Magyar Polgár, 1881. július-december (15. évfolyam, 147-298. szám)
1881-10-18 / 237. szám
XV. évfolyam. SZERKESZTŐSÉG: g t) L T O R D A - u T C Z A , NYOMDAÉPÜLET. Névtelenül bahfűdött kötslemények nem kitöltetnek. kéz iratok nem a.latnak viimát*k bémentoi levelek fogadtatnak el. 237-dik szám. Kolozsvárt, kedd, 1881. október 18 . KIADÓHIVATAL: kOltorda-utcza, mtomoaépöltet ELŐFIZETÉSI DÍJ: egén évre . . . 16 frt. 1 évnegyedre . 4 frt — tffélévre...................8 . egy héra . . . 60 . Hirdetési díj: petit tóra 6 kr. — Bélyegilleték: minden hirdetés atka 80 kr. — Nyílttéri tóra 86 kr. Ellenzéki zavarodás. A felirati vita súlypontja a hadsereg és nemzet közötti viszonyra volt áthelyezve. De kénytelenek vagyunk megjegyezni, hogy igen általánosságban és egyoldalúan jón az megítélve. Mert az ellenzék ezt az ügyet is csak kifakadásokra használta fel ; sem felirati javaslatában, sem beszédeiben, a helyzetnek megfelelő gyakorlati nézeteknek avagy intézkedéseknek kifejezést adni nem iparkodott. Mert ha félreérteni, vagy félremagyarázni nem akarjuk azon egyes sajnos esetek jelentőségét és következményeit, viszont, az azok ellen használható ellenszereket, akkor nem fogunk úgy tenni, mint a szélbal, hogy arendszert támadjuk meg“, sem úgy, mint a mérsékelt ellenzék, hogyáltalános frázisban“ intézkedéseket követeljünk, hanem úgy teszünk, mint a szabadelvű párt, mely: szellemi és erkölcsi hiba ellen nem erőszakot, hanem szellemi és erkölcsi fegyvert használ , ezért viszi a trón elé a dolgot, ezért hozza nyilvánosságra a kormány a hadügyi kormány akaratát; többet ér ez, mint a fenyegetődzés, így a kormánypártnak erős, természetes állása van. Ezzel szembe az ellenzék gyengeségét könnyű megmagyarázni. Meghasonlott. A szélbalon még az új elemek mérséklik magukat, udvariasságból, terrorizáltatni engedik magukat, de már a válaszfelirat készítésénél érezték hatásukat; két napig tanácskozott a szélbalok tábora Helffy munkája felett, és akkor is nem azért végezte be munkáját, mert mindenben egyetértett, hanem azért, mert kifogyott az időből, másnap be kelle terjeszteni a felirati javaslatot. Így aztán nem csoda, ha a had kénytelen, kelletlen követi a vezért, szándékosan került mindenik magának a feliratnak magyarázatába bocsátkozni, sőt (pl. Simonyi Iván) úgy beszélnek, hogy csak akkor veszi észre az ember, hogy szélbabival van dolga, mikor kijelenti, hogy „elfogadom Helffy barátom felirati javaslatát.“ A mérsékelt ellenzék még furcsábban járt felirati javaslatával; megbízta Grünwaldot a készítésével, de ez szigorúan centralista és magyar chauvinista szempontból fogalmazta azt, de ez a municipalistáknak sehogy sem tetszett, akkor aztán betoldották a municipalisták számára a megfelelő, megnyugtató pallusokat, kitörölték Grünwald tervezetéből a nyílt, határozott kifejezéseket és definitiókat; Így aztán létrejött egy olyan munka, amelynek egyetlen frázisából kiolvasni nem lehet, hogy fekete-e, vagy fehér, aminek következtében Grünwald megbetegedett, az előadói tisztről lemondott gr. Apponyi pedig nem vállalkozott nagy politikai beszédre, hanem rövid beszéd után felolvasta a fából vaskarika theóriájának politikai kiadását. A többi pártvezér pedig nem tudja, mit mondjon mindaddig, míg elég anyag be nem gyűl polémiára ; ha ez be nem következik, akkor előttem fog állani, ha pedig bekövetkezik, akkor egy nagy beszéddel intézni fog egy erős kirohanást, hogy elterelje a figyelmet arról a zavarról, melyben a mérsékelt ellenzék áll. Egyátaljában nem állítjuk azt, hogy ez az állapot