Magyar Polgár, 1883. január-március (17. évfolyam, 1-73. szám)

1883-02-23 / 44. szám

Tizenhetedik évfolyam, 44. szám, Kolozsvár, 1383. péntek, február 23. Előfizetési dij : Egész évre 16 frt. — Félévre 8 frt. — Negyedévre 4 frt. Egy hóra 1 frt 50 kr. HIRDETÉSI DIJ: Petit sora 6 kr. — Bélyegilleték: minden hirdetés után 30 kr. — Nyílttéri sora 26 kr. s Szerkesztőség és ^Kiadóhivatal: „Magyar Polgár“ könyvnyomdája (Belközép-utoza 2. sz.) Megjelenik minden nap, vasár- és ünnepnapok kivételével. Használhatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltétnek. KOLOZSVÁR, FEBRUÁR 22. Egy szász pamphlet A berlini újabb botrány indokolttá teszi e könyv ismertetését. Mikor a magyar törvényhozás 1876-ban a királyföldet az ország többi részeivel rgy­­■éges administrativ rendszer kapcsolatába hoz­­ ta, Boner, Löher, Wattenbach, Acker­ mann, Roth G. külföldi tudósok, touristák és emberbarátok nyilván, egy sereg­esán ta­nuló, professor, képviselő névtelenül és őrös­ben támadta meg előbb gr. Szapáryt, azután Tisza belügyminisztert, a törvényhozást és a rendezési törvén­yjavaslatot, teleto­­rokkal lármázva be fél Európát, gyalázkod­va s­imítva és izgatva ellenünk, főleg a jó­hiszemű nagy német közönséget. Lipcse, Mün­chen, Heidelberg voltak a támadó és gyalás­­kodó hirlapczikkek és pamphletek kiadó he­lyei. A magyar kormány néhány ívnyi füzet­ben világosította fel az érdekelt külföldet s a dolog künn­ye benn rövid időre elcsönde­­sedett. Azóta s magyar közoktatásügy befejezé­sének halassthatlan államérdeke a középis­kolai törvény létesítését hozta napi­rendre s már hat év óta készül az, újabb meg □jabb­s mindig enyhébb módositásokon Bon­­vén át. Ez ellen Heinze német tudós irt köny­vet szász félrevezetés folytán, hamis értesíté­sek és vádak alapján, azon ildomtalanságot követve el, hogy már czimével megsértette Magyarországot, vádlókép lépvén föl ellene, a mire joga nem volt s a mi a szászokon kívül egész hazánkat boszankodásra gerjesztette. Ki­adta Tübingenben a ferdítéseit és vádjait nem önigazolás indokából, a mit hazánk s nemze­tünk méltósága tiltott volna, és egyedül a né­met nép iránti jóindulatunknál fogva élesel­­műleg, udvariasan itt a teljesen hiteles adato­kon alapuló 151­8-adrét lapnyi anonym­­ irat czáfolta meg, a magyarországi németség pedig a leghatározottabban visszautasította a külföl­di kéretlen gyámkodást és igazságtalanul tá­masztott vádakat, ésannyira egyértelműleg és országosan, hogy Heinzn­el az őt inportáló száez árulkodók teljes kudarc­ot vallottak, megszégyenítve a külföld előtt, megvetve a közvélemény által benn a hazában. De a szászoknak ez nem volt elég lecz­­ke. Titkos ágenseik egész pamphlet-irodalmat hozattak azóta létre Szebenben, Bécsben, Lip­csében, Berlinben. Irt e kérdésről Ludolph né­­ met tudós: Der Sprachen- und Volker- Kampf in Ungarn exim alatt, kiadták a: Flugblatt dem Deutschtliuia zum Schutzund Trutz, Correapondenzblatt de« Deutschen Schulvereins. Die Deutsch-evangelischen Mittelschu­len in Siebenbürgen. Die Deutschen in Ungarn und Siebenbürgen czimü s több más magyar nemzetellenes iratokat, kö­zöttük egy ily czimü, minket már czimével is méltán «értő férezmüvet: Deutsche Wahr­­ heiten und Magyarische Entstellun­gen, Lipcsébe» 1 —145 8-adrét lapon. A szászt ismerni kell. A ki tőle meg­ijed, jaj annak! —■ A ki megáll sarkán, attól ő retirál meg. De semmi esetre sem tágít, mig egy vagy más módon le nem ültetik Is­merjük mi őt 1848—4­1-ből is. Kegyetlenebb nem volt a tigris, mint e nyulfaju nép, mikor b. Puchnar 15—20,000 emberrel a hátuk mö­gött volt. De mikor magára maradt, Bukarestig meg sem állottak egy futtában. Ő önképzelő­désén kívül más jogot s igazságot nem ismer. Szerfelett önző, irigy, alattomos, álnok. Hibá­ját, ha rajta éred sem ismeri el. Előjogaitól s bitorlásaitól pedig önként soha meg nem vá­lik. Alkotmányos kormánynyal szemben hon­­czog, mert tudja, hogy bőre biztonságban van, de az absolutizmus előtt bárányként — egye­bet kell vala használnom — lapul a földhöz.­­ Két igazi nagy német: II. József császár és­­ Bach Edus, a mindenható osztrák belügyminisz­­ter tudta őket csak igazán ráncába szedni és engedelmességre hajtani. Ha az olvasó tudná, milyen garázdálkodó volt e maroknyi nép a Bach-rendszer alatt, mint tiporta lábbal a törvényt és alkotmányt, elbá­mulna rajta, hogy most mily vakmerően űzi hazaáruló játékát a magyar szabadság védelme alatt külföldön, s egy velünk barátságos vi­szonyban élő nagyhatalom népét hogyan in­gert­ ellenünk! A­ki a szász üzelmeket s Ma­gyarország államléte és a magyar nemzet el­leni vétkes törekvéseit s nyilt hazaárulásait a kiegyezés óta figyelemmel kiséri, lehetetlen, hogy azon meggyőződésre ne jusson, hogy e nép a magyar haza jótéteményére, a magyar alkotmány védelmére valóban nem méltó, hogy evvel komoly eszközökhöz kell nyúlni. A szóban levő könyv asszonyos felesetei inkább, mint férfias viszonzás, kérődzés eleinte megczáfolt állításain, melyeket újból felsorol, epével elegyit , gorombaságaival rányomja szász voltának jellegét, több helyen irigy lelkét elárulva, egy titkos kém aljas mo­dorában, a­mi mutatja, hogy Heinze neve elő­ször ie csak köpenyül volt használva szász fondorkodók által ; ő nevét most nem adta oda,­­ így a nevét viselő korábbi munka va­lóságos íróira, a szász árulkodókra hárult a haza ellenes önvédelem folytatása. A­mi két­szeresen bélyegzi meg a száez izgatókat, mert hogy Heinzetől fel­ nem kérve, őt és könyvét más védje az anonymitás köpenye alatt, ennél az irodalmi tisztességet sértőbb valamit gon­dolni sem lehet. Egyik részről álarczot levető tolakodás, a másikról kicsinylő megvetés. A könyv durva modora, pórias kifeje­zései, gorombán személyeskedő jellege mutat­ják a kevés műveltségű embert. A mely sró oly könnyen szórja a­ hazugság, aljas­ság, elvetemültség, inlamia stb. nyi­latkoztokat, árulkodik és lázaszt a neki föl­det és jogot adó hasa és nemzet ellen, meg­támad minisztert, az egérz főlapáci kart, a me­gyéket, a katholikus főpapságot, a sajtót, hír­neves tudósokat, denunciál és kémkedik min­denki nemzetisége felől, egyiket renegátnak, másikat zsidónak, harmadikat tótnak gúnyo­­san nevezve, a­ki ilyekre vetemedik, ott tisz­tában lehetünk, hogy goromba szászszal, s nem művelt német íróval van dolgunk. Mintha most jött volna be valamely falusi