Magyar Polgár, 1882. január-június (16. évfolyam, 1-126. szám)

1882-01-29 / 24. szám

XVI. évfolyam SZERKESZTŐSÉG: KÖLTORDA-OTCZA, nyomdaépölet. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltétnek. Használaatlan ké.ir.tok nem .d.m­.k­ii.... Csak bérmenten levelek fogadt*tna k el. 24-dik szám. Kolozsvárt, 1882. vasárnap, január 29 KIADÓHIVATAL: KÖLTO8D­A-O­T C­Z­A,i­­NTOUDAÉPÜLET évnegyedre egy hóra . 16 frt. 8 . ELŐFIZETÉSI DÍJ: 4 frt - Ér 1 . 50 . Hirdetési díj: petit vor* 6 kr. —Bélyegilleték: minden hirde­tét aen 60 kr. — Nyílttéri sora 86 kr. égész évre félévre . • A bank és Erdély. Az osztrák-magyar bank évi zárszá­madása, melyet közelebb megismertettünk, a megelőző évekhez viszonyítva, az üzlet­­ek jelentékeny kiterjedéséről tesz tanú­ságot, csaknem minden üzletágban. A bankjegy forgalom 1880 ban 296­ és 352 millió közt mozgott, 1881-ben 307 és 366 millió közt. Az érczalap átlaga volt 1880 ban 168 millió­ért, 1881-ben 178 millió. A leszámítolás évi átlaga volt 1880 ban 113 millió, 1881-ben 123 millió­ért; a forgalmányi követelések 1880-ban 1.3 millió, 1881 ben 2.6 millió. Mindezen üzletágak tehát nagymértékben emel­kedtek. Említésre méltó csökkenést csak há­rom üzletágban látunk, és­pedig az ércz­­váltóknál, melynek évi átlaga 19 millióról 16.9 millióra sülyedt alá; a kézi zálog­kölcsönnél csökkenés 21 millióról 19.3 millóra, és a jelzálog kölcsönöknél, me­lyek összege 103.9 millióról 96 millióra hanyatlott; a­minek megfelelőig a zá­loglevelek forgalma is visszament 101 millióról 89 millióra. Ha ezen adatok jelentőségét egyen­­ként mérlegeljük, be kell vallanunk, hogy úgy az előbb említett üzletágak emelke­dése, mint az utóbb említettek csökkené­se, haladást jelent, s a pénzviszonyok ör­vendetes fejlődéséről tesz tanúságot. Az érczváltók forgalmának csökke­nése ugyanis azt jelenti, hogy a bank erős­bíte érczkészletét, mert a jelentésből ki­tűnik, hogy az érczváltók arany bevásár­lásra fordu­tottak. A bank érczkészlete 1 év alatt 173.301.000 forintról 190.856.000 írtra emelkedett, s ennek következtében abba a helyzetbe jutott a bank, hogy na­gyobb jegytartalékkal rendelkezhetett s évi átlag gyaránt 10 millió írttal többet is ad­hatott váltó leszámítolás útján a kereske­delem rendelkezésére. Az értékpapírokra és jelzálogra adott kölcsönök azért csökkentek, mivel e tekin­tetben a verseny viszonyok annyira javul­tak, hogy számos pénzintézet olcsóbb pénzt adhatott kézi és jelzálog kölcsönre, mint a osztrák-magyar bank.­­ Ezen verseny egyenesen rá­kényszeríti a bankot, hogy zálogleveleit cserélje ki olcsóbb kamatú zá­loglevelekkel. A convertálási kölcsönök ál­talánosan folyamatban vannak, s a régi köl­csönöket igen sokan cserélik ki új kölcsö­nökkel. Általánosságban véve tehát a bank múlt évi működéséből ki lehet olvasni a haladást. De az a kérdés, hogy specializer Magyarország s illetőleg Erdély szempont­jából arányban van e a haladás a bank egész működésének növekedésével? E kérdésre ismét csak számokkal fe­lelhetünk. A bank egész működésének súly­pontját a helyi váltók leszámítolása képezi. Az összes bankintézetek váltó leszámíto­lása tett: 1080 év folyamán 354,064 db 413.228,721 frtért 1881-ben 304,711 „ 479 558,911 „ „ a növekedés 1881. 