Magyar Polgár, 1883. július-szeptember (17. évfolyam, 149-225. szám)

1883-09-16 / 213. szám

Előfizetési díj : Egész évre 16 írt. — Félévre 8 írt. — Negyedévre 4 írt. Egy hóra 1 írt 60 kr. HIRDETÉSI hu: Petit bora C kr. — Bélyegilleték: minden hirdetés után SO kr.— Ni/ilttér: sora 26 kr. Szerkesztőség és­­ Kiadóhivatal Magyar Polgári könyvnyomdája (Belíőösóp­atora 2. az.) Megjelenik minden nap, vasár- és ünnepnapok kivitelével. Használhatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. Az évnegyed végéhez közeledvén — új előfizetést nyitunk a „Magyar Polgárira. Rendkívüli események fokozzák most az érdeklődést a politikai lapok iránt. Főkép belpolitikai életünk mozgalmai hívják föl még azok teljes figyelmét is, kik közdolgokkal, rendes viszonyok közt, kevésbbé szoktak fog­lalkozni. A további fejlemények, az eddig történ­tek várható következései­­ méltán kelthet­nek általános érdeklődést a nemzet minden rétegében. Mint mostanig is tapasztalható volt, gon­doskodtunk arról, hogy a ,,Magyar Pol­gár“ rendszeresen gyors és kimerítő tudó­sításokat hozhasson. Törekvésünk, hogy olvasóink minden feljegyzésre méltó napi ese­­­­ményről pontosan és részletesen tájékozva legyenek Lapunk terjedelme megengedi, hogy ezek mellett irodalmi rovataink se szenvedjenek rövidülést. Tárcza rovataink és a Csarnok­ban állandóan hozni fogunk kisebb-nagyobb eredeti és fordított regényeket, elbeszélése­ket, rajzokat stb.; az irodalom, művészet s a napi hírek rovatait szintén az eddigi terje­delemben, lehető élénken s változatosan tart­juk fenn. A „Csarnokiban legközelebbről egy ér­dekes uj regény közlését kezdjük meg, mely­nek még e hó folytán megjelenő részét uj előfizetőinknek külön lenyomatban fogjuk meg­küldeni. A ..Magyar Polgár előfizetési ára: Egész évre......................16 frt. Félévre...................................8 frt. Negyedévre.........................4 frt. Egy hóra........................1 frt 50. 213. szám. Kolozsvár, 1883. vasárnap, szeptember 16. KOLOZSVÁR, SZEPT­EM­BER 15. Pártviszonyok Horvátor­szágban. A horvát bizalmi férfiakkal tartott miniszterelnöki konferenczia, úgy lát­szik, nem minden tekintetben felel meg a várakozásoknak. A magyar kormány majdnem alulságig menő engesztelékeny­­séget tanúsít a horvátok irányában, csakhogy a béke és jó egyetértés fen­­tartható legyen. De mi haszna? Horvát­országban oly ziláltak a pártviszonyok, hogy a volt horvát kormánypárt vagy­is „nemzeti párt“ a közvélemény előtt Horvátországban úgyszólván teljesen le­járta magát. Hasztalan is csinálna a magyar kormány egyezséget e párttal, magában Horvátországban azért tovább­ra is fenmaradna az elégedetlenség. A másik két párt a horvát függet­lenek és Starcsevics pártja pedig nem állnak azon a színvonalon, hogy velük Magyarországot érdeklő kérdésben nem méltányos megegyezésre­­ jutni, de komo­lyan csak tárgyalásokba is bocsátkozni lehessen. Horvátországnak tehát most nincs oly képviselő-testülete, a­melyet com­­petensnek lehessen tekinteni arra, hogy az úgynevezett három egy királyság nevében határozatokat hozzon, vagy hogy a horvát népet a magyar nemzettel szem­ben képviselhesse. Nagyon sajnos, hogy ez így van. A magyar kormány ily vi­szonyok közt a legjobb akarat mellett sem juthat megegyezésre a horvátokkal. Rendet azonban igenis fog csinál­ni Horvátországban. Ramberg br. kir. biztos egész helyesen jár el nehéz hi­vatalában. Fegyveres hatalommal csirá­jában elfolyt m­nden rendzavarást s oda törekszik, hogy a néppel megértesse va­lódi helyzetét, hogy ok nélkül van elke­seredve a magyarok ellen. Az elkeseredés valóban roppant nagy s ha szabadjára engednék a horvátokat, valóságos paraszt­lázadás törne ki min­denfelé. A szegény horvát parasztok fél­re vannak vezetve. Elhitették velük, hogy minden bajnak, a­mivel küzködniök kell, a magyarok az okai, s hogy a hatósá­gok csak arra valók, hogy a szegény népet zsarolják. Elhitették velük hogy ha szétug­­rasztják a hatóságokat, akkor nem kell adót fizetni s