Magyar Polgár, 1883. január-március (17. évfolyam, 1-73. szám)
1883-01-14 / 11. szám
Tizenhetedik évfolyam. 11. szám. Kolozsvár, 1883. vasárnap, január 14. Előfizetési dij : Egész évre 16 frt. — Félévre 8 frt. — Negyedévre 4 frt. Egy hóra 1 frt 60 kr. HIRDETÉSI DIJ: Petit sora 6 kr. — Bélyegilleték: minden hirdetés után 30 kr.— Nyilttér: sora 26 kr.szerkesztőség és .Kiadóhivatal: Magyar Polgári könyvnyomdája (Belközép-utcza 2. sz.) Megjelenik minden nap, vasár- és ünnepnapok kivételével. Használhatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közleményeknem közöltetnek. KOLOZSVÁR, JANUÁR 13. A társadalom és nőnevelésünk. (Befejező közlemény.) . Előbbi czikkemben rámutattam, hogy a múlt időkben mily árva volt a leánygyermekek szellemi hozománya. A társadalom elnézte, hogy a ház virágszálait (a leányokat) az nevelje, aki a mezők liliomait ruházza. S ha a nevelésbe beleszólt, abban sem volt köszönet, mert világnézete megkövetelte, vagy legalább elnézte a leányban az emberi vonások elnyomását vagy megnyirbálását. A traditió nemcsak börtönőre volt a nő természetének, de egyszersmind ítélő mestere és pedig részrehajló ítélőbirája. Ha alsó osztálybeli leány fogott életfentartása végett munkához, semmi kifogást nem tett ellene, de a közép- és felsőosztályok gyermekeinél teletorokkal kiabálta, hogy a professionatus munka megbecsteleníti a nemeslevelet. Ha csak könyvből olvasnék ezt a magát a kort m megbélyegző részrehajlást, kétkedhetnénk benne, de hiszen az élet is megerősíti ezt az „otromba“ előítéletet. Ismerek hazánkban egész vidékeket, hol a középosztálybeli leányokra nézve épen az előítélet miatt a varráson és kötésen kívül, az egyéb munkát nevetségesnek és lealázónak tartják. De hát — mint látni fogjuk — még a műveit számba eső társadalmi rétegek eljárása is igen gyakran ilyes felfogásra vall s bizony még sok idő beletelik, mig a társadalom nagy része erről az aristokratikus lóhátról leszáll s elhiszi, hogy a „nemesség mázát“ épen a munka teszi. Ez kétségkívül onnan származott, hogy a nők eddig ki voltak zárva azokból a munkakörökből, melyek az emberiséget a vad állapotból kiemelték s civilizálttá tették. Kinevetjük Harpagont, a ki kincses ládáját a földbe ássa és mégis több száz esztendőn át nem ugyanezt tettük-e a nőkkel, kik kényszerítve voltak szellemi kincseiket oktalan szájhagyományok földjébe ásni? Harpagon ma már okosabb: nem ássa el kincsét, hanem nagy kamatra kiadja. A társadalom jelentékeny része immár meglehetősen kijózanodott s hangosan követeli, hogy tegyük kamatozó tőkévé nőink szellemi tehetségét az iskolázás és nevelés által. Azt mondják némelyek erre, hogy a nők ki akarják venni a férfi kezéből a kenyeret. Ez a beszéd az irigység és féltékenység szava. Józaneszű nőnek esze ágában sincs a hadvezér kezéből a kardot, pap kezéből a bibliát, vagy ügyvéd kezéből a codexet kivenni. Egyesegyedül azt akarja, hogy Istenadta tehetségeit többé ne szorítsák oktalan tra-ditiók szúette keretébe, hanem engedjék azokat kifejtenie s önállóságra jutnia, hogy ne legyen tovább is játékszere a legutolsó ripőknek azért a véletlenért, hogy az véletlenül az erősebb nemhez tartozik. A rózsabokor sohasem akarhat büszke cserfává lenni. Szegény rózsatő, mintha azt mondaná a szomszédjában levő tölgyeknek: engedjétek, hogy önálló legyek, hogy tehetségem és erőimhez képest tért foglaljak, s Isten szabad levegőjét szívjam, hogy a boldogság ágaimon fészket rakjon, s ígérem, hogy sohasem fogom a tölgyfa koronáját irigyelni. Midőn par excellence a férfi természetnek való életpályák orthodox emberei a női munka ellen panaszolnak, mintha hallanám a nők önérzetes kérését: több ezer esztendőn keresztül eléggé kineveltetek minket, természetünk egy részét egész a betegességig melengettétek, más részét agyonfagylaltátok; szentesítettetek nevelésünkre oly iszonyatos codexet, melynek egyik czikkelye a modern nyelvek tanulását helyesli; de egy másik czikkelye megengedi, hogy aki közülünk valamely holt (Sanscrit, görög, vagy latin) nyelv