50,617 „ 66 330,190 Ebből esik Magyarországra : 108,644 db 86,250 „ 160.751,156 forint 129.410,690 1881-ben 1880-ban növeked. 1881.23,394 „ 41.340,469 „ A váltók számában a növekedés az egész monarchiában 19%, Magyarorszá­gon 26%. Magyarországon tehát a váltók számát tekintve 7%-al nagyobb a növe­kedés, mint az egész monarchiában. A leszámítolt összeg növekedett a monarchiá­ban 16% al, Magyarországon 34%-al; a növekedés tehát hazánkban még egyszer oly nagy, mint az egész monarchiában. Specializer Erdély bankfiók­ja­it tekintve, következő adatokat emel­hetjük ki: tett: Brassóban IT-Szeben Kolozsvárit Együtt A leszámítolt váltók összege 1880-ban 1881-ban 2.690,171 644,068 1.891,340 2 816,760 711,162 2 529,621 Különbség : 373,411 67,094 1.138,1­1 4.725,579 5.557,453 831,884 Brassóban a leszámítolás ugyan csök­kent, de Kolozsvárott csaknem megkét­szereződött s egész Erdély területét véve, a növekedés 18%, vagyis 2%-al kevesebb, mint az egész monarchia területén. Mindezen tényekből azt a megnyug­vást meríthetjük, hogy az osztrák-magyar bank jobban kedvez most Magyarország­nak, mint a múltban, s ha minden jogos kívánságainkat nem elégíti is ki, de a bank politikája a javulás útján van. A delegáczió tagjai csütörtökön érte­kezletre gyűltek össze a képviselőház I osztályú termében. Az értekezlet, melyen Haynald bibornok-érsek elnökölt, s a kor­mány részéről Szapáry Gyula gróf volt jelen, az első ülés napirendjének megálla­pításával foglalkozott. az első ülés, mint am.ft jelentek, szom­baton d. u. 5 órakor lesz s napirendjén a közös kormány előterjesztésének benyújtá­sa leend, mely az értekezlet csütörtöki meg­állapodása szerint az együttes bizottság­hoz fog utasíttatni. Új alakulásra, mint­hogy ez a bizottságnak folytatólagos ülé­sezése, nem lesz szükség. A lázadás­ Bécsből jelentik, hogy egy érettséges magánlevél fölötte érdekes, kitűnő informácziókon nyugvó leleple­zéseket hoz a krivoscziai lázadók vi­szonyairól Montenegróhoz és Szerbiához, mely államok lakói keveset törődnek ural­kodóik legális nyilatkozataival. Bányánk­ból, Grahovából, Nyegovból, Kucziból, Czervniczéből és más vidékekről az utol­só két héten ezernél több montenegrói harc­os ment a lázadók segélyére a fel­­zendült vidékekre, főleg Herczegovinába. Élükön Loczicza Lázár montenegrói vajda áll; ő Gaczko vidékén a fővezér. A Kovacsevics által fellázított her­­czegovinaiak és krivoscziaiak száma, kik­nek főhadiszállása Bjela Gorában van s kik bőven el vannak látva fegyverrel, lő­szerrel és pénzzel, tizenkétezer főre te­hető. Az óhitüekhez a mohamedánok is csatlakoztak ; nehány török a lázadók közt vezérszerepet is visz. A lázadók kémeik által f­iguzától egész Spizzáig pontosan értesülve vannak minden csapatmozgalom­ról. Előre tudatják velük a benszülöttek, ha Trebinyéből, Mostarból vagy Sto­rcz­­ból valami nagyobb élelmiszállítmány in­dul bárhová. TÁRCZA. Hétről-hétre. Kezdjük ott, hol a múlt héten: a színháznál. A színház az életben mindennap se unalmas, ha jó a darab, s jók az előadók. Nem tartunk hát attól, hogy e helyen unalmas lesz egy heti időközzel, habár a fenti feltételekről nem biztosíthatunk