Magyar Polgár, 1883. április-június (17. évfolyam, 74-148. szám)
1883-04-08 / 81. szám
Tizenhetedik évfolyam. 81. szám. Kolozsvár, 1383. vasárnap, ápril 8. Előfizetési díj: Egész évre 16 frt. — Félévre 8 frt. — Negyedévre 4 frt. Egy hóra 1 frt 50 kr. HIRDETÉSI DÍJ: Petit sora 6 kr — Bélyegilleték: minden hirdetés után 30 kr.— Nyílttéri sora 26 kr. Szerkesztőség ésKiadóhivatal „Magyar Polgár“ könyvnyomdája (Belközép-utcza 2. sz.) Megjelenik minden nap, vasár- és ünnepnapok kivételével. Használhatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. KOLOZSVÁR, ÁPRIL 7. Az önálló külügy kérdése. A függetlenségi párt új orgánuma, a „Nemzeti újság“, a lap élén egy czikket közöl „Önálló külügy“ czím alatt, amelyre vonatkozólag a lap szerkesztője megjegyzi, hogy e czikkben Irányi Dániel a párt egyik legfontosabb és legsarkalatosabb politikai kérdésében bontja ki a zászlót. E czikkben Irányi azt fejtegeti, hogy legyen Magyarországnak is, Ausztriának is külön külügyminisztere s ne tekintessék a monarchia külképviselete közös ügynek. „Nem állítom én, mondja Irányi, hogy nem kényelmesebb egy külügyminiszterre s egy-egy követre bízni a diplomatiai ügyvezetést és képviseletet, de mikor Magyarország önállóságáról van szó, a kényelmesség csak igen alárendelt tekintetet érdemel, fődolog lévén Magyarország joga, méltósága és érdeke. Márpedig ezek feltétlenül kívánják, hogy külügyeit is saját érdekei szerint vezesse az ország, mert ha a német Ausztriával — feltéve t. i., hogy a nép akarata érvényesülne — kevés esetben jöhetne is Magyarország külpolitikája összeütközésbe, a szláv Ausztriával leglényegesebb érdekeinkre nézve ellenkezésbe jöhetünk. A kérdés tehát csak az lehet: mi módon valósítható az önálló külpolitika, illetőleg képviselet mind a két államra nézve a fejedelem közössége mellett?“ És aztán kimutatja, hogy vitás kérdések megoldása idehaza ép oly nehézséggel jár, akár van közös külügyminiszter, akár külön külügyére van a monarchia mindkét államának, mert most is csak úgy kell intézni a külügyeket, hogy azokhoz úgy Magyarország, mint Ausztria kormányának beleegyezése megnyeressék. S azon nézetének ad kifejezést, hogy az önálló külügy Magyarországnak nem is kerülne többjébe,ha nem tartatnának minden udvarnál nagykövetek, hanem a kisebb államoknál csak diplomatiai ügyvivők), mint amennyit most a közös külképviseletre fizet az ország. S kész a conclusió, hogy tehát tegyük önállóvá a külügyet. Ha a gyakorlatban is ilyen egyszerű volna e kérdés megoldása, mint amilyennek azt Irányi feltünteti, akkor azt hiszük, hogy e kívánság teljesítése sem az uralkodónál, sem a nemzetben nem találna ellenzésre. Csakhogy két egészen különböző dolog az, hogy valamit a papiroson tetszetősnek tüntessünk fel, s aztán, hogy az az életben is jó és kifogástalan legyen. A külügy minden államnak a legkényesebb ügye, azért ezen ügyekben a törvényhozó testületek rendszerint csak bevégzett tényekkel állnak szemben, mert ezen ügyek oly discretioval intézendők, aminőt egy parlamentben sem lehet feltalálni. S ha valamely állam a külügyeket hosszan tartó parlamenti tárgyalás alá bocsátja, mielőtt azok bevégzett tények volnának, nemcsak saját érdekeinek árthat, hanem más állam érdekeit is, könnyen kompromittálhatja, amit pedig tennie nem volna szabad, mert akkor nem fog találni nála azon előzékenységre, aminőt a közös czélok és érdekek biztosítása megkívánt. Már ebből is látni való, hogy a külügynek parlamentáris oldala egészen alárendelt jelentőségű azon practicus eljárás a tényleges diplomatiai tárgyalások mellett, amelytől a siker, s az országra nézve kedvező eredmények függnek. Mert mi haszna volna például annak egy államra nézve, ha külügyminisztere tervének, czélzatainak, vagy csak álláspontjának is megnyeri ugyan a parlamenti többségeddé éppen ezáltal és ez alatt elveszti ügyét a nagy hatalmaknál. Mi haszna lett volna például