Magyar Polgár, 1881. július-december (15. évfolyam, 147-298. szám)

1881-10-18 / 237. szám

XV. évfolyam. SZERKESZTŐSÉG: g t) L T O R D A - u T C Z A , NYOMDAÉPÜLET. Névtelenül bahfű­dött kötslemények nem kitöltetnek. kéz iratok nem a.latnak viim­át*k bém­entoi levelek fogadtatnak el. 237-dik szám. Kolozsvárt, kedd, 1881. október 18 . KIADÓHIVATAL: kOltorda-utcza, mtomoaépöltet ELŐFIZETÉSI DÍJ: egén évre . . . 16 frt. 1 évnegyedre . 4 frt — tf­­félévre...................8 .­­ egy héra . .­­ . 60 . Hirdetési díj: petit tóra 6 kr. — Bélyegilleték: minden hirde­tés atka 80 kr. — Nyílttéri tóra 86 kr. Ellenzéki zavarodás. A felirati vita súlypontja a had­­sereg és nemzet közötti viszonyra volt áthelyezve. De kénytelenek vagyunk meg­jegyezni, hogy igen általánosságban és egyoldalúan jón az megítélve. Mert az ellenzék ezt az ügyet is csak kifaka­­dásokra használta fel ; sem felirati ja­vaslatában, sem beszédeiben, a hely­zetnek megfelelő gyakorlati nézeteknek avagy intézkedéseknek kifejezést adni nem iparkodott. Mert ha félreérteni, vagy félremagyarázni nem akarjuk azon egyes sajnos esetek jelentőségét és kö­vetkezményeit, viszont, az azok ellen használható ellenszereket, akkor nem fogunk úgy tenni, mint a szélbal, hogy a­­rendszert támadjuk meg“, sem úgy, mint a mérsékelt ellenzék, hogy­­álta­lános frázisban“ intézkedéseket köve­teljünk, hanem úgy teszünk, mint a szabadelvű párt, mely: szellemi és er­kölcsi hiba ellen nem erőszakot, ha­nem szellemi és erkölcsi fegyvert hasz­nál , ezért viszi a trón elé a dolgot, ezért hozza nyilvánosságra a kormány a hadügyi kormány akaratát; többet ér ez, mint a fenyegetődzés, így a kormánypártnak erős, ter­mészetes állása van. Ezzel szembe az ellenzék gyengeségét könnyű megma­gyarázni. Meghasonlott. A szélbalon még az új elemek mérséklik magukat, udvariasságból, terrorizáltatni engedik magukat, de már a válaszfelirat ké­szítésénél érezték hatásukat; két na­pig tanácskozott a szélbalok tábora Helffy munkája felett, és akkor is nem azért végezte be munkáját, mert min­denben egyetértett, hanem azért, mert­­ kifogyott az időből, másnap be kelle terjeszteni a felirati javaslatot. Így az­tán nem csoda, ha a had kénytelen, kelletlen követi a vezért, szándékosan került mindenik magának a feliratnak magyarázatába bocsátkozni, sőt (pl. Si­­monyi Iván) úgy beszélnek, hogy csak akkor veszi észre az ember, hogy szél­­babival van dolga, mikor kijelenti, hogy „elfogadom Helffy barátom felirati ja­vaslatát.“ A mérsékelt ellenzék még fur­csábban járt felirati javaslatával; meg­bízta Grünwaldot a készítésével, de ez szigorúan centralista és magyar chau­­vinista szempontból fogalmazta azt, de ez a municipalistáknak sehogy sem tetszett, akkor aztán betoldották a mu­­nicipalisták számára a megfelelő, meg­nyugtató pallusokat, kitörölték Grün­wald tervezetéből a nyílt, határozott kifejezéseket és definitiókat; Így aztán létre­jött egy olyan munka, a­melynek egyetlen frázisából kiolvasni nem lehet, hogy fekete-e, vagy fehér, a­minek kö­vetkeztében Grünwald megbetegedett, az előadói tisztről lemondott gr. Ap­­ponyi pedig nem vállalkozott nagy po­litikai beszédre, hanem rövid beszéd után felolvasta a fából vaskarika theó­­riájának politikai kiadását. A többi pártvezér pedig nem tudja, mit mond­jon mindaddig, m­íg elég anyag be nem gyűl polémiára ; ha ez be nem követ­kezik, akkor előttem fog állani, ha pe­dig bekövetkezik, akkor egy nagy be­széddel intézni fog egy erős kiroha­nást, hogy elterelje a figyelmet arról a zavarról, melyben a mérsékelt el­lenzék áll. Egyátaljában nem állítjuk azt, hogy