előre senkit se. Nem a felmerült szerződtetési hí­rekről akarunk szólani. Mert akkor azt is oda kéne tennünk, hogy míg színpadunkon elismert jó tagokkal folynak a szerződte­tési czélokból megindított vendégszerep­­érek, addig tényleg olyanokat szerződtet­nek, kiket vagy általában, vagy újabb ha­ladásukban nem ismerünk. A jó közönség aztán itt mind nézheti ezt is, azt is, ki­ket véglegesen itt szeretne látni, ha egy­szer csak arra ébred, hogy mégis nem azokat szerződtették, kiket megelőzőleg sikeresen bemutattak, hanem azokat, ki­­ket megelőzőleg vagy nem láttunk, vagy oly rég láttunk, hogy már elfeledtük. Hanem szólani akarunk egy oly tárgy­ról, melyet a mu­lt héten tollunkba fele­­dünk. T. i­. a zenéről. Jó néhány évvel ezelőtt, mikor még a különc­ségeiről és tudományáról híres Vadas József kolozsvári esperes élt, ma­gunk pedig gondtalan deák-palánt valánk, ugyancsak megjártuk egyszer a zenével. Forró nyári délután volt, jó idő járt esánk, mert közelgett a kánikulai vaká­ció. Odáig már el is jutottunk, hogy a főtanodai zenekar vizsgája a legközelebbi vasárnap volt megtartandó. Mi egész dél­után a meghívó jegyeket hordoztuk: el voltunk fáradva, csurgott rólunk az izzad­ság, még feketébbek voltunk a nap hevé­től, mint rendesen. Társunk se volt vala­mi szőke faj. Mikor már kissé megered­tek a délutáni árnyak, beállítottunk az öreg Vadashoz. — Itthon van az esperes ur? — Hátul van, a kertben. Kissé szorongva nyitottuk be a kert­ajtót, mert az öreg úr sokszor igen kur­­tán-furcsán bánt el az emberrel, ott ta­láltuk a szőlőfák árnyékában, leste ezek munkáját. Az ur szőlőjén kívül a magáét is szerette művelni. — Tiszteletes esperes ur ... szó ránk félénk dadogással, a vasárnapi zene czant . . . — Mit? zenélni akartok? Takarod­jatok, nekem ne muzsikáljatok, nekem nem kell muzsika ! Természetes, hogy magyarázat he­lyett okosabbnak tartok azt nézni, hogy hol tágasabb. Na hát reméljük, hogy a közönség kihallgat, s nem csapja le a lapot, a­mint a z­e­n­e­szőt kiejtjük, hogy neki „nem kell muzsika“ . . . Múlt heti krónikánkban csak a m­a­­gyar irodalom pártolását, és műve­lését kívántuk meg színházunktól, holott a magyar zene cultiválását is jogosan megkívánhatjuk. Már az intézet alapítása­kor határozottan kikötötték a nagy nevű alapítók a zenét is. Hanem az elkorcsosult nemzedék letért ősei ösvényéről oda, hol idegen szirének idegen dallamokkal csa­logatnak. Feledik, hogy minden fülbemászó im­portált zene egy-egy rést tör nemzetisé­günkön. A­miért igaz az, hogy „művész hazája széles e világ”, azt hiszik, hogy az gazi zene cosmopolitikus művészeti pro­duktum. Pedig mentől nagyobb hatása van a művészet valamely nemének általában, annál nagyobb hatása van bizonyos meg­határozott irányban is. S minthogy a zene egy i­s hatásos művészeti ág, az idegen zene nagyban elősegíti mindazokat, kik ide benn nemzetiségünk ellen törnek. Már­pe­dig ha százszor több, és mérgesebb röp­iratot írnak is ellenünk a jó német sógo­rok : nekünk önfentartási kötelességünk, létkérdésünk a nemzetiségünkhöz minden téren való szívós ragaszkodás. Erre egyik eszköz nemzeti zenénk művelése is. Jól tudták ezt azok, kik színházunkban