annak Angliára nézve, ha külügyminisztere a parlamentben nehéz küzdelmek árán többséget szerez azon tervének, hogy Cyprust vagy Egyptomot Anglia birtokává tegye, ha a parlamenti tárgyalás felkelti a többi hatalmak irigységét és féltékenységét s azzal őket a terv kivitelének megakadályozására is szolidaritásba hozza, úgy, hogy aztán kívánsága hajótörést szenved a hatalmak ellenkező akaratán. De nemcsak a foglalásban, hanem más irányban is káros lehet a parlamenti tárgyalás az ország érdekeire nézve. Ha például az orosz kormány megtudja, hogy az angol vagy a német, a magyar, azon kormányok kezét a parlamentek bizonyos irányában megkötötték a keleti érdekeik megvédésére nézve, akkor ebből igen könnyen tőkét csinálhatna magának akár az angol, akár esetleg a magyar érdek rovására. Az tehát, amire Irányi a külképviselet kérdésénél a fősúlyt fektetni teszik, a külügynek, hogy úgy mondjuk, „házi oldala“ távolról sem ölti fel e kérdésnek egész horderejét. A külügyi tevékenységnek szabadnak kell maradnia s a külügyminiszternek épen ezen szabadságát kell tudnia hazája érdekében a legjobban a latba vetni. S a jelen rendszernek épen az az előnye, hogy külügyérünk ezen szabadságát nemcsak a magyar, hanem az osztrák parlament hatalmi körével is felruházva, latba vetheti ott, ahol magyar külügyek forognak szőnyegen. Csak így volt lehetséges Németországgal oly akadálytalanul megkötni a szövetséget, amely elsősorban is Magyarországnak szolgál előnyére. Ez már valamivel több, mint „kényelmi kérdés“, aminek Irányi nevezi: ez már életbevágó érdeke az országnak s a joggal és méltósággal sincs ellenkezésben. A külügyekben a nemzetek speciális érdekeit nem szabad nagyon élükre állítani, mert az államokra nézve is áll ebbes azon mondása, hogy azoknak egymáshoz való viszonya: bellum omnium contra omnes s amelyik nemzet túlságosan elszigetelni akarja magát másokkal, az nagyon könnyen szemben találhatja magával a többieket. És épen mivel Irányi helyénvalónak véli különbséget tenni német és szláv Ausztria közt, azt is meg kell gondolnunk, hogy ha Ausztriának külön külügyminisztere volna, az talán többet árthatna bizonyos adott körülmények között Magyarországnak, mint amennyit a külön külügyminiszter nekünk használhatna, sőt az az eset is bekövetkezhetnék, hogy a parlamenti küzdelem a hatalmi térre is átcsapna és elkerülhetlen összeütközést vonna maga után a monarchia két fele közt. De nem lehet célunk sötétebb színekkel festeni a helyzetet, mint aminő az valóban, s elég ma csak anynyit mondani, hogy a létező közjogi helyzetben Magyarország életérdekeit meg lehet óvni. Ezt a nemzetnek politikai, pénzügyi, kulturális és más téren felismerhető előhaladása s monarchi- Tárcza. Várom a választ. — Egy napi gyötrelem. — Várom a választ! Türelmetlenül járok ide stova kicsiny dolgozó szobámban. Le-leülök íróasztalom elé a nagy karszéle, melyben már annyi mindent összesirkantottam a magam unalmának elűzésére s a nagyrabecsült olvasó közönség unalmának felébresztésére. Aztán ismét felugrom s egy karcsú szivarkát csavarok idegesen reszkető ujjaim között. Az első gyufát végig húzom a gyújtólemezen .. . csrr . .. elalszik. Boszankodva eldobom az ártatlan faszáikat s egy másikat rántok végig. — Csrr! — Az is kialszik, így járok a harmadikkal és negyedikkel is. Eszembe jut a gyufák története, melyet Sardou oly élvezetesen beszéltet el a „Váljunk el“-ben Cypriennel. Pedig hát nekem olyan nagy szükségem volna egy kis tűzre, hogy gondűző szivarkámat füstölögni lássam, s még nagyobb egy kis világosságra, mely a bensőmben uralgó bizonytalanság sötétjét földerítse. De hát a sors ... és „Reitter et Comp.