tanulásához fog, azt a Moliére lerajzolta „tudós nők" közé sorozzák, vagy kényszerítsék, hogy rejtse el ebbeli tudományát, mint valamely titkos bűnt; ily „előz- mények“ után engedjétek, hogy egyszer immár természetes tehetségeinknek megfelelően növekedjünk. Hiszen minket is úgy lever a balsors, mint titeket, sőt a csapások alatt a mi szívünk sokkal inkább vérzik, mint a tiétek. Nem kell-e tehát oly gondos és hosszas nevelésben részesülnünk, mint fivéreinknek s a csa-pánk és balsors ellen nincs-e nekünk is hajthatatlan akaratra és erős lélekre nincs-e szintoly szükségünk, mint nekik ? Ez az utóbbi ellenvetés annál nagyobb figyelmet érdemel, mert a férfinak csak egy a tulajdonképi működésköre: a társadalom, vagy, mint szoktuk mondani, a nagy világ, ellenben a nőnek két munkakört jelölt ki végzete: egy kis és egy nagy világot , a családot és a társadalmat. A férfi a társadalomban küzd s a családi körben megpihen; a nőnek ellenben néha itt is — ott is küzdés az osztályrésze. Erre a küzdésre alkalmas fegyverekről nagy mértékben kezd gondoskodni a jelenkor. Ha a múlt idők vagy semmit vagy édes keveset követeltek a nőtől, a jelenkor egy óriási ugrást tesz és tőlük mindazt kezdi követelni, amit a férfiaktól megszokott. Nem tagadom, hogy általán véve jobb időket élünk, jobb csillagok járnak a nőnevelés egén; hogy van nőipariskolánk, melyről azonban — nem lévén vele ismerős — hallgatok; vannak szép számmal leány polgári iskoláink, tanító-nőnevelő-intézeteink, sőt egy pár felső leányiskolánk is; de az már nagyon kérdéses, hogy ez intézetek szervezete, a társadalmi és családi élet czéljai, meg a növendékek természete minő harmóniában állanak egymással ? Leányiskoláinkon első tekintetre felismerszik az átmeneti korszak. Az új idő követelményeinek megfelelni akaró ismerettömegek az iskolában, a divatot követő zene, rajztanítás a háznál, mindent összevéve pl. a polg. iskolában hetenkint 40—50 órai tanulás, vaj’ nem teszik-e—mondják — mveltté leánygyermekeink agyvelejét? . . . Sajnosan esik kimondanom, hogy: nem. Leányiskoláink akkor lesznek valódi áldás a nőkre és hazára, ha a szellem gymnastizálása helyeivé válnak. Mit tesz e helyett az új rendszer? A női fejnek a leudai palackhoz fogható hagyományos ürességét nürnbergi tölcsérrel akarja elenyésztetni. Compendiumok alakjában egy kis tudományos encyklopaediával gyúrja meg emlékezetüket , gyötri agyon értelmüket. Szakasztott Tárcza. Román népdalok. .. Illatja van a virágnak; Melege a napvilágnak; A forrásnak üdesége. És a szívnek ? . . . nagyon ritka, Melynek ne volna egy titka! A szív édes titkot ha zár. Értékesebb, mint egy kincstár ... Illatosabb, mint a virág, Melegebb, mint a napvilág, Üdébb is a forrásvíznél, Dallosabb a fülmisénél. Árnyék nyújthat édes enyhet, Virágillat élvezetet, A melegre bimbó fakad, Fülmile-dal el-elragad — Ám ott benn, ha titok lángol, Felér az egy nagy világgal!n. Ide-oda már egy éve, Hogy valamit mondnom kéne; Azóta hordom a lángot, Élvezem a boldogságot. Hogy ha vagyok veled szembe’ Semmi sem jut az eszembe; De azt érzem, de azt ütom, Hogy te vagy az én világom! Gondolkoztál . . . s néma csendben, Homlokodról csókot csentem ; E csók engem most is éget, — Elvitt minden békességet. Ide-oda már egy éve. Hogy valamit mondnom kéne, Mire mondjam, hiszen látod, Felérsz nekem egy világot. Boldován Gergely. A jégen. — Didergés. — Sikamlós tárgy. Rajta nemcsak az ember, de a toll is könnyen orrát törheti. Azt hittük, hogy talán már nem is lesz szerencsénk, s a múlt évek megkezdett regényei úgy járnak, mint némely lap közleménye, mely a lap megszűnése miatt, nem adhatja a folytatást. Mert csak fagyáskor van ám igazi olvadás ! S ha már sokan megírták kalandjaikat „vizen és szárazon“, oda csatolhatná valaki azokat is, miken a jégen siklott át. Bizony érdekesek volnának! De kellemesen csalódtunk. Mikor már mama és leánya majdnem végső könnyeiket is kisírták, hogy életükből kiesik ez a saison, jött a jótékony fagy, mely már szemeikből nem a bánat, hanem az öröm