar­­úl Erre jön agyon országházban és ajtóban különböző magyarázat, de a k­ikeit, hogy az ,önálló függetlenségi fizikából kibontakoztak volna, és akár Kossuth tanait és akár ez­élt al­ul való solidaritásukat tagadták vol­­. De ha ez nem válik a szélbal­or­­ogházi állásának erősbítésére, bizo­­nyára nem fog az országházon kivü­i jó nyugtot engedni nekik; a kor­­vpypárti sajtónak legalább köteles­ig. A képviselőknek elodázhatatlan és elolaszthatlan feladata a közönséget kvilágositani azon roppant nagy sö­­tétség iránt, melybe a szélbal törekvés­sit és eszközeit burkolja, és azon úgy h­acs felől, melyben önmaga van. A mostani költségvetési vita is meg­élhetett mindenkit arról, hogy a nélhalnak épen elvi álláspontja iggragébb, holott eddig azt hitte és it hirdette, hogy ez a legerősebb. Azt hitte, hogy ha mindennap, tót egy fakk­ ismétli az­­önálló füg­gőséget, ez által erős várat épített tsívak, és csak most veszi észre, úgy mihelyt azt a kérdést intézik lati, hogy jelszavát magyarázza meg, ü­tödöző árnyalatokra oszlott fel és magával jött ellenmondásba. Ezen a éven­kell a támadást tovább is vn­tvm, mert a felbomlás elől a szélbal im szabadulhat ;épen terjedése Ihj veszedelme; ez ellenmondásnak iű­zik pedig s z é r ó 1-s­z ó r­a be fog ilyesk­or; csak meg legyen minden to arra nézve, hogy a közönség ki­­íttíndittassék. Azonban a költségvetési vita még siralmasabb állapotban tüntette fel az u. n. mérsékelt ellenzéket. Ez a re­pedt fazék most már ép hangot sem tud adni. A régi, nevezetes határozati javas­latok elmaradtak; most már csak egyéni nézeteket és k­i­f­a­k­a­dá­sokat hallatnak. Így történt az, hogy míg gömöri Szontagh Pál hirdeté, hogy az 1878-iki kiegyezés rész, azt azon­nal fel kell mondani: addig Senynyei Pál tiltakozott az ellen ; mig Bittó az 1878-diki kiegyezésben vég­veszedelmünket látja: addig oldala mel­lett Széll Kálmán, Horváth Lajos, a két Ernuszt, Fröhlich megbotránkozva hallgatják kifakadásait és még az a ca- cinó-forma club létrejötte is veszélyez­tetve jön ez­által, pedig ez volt az utolsó kísérlet, hogy a repedt falakat, legalább a választásokig, még össze­tartsák. Ha más ok nem lenne a többség összetartására, az ellenzéknek ez a zi­láltsága, tervtelensége, czéltalansága eléggé bizonyítja, hogy Magyarország kormányának vezetésére most más párt nincs, mint az,mely a Tisza-kormányt tá­mogatja. Ha pedig az ember még tovább tekint, akár a múltba, akár a jövőbe, láthatja, hogy a pénzügyek rendezésére követett állandó erőfeszítés, a közbejött nemzetközi bonyodalmak legyőzésével is, eredményre vezet; hogy intézmé­nyeink és intézeteink békésen, szépen fejlődnek; hogy fővárosunk, vasúthá­lózatunk bámulatosan fejlődik; bizony ezeket nem kívánja koc­káztatni egy okos ember sem, azokért a h­ao­­tikus eszmékért és vad szenvedélyekért, melyeket az ellenzéken látunk. Ez a meggyőződés rohamos­an fog terjedni a költségvetési vita hatá­sa alatt. H S. TARCZA: Felhők fölött. „Véres napokról álmodom.