“ paralét gyufagyára nem így akarja. Nem tehetek úgy, mint Cyprienne. Először is nekem ezek az elperczenő gyufaszálak nem szereznek meg nem gyalásukkal akkora örömet, mint neki; másodszor pedig nem áldhatom, sem nem átkozhatom a gyufák rosszasága miatt a m. k. államot, mert hát a gyufagyártás nem állami monopólium, mint Francziaországban, s az államnak hozzá csupán annyiban van köze, hogy, mint hitele, úgy ez is a zsidók kezében van. Különben sem szidhatnám — egy kormánypárti lap hasábjain, — de annyi bizonyos, hogy, ha a gyufagyártást államosítják, ellenzéki leszek, s addig is, csupa boszúvágyból, antiszemita. Ne csodálkozzanak kérem, ha három szál gyufa miatt elveimet is hajlandónak mutatkozom feladni, mert hát ilyen kedélyállapotban ez nagyon könnyen megtörténhetik. Tessék figyelembe venni, hogy várom a választ. * ** Várom a választ! — De hát miféle választ? —kérdhetik sokan e kínos vergődés után. Az ám! Szinte feledtem, hogy azok a meg nem gyűlt gyufaszálak nem derítettek világosságot fel az iránt, hogy hát tulajdonképen miféle választ várok is én? Irkáló-firkáló emberek közé tartozván, — kik minden titkukat a mások orrára szokták kötni, csupa hivatásból, — kénytelen vagyok bevallani, hogy tőle várok választ. S a szives olvasók elégedjenek meg ennyivel. Csak nem kivonhatják, hogy a „Magyar Polgár“ ezer előfizetőjének mind megsúgjam azt a nevet, a melyet dalomba, imámba és álmaimba foglalok ?! Ha épen nagyon kiváncsiak rá — a miben szerfölött kételkedem, — gyűjtsenek a „Magyar Polgárinak 20—20 előfizetőt s a buzgó gyűjtőnek megírom. Vagy szállásomon is szívesen látom a kérdezősködőket. Mint mindmegannyi poéta, én is a Holdvilágutczában lakom. Nro 16. Annyit előre mondok, hogy nálam farkasordító hideg van, — de ha valakit a kíváncsiság ebben a tavaszi télben is hozzám vezet, annak megmondom. ... Csak ma ne jöjjenek. Ma minden ajtónyitásra hevesen ugrok fel ülőhelyemből, és mindig csak azért, hogy, ismét csalatkozva, visszatérjek a széles bőrpamlagra. Mert hát várom a választ! Nem is késhetik már soká. Hisz tegnap írtam meg neki azt, amit kimondani reszkető ajkaim megtagadtak. .., hogy imádom és bírni vágyom őt! Ha ezen a bátortalanságon csodálkoznék valaki, az vegye fontolóra azt, hogy mi, firkáló emberek, tehetségünkhöz mért vonzó modorban és szép előadással leírjuk ugyan az úgynevezett szerelmi vallomásokat, de magunk sohasem bírunk elég lelki erővel azokat megtenni. Mások megteszik, de nem tudják leírni. Várjon melyiküket irigyeljük ? Éh, de mit fecsegek itt össze-vissza, mikor várom a választ?! Várom a választ! Te, kedves Ákos barátom, ki e sorokat bizonnyal el fogod olvasni, nem tudhatod, mi az a várakozás. Eltekintve attól az igazságnak is beváló frázistól, hogy az élet is csupa Inában való várakozás, (ezt a jó thémát a mai eszmeszegény világban egy költeményre tartom fenn) tehát eltekintve ettől is, belátni nem vagy képes, micsoda gyötrelmeket okoz a várakozás akkor is, ha pár szónyi választ vár csak az ember .... de egy éjfürta, csillagszemű lánykától. Ha betekintenél szobám ablakán, melyre a múltra elkésett s a jövő télre igen korai zúzmara szeszélyes jégvirágokat rajzolt, tán fogalmat szerezhetnél magadnak ezekről a kínokról. Szent Isten! Mi mindenné nem teszi az embert a várakozás ?! Órámat kiteszem az asztalra — mert hát a hosszas távollét után édes a viszontlátás — s bosszúsan hallgatom egyhangú ketyegését. A ketyegés az ütemes verseket, az ütemes vers a rímeket juttaja eszembe. Írjunk verset! Milyen nagyszerű rím például ez: Helén, tőled várok választ. Kit tőlem egy árok választ .... Hát még ez: Szép lánytól jó (úgy várom) a válasz . . . Öh, de köztünk egy vár-rom a válasz. Aztán bosszúsan csapom földhöz tollamat, mert belátom, hogy ezek a rímek elég nagyszerűek arra nézve, hogy ostobák legyenek. Ezek aztán igazán kínrimek, a várakozás kínjainak születtei. Ne csodálkozzanak kérem ... várom a választ!* * * Várom a választ! Elég szép levelet írtam arra nézve, hogy szép választ érdemeljek ki. Az igazi érzés bensősége, a mély szerelem soha ki nem alvó lángja minden sorát ragyogóvá tették annak a levélnek. * * *