irodal­munknak és zenénknek templomot emel­tek. Csakhogy a késő ivadék mindkettőt oda szorította a szögletbe, hogy az idegen termékek jobban elférjenek, s csilloghas­sanak lámpáink előtt. Hja­­ a magyar ud­varias ! Csakhogy akkor annyira megyünk, hogy az idegent kasztenünkre ültetjük, ma­gunk pedig meghúzódunk a sutban, ez se nem udvariasság, se nem vendégszeretet, se nem lovagiasság, hanem élhetetlenség, gyávaság ! Még ha az idegennek legalább a ja­váé­rt dobnák lomtárba a miénket . . . Ez sem volna menthető, mert mellőzéssel semmit se emelünk, de legalább némileg érthető lenne a dolog. Volt itt régebben, nem is oly nagyon rég, oly virágzó ope­ra, minő sehol az országban. Hanem az­tán mikor a tért épeit a legüresebb és frivolabb muzsika hódította meg, mely­ben se eszme, se nemes érzelem, se mű­vészet, erre valóban nem tudunk más káden­cziát, mint az öreg Vadasét: „Takarodjatok, nem kell muzsika!“ Ezzel épen elértük azt, hogy sutba dobjuk a hazait is, az idegennek is a ja­vát, a dobbal és réztányérral hirdessük a világnak egyfelől azt, hogy milyen kitűnő jó ízlésünk van nekütek; másodszor azt, hogy milyen méltó unokái vagyunk mi színházunk hajdani nagy alapítóinak ! Ezért pedig kár oly költséges zene­kart, két karnagyot, annyi hangszert, s hangjegyet tartani: ezt kidobolhatjuk egy repedt dobbal is. Ha pedig már mindeze­ket tartjuk, és fizetjük, várjon épen sem­mit sem mozdulhatunk a jelzett irányban ? . . . Kérjük, próbálják meg: ezzel bizony még nem zökkennek ki régi kerékvágá­sukból . . . Hisz’ már a verebek is mind azt csiripelik, hogy színházunknál a kisértetek rendszere — ál­­landósíttatott. Múlt heti krónikánknak a színházra vonatkozó részéhez ezeket tartottuk szük­ségesnek elmondani. E foltozásról jut eszünkbe, hogy e héten sokat tatarozták a jégpályát is -- hiába! „Megenyhült a jég“,­­mint Tompa h­ó, s kóbor lanyha szellők addig pajzánkodtak a sétatéri tó jegén, míg a szenvedélyes korcsolyázók egyszer csak azon vették észre, hogy nincs talaj lábaik alatt. Hót pár héttel ezelőtt, víg zene mellett, titkos sóhajok, röpke vallomások próbálták önállóságukat a jég tükörén, ott hirtelen léket fúrt a kavargó enyhe szel­lő, mi azonban világéit se vétessék ama vallomások rész ómenéül. A szenvedélyes tüzes szemek, mik a zuzmarás hidegben mind megannyi fűtők voltak nagy korcso­lyázások alatt, most mind az égre való­nak emelve, mintha onnan kértek volna még egy kis telet, mely fakadó viszonyu­kat megérlelte. Úgy látszik, hogy a leg­­magasabb trón zsámolyánál levő angyalok jó közbenjárók voltak földi társaik részé­re, mert néhány aggasztó nap után a le­vegő ismét meghűlt, s a piaczon újra len­gő vörös zászló láttára megint sebesebb dobogásnak indult minden szív. Miért tagadnók ? — van biz’ ebben a hevesebb szívverésben egy kis része a jégpályán kívül az öreg vigadónak is. — C­a­r­n­e­v­a­l asszony megtartó bevonulá­sát, s most mindenki oltárához járul, hogy valami vigaszt, reményt, vagy épen jó szerencsét nyerjen. A bevonulás nem volt sem zajos, sem fény s: alig tűnt fel meg­jelenése és köztünk időzése. Pedig ural­kodási idejének fele már letelt, épen any­­nyi van még előre, mint hátra S uralko­dási idejének ez első