“ Petőfi. flit mi, a T­á­r­c­z­á­k, és C­s­a r n­a- ■ok lakói?... Vájjon mi nem ép úgy a laphoz tar­­ózunk e itt, a vonal alatt, mint föl­d- mint «* épülethez, bokor az erdőhöz, Vakefészek az ereszhez ? Ha az emeleten baj van, nem érdekli­k a földszintet is ? Ha fekete felhők eresz­tik lomha szárnyaikat az erdők óriásaira, «*» pillant föl a bokor is ? Ha orkán csap k­i rész alá, nem érezi meg a fészek is ? Bár a vonal alatt vagyunk, sokszor 'hgósabban érezzük magunkat a vonal előtt levőknél. Tárcza, Csarnok: két liget. Mig a toalfillet, a bérczen, sokszor az érde­mi, ritkán az eszmék villámai czikáznak,­­ minden sor két-három ellenséget lezür : kidig itt, e ligetekben a költészet meleg épsogara keresi föl a bokrokat, hogy dal­­ r> hkaiuta a madarakat. A madarakat, melyek a dallal semmi ^ érdeket nem akarnak elérni, csak azt — daloljanak ! Daluk szívhez szól, mert szívből ered­­,ből ered, mert a költészet melegágya siót. Hol viharok nem dúlnak ; szenvedő­­­­k hullámai nem tornyosulnak ; ellenté­­lekek nem viaskodnak ; szóval: hol semmi ok sincs arra, hogy mindent elgá­zoló csatatér nyiljék, — ott e melegágy épen, romlatlanul fennmarad. Csak is az ily hely igaz világa a köl­tészetnek ! Itt tisztán csilingelhet az élet italá­nak üde forrása: nincs irigy földi béka, mely zöld nyálával bepiszkolja a csillogó habocskákat, s kuruttyolásával elnémítja a „parányi sarkantyúk pengését.* Itt szeplőtlenül szállhat égre a dal: nem áll közbe undok földi szenvedélyek felhője, hogy légi útjában megfertőztesse. Itt emelkedik a szív, vált aranyszint a gondolat ! Itt.. . — Hol? A költészet tiszta, nemes világában. Vonal alatt, — felhők fölötti • Felhők fölött; felül emelkedve mind­azokon, kik a véres dráma szereplői vol­tak ; megtisztulva mindazoktól a földi ér­zelmektől, melyek rokon-, vagy ellenszenv elnevezés alatt mérlegünket az igazságtól jobbra, vagy balra billenthetnék, vázoljuk magasabb szempontból, földiektől eltekint­ve, e hét szomorú eseményeit, a mivelődés történet írója egy vé­res lapot csatol kötetébe , arra e hét tör­ténete lesz fölírva. A 19-ik évszáz végső napjai, Euró­pában, az emberi mivelődés, és miveltség bölcsőjében, oly tett által lettek beszeny­­nyezve, mely az emberiség nomád állapo­tában, a vadak rengetegeiben is büntetést vont volna maga után. A legújabb, és legbiztosabb nagy ha­talomnak, a sajtónak egyik első rendű védtelen tisztje orozva megtámadva, és félholtra vagdalva egy más czóló, és irá­nyu nagyhatalom két alsóbb rangú fegy­veres tisztje által .. . A szellem vérbeköpülve a nyers erő alul.. . Mindannak tetemes része, miért az emberiség anno 1-től e mai napig küz­dött: szólás, és sajtószabadság; a sze­mélynek, és otthonnak biztonsága , a nyers erő bitorlói által gyilkos fegyverekkel foszlányokra vagdalva . . . És miért ? — semmiért! Ily tetteket ma semmivel, absolute semmivel se lehet indokolni, de sőt men­teni, beszámíthatóságukban enyhíteni se. Az, hogy valaki ma­rad, és mivelet­len, nem enyhítő, hanem terhelő körül­mény. Az pedig, hogy a vadak oly szaba­don barangolnak a társadalom veszélyére, akár az és rengetegekben, első­sorban ép a társadalom, másod­sorban az állam hibája. Miért tűr magában a társadalom egy külön társadalmat, külön törvényekkel? Ha