ez az állapot üdvös parlamenti szempontból. De olyan ellenzékkel szem­ben, a­milyennel nekünk volt dolgunk, határozottan üdvös, mert ha az ellen­zéknek vannak eszméi és azok való­sítására törekesznek a homogén ele­mek, akkor kívánatos ezek természe­tes fejlődése, eszméik fejlődésével arány­­ban, de midőn az ellenzék minden ár­nyalata, benső összefüggés nélkül, ösz­­szeszed mindenféle elemet és ezeket csak a kormány elleni gyűlölet tartja össze, akkor bizony semmi üdvös sincs ezek erősbülésében, mert esetleges kor­mányra jutásukkal sem vinnének ma­gukkal semmi biztosítékot, addig pe­dig csak a meddő, személyes párt harci képviselői és tényezői. Ha ezek megtörve, megboszulva vannak, csak természetes, mert csak külső sikerek lennének képesek, azokat összetartani, erre pedig nem képesíti őket szerve­zetük és az alkalom. Eddig ugyanis: rész pénzügyi viszonyok, boszniai meg­szállás, korruptió és más ilyen c­ímek alatt vagy rokon ürügyek felhasználá­sával képesek voltak nagy szenvedé­lyeket, nagy aggodalmakat felkelteni és ezek segedelmével felemelkedtek és felszínen úsznak olyan könnyű elemek, melyek rendes körülmények között ab­solute semmiféle politikai szerepre hivatva nem lennének. Most aztán kez­dik észrevenni ők is, de leginkább az ország közvéleménye, hogy mekkora illuzióban voltak, ha azt hitték, hogy ez erő és hogy az ilyen elemek sege­delmével nagy dolgokat fognak véghez vinni. De másfelől az ellenzék erejét adta az is, eddig, hogy a kormány­párt bizonyos közönyös passivitással hagyta magát mindennel vádoltatni és engedte a népszerű positiókat maga elől elfoglaltatok Most a választások úgy felfrisitek, politikájának sikere, pénz­ügyi, külügyi és közgazdasági téren, 01z kézzelfoghatósig és általánosan el­ismerve mutatkozik, hogy a felirat ké­szítésénél és indukálásánál elfoglalhat­ta (le és felfelé) mind­azt a positiót, melyet a nemzeti közvélemény óhajt. Fiamét megkövetelhette, a pénzügyek rendezését ép úgy megígérhette, mint a nagyobb mérvű vízszabályozásokat és befektetéseket; követelhette az adóke­zelési, pénzügyi bíráskodási, igazság­ügyi reformokat, mert készek az elő­munkálatok ezekre; van hozzájuk bé­kés idő és nyugodtabb, kedvezőbb pénz­ügyi helyzet. Így aztán nem csoda, ha az el­lenzék roszul érzi magát. Annál jobb az országnak. TARCZA. Egy rege két várról írta: Moldován Gergely. (Folytatás.) Másnap hajnalban fölkölte apró gyer­mekét, nyeregbe téve, és elszáguldott. Húsz éve annak épen. Az ur ne is jőve el, a vár az enyém. Nincs szükségem reá. — Két arasz föld belőle elég lesz Bí­rómnak. Sokan vagytok itt, fiatalok és délcze­­gek, szépek és erősek. Nehogy vádolhas­son keblemben a biró, kérdelek : kik vál­lalkoztak felkeresni őt ? Húszan kiváltak a tömegből, ifjak, erősek és mondák: — Mi felkeressük őt! Az öreg Bölöm arcza felindult, s az öröm kényeket csalt ki szemeiben. — Jól van, mondá. — N­usz lovat adok alátok, olyant, minőket a sólyom sem tudna utolérni, aztán vegyetek magatok­hoz kincset, és menjetek húsz táj felé,,ne legyen előttetek semmi akadály, keresse­tek fel minden zugot,­­ három év előtt a ki visszatér, ha csak vele nem, megátko­zom a kikergetem családostól a várból. És úgy történt minden, a mint Bö­­löm akarta. A busz ifjú elment a világ húsz tája felé megkeresni a vár urát. Az alsó várban minden zaj nélkül folyt az élet. Az özvegy sokáig siratta urát, azu­tán a köny kiapadt, de megmaradt bánata örökké. A­mi öröme volt Numának az élet­ben, azt egyetlen leánya Ibla okozta. Félesztendős volt, mikor atyját el­veszte. Az anyate­je rebbesett örökében, ha csak reá tekintett. Szép