fele alatt alig tör­tént még valami följegyzésre méltó moz­zanat. Egy álarczos bál volt még eddig mindaz, mi a királyasszony uralkodására vall. Ez is oly zajtalan, lanyha volt, mint­ha titkolni akarta volna saját létezését, azt a kis gyermekbált, mit az öreg Re­­doute még eddig látott, csak nem számít­hatjuk Carneval asszony uralkodási tényei közé ... A kis alattvalók csak szárnyai­kat próbálgaták , utánozták a nagyokat és fegyvereiket élezték a jövő küzdelmeire. Úgy vettük észre, hogy Carneval asszony­nak nincs oka aggódni: az ifjú nemzedék soraiból bőven válogathat egykor, hogy régi gárdáját kifoltozza itt-ott, hol csor­bákat ejtett rajta az egyetlen legyőzhet­len ellenség: az idő! Ez még hagyján ! Olyan embert min­dig nagyon könnyű találni, ki Carneval asszony szeszélyeinek hódoljon, s köny­­nyelmü mulatságokban a kidőlök helyeit betöltse ... Ám a mikor oly férfiak sze­replését szakítja meg a halál, kik éltük javát komoly munkában töltötték, s a köz­élet küzdhomokján maradandó nyomokat hagytak maguk után, méltán aggaszt a nagy kérdőjel: vajh, lesz-e, ki helyét méltóan elfoglalja? Simon Eleknek, a régi gárda egyik vezérének szereplése szoros kapcsolatban áll Kolozsvár város legújabbkori történel­mével. Ki ez utóbbit hűen akarja megír­ni, csak úgy ér­­zék­, ha e férfiúnak több egész levelet szentel. Tagadhatatlan, sok ellensége volt. De ez sokszor, s nála ta­lán épen érdem. Csak az olyannak nincs ellensége, ki annyira a középszerűség mé­lyein marad, hogy szereplése még egy hullámot se vet. Az ilyen fölött napirendre tér a közfigyelem. De a­ki tehetségeinél fogva magasabb működési kört vívott ki magának, s e körben irányadólag lépik föl, mindig és mindig ki van téve meg­támadásoknak is. Az erdő fái közül is csak a kimagasló tölgyek koronáit csapkodja a vihar. Apró bokrok csöndesen pihennek lábainál. Mondhatnak a magán­emberre akár­mit (ő is ember volt !), de az tagadhatat­lan, hogy élte javát a város szolgálatában töltötte el; hogy mint köztisztviselő, pá­ratlan szorgalmat, odaadást tanúsított, széles látkörről, nagy elmetehetségről tett tanúbizonyságot. És tény végre az, hogy nemcsak szellemi kincseit áldozta egészen a közügyeknek, hanem anyagi áldozatokat is bőven hozott azoknak. És ezért méltó visszatetszést szült városszerte az a szo­katlan közöny, mellyel halálát azon kör­ben fogadták, mely kötelességéből kifolyó­lag is többet kellett volna i hogy tegyen Most tűnt ki, hogy egyszer másszor ki mily őszintén ivott egészségére saját dús asztalánál, Baját hires rózsamáli borából ... De ne többet e helyen erről­­ . . . . Mi még leírni is szégyellü­k azt, a­mit mások elkövettek. Nem szándékunk életrajzot írni ró­la; megtették ezt lapjaink az illő időben és helyen. Csak néhány apróbb vonással járulunk még az általában elég hűen fes­tett képhez. Simon Elek mindenek felett kara­­f­i volt. Erről tett tanúságot a forradalom alatt, mely után lényeges szereplése­ért öt évi börtönnel tisztelte meg az osztrák. Erről később, égés nyilvános pályája, de külö­nösen polgármestersége alatt, mikor min­den egyes esetben a mellett küzdött, hogy a város tisztviselői karát szűz magyarsá­gában megtartsa. Másod­sorban a