Magyar Polgár, 1883. január-március (17. évfolyam, 1-73. szám)

1883-01-13 / 10. szám

Tizenhetedik évfolyam, 10. szám. Kolozsvár, 1883. szombat, január 13 Előfizetési dij : Egész évre 16 frt. — Félévre 8 frt. — Negyedévre 4 frt. Egy hóra 1 frt 60 kr. HIRDETÉSI DIJ: Petit sora 6 kr. — Bélyegilleték: minden hirdetés után 30 kr.— Nyirtér: sora 26 kr.­­Szerkesztőség és kiadóhivatal: „Magyar Polgár“ könyvnyomdája (Belközép-utoza 2. sz.) Megjelenik minden nap, vasár- és ünnepnapok kivételével. Használhatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. KOLOZSVÁR, JANUÁRJA. A társadalom és nőneve­lésünk. (Három czikk.)­ ­. Ha jóformán szemügyre vesszük nőnevelésünk múltját és jelenét, úgy találjuk, hogy abban a véletlen és a divat főtényezőkként szerepelnek. A vagyonos szülők leányaikat — ha a di­vat úgy kívánta — kolostorba küldöt­ték, vagy kedvezőbb esetben, ha pl. fi­véreik is voltak, bizonyos mértékben velük együtt tanultak a háznál De ha a két eset közül egyik sem történt, nem gondolt senki az életre való elő­­készítésükkel, s férjhezmenetelkor gyak­ran csekélyebb előkészülettel fogtak az élethez, mint az úszóhártyás vöcsök, mely fiókáit, nemekre való tekintet nél­kül­i életrevalókká neveli. A szegény ember pedig egész­e jelen száz dere­káig alig gondolt leánygyermekei neve­lésére. Feltáplálta őket, mint a madár a fiókáit, felserdültük után kirepítette családjából, s férjhez adta, hogy egy új családban a műösztön ősrégi utain járva, gyermekeiket a maguk képére idomítsák, teremtsék. E könnyű neve­lésnek megvolt mindenesetre az a hasz­na, hogy a természetet bizonyos mér­tékben tiszteletben tartotta. A kolostori nevelés eredménye épen e most említett vonásban volt felette szegény. Nagyon tanulságos e tekintet­ben a párisi akadémia alelnökének múlt évben kiadott jelentése, melyben a töb­bek között így szól: „A kolostor soha­sem állott nagyobb becsben, mint a XVII-ik százban. Az első és utolsó me­nedék volt: abban kezdettek élni, benne gyakorolták a meghalást. Talán soha sem is mutatták ki a nevelés szem­pontjából bátrabban a vele járó veszé­lyeket, mint épen ekkor. A családon kívül nem volt hol nevelni a leány­­gyermeket. A szükség és a megszokás egyiránt azt tette kötelességgé, hogy a leányokat kolostorba küldjék. A gyer­mekek korára sem voltak semmi te­kintettel. Ha családi gyász, elutazás s egyéb körülmények úgy hozták maguk­kal, négy-öt, sőt néha harmadfél éves korában is kolostorba küldötték a leány­kát. Még annyi idő múltán is különös érzés fog el, ha eszünkbe jut, hogy e gyermekeknek reggeltől estig hallgatniok kellett s járás közben is mindig két apácza között kellett menniök és len­­niök, hogy valami módon ketten-hár­­man össze ne kerüljenek. Mikor a hall­gatással nyakig voltak, elmélkedésre mentek; elmélkedésről szentgyakorlatra, szentgyakorlatról leczkére vitték; de a kátén kiiid csak olvasást, írást s vasár­naponként egy csipetnyi számtant ta­nultak. Kezüknek mindig foglalkozni kel­lett, hogy elméjüket a bandukálástól visszatartsa, anélkül azonban, hogy lel­kükkel a munkára függedtek volna. Minden természetes hajlamai­kat elnyomták s még testük gon­dozását is háttérbe szorították. És ami még különösebb, a leánynevelésnek ezen ideálját, mely a nemeslelkü Fénélont kétségbeejtette, Racine és Boileau meg­bámulták. Jelenkorunk pedig megbámul­ja ez utóbbiakat is ilyetén felfogásuk­kal egyetemben. Még egy saját említhetném meg a leánynevelésnek, mely az említett két szélsőség között mintegy középen áll, az­t,­­„ mely a leány tolynemü készsé­gekkel ruházta fel, hogy férjének mu­­lattatója legyen; olyformán tekintve az életet, mintha az folytonosan ta­vaszból és majálisból állana. Íme a kastélyból és polgárházból kikerült leánygyermekek, kiket kereszt­név helyett legokosabb és legolcsóbb mód lett volna megnumerizálva 1-ső, 2-ik, . . . 