üdvös parlamenti szempontból. De olyan ellenzékkel szemben, amilyennel nekünk volt dolgunk, határozottan üdvös, mert ha az ellenzéknek vannak eszméi és azok valósítására törekesznek a homogén elemek, akkor kívánatos ezek természetes fejlődése, eszméik fejlődésével arányban, de midőn az ellenzék minden árnyalata, benső összefüggés nélkül, öszszeszed mindenféle elemet és ezeket csak a kormány elleni gyűlölet tartja össze, akkor bizony semmi üdvös sincs ezek erősbülésében, mert esetleges kormányra jutásukkal sem vinnének magukkal semmi biztosítékot, addig pedig csak a meddő, személyes párt harci képviselői és tényezői. Ha ezek megtörve, megboszulva vannak, csak természetes, mert csak külső sikerek lennének képesek, azokat összetartani, erre pedig nem képesíti őket szervezetük és az alkalom. Eddig ugyanis: rész pénzügyi viszonyok, boszniai megszállás, korruptió és más ilyen címek alatt vagy rokon ürügyek felhasználásával képesek voltak nagy szenvedélyeket, nagy aggodalmakat felkelteni és ezek segedelmével felemelkedtek és felszínen úsznak olyan könnyű elemek, melyek rendes körülmények között absolute semmiféle politikai szerepre hivatva nem lennének. Most aztán kezdik észrevenni ők is, de leginkább az ország közvéleménye, hogy mekkora illuzióban voltak, ha azt hitték, hogy ez erő és hogy az ilyen elemek segedelmével nagy dolgokat fognak véghez vinni. De másfelől az ellenzék erejét adta az is, eddig, hogy a kormánypárt bizonyos közönyös passivitással hagyta magát mindennel vádoltatni és engedte a népszerű positiókat maga elől elfoglaltatok Most a választások úgy felfrisitek, politikájának sikere, pénzügyi, külügyi és közgazdasági téren, 01z kézzelfoghatósig és általánosan elismerve mutatkozik, hogy a felirat készítésénél és indukálásánál elfoglalhatta (le és felfelé) mindazt a positiót, melyet a nemzeti közvélemény óhajt. Fiamét megkövetelhette, a pénzügyek rendezését ép úgy megígérhette, mint a nagyobb mérvű vízszabályozásokat és befektetéseket; követelhette az adókezelési, pénzügyi bíráskodási, igazságügyi reformokat, mert készek az előmunkálatok ezekre; van hozzájuk békés idő és nyugodtabb, kedvezőbb pénzügyi helyzet. Így aztán nem csoda, ha az ellenzék roszul érzi magát. Annál jobb az országnak. TARCZA. Egy rege két várról írta: Moldován Gergely. (Folytatás.) Másnap hajnalban fölkölte apró gyermekét, nyeregbe téve, és elszáguldott. Húsz éve annak épen. Az ur ne is jőve el, a vár az enyém. Nincs szükségem reá. — Két arasz föld belőle elég lesz Bírómnak. Sokan vagytok itt, fiatalok és délczegek, szépek és erősek. Nehogy vádolhasson keblemben a biró, kérdelek : kik vállalkoztak felkeresni őt ? Húszan kiváltak a tömegből, ifjak, erősek és mondák: — Mi felkeressük őt! Az öreg Bölöm arcza felindult, s az öröm kényeket csalt ki szemeiben. — Jól van, mondá. — Nusz lovat adok alátok, olyant, minőket a sólyom sem tudna utolérni, aztán vegyetek magatokhoz kincset, és menjetek húsz táj felé,,ne legyen előttetek semmi akadály, keressetek fel minden zugot, három év előtt a ki visszatér, ha csak vele nem, megátkozom a kikergetem családostól a várból. És úgy történt minden, a mint Bölöm akarta. A busz ifjú elment a világ húsz tája felé megkeresni a vár urát. Az alsó várban minden zaj nélkül folyt az élet. Az özvegy sokáig siratta urát, azután a köny kiapadt, de megmaradt bánata örökké. Ami öröme volt Numának az életben, azt egyetlen leánya Ibla okozta. Félesztendős volt, mikor atyját elveszte. Az anyateje rebbesett örökében, ha csak reá tekintett. Szép is volt