Magyar Polgár, 1883. január-március (17. évfolyam, 1-73. szám)
1883-01-13 / 10. szám
Tizenhetedik évfolyam, 10. szám. Kolozsvár, 1883. szombat, január 13 Előfizetési dij : Egész évre 16 frt. — Félévre 8 frt. — Negyedévre 4 frt. Egy hóra 1 frt 60 kr. HIRDETÉSI DIJ: Petit sora 6 kr. — Bélyegilleték: minden hirdetés után 30 kr.— Nyirtér: sora 26 kr.Szerkesztőség és kiadóhivatal: „Magyar Polgár“ könyvnyomdája (Belközép-utoza 2. sz.) Megjelenik minden nap, vasár- és ünnepnapok kivételével. Használhatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. KOLOZSVÁR, JANUÁRJA. A társadalom és nőnevelésünk. (Három czikk.) . Ha jóformán szemügyre vesszük nőnevelésünk múltját és jelenét, úgy találjuk, hogy abban a véletlen és a divat főtényezőkként szerepelnek. A vagyonos szülők leányaikat — ha a divat úgy kívánta — kolostorba küldötték, vagy kedvezőbb esetben, ha pl. fivéreik is voltak, bizonyos mértékben velük együtt tanultak a háznál De ha a két eset közül egyik sem történt, nem gondolt senki az életre való előkészítésükkel, s férjhezmenetelkor gyakran csekélyebb előkészülettel fogtak az élethez, mint az úszóhártyás vöcsök, mely fiókáit, nemekre való tekintet nélküli életrevalókká neveli. A szegény ember pedig egésze jelen száz derekáig alig gondolt leánygyermekei nevelésére. Feltáplálta őket, mint a madár a fiókáit, felserdültük után kirepítette családjából, s férjhez adta, hogy egy új családban a műösztön ősrégi utain járva, gyermekeiket a maguk képére idomítsák, teremtsék. E könnyű nevelésnek megvolt mindenesetre az a haszna, hogy a természetet bizonyos mértékben tiszteletben tartotta. A kolostori nevelés eredménye épen e most említett vonásban volt felette szegény. Nagyon tanulságos e tekintetben a párisi akadémia alelnökének múlt évben kiadott jelentése, melyben a többek között így szól: „A kolostor sohasem állott nagyobb becsben, mint a XVII-ik százban. Az első és utolsó menedék volt: abban kezdettek élni, benne gyakorolták a meghalást. Talán soha sem is mutatták ki a nevelés szempontjából bátrabban a vele járó veszélyeket, mint épen ekkor. A családon kívül nem volt hol nevelni a leánygyermeket. A szükség és a megszokás egyiránt azt tette kötelességgé, hogy a leányokat kolostorba küldjék. A gyermekek korára sem voltak semmi tekintettel. Ha családi gyász, elutazás s egyéb körülmények úgy hozták magukkal, négy-öt, sőt néha harmadfél éves korában is kolostorba küldötték a leánykát. Még annyi idő múltán is különös érzés fog el, ha eszünkbe jut, hogy e gyermekeknek reggeltől estig hallgatniok kellett s járás közben is mindig két apácza között kellett menniök és lenniök, hogy valami módon ketten-hárman össze ne kerüljenek. Mikor a hallgatással nyakig voltak, elmélkedésre mentek; elmélkedésről szentgyakorlatra, szentgyakorlatról leczkére vitték; de a kátén kiiid csak olvasást, írást s vasárnaponként egy csipetnyi számtant tanultak. Kezüknek mindig foglalkozni kellett, hogy elméjüket a bandukálástól visszatartsa, anélkül azonban, hogy lelkükkel a munkára függedtek volna. Minden természetes hajlamaikat elnyomták s még testük gondozását is háttérbe szorították. És ami még különösebb, a leánynevelésnek ezen ideálját, mely a nemeslelkü Fénélont kétségbeejtette, Racine és Boileau megbámulták. Jelenkorunk pedig megbámulja ez utóbbiakat is ilyetén felfogásukkal egyetemben. Még egy saját említhetném meg a leánynevelésnek, mely az említett két szélsőség között mintegy középen áll, azt,„ mely a leány tolynemü készségekkel ruházta fel, hogy férjének mulattatója legyen; olyformán tekintve az életet, mintha az folytonosan tavaszból és majálisból állana. Íme a kastélyból és polgárházból kikerült leánygyermekek, kiket keresztnév helyett legokosabb és legolcsóbb mód lett volna megnumerizálva 1-ső, 2-ik, . . . 