vagy vi­déki városi sorházból az irodalom tisztességes körébe. Megrójja Körösit (13. lap), kémlelve az előtti nevét, hogy statistikai számításai a né­metség apadását mutatják a fővárosban ; Szen­de volt minisztert, annak is előbbi nevét fel­fedezve, azért, hogy a honvédségnél a magyar nyelvnek és szellemnek terjesztésében buzgón törekedett (25. lap). Giisik, kolozsvári erdő­igazgatót hasonló buzgalmáért (25—26. lap), a miből az tűnik ki, hogy a szász denuncia­­torius hajlam egy ily körlevelet az Allge­­­­meine Zeitungba küldött fel; Thuróczy, budapesti vámhivatali igazgatót, hogy a ke­reskedelem magyarosítását hatáskörében előmoz­­­­dítja (6. lap); megrójja a budapesti városi köz­­­hatóságot és képviseletet, hogy nem szaporít­­­ja a nermet iskolákat (12., 18., 112. lap), s a­­­­ közoktatási minisztert, hogy nem Al­it né­­­met gymnasiumokat és reáliskolákat (173. lap), Békey Imre, fővárosi tanfelügyelőt, hogy miért segíti elő oly lelkesen az ifjúságnak magyar szellemben neveltetését (166., 176., 177. lap), a r. katholikus egyházat, hogy a magyar tem­plomi beszédek kezdeményezése által a nem­zeti érzület terjedését eszközli (40. lap), az izraelitákat, hogy a magyarosodásnak barátai (18. lap), a magyarosodási egyleteket, miért szaporítják a magyarok számát (26. lap), a őket modern anabaptistáknak gúnyolja, így Táreza. Az utolsó csók. André Theuriet.*) Nos asszonyom, szól Tristán, elbeszélte Mindenki már, mi jó s mi lesz sor érte. Enyém a szó. Hadd szedjem rendbe hát Emlékimet, s mig lassan a theát Kitölti ön, mesémmel kész leendők. Ah, már a múltnak édes árnyi lengnek Elmém körül, s szivem­ buzogva forr, Mint szinaranyban pezsgő, tiszta bor. Egy bús, borongós késő­ őszi estve, Midőn a vállra aggság nehezedve Vágyunk erőtlen és a szusz kifogy, Lebirni a futó pllan­atot, Megnyúl a homlok, szürkül a szakállunk, S az őszi dértől leforrázva állunk, Oh, szörnyű kép! — megejt az unalom S magam kissé vendégül hivatom. Le a vidékre. Auberive kis falucska, Erdők evedzik, s k­ús patakcsa mossa. Tájéka vadregényes s megnyerő, Virágillattól édes a mező. Lapályos kertben hosszan nyúlva végig, Csak egy hatalmas épület setétlik, A völgyben ottan siroszlop gyanánt, Fegyenczház most, kolostor hajdanán, Hol a gyalázat s bűn leányi élnek, S mig forgva tűnnek s újulnak az évek Napo­s évszakokról mitsem tudnak ők, Nem látnak mást, csupán a háztetőt. *) A szerzőnek legközelebb megjelent gyűjte­ményéből. Husz esztendővel kárhozatra lökve És szabadulva néha ősz fejekre, S ha némaságban t­öltött hónapok Meghozzák egynek a rég várt napot, Mint éj-madár támolyg a napvilágra, Szárnyát is itt-ott falba verve-vágva. Ezúttal itt Hogy utam onnan ujra visszavitt, A büntetést ki­ép egy ilyen állta. „No, lesz kilátás gálánt társaságra,“ — Szól a kocsis, felém nevetve nézve, És ostobán kacsint a durva életre. „Galambka szállt a duczból im ki ma, Kettecskén lesznek csak egy kocsiba". Szerencsét hozzá! Bájos, ifjú, gyenge, Királyi egy falat lesz istenemre !