közügyek baj­noka volt. Ezt bizonyítja egész hossza élet®. Már egész ifjan közpályára lépett, a Az osztrák magyar külügyi hivatal­ban négy külön politikai osztályt szervez­nek. Az első a keleti fejedelemségek, Szer­bia és Románia ügyeire fog kiterjeszked­­ni és főnöke Meyer báró lesz. A második Teschenberg lovag vezetése alatt Hémet és Oroszországra, a harmadik Dóczy La­jos alatt Franczia-, Angol-, Olasz és Spa­nyolországra, a negyedik Kuefstein gróf alatt Amerikára és a többi államokra fog kiterjedni. A közös kormány — mint a „P. St.-­nak Bécsből jelentik — mindjárt az első ülésben a delegácziók elé akarja terjesz­teni a hiteljavaslatot, mely a tanácskozá­sok egyedüli tárgya lesz az osztrák de­legátusok köreiben úgy látszik, még nem egyeztek meg az iránt, vájjon a jelenlegi ülésszak az előbbi folytatásának vagy újon kezdődő ülésszaknak tekintendő-e. Az egy­behívó irat szövege, mely világosan „rend­kívüli ülésszakról“ beszél, inkább az utób­bi föltevés mellett szól. E kérdés eldön­tésétől függ, vajjon az előbbi elnökség megmarad-e, vagy pedig új elnökség vá­lasztandó. A SZÁSZ ÜGY a képviselőházban. A képviselőház tegnapi ülésén, a mi­niszterelnöki budget tárgyalásánál Her­­mann Ottó szóbahozta a szász üzelme­ket. Felszólalása terjedelmesebb diskusz­szióra adott alkalmat, melyet a követke­zőkben közlünk: Hermann Ottó felhívja a minisz­terelnök és az egész ház figyelmét oly bizonyos jelenségekre, melyeket sem a nemzet, sem annak törvényhozása figyel­men kívül nem hagyhat. Régibb idő óta rendszeresen hosszú kézzel előkészítve egy mozgalom szítatik Németországszerte, mely mozgalomnak már nagy hullámait látjuk úgy Németország irodalmában, a sajtóte­rén, valamint a társadalomnak terén is. Csak nemrég egy egylet alakult Berlin­ben Schulverein czím alatt, egyenesen azon tendenciával, hogy Németország tegyen valamit a németek ellen Magyarországban folytatott üldözések ellen; nem a felhívás szövegében vagy indító okaiban fekszik ennek a fő fontossága, hanem­ abban, hogy ezen felhívást nagytudományú férfiak is aláírták. Kétségtelen, hogy ezen mozgalom a magyar nemzet ellen van intézve, nekünk tehát ez ellen tennünk kell valamit. Szó­ló megvárná Magyarország miniszterelnö­kétől, hogy a külügyekre való sokszor hangoztatott befolyását és hatalmát for­dítsa a baj elhárítására. E mozgalomnak forrása és eszközei nemcsak Magyarország­ban találhatók fel, hanem magában Ma­gyarország törvényhozásában. Megértük, hogy a nagy német nemzet és a franczia nemzet összecsapott és a nagy német nem­zet győzelme a szász nemzetiség számos fiát rábírta, hogy abdikáljon a magyar ál­lampolgárságról és magát, mint a nagy né­met nép tagját érezze a magyar korona területén, tehát államot alkosson az államban; megértük, hogy egy férfiú, aki ma a magyar törvényhozás tagja, nyíltan hirdette Magyarországon és a kü­földön hírlapok útján, hogy ő a honvédségi egyen­ruháját az ő németségével összeférhetlen­nek tartja és azt levetette. Z­a­y Adolf: Ki volt az ? Hermann Ottó: Bautznern Guido volt. (Mozgás. Zaj.) És rendszeresen foly­tattatik az űzetem, azonban nem akkér, mint azt az igazságérzet parancsolja, a más meggyőződésű férfiúnak is, hogy