könnyeit facsarta. A farsang agy is olyan rövid, mi lesz belőlük, ha meg nem toldhatják — egy kis korcsolyázással! Hisz' a jég különb nekik a bálteremnél, mert itt tűnik ki igazán, hogy mikor kire lehet támaszkodni. Aztán itt sok oly érintkezés, mi amott ki van zárva, nemcsak jogosult, de szükséges is. S ráadásul oly „helyzetek“ is fordulhatnak elő, melyeknek magaslatáról, akarok mondani: „mélységéről“ tiszta fogalmat alkothatunk a körülmények felől. Végül a jégen már a hideg miatt is, az ember önkényt meleg, sokszor forró után sóvárog, mely körülmény egyenesen a kézszoritások, tüzes pillantások, s forró lehelletek, mint a legalkalmasabb sűtő eszközök igénybevételére utalja. Mig a bál lankasztó légkörében mindenki jeges kávét, fagylaltot óhajt, mely mig egyfelől kellemesen hat a testre, másfelől a legnagyobb hátrányokkal járhat a lélekre nézve, mert sokszor épen a szikra- iszás perezében hűti le az érzelmek villanyfolyamát s a régóta várt legérdekesebb szót fagyasztja meg a szájak küszöbén. És még egy előny. A korcsolyázás vége mindig estével esik össze, mikor a jégen megkezdett álom minden megszakítás nélkül tovább folytatható. S e körülménynek nagy befolyása van arra, hogy az álmok ne legyenek csak „röpke álmok“. Míg a bálnak virradat szakit véget, mikor az ember rendesen ébredni szokott, s így az álmot sokszor igen rögtönösen követi, s es által sok esetben egészen veszélyezteti a fölébredés. Nem csodálkozunk hát azokon az „önzetlen“ mamákon, kik, miután önmagukra nézve már kénytelenek minden további reményt föladni, kizárólag leányaikra gondolnak, s ezek érdekében sokszor inkább kívánják a hosszú fagyot a hosszú farsangnál. Mondtuk már, hogy: „Fagyáskor van ám igazi olvadás!“ * A tó jege csakugyan ott áll, szilárdan, mintha annak volna föladata a sok tüzes ostrom visszaverése. És bővített kiadásban, hogy a rég megkezdett regények „folytatásain“ kívül, újakat is kezdhessen meg. Körülötte minden vidám, mintha az ellentétet akarná növelni a mélyen alvó fák álmai, a kivágott jegenyék bánatos panaszai, s az élénk sürgés-forgás között. A sétatér, mely eddig a fák csöndes hálószobája volt, egyszerre megelevenült. Mint mikor hirtelen zajos csoportok háborgatják az öregek álmait. Apró pintyek, vásott tengericzek féltékenyen néznek a kivonuló fiatal seregre, hogy az emberek versenyeznek velük a százados fák boszantásában. Ragyogó napsugár pirosra festi a néma szőlőhegyek oldalait, s vakító fényt kölcsönöz a lombok helyén viruló jégvirágnak. Az embernek szinte kedvező, hogy könnyítsen magán a sok ruha terhéből, de elég kidugni ujja hegyét a meleg takaróból, hogy megérezze a csalárd napsugár fogát. Némely szemről is azt hiszszük, hogy abban a pillanatban elolvasztanak. Csak közelebbi tapasztalat győz meg arról, hogy ezek nem egyebek a szív hideg örvényének csillogó tengerszemeinél. A tó pánczélán megtörik még a napsugár is. Ugyancsak bízzék magában, ki e rideg küzd homokon ,páros viaskodásra kél. De a nehézségek csak ingerük az igazi hőst, s a csillámló jégkéreg látása már messziről oly izgatottságba hozza Halifax híveit, akár a bálteremből kihangzó keringő hallása Therpsidore papnőit. Az élveset már itt a szárazföldön kezdetét veszi a korcsolya fölcsatolásával. Hányan nem irigyük annak az egyszerű szolgának a sorsát, ki oda térdel a szép nő elé, hogy ezt a kedves föladatot végezze! A finom posztó kabátos ember sokszor egész életét koczkára teszi azért, hogy csak egyszer abba a térdelő helyzetbe jusson, mely annak a daróczos férfiúnak naponkint százszor, föl se tűnik már. Ám az elsők között is akad egy-egy boldog halandó, ki sok küzdés után elhódítja a szolgától ezt a szerepet. Soknak oly izgatott lesz e művelet alatt a keze, hogy hirtelenében ott szőrít, ahol nem kéne, s a srófok és szijjak felmondják a szolgálatot. Óh, de ez az ügyetlenség sokszor a legügyesebb vallomás, s oly jól esik mind akettőnek! Sokan nem értik, hogy az az egyszerű kis aczél mennyire átalakít egy nőt. Korcsolyája valóságos szárny, mellyel vágyai honába