1000-ik. . . . s Isten tudja hányadik bábnak nevezni, mert hiszen minden egyéniség és önállóság nélkül való nullák voltak s az életben csak akkor számítottak, ha férjük nevét fölvették. Ám a mai társadalomnak minden körben egyéniségre, önálló jellemre van szüksége, melyeknek kifejtésére iskolázott értelem és értelmes munka kell. A munka mai társadalmában szintúgy, mint a családnak nevezett társaséleti körben a nők is csak értelmes munkájuk árán foglalhatnak helyet. Ma a műöszion sugalmazta női munka háttérbe szorul, s helyét a műveit szellemi és erkölcsi készségekkel felfegyverkezett küzdeni tudó élettársnak kell fölváltani. Nálunk eddigelé csak elvétve nevelték a nőt önbizalomra, s a szenvedések, balsors és csapások ellen ritkán látták el az erős akarat és éles értelem pánczélával. Találomra nekieresztették a világnak, s csoda-e, ha ezt a fennebbi módokon készített bábot műösztönei rendesen hamis remények felé kergették, s az alsó osztálybeli leány kisasszonynyá, úrnővé, a középosztálybeli kisasszony pedig grófnővé vágyott lenni ! (Ilyformán cserélt alakot a hernyó is, mig elvégre sikerült pillangóvá válnia.) Az élet száz közül alig 8—10-nek teljesité e vágyát, 90-nek megtagadta reménye teljesülését, s ezzel egyszersmind gyámoltalanná és nyomorulttá tette. Valóban, csak most kezdjük érteni, hogy mily óriási terhei a családi és társadalmi életnek azok a nők, kiket nevelésük kishitű bábokká, vagy elkényeztetett gyermekekké tett élethoszsziglan. A társadalomban és családban egyiránt ők voltak a tulajdonképi passiv elem, az alsó osztálybeli nők rabmunkát (néhol még most is szántásvetést) végezve, a felsőbb osztálybeliek pedig unaloműző munkával takargatva szellemük ürességét. A férfiaknak mindig szabad volt oly munkára adni magukat, mely az ő természetadta hajlamaiknak a leginkább megfelelt. A közép- és felső-osztálybeli családok fi sarjadéka választhat életpályát s élvezheti tisztességes munkája gyümölcsét; de ha nővére — férjhez nem menetele esetén — kenyérszerző munkához lát, bizony még ma is szánalom tárgya. Íme a hagyományos előítéletek, mint a társadalmi megbélyegzés mesterei F. L. Tárcza. Fővárosi tárczalevél. (Udvari bál. — Fény és ragyogás. — A gyémántok története. — A dorottyautczai ékszerész. — A fény árnya. — Az áradó folyam. — Árvíz. — Carneval. — A végrehajtó dobja. — Múzsák. — A Petőfi-társaság gyűlése. — Egy szép írónő. — A jó palócz. — Országgyűlés megnyitása. — Istóczy beszélt. — Bolond carneval. — Halifax.) A király és a trónörökös megállott a díszterem ajtaján , úgy nézett végig azon a fényes vendégseregen, mely ott sürgött-forgott a villamfénytől tündéri ragyogással megvilágított teremben. Tekintetük meglepetést árult el: ilyen gyönyörű látvány az ő szemeiknek is szokatlan volt. Vagy 800 vendég Magyarország szinébőljavából! Délczeg urak, ragyogó szép asszonyok és szende leányok. És a villámfény kápráztató világánál a bűbájos szemek versenyre keltek a drágakövekkel, hogy melyiküknek igézőbb a ragyogása ? És nem akadt Salamon, aki bölcs ítélettel ketté vághatta volna a vitát. Százezreket érő gyémántok és brilliantok csillogtak egy-egy fürtös főn, mintha a hajnal gyémántharmatot sirt volna az élő imbolygó virágokra. Hej pedig ismerek a Dorottya utczában egy ékszerészt, aki sok titkot tudna elmondani ezekről a gyémántokról! Nem mintha tüzük nem volna szűzi tiszta, nem mintha csillogásuk hamis, fényük kölcsönzött volna .. . De ezt nem lehet mondani! Hanem ez a dorottyautczai ékszerész azt gúnyos mosolyával sub rosa súgta meg nekem, üvegszekrényei és tükrei között, hogyha azoknak a gyémántoknak tüze nem is kölcsönzött, e biz azok között a gyémántok között akad akárhány kölcsönzött melyek ma holnap ismét visszavándorolnak azokba az üvegszekrényekbe, hogy ott az udvari bál ezeregyéjének meséjét tovább álmodják . . . Mindezt én attól a dorottya-utczai ékszerésztől tudom, aki olyan gúnyosan tud mosolyogni a gyémántokkal megtöltött üveges szekrények és tükrök között. íme a fény árnya! Oh de van még ennek a fénynek más árnya is! Fönn a budai várban vig zeneszó hakszik ! Vidám leventék levetik vállukról a mentét, oldalukról a kardot és vig