nem tűrné, bizony nem volna már, mert a­mit a társadalom erősen akar, az — ha már magának az államnak kezde­ményezéséből nem is, a társadalom eré­lyes föllépésére előbb-utóbb még­is csak kivihető. Hanem mi nem csinálunk semmit. Mikor egy-egy ily elborzasztó esemény fölháborítja a kedélyeket, felzúdulunk, egy-két hétig írunk, szónokolunk, szitko­zódunk , hanem aztán a mint buzgóságunk lelohad, egy lépést se munkálunk a vé­gett, hogy azok az állapotok, és okok, melyek az ily eseményeket lehetőkké te­szik, megváltoztassanak, illetőleg elenyész­­tessenek. Hisz’ most egyikünk tűzhelye sem szent, egyikünk élete sem biztos. Annál a királyutczában haramia módra betört ajtó­nál a mi ajtóink sem erősebbek, annak a királyutczai mártí­rnak a tagjainál a mi tagjaink sem sérthetlenebbek. Vagy talán ezzel a kettővel veszen­dőben a latrok magva, s jövőre már csak ezért se volna mitől félni ? Ne feledjük az előző eseteket, melyek — fájdalom — csak arra a logikus föltevésre engednek következtetni, hogy ez a miénk se volt utolsó, annyi indok, a­mennyi a király-ut­­czai orvtámadást szülte, bármely perezben található, s annyi akadály mellett, a­meny­nyi itt is ellenállott, az orvtámadás mind­annyiszor keresztül is vihető. Végkövetkeztetésem tehát az, hogy ily merényleteknek jobban ki vagyunk té­ve, mint az ormok kórói a viharnak. Ha egy tisztnek nem tetszik arczunk, szavunk, és kabátunk színe, kilesi az alkalmas pillanatot, reánk tör, s ott hagy a vér­­tócsában. Ennnek nem szabad többé így lenni, mert akkor akár Afrika sivatagjain baran­goljunk, akár itt, szobánkban izzadjunk kenyérkereső becsületes munkánkban . . . A társadalom kötelessége, hogy föl­­álljon mint egy ember, s addig hangoz­tassa : követelje a katonai osztálynak bün­­tető igazságszolgálatás tekintetében a tár­sadalom többi osztályával leendő egyesí­tését , a fegyver hordozásának szolgálaton kívül való eltörlését, míg az illető intéző körökben nemcsak meghallják, de keresz­tül is viszik. Egészséges, éber társadalom nem várja be összedugott kézzel, hogy saját szükségleteiről Isten nevében más gon­doskodjék,­­ hanem kimondja nyiltan és bátran hogy mire van szüksége,­­ erélye­sen kezébe ragad minden törvény által megengedett eszközt, hogy szükségeit ki is elégítse. Lehetne még itt, a felhők fölött, sok egyébnek a megváltoztatásáról álmodozni, mi e mostani tart­atlan állapotok javulá­sára többé-kevésbé közrehatna. Így arról a katonai kasztszellemről, arról a téves fölfogásról, hogy civil és katona, két el­lenséges érdek képviselője ; arról a szo­morú körülményről, hogy nagy keservesen­­ kisajtoit adónk árán feltartunk fiaink szá­mára egy költséges germanizáló intézetet, s fizetünk egy rakás idegen nyelvű, érzel­mű és érdekű tisztet, kik közt nem egy a mily jó barátunk a magyar vendégsze­retet, és annyira ellenségünk a magyar nyíltság és igazságérzet miatt. stk. stb. De nem akarom túllépni sem csevegésem korlátait, sem a vonal alatt olvasó közön­ség ízlésének határait. Hasonló tárgyakról a lap emeletén kell beszélgetni, így is sokan nagyképűséggel ás ösz­szevont szemöldökkel fognak vádolni. De