Ibla. Történetünk idejében már huszadik évét járta; ez azon idő, midőn a nő rendeltetéséről komolyan gondolkodni képes. De Iblának nem volt ideje sokat gondolkodni. Anyja szeretete kipótolt mindent ; az anyja csókja megédesített mindent, anyján csüngött egész valójával. A vár alján elterülő virágos kerteket ápolta a leány, s anyja megmagyarázta neki a virágok sajátságait. E kertekben töltő idejének nagy részét s dolgozott. Néha-néha azon bátorságot is véve magának a leány, hogy lement a vár forrásához, mely már a rengeteg erdőség szélén karnyi vastagságban buzogott ki, hogy vize mindjárt patakot képezett, mely szikláról sziklára rohant le az Aranyos vizébe. El-el téredezett néha néha egy-egy hü cseléddel az erdőben is; leste a búgó gerlét, gyönyörködött a félénken elsimuló szarvasokban, szedett virágot, s vitte haza anyjához. Aztán ilyenkor órákig elmesélte anyának, hogy miket látott. A természet annyi gyönyört nyújtott az ártatlan kedélynek, hogy nem is jutott eszébe a szív, s mely ha dobogni kezd, öl vagy megáld. Szép júliusi nap volt, a nagy hőségen erőt vett az esti szellő, a nap már lenyugodni készült. Ilyenkor oly szép a természet, a lélek ellenállhatlanul ki a szabadba vágyik. Ibla se tudott ellenállani, kijött a várból, szívni a hűs levegőt és gyönyörködni a patak futó habjaiban. Olyan szép volt ő ekkor, a drága fehér lepel, melyet vállán felhajtva viselt, annyira emelte szépségét. Az erdő lakói tündérnek hívták. A vár lejtőjén sebesen haladott lefelé s nemsokára elérte a forrást. Leült alatta nyugodni, sebesen jött, pihenésre volt szüksége. Nézte a futó habokat, a melyek tisztábbak voltak a kristálynál s csengőbbek az arcznál, a mikor jól elnézte, megérinté kezeivel azokat , játszadozni kezdett bennök. — Te vagy az Ibla ! szól erre reszketően egy hang, mely a gyermeteg leányt meglepte, hogy felsikoltott bele. Ibla körülnézett , maga előtt látott egy ifjút, minőt ő soha életében nem látott. Nem fűlött el. Az ifjú látása kellemes hatást gyakorolt reá, mintha bizton tudta volna, hogy ez nem lehet rész. — És ki vagy te ? — szólt a lány magához térve, ki nevemen szólitsz s még sem ismerek arczodra! — Nevem nincs, felesé az ifjú, az erdő az én hazám, szarvashús az eledelem, a mit nyilammal szerzek meg, nyugvó helyem pedig az erdő árnya. — Hogyan ? neked nincs anyád, a ki ha szenvedsz, keblére öleljen s megcsókalva törülje le könyedet, nincs-e hajlékod és mécsed, hogy abban annál meséljetek. — Engem az erdő szült, a vadak neveltek fel, engem soha senki se vigasztalt és nem szeretett senki. Ibla megszánta az ifjút, ott állt, hogy megcsókolja őt, nemes szive kárpótolni akart egy szerencsétlent az elmaradt javakért. De mintha súgta volna valami, hogy: „ez nem anyám.“ A vár felől erre egy hang hallatszott, mely Ibla nevét kiáltotta. Mire Ibla hátrafelé nézett, az ifjú eltűnt a sűrűségben, hogy a leányka szemeivel hiában kereste többé. Ki lehet e férfiú, a ki oly derék, szava oly édes, tekintete oly szelíd?Mind azon tépelődött a lány visszatérő útjában. Alig haladt száz lépésre, egy hű szolgát talált, kit a vár úrnője küldött utánna. — Asszonyom aggódott miattad Ibla, utánnad külde, kövess engemet ! És a leányka szótlanul haladt felfelé , majd szólt: — Jó öreg! mond meg én nekem, kik lakják e rengeteg erdőséget, te jól tudhatod . . . — Drága kisasszony — felelt az öreg — e rengeteg lakói a vadsertések, szarvasok és bölönyök, medvék meg farkasok, itt-ott egy-egy nyomorult viskóban lakik a szegénység. — De hát — folytatá kíváncsian a leányka — a viskók