t.i. felhasználja az alkalmat itt a magyar tör­vényhozás termében, s álljon ki a maga sérelmével, ott keressen orvoslást, a­hol azt találja, hanem ellenkezőleg cseleked­nek, midőn orozva támadnak. Tagadhat­ja, hogy a legújabban megjelent Heintze féle könyv nyíltan nemcsak olyan adato­kat hoz, melyeket minden tudós megsze­rezhet a nyilvánosság útján, hanem olya­nokat is, melyeket csupán itt a kép­vise­lőház folyosóján lehet összeszedni. Hogy ez legális eljárás volna, azt szóló kereken tagadja. Hiszen a törvényhozás termében foglal helyet egy férfiú, a­kinek úgyszól­ván kenyere az úgynevezett magyarfalás, a kinek lapja van. (Felkiáltások: Ki az?) Wolf Károly képviselő úr, a szebeni „Tag­blatt“ szerkesztője. (Mozgás. Zaj.) Szóló megvárta volna tőle, hogy férfiasan feláll, s elmondja a magyar törvényhozás ter­mében, hogy: mi a szász fiai le vagyunk igázva s ezt igy és igy bizonyítom. Szaló elvárja a kormánytól, hogy fel fogja használni befolyását, hogy ezen nyilvános botrány, mely most Németország­ban a magyarság ellen űzetik, egyszer már visszautasítást találjon. (Élénk helyeslés és éljengés.) Wolf Károly­­ személyes kérdésben határozottan visszautasítja Hermannak el­lene intézett támadását, s kérdi, milyen iratokat tulajdonít neki, mert Heintze úr­ral nincs semmi összeköttetésben, s ha nem specifikálja vádjait, határozottan és egyenesen visszautasítani kénytelen azokat. Egyet nem tagad, hogy ő ragaszkodik nem­zetiségéhez. Ezt tőle senki rész néven nem veheti. Gáll József sajnálattal hallotta Her­man beszédét, ki babérkoszorút akart ma­gának szerezni az által, hogy a szegény szász nemzetet megtámadta. Herman kép­viselő úr oly vádakkal támadja meg a honpolgárok egy részét, melyeket szóló el nem fogadhat. Nincs tudomása, hogy azon czikkeket, melyekről Hermann említést tesz, Magyarországból írta volna valaki, mert ebbeli szándékát vele nem közölte soha senki. (Derültség.) Nem habozik ki­jelenteni, miszerint köszönetre méltó,hogy az a nagy német nemzet valahár­a egyszer hozzá fogott azon németek sorsával be­hatóan és segélyzőleg is foglalkozni. (Moz­gás.) Részletesen fejtegeti ezután szóló a nemzetiségi viszonyokat, s kijelenti, hogy Magyarországon a nem magyar ajkú pol­gárok nem egyenjogúak a magyar ajkú honpolgárokkal, és ezt ők mint sértést érzik. Nem lehet tehát azon csodálkozni, ha ezt a szászok Erdélyben élénkebben érzik, kik csalódva, vagy megcsalatva ér­zik magukat. (Nagy zaj. Felkiáltások. Rendre ! Rendre ! Halljuk az elnököt ! Szó­nok tovább beszél, de a nagy zajban nem érthető.) Elnök (csenget): Kérem a kép­vi­selő urat, mikor én szólni kivánok, tes­tessék engem meghallgatni. (Helyeslés.) Az oly kifejezések, a­minőket a képvise­lő úr most használ, itt e parlamentben nem szokásosak. (Élénk helyeslés.) Az ily kifejezésektől tessék óvakodni, mert itt nem csalnak meg senkit és igy megcsa­latva sem lehet senki. (Általános élénk helyeslés.) Gáll József: Tehát reményeinkben csalatkoztunk. (Felkiáltások: Az má­.) Szóló túlzásnak tartja, a­mi néhány év óta a tulajdon népfaj fenmaradása, fejlesz­tése érdekében történik. Od jutottunk már, hogy mindenben az az első kérdés: mi magyarosít legjobban? Azt állítják, hogy