higgye el a türelmes olvasó, hogy az író nem ragadhatja ki magát az események hatása alól. Emberek vagyunk a — a felhők fö­lött is. * A mi történt — fájdalom — vissza­vonhatatlan. Ki adja vissza a bűnös merénylet jobb sorsra érdemes áldozatának teljes épségét ? Ki köszörüli ki azokon a nagy eszméken és érdekeken ejtett csorbákat ■■üiüü m áit— melyek ott tátonganak, vádolva államot társadalmat ? Még most is piritja arczunkat a fel­szökkent vér; még most is zúg keblünk­ben a fölháborodásnak méreggel és kese­rűséggel telt vihara, hogy ezredéves nem­zeti ünnepélyünkre azt kelle megérnünk, hogy otthonunkban, melyért „elhulljanak legjobbjaink*, néhány sehonnal előtt ku­tya legyen a magyar...................... Azt a bénaságot s a nemzetnek ez elpirulását nem kárpótolja, nem hozza helyre semmi . . . Bölcs, szigorú és igazságos büntetés némi megtorlást nyújthat ugyan, de hogy az elkövetett roszsza­ a büntetésben ki­szabandó hátrány arányos legyen, ez le­hetetlenség. Vannak sérelmek, melyekért a leg­­bölcsebb, és igazságosabb bírák, és leg­tökéletesebb törvények se tudnak kellő elégtételt nyújtani. Annyival kevésbé a mai előhaladott kor humánus törvényei ily emberekkel, a cselekvénynyel szemben. Mikor mai tör­vényeinket hozták, a világért sem számí­tottak arra, hogy közöttük még vadak is maradtak vissza, kiknek a vérontás csak egy kis ebéd utáni kommódzió, mint Afri­ka vadjainál, kik embertársaik legyilkolá­­sával mutatják magukat. Én a mi törvényeink legszigorúbb szabványát is enyhének tartom a jelen esetben. A lelkiismeretem egy cseppet se riadna vissza attól, hogy e kivételesen köztünk veszett vadak számára kivételesen idéztessék vissza a barbár korok legkín­­zóbb büntetésneme. . . Vagy, az ártatlanul kiontott vér hull­ A kolozsvári merénylet alkalmából a „Neue Freie Presse“ hosszabb vezérczik­­ket közöl, melyben élesen megrója a bru­talitást. Elmondva, hogy a kolozsvári eset nem az első, mert ott a spalatói, hol há­rom katonatiszt egy sereg katona kisére­­tében Collanti szerkesztőt hátulról nyílt utczán megtámadta a veszedelmesen meg­sebesítette. Kételkedik a czikkíró abban, hogy a kolozsvári tisztek Barthát megtámadják, ha nem tudták volna, hogy a spalatói merénylők Zágrábban kényük­­kedvük szerint sétálgatnak, így azonban a kolozsvári s a spalatói eset közt benső összefüggés van A felindulás, melyet a kolozsvári eset Magyarország­ban keltett, az országgyűlés beleszólása s a magyar kormány közbelépő ősz­se, mely nem úgy, mint az Irák kormány, akkor is kellő e­r­é­l­y­­­y­e­l v­é­d­e­l­m­e a­l­á veszi a megsértett állampolgárt, ha az az ellenzék soraiban áll, kétségkívül elő fogja idézni a gyors és kielégí­tő megtor­l­á­s­t. A katonai bíróság ily esetekben sem­mit sem ér, mert enyhén szólva, a kato­nai bíróság az alkotmányos államban ana­chronizmus. Remélhető, hogy a kolozsvári és spalatói eset után a képviselő testüle­tek korszerű reformokat fognak behozni a katonai bíráskodásba. E tekintetben — végzi a nevezett bécsi lap — bármily szégyenítőleg han­gozzék is, a magyar képviselőház akc­i­ójára sokkal nagyobb re­­m­­é­nyeket építünk, mint