is volt Ibla. Történetünk idejében már huszadik évét járta; ez azon idő, midőn a nő ren­deltetéséről komolyan gondolkodni képes. De Iblának nem volt ideje sokat gondolkodni. Anyja szeretete kipótolt min­dent ; az anyja csókja megédesített min­dent, anyján csüngött egész valójával. A vár alján elterülő virágos kerte­ket ápolta a leány, s anyja megmagyaráz­ta neki a virágok sajátságait. E kertek­ben töltő idejének nagy részét s dolgo­zott. Néha-néha azon bátorságot is véve magának a leány, hogy lement a vár for­rásához, mely már a rengeteg erdőség szélén karnyi vastagságban buzogott ki, hogy vize mindjárt patakot képezett, mely szikláról sziklára rohant le az Aranyos vizébe. El-el téredezett néha néha egy-egy hü cseléddel az erdőben is; leste a búgó gerlét, gyönyörködött a félénken elsimuló szarvasokban, szedett virágot, s vitte ha­za anyjához. Aztán ilyenkor órákig elmesélte any­ának, hogy miket látott. A természet annyi­ gyönyört nyújtott az ártatlan ke­délynek, hogy nem is jutott eszébe a szív, s mely ha dobogni kezd, öl vagy megáld. Szép júliusi nap volt, a nagy hősé­gen erőt vett az esti szellő, a nap már lenyugodni készült. Ilyenkor oly szép a természet, a lélek elle­nállhatlanul ki a szabadba vá­gyik. Ibla se tudott ellenállani, kijött a várból, szívni a hűs levegőt és gyönyör­ködni a patak futó habjaiban. Olyan szép volt ő ekkor, a drága fehér lepel, melyet vállán felhajtva viselt, annyira emelte szépségét. Az erdő lakói tündérnek hívták. A vár lejtőjén sebesen haladott lefe­lé s nemsokára elérte a forrást. Leült alatta nyugodni, sebesen jött, pihenésre volt szüksége. Nézte a futó habokat, a melyek tisztábbak voltak a kristálynál s csengőbbek az arcznál, a mikor jól elnéz­te, megérinté kezeivel azokat , játsza­dozni kezdett bennök. — Te vagy az Ibla ! szól erre resz­­ketően egy hang, mely a gyermeteg leányt meglepte, hogy felsikoltott bele. Ibla körülnézett , maga előtt látott egy ifjút, minőt ő soha életében nem lá­tott. Nem fűlött el. Az ifjú látása kelle­mes hatást gyakorolt reá, mintha bizton tudta volna, hogy ez nem lehet rész. — És ki vagy te ? — szólt a lány magához térve, ki nevemen szólitsz s még sem ismerek arczodra! — Nevem nincs, felesé az ifjú, az erdő az én hazám, szarvashús az elede­lem, a mit nyilammal szerzek meg, nyug­vó helyem pedig az erdő árnya. — Hogyan ? neked nincs anyád, a ki ha szenvedsz, keblére öleljen s meg­­csókalva törülje le könyedet, nincs-e haj­lékod és mécsed, hogy abban annál me­­séljetek. — Engem az erdő szült, a vadak ne­veltek fel, engem soha senki se vigasztalt és nem szeretett senki. Ibla megszánta az ifjút, ott állt, hogy megcsókolja őt, nemes szive kárpótolni akart egy szerencsétlent az elmaradt ja­vakért. De mintha súgta volna valami, hogy: „ez nem anyám.“ A vár felől erre egy hang hallat­szott, mely Ibla nevét kiáltotta. Mire Ib­la hátrafelé nézett, az ifjú eltűnt a sűrű­ségben, hogy a leányka szemeivel hiában kereste többé. Ki lehet e férfiú, a ki oly derék, szava oly édes, tekintete oly szelíd?Mind azon tépelődött a lány visszatérő útjában. Alig haladt száz lépésre, egy hű szolgát talált, kit a vár úrnője küldött utánna. — Asszonyom aggódott miattad Ib­la, utánnad külde, kövess engemet ! És a leányka szótlanul haladt felfe­lé , majd szólt: — Jó öreg! mond meg én nekem, kik lakják e rengeteg erdőséget, te jól tudhatod . . . — Drága kisasszony — felelt az öreg — e rengeteg lakói a vadsertések, szarvasok és bölönyök, medvék meg far­kasok, itt-ott egy-egy nyomorult viskóban lakik a szegénység. — De hát — folytatá kíváncsian a leányka — a viskók