1000-ik. . . . s Isten tudja hányadik bábnak nevezni, mert hiszen minden egyéniség és önállóság nélkül való nullák voltak s az életben csak akkor számítottak, ha férjük nevét föl­vették. Ám a mai társadalomnak minden körben egyéniségre, önálló jellemre van szüksége, melyeknek kifejtésére is­kolázott értelem és értelmes munka kell. A munka mai társadalmában szintúgy, mint a családnak nevezett társaséleti körben a nők is csak értelmes munká­juk árán foglalhatnak helyet. Ma a mű­­öszion sugalmazta női munka háttérbe szorul, s helyét a műveit szellemi és erkölcsi készségekkel felfegyverkezett küzdeni tudó élettársnak kell föl­váltani. Nálunk eddigelé csak elvétve ne­velték a nőt önbizalomra, s a szenve­dések, balsors és csapások ellen ritkán látták el az erős akarat és éles érte­lem pánczélával. Találomra neki­eresz­tették a világnak, s csoda-e, ha ezt a fennebbi módokon készített bábot mű­ösztönei rendesen hamis remények felé kergették, s az alsó osztálybeli leány kisasszonynyá, úrnővé, a középosztálybeli kisasszony pedig grófnővé vágyott len­ni ! (Ilyformán cserélt alakot a hernyó is, mig elvégre sikerült pillangóvá vál­nia.) Az élet száz közül alig 8—10-nek teljesité e vágyát, 90-nek megtagadta reménye teljesülését, s ezzel egyszersmind gyámoltalanná és nyomorulttá tette. Valóban, csak most kezdjük érte­ni, hogy mily óriási terhei a családi és társadalmi­ életnek azok a nők, kiket nevelésük kishitű bábokká, vagy elké­nyeztetett gyermekekké tett élethosz­­sziglan. A társadalomban és családban egyiránt ők voltak a tulajdonképi pas­siv elem, az alsó osztálybeli nők rab­­munkát (néhol még most is szántás­­vetést) végezve, a felsőbb osztálybeliek pedig unaloműző munkával takargatva szellemük ürességét. A férfiaknak mindig szabad volt oly munkára adni magukat, mely az ő természetadta hajlamaiknak a leginkább megfelelt. A közép- és felső-osztálybeli családok fi­ sarjadéka választhat életpá­lyát s élvezheti tisztességes munkája gyümölcsét; de ha nővére — férjhez nem menetele esetén — kenyérszerző munkához lát, bizony még ma is szá­nalom tárgya. Íme a hagyományos elő­ítéletek, mint a társadalmi megbélyeg­zés mesterei F. L. Tárcza. Fővárosi tárczalevél. (Udvari bál. — Fény és ragyogás. — A gyémántok tör­ténete. — A dorottyautczai ékszerész. — A fény árnya. — Az áradó folyam. — Árvíz. — Carneval. — A vég­rehajtó dobja. — Múzsák. — A Petőfi-társaság gyűlé­se. — Egy szép írónő. — A jó palócz. — Országgyű­lés megnyitása. — Istóczy beszélt. — Bolond carneval. — Halifax.) A király és a trónörökös megállott a díszterem ajtaján , úgy nézett végig azon a fényes vendégseregen, mely ott s­ürgött-forgott a villamfénytől tündéri ragyogással megvilágí­tott teremben. Tekintetük meglepetést árult el: ilyen gyönyörű látvány az ő szemeiknek is szokat­lan volt. Vagy 800 vendég Magyarország szinéből­­javából! Délczeg urak, ragyogó szép asszonyok és szende leányok. És a villámfény kápráztató világánál a bűbájos szemek versenyre keltek a drágakö­vekkel, hogy melyiküknek igézőbb a ragyo­gása ? És nem akadt Salamon, a­ki bölcs íté­lettel ketté vághatta volna a vitát. Százezreket érő gyémántok és brillian­­tok csillogtak egy-egy fürtös főn, mintha a hajnal gyémántharmatot sirt volna az élő im­bolygó virágokra. Hej pedig ismerek a Dorottya utczában egy ékszerészt, a­ki sok titkot tudna elmon­dani ezekről a gyémántokról! Nem mintha tüzük nem volna szűzi tisz­ta, nem mintha csillogásuk hamis, fényük köl­csönzött volna .. . De ezt nem lehet mondani! Hanem ez a dorottyautczai ékszerész az­t gúnyos mosolyával sub rosa súgta meg ne­kem, üvegszekrényei és tükrei között, hogyha azoknak a gyémántoknak tüze nem is kölcsön­zött, e biz azok között a gyémántok között akad akárhány kölcsönzött melyek ma­ holnap ismét visszavándorolnak azokba az üvegszekrények­be, hogy ott az udvari bál ezeregyéjének me­séjét tovább álmodják . . . Mindezt én attól a dorottya-utczai ék­szerésztől tudom, aki olyan gúnyosan tud mo­solyogni a gyémántokkal megtöltött üveges szekrények és tükrök között. íme a fény árnya! Oh de van még ennek a fénynek más árnya is! Fönn a budai várban vig zeneszó hak­­szik ! Vidám leventék levetik vállukról a men­tét, oldalukról a kardot és vig