lakói milyenek, olyanok-e mint mi, a kik a várban lakunk ? A viskók lakói nyomorultak, szólt az öreg, kormosak, feketék, mint az éjszaka. Eledelük vadhús, öltözetük medvebőr; imádságuk káromkodás, — nyughelyük a kemény föld. Ibla összevetette az ifjú alakját e leírt alakokkal, s azon meggyőződésre jött, hogy ez ifjú nem a viskók lakója. — És — fürkészte tovább a leány — nincs-e körülöttünk e vidéken valahol vár, a melynek lakói szebbek volnának, mint ti, ruházatjuk csinosabb, mint a mienk. — Egy vár van — folytatá az öreg — itt felettünk, melynek lakói épen olyanok, mint mi; ruházatjuk is durva, mint ez; parasztos, urak pedig ma már nem laknak benne. — Hogy-hogy? — A vár ura ezelőtt húsz évvel bujdosott el belőle, hogy azóta hirét senki sem hallotta. E szavaknál a kapus leereszte a függőhidat, s a leány mély gondolatokkal belépett a várba, anyját kereste fel. A vár asszonya nép azon teremben font, melyben 20 év előtt Thurdát kiutasította. Ibla anyjához szökött és megcsókolta annak homlokát. — Aztán többé kedves lányom — mondá az anya — egyedül a várból ki ne menj, aggodalmat csinálsz jó anyádnak . . . Nem is megyek többé jó anyám, szólt olyan jelentős hangon Ibla, mintha neki nagy oka volna többé egyedül meg nem tenni a sétát. Az anya merően nézett leányára, ki lesütött szemekkel állott előtte, mint egy kis bűnös. Talán valami baj ért lányom? kérdé az anya szigorún. — Baj nem ... de hát ... . S itt elbeszélte aztán a kalandot, leírta az ifjút, élénk képzelete ragyogó színével s minél tovább beszélt róla, anná lelkesebben dicsérte, hogy milyen volt az. Elmondotta a párbeszédet, mely köztük lefolyt; aztán az öreg kisérő felvilágosításairól emlékezett meg, s mikor mindezeket elmondotta volna, látszott a lánykán, hogy fáj neki az elbeszélés befejezése, szeretett volna sokat, de sokat beszélni még. Az anya elkomorult . . . Ibla észrevette, hogy Numának nem tetszik a kaland; mindkettő hallgatott. — Látod — szólt az anya, megszakítva a néma csendet — már most, ha az a csúf férfiú elért volna tégedet, most anyád gyermek nélkül állna itt, mekkora bánatot okoztál volna ő neki. — Hiszen még ő futott el, felelt a leány, mintha menteni akarná őt; és itt felvillant a leány agyában az eshetőség, hogy „ha elvitt volna magával“, s úgy találta, hogy az tulajdonképen nem is lett volna rosz dolog. De jobban megfontolta a dolgot, s belátta, hogy az anyának rettentő fájdalmat okozott volna s irtózott előbbi büzös gondolatától. Numa mind azon tépelődött, hogy ki lehet azon ifjú? Szép, fiatal, úr . . . e környéken nincs. A felső vár urai húsz év előtt pusztultak el. Nem fogta többé a dolog, szemrehányásokat tett magának, hogy leányát egyedül bolyongani engedte s feltette magában, hogy ezentúl ő fogja elkísérni mindenüvé. (Folyt. köv.) Székely-Udvarhelyről tegnap a következő táviratot vettük: A Székely Udvarhely városi szabadelvű párt részéről egyhangúlag és nagy lelkesedéssel Szilágyi Virgil képviselőnek kijelöltetett. E kerületben a szélsőbal jelöltje tudvalevőleg Ugrón István, miután Orbán Balázs nem akart vállalkozni. Uralkodónk és az olasz király Bordigherában, vagy San Remoban leendő találkozásáról, — mint Bécsből jelentik — illetékes körökben nem tudnak semmit. K fokozatot nyertek, vagy akik úgy a jogtudományt, mint az államtudományi államvizsgálatot letették, az 1874. év előtt érvényben volt rendszer szerint jogvégzetteknek tekintendők: a) jogtudósok feltétlenül, b) azok, kik jogi tanulmányukat egyetemen végezték, hogy ha úgy a bírói, mint az államtudományi államvizsgáitokat