a szász nép bé­keszerető és rég kibékült volna a jelen helyzettel, ha egyesek nem lázn­ják. Az igaz, hogy a szász nép békeszerető és ör­vendene, ha magyar testvéreivel kibékül­hetne, ők csak nemzetiségükhöz ragasz­kodnak, erre nem szükséges őket lazítani. Azon csalfa felfogás ellen, hogy Magyar­ország csak akkor boldogulhat, ha vala­mennyi nem magyarajkú honpolgár rög­tön tősgyökeres magyarrá változik, szóló is lázítani kíván. Nézetem szerint — folytatja szóló — jobb volna e helyett megnyugtatni azo­kat a nem magyarajkú honpolgárokat és ekkor nem lesz szükséges ez irányban egy krajczárt sem költeni és a miniszterelnök tevékenységét felhívni. Mindamellett, bár meg vagyok győződve, hogy ezen felhívá­somra a miniszterelnök úr csak ismere­tes okoskodásával fogna felelni, mindaddig, míg ez irányt követve látom , én sem va­gyok azon helyzetben, hogy a rendelke­zési alapot megszavazzam. Hermann Ottó szavai félrema­gyarázása miatt szólal fel s kijelenti, hogy ő a nemzetiségek létjogát kétségbe egyál­talán nem vonta. Tisza Kálmán miniszterelnök: Rö­­­viden és azon higgadtsággal kivánok e tárgyhoz szólani, mellyel ily tárgyhoz szólani nézetem szerint egyáltalán szük­séges, megjegyezvén mindenekelőtt,­­ hogy én is szóljak legelőbb a napirenden levő kérdésről , hogy a­mennyiben a ren­delkezési alap megszavazása rendszerint bizalmi kérdésnek tekintetik, kivált a kép­viselő úrnak ma tett nyilatkozata után na­gyon örülök rajta, ha azt meg nem sza­vazta, kérem is, hogy én irántam biza­lommal soha ne legyen. (Derültség és él­jenzés.)A­mi magát az ügyet illeti, Hermann Ottó képviselő úr szóba hozott egy Né­metországban megjelent röpiratot s figyel­meztetett arra, hogy a kormány részéről ennek ellensúlyozása kötelesség volt. Itt azonban azt mondom: szégyelleném ma­­gamat, ha Hermann képviselő úr figyel­meztetésére lett volna szükségem, hogy ez irányban a kormány kötelességét meg­tegye. (Tetszés.) A kormány egyik kötelessége arra hatni, hogy a kormánykörök és azok ut­­án azután a nemzetek felvilágosíttassa­­nak, hogy mi igaz és mi nem azon állí­tásokból és én merem állítani, hogy azok­ban a körökben távol állanak attól, hogy Csak ezredrészét is igaznak tartsák azok­nak, a­mik az ilyen röpiratokban terjesz­tetnek. A másik feladat: arra is hatni,hogy a józan külföldi lapokba a maga útján be­jusson a valódi helyzet előterjesztése. És én azt hiszem, hogy a­ki a külföldi lapo­kat figyelemmel kíséri, nem mondhatja, hogy ez irányban is nem történt semmi,­­ nem mondom directe a kormány által, de mindenesetre épen az által, hogy a kormánynak gondja volt rá, hogy az ille­tékes körök felvilágosíttassanak. Különben, te hát, lehetetlen egy pár reflexiót nem tennem az itt elmondot­takra. Nem lehet eltagadni azt, hogy az­ Erdélyben levő szászoknak egy része hír­lapjaiban évek óta terjeszti a valósággal ellenkező ily eszméket. (Úgy van ! Hall­juk !) De nem lehet tagadni azt sem, hogy én meg is próbáltam törvényadta módon ily czikkek ellen eljárni. De a sajtóesküdt­­szék a leghazaellenesebb czikk miatt emelt vádra kimondta az ártatlanságot. (Igazi Igaz !) Nem az én mulasztásom tehát, hogy büntetlenül folyhat az ilyes, mert én Dein

Next