tánczra kere­kednek deli leányokkal, keczér menyecskékkel s a királyi pár­t a trónörökös és neje gyö­nyörrel legeltetik rajtuk szemüket s maguk is vidám jókedvvel, szives barátsággal villa­­nyozzák föl a jelenlevőket. A csillárok ragyognak, a szemek káp­ráztató fényt szórnak, a mellék­teremben pezs­gő és bordeauxi gyöngyözik a poharakban. A királynál mulatság van. Ez a fény! És az árny? A fényesen kivilágított budai királyi lak tövében sötéten morajlik tova a megáradt folyam. Bősz hullámai haragosan csapdossák a partot , nedves hullám­nyelvük a gátakat nya­logatja. Emberek ijedt arczczal futnak mindun­talan a mérczéhez és nézik nyugtalan félelem­mel a víz állását. Árad, mindig árad! A királyi várból lehallatszik a víg zene­szó s belevegyül a Duna habjainak zugó mo­rajába. .. Ez az árny!... . . . No de ,kissé nagyon is kirívóan ta­láltuk festeni az ellentétet! Az árny nem olyan nagyon sötét! Legalább a királyi vár tövében nem . . . Csak hadd ragyogjon ott fenn Budavá­rában az a fény, hiszen azt hirdeti az, hogy a magyar király az ő magyarjai között mu­lat, az ő magyarjai között jól találja magát. Az a sötéten morajló áradt folyam sem fenyegeti veszedelemmel a fővárost. Legalább még most nem! Igaz ugyan, hogy a hullámnyelvek már itt-ott kinyalták a gátat, de bár nagy bajt még nem okoztak, mindössze egy pár újpesti házat öntöttek el, meg a Lukács-fürdőtől kergették el a vendégeket, no meg az ó­budai hajógyár munkásait fosztotta meg a kenyér­­adó munkától! De hát ezzel az árnynyal fölér az a fény ott fenn . Csak mulassatok jó urak, hódítsátok meg a koronás főt magatoknak, hadd találja jól magát körötökben, hogy minél gyakrabban föl­keresse a budai várat, melynek tornyai olyan árván ágaskodnak egész éven át az ég felé. Én a­mig ti mulattok ott fönn, ne félje­tek idelenn, nem üti fel tanyáját a bánat, hi­szen farsang van! Carneval az uralkodó planéta! Annyi a bál, meg a konc­ert, hogy se szere, se száma! Még a végrehajtók dobját is kölcsön kell már kérni, s valami bandának oda­adni, mert kevés a czigány, meg a muzsika. Hadd tánczoljanak már egyszer dobszó mellett, eleget sírtak már úgy is mellette. Akkor lesz majd csak igazán jólét Ma­gyarországon, ha ezt a latin közmondást: „In­­ter arma silent Musae“ így fordíthatjuk le: „Örökös farsang alatt hallgat a dobszó !* ... A múzsáról jut eszembe, hogy a héten a Petőfi-társaság tartotta nagygyűlését, a­mely azonban nem állotta ki a versenyt a tavalyival, sem a programra egyes pontjaira, sem a közönség számára nézve. Szana Tamás, a titkár, ugyan most is iparkodott leleményes lenni, azt kürtölvén elő­re, csak úgy a sorok között, hogy a gyűlésen Kossuth egy új levelét olvassák majd föl, no meg aztán, hogy egy igen érdekes speci­­alitása lesz a gyűlésnek, a­mennyiben egy szép asszony (Beniczky-Bajza Lenke a ma­gyar írónők legszebbike) tart majd fölolvasást. Kossuth levele azonban a sorok között maradt, Bajza Lenke úrhölgy is a padsorok között hú­zódott meg s nem akart az olvasó asztal mel­lett helyet foglalni . . . Így aztán könnyű volt Mikszáth Kál­mán novellájának a great attractiont képezni, mikor úgyszólván versenytársa sem volt a kö­zönség kegyéért, melyet e jó palócz már kü­lönben is teljes mérvben és teljes joggal a ma­gáénak nevezhet. Szép költeményt olvasott föl Komócsy bátyánk is Endrődy Sándortól, újabb (nem akarom mondani fiatalabb, mert az ő mú­zsája már teljesen nagykorú) költői nemzedé­künk e kiváló tagjától. . . . De hát történt a héten egy ország­ra szóló esemény is a fővárosban. A képviselőház összeült. Az első ülés iránt a publikum többnyire bizalmatlan, s így a megnyitásnál vajmi keve­sen vártak holmi „érdekes“ dolgokat. Pedig ez nem folyt le holmi pikantéria nélkül. Istóczy beszólt! . . . Azonban farsang lévén, az a bolond Carneval herczeg nem tűr maga mellett ural­kodót s igy a képviselőház megnyitását sem engedte országra szóló esem­énynyé fölfujni. Elhangzik az a muzsikaszóban. A mozgósítás esetén, polgári alkalmazá­sukban a mozgósítás 15-ik napjáig magba­

Next