letették, c) azok, kik jogi tanulmányaikat valamely akadémiáit végezték, ha a bírói államvizgálatot letették, miután ezek akkor még az államtudományi államvizsgáltok letételére kötelezve nem voltak. A képviselőhöz felirati vitája minden valószínűség szerint kedden, vagy szerdán véget ér. A felirati vita után néhány kisebb törvényjavaslat fog letárgyaltatni, mire a pénzügyminiszter egy expozé kapcsában előterjeszti a jövő évi költségvetési előirányzatot. Ily módon lehetővé fog válni, hogy a delegácziók már f. hó 25-ére, vagy 26-ára egybehivathassanak. Tisza Kálmán miniszterelnök tegnap este Bécsbe utazott, hogy ott részt vegyen egy közös miniszteri értekezletben, melyen a delegációk egybehívásának határideje véglegesen meg fog állapíttatni. A delegáczió tagjainak megválasztása az országgyűlés mindkét házában a felirati vita befejeztével fog megejtetni. Kik tekintendők jogvégzetteknek ? A vallás- és közoktatási miniszter legújabban kiadott rendelete szerint jogvégzetteknek tekintendők különbség nélkül, hogy valamelyik egyetemen, vagy jogakadémián végezték-e tanulmányaikat, azok , akik akár jogtudori, akár államtudományi tudó A legfőbb ítélőszék döntvénye A legfőbb itélőszék legutóbb tartott ülésében, egy előfordult esetben kimondotta, hogyaz ügyvéd nem köteles vallomást tenni aját fele bűnügyében, s ha tett, ennek hittel való megerősítésére nem kötelezhető.A magyar távírda ügyéhez. 1. Az országgyűlés megnyílt. A kormány megteszi nemsokára indítványait, köztük lesznek az államháztartás körül teendő intézkedések is. Vasút, posta és távirda, ki ne ismerné a közforgalom hatalmas tényezőit. A kormány nem fogja kikerülhetni ezeket a budgetben megérinteni, sőt nemcsak az, ha az előjelek nem csalnak, igen fontos propositiók vannak kilátásban. A múlt nyár derekán a „Pesti Napló“ (218, 219, és 220 sz.) közrebocsátott egy czikket „a posta és távirda egyesítéséről“, mely az egyesítés mellett kardoskodik Ennek ellenében felszólaltak a „Hon“ és „Ellenőr“ — nem pártolván az egyesítést. E hírlapi harcz eléggé jelezte, hogy a kormány keblében csakugyan megint arra gondolnak, hogy a két intézkedése elé, hanem azért, mivel azt hisszük, hogy mi a kormány intenzióit legjobban úgy mozdítjuk elő, ha véleményünket saját tapasztalat és szakismereten alapuló meggyőződésünk szerint kimondjuk. Már egyszer volt alkalmunk ezen ügyet e lapokban megbeszélni. Vagy öt éve, hogy az akkori kereskedelmi miniszter a budget-tárgyalásnál a posta és távirda egyesítést proponálta. A dolog azonban nem volt megérve, az akkori országgyűlés elvetette. S helyesen tette, mert az előny, melyet az akkori miniszter az egyesítés által vélt elérni, csak merő ámítás volt, mely az országnak sok áldozatba került volna. Mi már akkor is az egyesítés ellen nyilatkoztunk. Azóta megváltozott ugyan az idő is, megváltoztak a személyek is, mégsem találunk elegendő okot rá, hogy az akkori nézetünket megváltoztassuk. S amit akkor mondtunk volt, áll még most is. Olvastuk a P. N. czikkét a posta- és távirdaegyesítésről, mind a mellett nem osztjuk a véleményt. Azon előnyök, melyeket a P. N. czikkírója az egyesítésből vár, még képzeletben sem létezhetnek, annál kevésbbé, hogy valóságban teljesülnének. S az egész czikk csak azt bizonyítja, hogy a szerzője vagy kitűnő költői imaginatióval van megáldva, vagy hogy minket csak meg akart tréfáltatni. Azonban mielőtt komolyabban belebocsátkoznánk, szabadjon a jobb megérthetés végett azt elmondani, hogy mi szülte nálunk a posta- és távirda-egyesítés eszméjét. Kevesen