a kép­­viselőházunkéra, melynek többsé­ge rokonszenvez oly bírói eljárással, mely a múlt századból veszi eredetét. A képviselőház igazságügyi bizottsá­ga e hó 18 án délután 5 órakor tartott ülésében hitelesítette a kényszeregyezségre vonatkozó intézkedéseknek az utóbbi ülés­ben tárgyalt részét. Ezután áttért a bizottság az előadó által szerkesztett és a tagokkal közlött vegyes és átmeneti intézkedések tárgya­lására. Az előadó javaslatára a 261. § t elv­ben elfogadták és azzal egészítették ki, hogy az e­b­ban jelzett cselekvényt vét­ségnek minősítik és 3 évig terjedő fogsá­got és ezer forintig terjedhető pénzbírsá­got, nemkülönben hivatalvesztést állapíta­nak meg az elkövető ellen. A 266. §-t elvben elfogadták és ki­mondották, hogy az is büntetendő, a­ki másnak előnyt adott vagy ígért Ez a cse­lekvény is vétség s a büntetést két évig terjedhető fogságban és 500 frtig terjed­hető pénzbírságban állapították meg. A 269. §-ban tervezett és a bejegy­zett kereskedők nejeinek előjogaira vonat­kozó intézkedéseket az előjog részletezésé­vel a 266. §-hoz tették át. A 267. §-t azzal egészítik ki, hogy az 1876: XXXVI. t. czikknek idevonat­kozó szakaszait idézik. A 268. és 269. §§-okat változatlanul elfogadták. Ezzel a bizottság a csődtörvényja­­vaslat tárgyalását befejezte és abban álla­podott meg, hogy a törvénykezési rend­tartásra vonatkozó törvényjavaslatot a jö­vő keddi ülésen tárgyalja, hogy megállapít­sa azon alapot, a­melyben a javaslatot tár­gyalni fogja. Ezután a bizottság hozzáfog a forgalom tárgyát képező értékpapírok megsemmisítéséről szóló törvényjavaslat tárgyalásához, hogy e tárgyalások alatt a törvénykezési rendtartásra vonatkozó ja­vaslat előadója a beterjesztett javaslatot a keddi ülés megállapodásához képest át­dolgozhassa. Bittó István nyilatkozata — váratlan és óriási hatást szült különböző irányban — mondja az „Eb s.“ Alig végzi Bittó be­szédét, Széll Kálmán látható izgatottság­gal hozzá rohant és súlyos szemrehányá­sokat tett neki, a miért az 1868 ki ki­egyezést úgy elkárhoztatá s ezt úgy állitá fel, mint a 67-ki műnek is megrontóját s egyúttal kijelenté Széli, hogy ő most már a közös klubba be nem léphet. Az egye­sült ellenzék közhelyiségében tegnap ér­tekezlet tartatott. A tagok, az említett for­rás szerint, nagy számban jelentek meg. Az elnök göm. Szontágh P. tanácskozási tárgyul egy közös „ellenzéki kör” alakí­tásának eszméjét tűzte ki, mint ez az elő­ző értekezleten már megállapittatott. De senki fel nem szólalt s tanácskozás szoros értelemben véve nem történt. Általában úgy látszott, hogy a legnagyobb rész haj­landó az eszmét elfogadni, de a végleges megállapodás a költségvetési vita további fejleményeitől tétetett függővé s e czélból a tanácskozás vasárnapra halasztatott. Az elhalasztásra lényegesen befolyt az egye­sült ellenzék egyik ifjabb notabilitásának, ki b. Sennyeyvel a legközelebbi viszony­ban áll, azon kijelentése, hogy ő újabb fiaskóba belemenni nem akar s azért a tárgyalás felfüggesztését javasolja. Bittó beszéde folytán most már a közös klub sorsa is kétes s néhányan a mérsékelt el­lenzék tagjai