tánczra kerekednek deli leányokkal, keczér menyecskékkel s a királyi párt a trónörökös és neje gyönyörrel legeltetik rajtuk szemüket s maguk is vidám jókedvvel, szives barátsággal villanyozzák föl a jelenlevőket. A csillárok ragyognak, a szemek kápráztató fényt szórnak, a mellékteremben pezsgő és bordeauxi gyöngyözik a poharakban. A királynál mulatság van. Ez a fény! És az árny? A fényesen kivilágított budai királyi lak tövében sötéten morajlik tova a megáradt folyam. Bősz hullámai haragosan csapdossák a partot , nedves hullámnyelvük a gátakat nyalogatja. Emberek ijedt arczczal futnak minduntalan a mérczéhez és nézik nyugtalan félelemmel a víz állását. Árad, mindig árad! A királyi várból lehallatszik a víg zeneszó s belevegyül a Duna habjainak zugó morajába. .. Ez az árny!... . . . No de ,kissé nagyon is kirívóan találtuk festeni az ellentétet! Az árny nem olyan nagyon sötét! Legalább a királyi vár tövében nem . . . Csak hadd ragyogjon ott fenn Budavárában az a fény, hiszen azt hirdeti az, hogy a magyar király az ő magyarjai között mulat, az ő magyarjai között jól találja magát. Az a sötéten morajló áradt folyam sem fenyegeti veszedelemmel a fővárost. Legalább még most nem! Igaz ugyan, hogy a hullámnyelvek már itt-ott kinyalták a gátat, de bár nagy bajt még nem okoztak, mindössze egy pár újpesti házat öntöttek el, meg a Lukács-fürdőtől kergették el a vendégeket, no meg az óbudai hajógyár munkásait fosztotta meg a kenyéradó munkától! De hát ezzel az árnynyal fölér az a fény ott fenn . Csak mulassatok jó urak, hódítsátok meg a koronás főt magatoknak, hadd találja jól magát körötökben, hogy minél gyakrabban fölkeresse a budai várat, melynek tornyai olyan árván ágaskodnak egész éven át az ég felé. Én amig ti mulattok ott fönn, ne féljetek idelenn, nem üti fel tanyáját a bánat, hiszen farsang van! Carneval az uralkodó planéta! Annyi a bál, meg a koncert, hogy se szere, se száma! Még a végrehajtók dobját is kölcsön kell már kérni, s valami bandának odaadni, mert kevés a czigány, meg a muzsika. Hadd tánczoljanak már egyszer dobszó mellett, eleget sírtak már úgy is mellette. Akkor lesz majd csak igazán jólét Magyarországon, ha ezt a latin közmondást: „Inter arma silent Musae“ így fordíthatjuk le: „Örökös farsang alatt hallgat a dobszó !* ... A múzsáról jut eszembe, hogy a héten a Petőfi-társaság tartotta nagygyűlését, amely azonban nem állotta ki a versenyt a tavalyival, sem a programra egyes pontjaira, sem a közönség számára nézve. Szana Tamás, a titkár, ugyan most is iparkodott leleményes lenni, azt kürtölvén előre, csak úgy a sorok között, hogy a gyűlésen Kossuth egy új levelét olvassák majd föl, no meg aztán, hogy egy igen érdekes specialitása lesz a gyűlésnek, amennyiben egy szép asszony (Beniczky-Bajza Lenke a magyar írónők legszebbike) tart majd fölolvasást. Kossuth levele azonban a sorok között maradt, Bajza Lenke úrhölgy is a padsorok között húzódott meg s nem akart az olvasó asztal mellett helyet foglalni . . . Így aztán könnyű volt Mikszáth Kálmán novellájának a great attractiont képezni, mikor úgyszólván versenytársa sem volt a közönség kegyéért, melyet e jó palócz már különben is teljes mérvben és teljes joggal a magáénak nevezhet. Szép költeményt olvasott föl Komócsy bátyánk is Endrődy Sándortól, újabb (nem akarom mondani fiatalabb, mert az ő múzsája már teljesen nagykorú) költői nemzedékünk e kiváló tagjától. . . . De hát történt a héten egy országra szóló esemény is a fővárosban. A képviselőház összeült. Az első ülés iránt a publikum többnyire bizalmatlan, s így a megnyitásnál vajmi kevesen vártak holmi „érdekes“ dolgokat. Pedig ez nem folyt le holmi pikantéria nélkül. Istóczy beszólt! . . . Azonban farsang lévén, az a bolond Carneval herczeg nem tűr maga mellett uralkodót s igy a képviselőház megnyitását sem engedte országra szóló eseménynyé fölfujni. Elhangzik az a muzsikaszóban. A mozgósítás esetén, polgári alkalmazásukban a mozgósítás 15-ik napjáig magba