lakói milyenek, olya­nok-e mint mi, a kik a várban lakunk ? A viskók lakói nyomorultak, szólt az öreg, kormosak, feketék, mint az éjszaka. Eledelük vadhús, öltözetük medvebőr; imádságuk káromkodás, — nyughelyük a kemény föld. Ibla összevetette az ifjú alakját e leírt alakokkal, s azon meggyőződésre jött, hogy ez ifjú nem a viskók lakója. — És — fürkészte tovább a leány — nincs-e körülöttünk e vidéken valahol vár, a melynek lakói szebbek volnának, mint ti, ruházatjuk csinosabb, m­int a mienk. — Egy vár van — folytatá az öreg — itt felettünk, melynek lakói épen olya­nok, mint mi; ruházatjuk is durva, mint ez; parasztos, urak pedig ma már nem laknak benne. — Hogy-hogy? — A vár ura ezelőtt húsz évvel buj­dosott el belőle, hogy azóta hirét senki sem hallotta. E szavaknál a kapus leereszte a füg­­gő­hidat, s a leány mély gondolatokkal belépett a várba, anyját kereste fel. A vár asszonya n­ép azon terem­ben font, melyben 20 év előtt Thurdát kiutasította. Ibla anyjához szökött és megcsókol­ta annak homlokát. — Aztán többé kedves lányom — mondá az anya — egyedül a várból ki ne menj, aggodalmat csinálsz jó anyád­nak . . . Nem is megyek többé jó anyám, szólt olyan jelentős hangon Ibla, mintha neki nagy oka volna többé egyedül meg nem tenni a sétát. Az anya merően nézett leányára, ki lesütött szemekkel állott előtte, mint egy kis bűnös. Talán valami baj ért lányom? kérdé az anya szigorún. — Baj nem ... de hát ... . S itt elbeszélte aztán a kalandot, le­írta az ifjút, élénk képzelete ragyogó szí­nével s minél tovább beszélt róla, anná lelkesebben dicsérte, hogy milyen volt az. Elmondotta a párbeszédet, mely köztük le­folyt; aztán az öreg kisérő felvilágosí­tásairól emlékezett meg, s mikor mind­ezeket elmondotta volna, látszott a lány­kán, hogy fáj neki az elbeszélés befejezé­se, szeretett volna sokat, de sokat beszél­ni még. Az anya elkomorult . . . Ibla észre­vette, hogy Numának nem tetszik a ka­land; mindkettő hallgatott. — Látod — szólt az anya, megsza­kítva a néma csendet — már most, ha az a csúf férfiú elért volna tégedet, most anyád gyermek nélkül állna itt, mekkora bánatot okoztál volna ő neki. — Hiszen még ő futott el, felelt a leány, mintha menteni akarná őt; és itt felvillant a leány agyában az eshetőség, hogy „ha elvitt volna magával“, s úgy ta­lálta, hogy az tulajdonképen nem is lett volna rosz dolog. De jobban megfontolta a dolgot, s belátta, hogy az anyának ret­tentő fájdalmat okozott volna s irtózott előbbi büzös gondolatától. Numa mind azon tépelődött, hogy ki lehet azon ifjú? Szép, fiatal, úr . . . e környéken nincs. A felső vár urai húsz év előtt pusztultak el. Nem fogta többé a dolog, szemre­hányásokat tett magának, hogy leányát egyedül bolyongani engedte s feltette ma­gában, hogy ezentúl ő fogja elkísérni min­denüvé. (Folyt. köv.) Székely-Udvarhelyről tegnap a kö­vetkező táviratot vettük: A Székely Ud­varhely városi szabadelvű párt részéről egy­hangúlag és nagy lelkesedéssel Szilá­gyi Virgil képviselőnek kijelöltetett. E kerületben a szélsőbal jelöltje tud­valevőleg Ugrón István, miután Orbán Balázs nem akart vállalkozni. Uralkodónk és az olasz király Bor­digherában, vagy San Remoban leendő ta­lálkozásáról, — mint Bécsből jelentik — illetékes körökben nem tudnak semmit. K­ fokozatot nyertek, vagy a­­kik úgy a jogtudományt, mint az államtudományi ál­­lamvizsgálatot letették, az 1874. év előtt érvényben volt rendszer szerint jogvégzet­­teknek tekintendők: a) jogtudósok feltét­lenül, b) azok, kik jogi tanulmányukat egyetemen végezték, hogy ha úgy a bírói, mint az államtudományi államvizsgáitokat