mindjárt meggazdagod­hatnak A lázadás hát több helyen lán­got vet. De a tűz nem harapódzhatik el. Ramberg katonái mindjárt elfojt­ják azt. Lassan-lassan igy majd csak kijó­zanodik a nép. De abba még hos­szu idő telhetik. A vezetők most azt hir­detik, hogy a horvát képviselők a ma­gyar országgyűlésen tegyék le mandá­tumaikat s így idézzenek elő parlamenti válságot. Ez eléggé jellemzi szándékai­­­­kat. De ezért érni nem fognak. Ha a horvát képviselők testületileg lemonda­nának is, ennek csak az lehetne a kö­vetkezése, hogy elvesztenék azt a ha­táskört is, mely a kivételes állapot tar­tama alatt idáig még a kezükben ma­radt. Emberek, kik az alkotmányos jo­gokat államellenes czélokra használ­ják, nem érdemlik meg, hogy e jogokat gyakorolhassák. Oda kell hát hatni Horvátország­ban, hogy a nyugalom teljes helyreállí­tása után egy józan gondolkozású több­­ség alakulhasson, a­mely felismerve a horvát nép valódi érdekeit, a magyar­sággal a régi jó viszonyt helyreállítani képes és hajlandó legyen. A­mely be­lássa azt, hogy a horvátországi bajok leg­inkább abból származnak, hogy a horvátok túlságosan laza állami kapcsolatban van­nak Magyarországgal. Azok a szeparatisz­­tikus törekvések csak rosszra vezettek, azokat hát végkép fel kell adni. Hor­vátország külön kormányzata többe ke­rül s kevesebbet használ az országnak, mint ha unióba lépnének Magyarország­gal. Mind­addig, mig Horvátországban egy ilyen józan gondolkozásu hazafias többség nem alakul, a viszály közte és Magyarország között aligha lesz végkép megszüntethető. —m. Tárcza. Bánffy szőlője. (Rege.) Moldovai­ Gergelytől. (Folytatás.) Reggel Ilonát Zámfira csókja ébresztő fel álmaiból. A kastélyban már hajnal óta nagy sür­gés volt; a lovak nyerítése, a vitézek kard­ Csörtetése elárulta a nagy készülődést, a­mi folyamatban volt. Egyszer csak csendesség állott be. Hu­szonnégy vitéz lóháton várta a rendeletet. Mi­­bu megjelent az áltányon s kiadta a ren­deletet : »Ha addig bár egy hajaszála is meggör­bül valamelyiknek, az argesi zárda semmiféle csudatevő szentje meg nem ment titeket az akasztófától.“ Ez volt az ultimátum. Azután elővezettek két fehér mént; oly o kos állat volt, mint az ember s oly szelíd volt mind a kettő, mint a bárány. Mikor a két leány, Ilona, meg Zámfira, kilépett­­ az áltányra, a huszonnégy vitéz úgy nézett reájuk, mint két szentre, mert hát az akasztófa Moldovában nem tartozott az utol­­só szerszámok közé. A búcsút le nem irom. Érzékeny volt a sírásig és a jajgatásig. A sok vászoncseléd Zamfiráért dühöngött, hátha soha többé nem fogják látni, és az a feltevés nem is tartozott a lehetetlenségek sorába. Aztán felültek a leányok lovaikra s el­indultak. A fiatal vajda már ezt nem tudta néz­ni, elfordult a képtől és zokogott. A fehér kendő hiába lobogott Zamfiránál, azt már a fiatal vajda nem látta. Aztán eltűnt a csapat, Mihu pedig ott maradt bánatával, kétségbeesésével. Milyen utazás volt ez ? Valóságos Isten­­kisértés! de mégis megérkeztek. Mikor megállott a vadászlak előtt a hu­szonnégy lovas, s a tömegből kivált két női alak. Sándor nem tudta még elképzelni se, hogy miféle történet az ? A két nő leszállt a lóról, lovaikat elve­zették; Ilona karánfogó aztán Zámfirát, felve­zette az épületbe. Sándor aztán megismerte nővérét, Ilona bátyja nyakába borult és zokogott a viszont­látás örömétől. — Ártatlan vagyok, isten és e nő a ta­núm! — szólt Ilona, — most pedig tégy Ígé­retet, bátya, hogy 3 nap előtt nem vonsz kér­dőre’— a mitől nem félek, de a melyhez mégis idő kell, most pedig ki vagyok merülve.