közül inkább a kormánypárt­ba hajlandók visszamenni, a legközelebbi értekezlet vasárnap lesz. A képviselőház pénzügyi bizottsága e hó 18 án esti 6 órakor Mórica Pál el­nöklete alatt ülést tartott. A kormány ré­széről jelen voltak Tisza Kálmán minisz­terelnök, Szapáry Gyula gróf pénzügymi­niszter. Az ülés megnyitása után Rakovsz­ky István előadó terjesztette elő a had­­mentességi díjról szóló törvény szakaszá­nak ideiglenes módosításáról szóló javas­latot s azt elfogadásra ajánlja. Hegedűs Sándor és Szapáry gr. pénzügyminiszter rövid felszólalásuk után némi styláris módosítással elfogadták a törvényjavas­latot. Ezután a megyék 1881. évi közigaz­gatási árva és gyámhatóságai költségeinek fedezéséről szóló­­javaslatot tárgyalták és elfogadták. Végül az állandó országház építéséről szóló jelentés szövegének hite­lesítése után véget ért az ülés azzal a ki­jelentéssel, hogy a kereseti adóra s a köl­csönös önsegélyző egyleteknek nyújtandó adókedvezményről szóló törvényjavaslatot a jövő hétfő- *-‚*ο•- ‘■»-fe­ r-i"' « bizottság, a fogyasztási adókra vonatkozó­­javaslatot pedig akkor, midőn a kereskedelmi kama­ra befejezi e javaslat tárgyalását. Az országgyűlési egyesült ellenzék értekezletet tartott 0 hó 18-án este. A tagok nagy számmal jelentek meg. Tár­gyalták a párton kívül állók által az egye­sülés érdekében előterjesztett javaslatot. Az indítvány ellen senki sem tett kifo­gást, sőt a hangulat arra vall, hogy az értekezlet elvben elfogadta, határozatot azonban nem hozott, hanem abban állapo­dott meg, hogy érett megfontolás után a költségvetés tárgyalásának lefolyásától te­szi függővé határozatát. Az országgyűlési függetlenségi párt tegnapelőtti értekezletében tárgyalta az ötös bizottságnak az orsz. függetlenségi párt szervezkedésére vonatkozó jelentését. A jelentés általános tárgyalása előtt kimondták, hogy a jelentés értelmében a tavaszszal tartandó országos nagy­gyűlés előtt orsz. pártértekezletet hívnak össze Az orsz. pártértekezlet napjául jan. 22-két és 23 kát tűzték ki. 4 katonai fegyelem ügyé­hez. IV. Vannak bizonyos traditiók az osz­trák hadseregben, melyek nemzedékről­­nemzedékre szállván, még ma is közös hadseregünkben élnek. Megengedem, hogy a traditiókban sok jó és szép le­het, de van sok rész is közte. A jót kár lenne elejteni; a roszat, a mi nem árt, meg lehet tűrni, de a mi árt, a­mi gátolja azt, hogy közös hadseregünk a reá nehezedő súlyos feladatnak az állam mai helyzete s jogviszonyai sze­rint megfeleljen, azt nem lehet meg­tűrni, azt le kell rontani, avval vég­kép szakítni kell. Ha Európa államain végig tekin­tünk, az egyetlen egy Oroszországot kivéve, tapasztaljuk, hogy a hadsereg mai napság már nemcsak a koronás fő védbástyája, mely mint válaszfal trón és nép közt áll, arra hivatva, hogy az absolutisticus hatalmat be és kifelé ki­­terjeszsze. A hadseregek ez idő szerint védői az államnak, a társa­dalomnak bel- és külellenség ellen. Az osztrák hadsereg, melyet ma közösnek nevezünk, azon időben vette kezdetét, a­mikor a Habsburg-ház Eu­rópa politikai szinterén kezdett fellép­ni. Azóta sorsa folyvást a dynastia sorsához volt