letették, c) azok, kik jogi tanulmányaikat valamely akadémiáit végezték, ha a bírói államvizgálatot letették, miután ezek ak­kor még az államtudományi államvizsgá­ltok letételére kötelezve nem voltak. A képviselőhöz felirati vitája minden valószínűség szerint kedden, vagy szerdán véget ér. A felirati vita után néhány ki­sebb törvényjavaslat fog letárgyaltatni, mi­re a pénzügyminiszter egy expozé kapcsá­ban előterjeszti a jövő évi költségvetési előirányzatot. Ily módon lehetővé fog vál­ni, hogy a delegácziók már f. hó 25-ére, vagy 26-ára egybehivathassanak. Tisza Kálmán miniszterelnök­ tegnap este Bécs­be utazott, hogy ott részt vegyen egy kö­zös miniszteri értekezletben, melyen a de­­legációk egybehívásának határideje végle­gesen meg fog állapíttatni. A delegáczió tagjainak megválasztása az országgyűlés mindkét házában a felirati vita befejezté­vel fog megejtetni. Kik tekintendők jogvégzetteknek ? A vallás- és közoktatási miniszter legújab­ban kiadott rendelete szerint jogvégzet­teknek tekintendők különbség nélkül, hogy valamelyik egyetemen, vagy jogakadémián végezték-e tanulmányaikat, azok , a­­kik akár jogtudori, akár államtudományi tudó A legfőbb ítélőszék döntvénye A leg­főbb itélőszék legutóbb tartott ülésében, egy előfordult esetben kimondotta, hogy­­az ügyvéd nem köteles vallomást tenni aját fele bűnügyében, s ha tett, ennek hittel való megerősítésére nem kötelez­hető.A magyar távírda ügyéhez. 1. Az országgyűlés megnyílt. A kor­mány megteszi nemsokára indítványait, köztük lesznek az államháztartás körül teendő intézkedések is. Vasút, posta és távirda, ki ne is­merné a közforgalom hatalmas ténye­zőit. A kormány nem fogja kikerülhet­ni ezeket a budgetben megérinteni, sőt nemcsak az, ha az előjelek nem csal­nak, igen fontos propositiók vannak kilátásban. A múlt nyár derekán a „Pesti Napló“ (218, 219, és 220 sz.) közre­bocsátott egy czikket „a posta és táv­irda egyesítéséről“, mely az egyesítés mellett kardoskodik Ennek ellenében felszólaltak a „Hon“ és „Ellenőr“ — nem pártolván az egyesítést. E hírlapi harcz eléggé jelezte, hogy a kormány keblében csakugyan megint arra gondolnak, hogy a két intézkedése elé, hanem azért, mivel azt hisszük, hogy mi a kormány intenzióit legjobban úgy mozdítjuk elő, ha véle­ményünket saját tapasztalat és szakis­mereten alapuló meggyőződésünk sze­rint kimondjuk. Már egyszer volt alkalmunk ezen ügyet e lapokban megbeszélni. Vagy öt éve, hogy az akkori kereskedelmi miniszter a budget-tárgyalásnál a posta és távirda egyesítést proponálta. A do­log azonban nem volt megérve, az ak­kori országgyűlés elvetette. S helyesen tette, mert az előny, melyet az akkori miniszter az egyesítés által vélt elér­ni, csak merő ámítás volt, mely az or­szágnak sok áldozatba került volna. Mi már akkor is az egyesítés el­len nyilatkoztunk. Azóta megváltozott ugyan az idő is, megváltoztak a sze­mélyek is, még­sem találunk elegendő okot rá, hogy az akkori nézetünket megváltoztassuk. S a­mit akkor mond­tunk volt, áll még most is. Olvastuk a P. N. czikkét a posta- és távirda­­egyesítésről, mind a mellett nem oszt­juk a véleményt. Azon előnyök, me­lyeket a P. N. czikkírója az egyesítés­ből vár, még képzeletben sem létez­hetnek, annál kevésbbé, hogy valóság­ban teljesülnének. S az egész czikk csak azt bizonyítja, hogy a szerzője vagy kitűnő költői imaginatióval van megáldva, vagy hogy minket csak meg akart tréfáltatni. Azonban mielőtt ko­molyabban belebocsátkoznánk, szabad­jon a jobb megérthetés végett azt el­mondani, hogy mi szülte nálunk a pos­ta- és távirda-egyesítés eszméjét. Ke­vesen vagyunk, kik