“ Sándor megígérte és megígért volna min­dent, oly váratlanul lepte meg ez az esemény. Azután Ilona bemutatá Zámfirát. A kis leány lesújtva állott, mint egy kis bűnös, mint olyan, a­kinek, hite szerint, örvendeni nem szoktak. Hona rendelkezett, hogy a huszonnégy legény jó ellátásban részesüljön; egy napi pi­henőt parancsolt, s meghagyá, hogy aztán ha­za menjenek, Zámfirát ott marasztja. A fiatal vajdának semmit se szent, se jót, se rosszat, még Zámfiráról sem. A lovas csapat aztán másnap felnyergel­­tetett s elment azon a nyomon, a melyen jött, — azt se tudva, hogy a vajda leányával mi történt. Mire a három nap elmúlt, Sándor min­dent tudott. Zámfira, mikor Ilona nem volt je­len, mindent elmondott Sándornak, semmivel nem titkolva, az őszinteség tiszta hangján, s a bűnrészesség teljes tudatában. S mikor Zámfira mindezekről oly szépen, s oly meggyőzően beszélt volna, Sándor azt monda Zámfirának : „Én megbocsátok neked, bátyádnak, mert én téged kimondhatatlanul szeretlek!“ Zámfira, mintha nem hitt volna fülei­nek. Felemelte oda két szép és okos szemét Sándorra, mintha kérdezni akarta volna: „Iga­zán ?“ De Zámfira semmit se kérdezett; le­sütötte ismét szemeit és sejtette, hogy az, a­mit hallott, neki felette jól esett és nem érin­tette kellemetlenül. A vajda leánya szép is volt, kellemes is. Oly szépen tudott beszélni: előadása oly naiv, correct, oly meggyőző; — szikrát se csodálkozhatni azon, hogy Sándor fejét és szi­vét megzavarta. (Folyt. következik.) Stein János könyvtárjegyzéke Mai számunkhoz van mellékelve. A főrendiház reformjáról szóló törvény­­javaslat, mint a Nemzet értesül, már elkészült s ez időszerint a legfelsőbb jóváhagyás kinye­rése végett van fölterjesztve. A javaslat a fő­rendiházi tagságot a születési joghoz (kapcso­latban bizonyos vagyoni cen­sussal) s a legfel­sőbb kinevezéshez köti. A javaslat, mely a rég megoldásra váró reformkérdést a viszo­nyoknak legjobban megft­elő módon oldja meg, valószinüleg az ülésszak elején benyujtatik, s a költségvetés letárgyalása után tárgyaltat­ni fog. A vadászati törvény végrehajtásához Tudvalevő, hogy az 1883. XX. t.-cz. 2-ik íj­ának 3-ik pontja, az egy tagban legalább 50 holdat tevő földbirtokok tulajdonosainak egy­mással összefüggő földjeikre nézve megadja ugyan azt a jogot, hogy a­mennyiben ezen területek, legalább a 200 holdat megütik, a vadászat gyakorlására egyesülhessenek. Az ilyen, csak egyesülés útján alakulhatott, öná­l­ló vadászterületekre nézve azonban a belügy­miniszter, egy előfordult eset alkalmából ki­mondotta, hogy azok, mint külön önálló va­dászterületek bérbe nem adhatók, mert a tör­vény akkor, a­midőn az ilyen kisebb földbir­tokra nézve, a vadászati jog gyakorlására való egyesülést megengedte, csakis a kisebb föld­­birtokosokkal szemben gyakorolni kívánt azon méltányossági tekintetektől vezéreltetett, hogy az ilyen kisebb birtokosoknak is megadassák a mód, a vadászati jognak saját birtokukon való önálló gyakorlására. Ha tehát az ilyen területek bérbeadása szándékoltatik, az csakis a törvény 2-ik §-ja alá nem tartozó földbir­tokok és a községi tulajdont képező birtok Bécsi levél. (Saját levelezőnktől.) Bécs, szeptember hava. A török ünnep. Van egy semleges terület,a tárczairó, s a levelező előtt, kinek csak egyszerűen a szá­raz napi eseményekről kell referálnia, melyre lépnie nem szabad soha. De az ut, mely hoz­zá vezet, oly édesgető, oly csábos, hogy lehe­tetlen a csábnak ellenállnia. Tudom, hogy ez itt sikamlós, tudom, hogy tilos, mégis lehetetlen megállanom, hogy reá ne lépjek, mert mellőznöm annyi volna, mintha a növény fejlődéséről s életéről akar­nék értekezni, s nem említeném a napfényt, a napsugárt s az éltető meleget. Ez a tér az, melynek politikai színezete van. Nem akarok politizálni, de nem tudok elnyomni egy bizo­nyos belső érzelmet, valahányszor egy bécsi ünnepélyen részt veszek, s most ezen érze­­ménynek akarok kifejezést adni. Nincs Bécsb uen ünnepély, legyen még oly jelentéktelen is, melynek fénykoronáját ne az udvar képezné. Nincs vállalat, melyben elő­mozdító részvéte ne szerepelne; ipara, forgal­ma ennek melegében, s fényében fejlődik, mert köré csoportosulnak azok, kik a fény kifejtésben nem ismernek takarékosságot. Nekünk is voltak ünnepeink. Emeltünk városházát — bár nem 14 millióst — lelep­leztünk Széchenyi, Eötvös, Petőfi-szobrokat, temettünk Deák Ferenczet, ültük tudományos életünk főfactorának a budapesti egyetemnek

Next