vagyunk, kik ennek a genesisét ismerjük, érdekes lesz azt megtudni. Ámde szabadjon személyeket is megnevezni, mert hiszen a két főszerepvivő elment már régen a csendes emberek közé, s akik még élnek, nem voltak részesek benne. Mikor 1867-ben Gorove a miniszteri tárczát átvette, külön magyar Gorove, mint kereskedelmi miniszter, Pestre megérkezvén, az akkori cs. kir. posta igazgatót magához hivatta, hogy az első lépéseket vele megbeszélje. Az igazgató úr hallani sem akart magyar postáról, s miután Gorove előtt nem menekülhetett, időhalasztást kért, míg Bécsből ez iránt újabb utasítást nem kap. Éhező még a kis mulatságos episod, hogy az igazgató úr a postán levő összes pénzkészletet még azon nap Bécsbe felküldötte, hogy — véleménye szerint — legalább ezt megmentse a bécsi kormánynak. Persze a fáradtsága hasztalan volt, mert Gorove Gervayt hívta meg telegrafice — s más napra megtudván a csint: a német sógort hivatalától felmentette s az illetéktelenül Bécsbe felküldött pénzkészletet reclamálta. Ilyen introductió mellett el lehet gondolni, hogy mekkora nehézségekkel és akadályokkal kellett Gorovenak megküzdeni, hogy a magyar postát és távirdát megalakítsa. Mert a milyen akadályokat igyekeztek a német sógorok a postaügyben okozni, épen olyanokat tudtak a távírdánál is előidézni. A különbség csak az volt, hogy a távirda inspectora, a postaigazgató, collegája sorsán okulva, óvatékosabban járt el, mint amaz. Az első furfangja ez embereknek volt Gorovet reábízni, engedje meg, hogy a távirda-inspector németül levelezhessen a távirda-állomásokkal. Ezt az engedélyt ők aztán úgy magyarázták, hogy a magyar távirda-hivataloknak tiltva van magyarul levelezni. Jaj volt azon távirásznak, ki magyar beadványt mert az inspectorátushoz felterjeszteni. Bizonyos lehetett, hogy a kérvényét visszakapja azon utasítással, hogy németül szerkeszszen vagy különben elintézés nélkül marad. Vannak azonban esetek, amikor az illető állomási főnököt meg is büntették azért, mivel merészkedett a magyar királyi távirda-inspectoratust manitézeket egyesítsék, s hogy az arra postát és távirdát követeli. A közös gyár szövegű beadvánnyal megtisztelni, hivatott körökben két ellenkező nézet uralkodik. Hogy melyik brit túlsúlyra kapul, nem marad soká titok, megtudjuk azt a budgetből. Mi nem akarjuk a kormányt zavarni. Tegyen az, mit jónak tart, ámde lássa és gondolja meg előbb, hogy mit tesz. Könnyű dolog a már meglevőt lerontani, de felette nehéz nálánál jobbat teremteni. Hogy mégis azonban ezen már annyiszor megvitatott ügyhöz hozzászólunk, nem azért történik, hogy új nehézségeket gördítsünk a kormány kormány eleinte ugyan megkísértette a két intézetet, úgy, mint a vasúti és gőzhajózási ügyet is a „közös ügyek“ keretébe beleszorítni, de igyekezete meghiúsult az akkori magyar miniszterek erélyes fellépésén, melyet egy ép oly compact, mint áldozatkész országgyűlés támogatott, melyre kormányunk minden időben bizton számíthatott — mint a kősziklára. A közös kormány szándéka meghiúsulván, a másodrendű tényezők léptek a küzdtérre. Gorove eleinte Horákot bízta meg a távirda-ügyek vezetésével. Azonban csakhamar észrevette, hogy ezen csaszlaui sógornak másfelé áll a szekere rúdja. Majdnem odáig jutott a dolog, hogy a távirdaügy egészen fennakadt volna. Ezeknek a Bécsből mihozzánk beosztott embereknek mindig az volt a tendentiája, bebizonyítni azt, hogy egy magyar távirda-intézet, mint ilyen — fenn nem állhat, — s hogy nincs más módja, mint egy közös magyar-osztrák intézetet felállítani, mert — szerintük