kötve; részt vett az az uralkodóház fénynapjaiban úgy, mint a vész idejében, mindig hű támasza volt a trónnak­ egyik ál­am sem mondhat­ja, hogy Iladari vqj- - ■‘r,’, • . miénk. Francziaország dicsekedhetik ugyan, hogy az első állandó hadserget ő állította fel, de ezen első franczia hadsereg ma már nem létezik, elme­rült az a nagy franczia forradalom hul­lámaiban s magával sodorta a régi időkből átörökölt traditiókat is. Azon hadsereg pedig, melyet Francziaország ma bir, sokkal újabb keltű ; traditiói csak I. Napóleonig érnek fel. Ezen régi hadsereüinknek van múlt­ja; nem egyszer mentette meg a trónt a végveszélytől. Nincs ország Európá­ban, melynek földje e hadsereg vérét nem itta volna. Zászlói látták a balti­tengert, látták az Adriát egészen jó mélyen lent a méhében roszakat for­raló Vezúv és Retna tövéig, látták az atlanti óc­eán partjait úgy, mint e Balkán félsziget belsejét. Részt vett a hadsereg 4 évszázon át Európa mind­­en küzdelmeiben, s részt fog venni mar­­azon nagy tusában is, melyet a masz­ka előbb-utóbb egész Európával fog megkezdeni, s akkor e hadsereg, ha isten megsegít, fogja látni a Don és Volga partjait is. Ilyen hosszú mult után nem cso­da, ha e hadseregben a traditióknak egy egész sora él, mely, hogy úgy mondjam, minden szét lengi át. Ámde a 4 évszáz alatt az idők is megvál­toztak. Az absolutismus ideje, a­mely­nek első mézes heteiben e hadsereg született, lejárta magát; az örökösö­dési, vallási s nem tudom még miféle ürügy alatt megindított hódítási és fog­lalási korszak, melyben e hadsereg, vál­tozó szerencsével, oly tevékeny részt vett, régen letűnt, átengedvén a poli­tika színterét a józan ész diktálta ö­n­­fentartási elvnek. Ebből folyólag kell, hogy ezen régi hadsereg a tradi­tiók azon részével szakítson, mely a trón intenzióival úgy, mint a ma ural­kodó situatióval ellentétben áll. S ez az, a­mit hangsúlyozni akartam. A fegyelem ezen traditiók kifo­lyása, s e kettő jellemzi a hadsereg­ben uralkodó szellemet. A­míg a traditiók azon része meg­marad, mely a hadsereget védfalnak tekinti trón és nép között, s helyébe a jelenkor elve nem lép, mely szerint a hadsereg a társadalom védője, mind addig a szelleme és fegyelme a régi marad. A­míg a tiszti karban egy Ris­­tow akad, ki a nemzetiségben okot lát, katona és katona közt különbséget ke­resni, mind addig nem mondhatjuk, hogy a traditióknak ama bizonyos ré­sze elejtetett volna, s a­mig ez nem dol­gutaj tm *vqj --— " "■ • w— régi fog maradni. Távol legyen tőlem, hogy én ab­ból, mit két ember, ki önmagáról, ka­tonai esküjéről, trón és állam iránti kötelességéről felejtkezett, elkövet, kö­vetkeztetéseket vonjak az egész tiszti karra nézve. Sokkal jobban ismerem én a kart, melynek magam is tagja vol­tam, hogysem képes volnék feltenni, hogy a két elvetemedett egyén gon­dolkodási módja és cselekvése a tisz­tikar helyeslésével találkozzék. Jól tu­dom, hogy e kar színe-java már rég szakított azon elvekkel, melyek a je­len kor mostani viszonyaival össze nem férnek. Ámde nem lehet tagadni s a Ristow esete bizonyíték rá, hogy a tisztikar (habár igen gyér számban)

Next