ennek a genesisét ismerjük, érdekes lesz azt megtudni. Ámde szabadjon személyeket is meg­nevezni, mert hiszen a két főszerepvi­vő elment már régen a csendes embe­rek közé, s a­kik még élnek, nem vol­tak részesek benne. Mikor 1867-ben Gorove a mi­niszteri­ tárczát átvette, külön magyar Gorove, mint kereskedelmi mi­niszter, Pestre megérkezvén, az akkori cs. kir. posta igazgatót magához hivat­ta, hogy az első lépéseket vele meg­beszélje. Az igazgató úr hallani sem akart magyar postáról, s miután Go­rove előtt nem menekülhetett, időha­lasztást kért, míg Bécsből ez iránt újabb utasítást nem kap. Éhez­­ő még a kis mulatságos episod, hogy az igazgató úr a postán levő összes pénzkészletet még azon nap Bécsbe felküldötte, hogy — véleménye szerint — legalább ezt meg­mentse a bécsi kormánynak. Persze a fáradtsága hasztalan volt, mert Goro­ve Gervayt hívta meg telegrafice — s más napra megtudván a csint: a né­met sógort hivatalától felmentette s az illetéktelenül Bécsbe felküldött pénz­készletet reclamálta. Ilyen introductió mellett el lehet gondolni, hogy mekkora nehézségekkel és akadályokkal kellett Gorovenak meg­küzdeni, hogy a magyar postát és táv­­irdát megalakítsa. Mert a milyen aka­dályokat igyekeztek a német sógorok a postaügyben okozni, épen olyanokat tudtak a távírdánál is előidézni. A kü­lönbség csak az volt, hogy a távirda inspectora, a postaigazgató, collegája sorsán okulva, óvatékosabban járt el, mint amaz. Az első furfangja ez em­bereknek volt Gorovet reábízni, en­gedje meg, hogy a távirda-inspector németül levelezhessen a távirda-állo­­másokkal. Ezt az engedélyt ők aztán úgy magyarázták, hogy a magyar táv­­irda-hivataloknak tiltva van magyarul levelezni. Jaj volt azon távirásznak, ki magyar beadványt mert az inspectorá­­tushoz felterjeszteni. Bizonyos lehetett, hogy a kérvényét visszakapja azon uta­­sítással, hogy németül szerkeszsze­n vagy különben elintézés nélkül marad. Vannak azonban esetek, a­mikor az illető állomási főnököt meg is büntet­ték azért, mivel merészkedett a ma­gyar királyi távirda-inspectoratust ma­nitézeket egyesítsék, s hogy az arra­­ postát és távirdát követeli. A közös gyár szövegű beadvánnyal megtisztelni, hivatott körökben két ellenkező nézet uralkodik. Hogy melyik brit túlsúlyra kapul, nem marad soká titok, megtud­juk azt a budgetből. Mi nem akarjuk a kormányt za­varni. Tegyen az, mit jónak tart, ám­de lássa és gondolja meg előbb, hogy mit tesz. Könnyű dolog a már megle­vőt lerontani, de felette nehéz nálánál jobbat teremteni. Hogy mégis azonban ezen már annyiszor megvitatott ügyhöz hozzá­szólunk, nem azért történik, hogy új nehézségeket gördítsünk a kormány kormány eleinte ugyan megkísértette a két intézetet, úgy, mint a vasúti és gőzhajózási ügyet is a „közös ügyek“ keretébe beleszorítni,­­ de igyekezete meghiúsult az akkori magyar minisz­terek erélyes fellépésén, melyet egy ép oly compact, mint áldozatkész ország­gyűlés támogatott, melyre kormányunk minden időben bizton számíthatott — mint a kősziklára. A közös kormány szándéka meg­hiúsulván, a másodrendű tényezők lép­tek a küzdtérre. Gorove eleinte Horákot bízta meg a távirda-ügyek vezetésével. Azonban csakhamar észrevette, hogy ezen csasz­­laui sógornak másfelé áll a szekere rúdja. Majdnem odáig jutott a dolog, hogy a távirdaügy egészen fennakadt volna. Ezeknek a Bécsből mihozzánk beosztott embereknek mindig az volt a tendentiája, bebizonyítni azt, hogy egy magyar távirda-intézet, mint ilyen — fenn nem állhat, — s hogy nincs más módja, mint egy közös magyar-osztrák intézetet felállítani, mert — szerintük

Next