“ A lányka ott benn ült már a kupéba, A mit hajlék nem volt ostoba tréfa. Mintegy huszonnégy éves lehető, Égszin szeme, hajlékony termete, Arczszine halvány, mint a mely virágszál Évente nyílik méla holdvilágnál. A könnyű nyári öltöny, mely fedő, Hullámzó keblet tüntetett elé. E rongydarab volt rajta akkor este, Hogy lábát ebbe a gyászos házba tette. S az intézet szabályai szerint, El is csak abban hagyható megint. Ott ült tehát, s szemét földre szegezve Félénken, némán bujt egy szögeletbe. Oh, hogy a romlottság s a fertelem Még ilyen arczot sem hagy szennytelen. Vájjon mi bűn, mi vétek üldözé E megbélyegzett zord falak közé ? Kiváncsi részvét kérdező szivemben. Bealkonyult, iiűs szél fuvalma lebben S csörögve hint levélt az ut porára Döczögve húz az elcsigázott pára, Megrázza künn a szél az ablakot, A lányka összeborzong s megvaczog. Vékony ruhában tagjai remegnek Kopott ingváll rész takaró a mellnek, Mint szélbe' fűszál, úgy diderg szegény Egész testében. Már nem nézhetem, Leültem bundám s végig szétterítve, Azzal takartam gyönge termetit be. Mindez alig került egy pillanatba’ S rebegve nyílik fel szederjes ajka, De hangot ejtni nyelve képtelen, Szeme beszél csak fennen, ékesen, Szeme dadogta csak : „köszönet önnek“ S hogy meleg öltöny fedte jóltevőleg, A dermedt tag is ujra élede, Karjára hullt alá nehéz feje, S álomba szenderült. Én — nemkülönben. Poros kuczkónkban igy repültünk könnyen Édesdeden szunnyadva mindenik A hajnal első ébredéséig. Forró lehellet, melyet ujjam érte, Keltett csupán álmomból ébredésre. A lányka térdelt ott s keservesen Zokogva, sírva csókolt kezem. A szívességet, meghálálni vágyva, Szegény, mivel birt mindent felajánla. Kézcsók ! ... De nem volt esküszöm, soha Egy csóknak sem oly édes mámora, Mint az, a melyet ő kezemre ejte, Ez árva gyermek, múltját szégyenelve, S hálásan érte, hogy szánó szemem A nőn akadt meg s nem a vétkesen. Czélunkhoz értünk. Búcsuzása közben Reményre s bátorságra ösztönöztem. „Oly ifjú még ön“, igy szólok neki: „Bízzék, a munka fölemelheti.“ S kezet fogunk, a kétes szürkületben, Mely lent gomolygott mindig sürüebben, Még egyszer szűzi arcza fölmerü­l Amott a vendégfogadó mögül, És azzal megtisztulva távozom A boldogító csókkal ujjomon, Utolsó s legbecsesb, a mit nőnek ajka E földön üdvesül számomra tarta. Várnai B Sándor I. Napoleon szülői és gyermek­évei Dr Kiss Mórtól. (Vége.) És az utóirat kissé bizarre. Az esemény mindenenesetre elég fontos volt a megemlítés­re, de kissé sajátságosan veszi ki magát an­nak közlése, az előrebocsátott előzmények után. És még csodálatosabb, hogy Napóleon arra egyáltalában reflectált, ő, ki minden üres per­­ezét most már majdnem kizárólag, a szülő­földjére vonatkozó történelmi művek tanulmá­­nyozására fordító, ezeken kívül egyedüli ol­vasmányát a genfi nagy bölcselő, J. J. Rous­seau iratai képezvén, melyek lelkületét ellen­­állhatlan­ul megragadták. Ő is nagyon romlott­nak tartotta a franczia társadalmat, melyet pedig csak iskolatársai után ismert, kik most sem szűntek meg, a szegények nyomorát ki­­gúnyolni. E hangulat benyomása alatt szer­kesztett egy emlékiratot az ifjak neveléséről, melyet a hadügyminiszternek szándékozott be­nyújtani, — s ez már a második e nembeli munkálata volt — de mielőtt azt tette vol­na, szükségesnek látta e kéziratot, előleges

Next