Magyar Polgár, 1884. július-szeptember (18. évfolyam, 150-225. szám)
1884-09-11 / 209. szám
1884 szept. 11. 1 osztás örvendetes tanúságot tett arról is, hogy több vidéken a politikai ámítás azon fokot érte már el, amely nincs többé a nép ínyére. Kezdi már elemezni a belbecsökre viszszavezetni a hangzatos szólásformákat, üres csillogásuk nem vakítja többé. Általában téves azon sokak által osztott felfogás, hogy a politikában a ravaszság az elvek rovására, momentán áramlatokhoz való simulás, a furfang az, ami czélra vezet. Időleges sikert lehet vele itt-ott aratni, de a vezérszerepet elnyerni az államban, irányt adni és maradandó alkotásokat felmutatni csak határozott színvallás, csak a meggyőződésből fakadó őszinteség útján lehet. (Élénk helyeslés.) De hát ne foglalkozzunk tovább a közelmúlttal, töröljük le a fekete tábláról a pártközi gravameneinket, a recriminátiók soha sem vitték még előre a közüigyeket. Ez a nézetem a horvvátországi elszomorító eseményekre nézve is. (Halljuk! Halljuk!) Tagadhatatlan, hogy a horvátok azon önrendelkezést, melyet a törvényhozás nekik belügyekben megadott, s azon korlátlan szabadságot, melyet a közös magyar kormánynak a beavatkozástól való minden tartózkodása folytán élveztek, nemeszélyesen és nem helyesen használták fel. (ügy van!) Oly áramlatokat engedtek felszínre kerülni, melyek első helyen legközelebbről az ő érdekeiket veszélyeztetnék, ha általában állami szempontból a törvény értelmében tűrhetők volnának is. (ügy van!) Azonban a korona és a törvényes magyar kormány erélyes intézkedéseiben a horvátoknak értelmiségi és anyagi tekintetben egyedül számba vehető része feltalálta ma azon erkölcsi támaszt, melynek felhasználásával sorakozván, remélem, sikeresen szembe fognak szállni az őrült izgatásokkal, megmentik az országot a catastrophától s lehetővé fogják tenni illetékes helyen a netalán függő kérdéseknek hását. Két kérdés foglalkoztatja ma a közönséget, kiválóan, mely a többek között szintén megoldásra vár a megnyitandó országgyűlésen. Fontos mindkettő, amennyiben épen magára a törvényhozó testületre vonatkozik. (Halljuk! Halljuk!) A főrendiház reformját illetőleg (Halljuk !) elkezdve azon — eddig ugyan kevesek által osztott nézeten, hogy általában nem kell két kamara, a különféleképen ös-szeállított senatusokon keresztül, egész az angol peer-kamara szervezetéig, majd minden emeletnek vannak szóvivői, s nem kétlem, akadnának is mindjárt mindegyikre codificatorok. Nézetem szerint azonban nekünk semmiféle átplántálandó új szervezetre nincs szükségünk. Tartsuk mi fel századok óta fennálló magyar felső házunkat azon elvek alapján, melyek alakulásakor irányadók voltak, csak amennyiben, alkotó részeiben, épen azon alapelveknek nem felelne ma már meg, vagy amennyiben a vele egykorú institutiókon történt módosítások folytán nem illenek már azok közé, tegyük meg rajta az elkerülhetetlen módosításokat. Hogy így továbbra is legyen a magyar állameszmének hű kifejezése. (Élénk helyeslés.) Az öröklött családi czimmel vagy magas hivatalos állás adta ranggal párosult független nagy ingatlan vagyon, — mely annak idején nem csekély hadi terheket is viselt, — képezte az alapot, melyen a főrendiház szervezete nyugodott. Azon körülmény azonban, hogy nálunk a családi czim — a nézetem szerint egyedül helyes angol gyakorlattól eltérőleg — minden családtagra kiterjedt a vagyon, kevés kivétellel, a család alapításától fogva folyton minden férfi tagja közt egyenlően osztatott meg: a czimet viselőknek s annak alapján a felsőházi tagságra jogosultaknak túlságos felszaporodását, a vagyonnak pedig elaprózását vonta maga után. (Úgy van !) Úgy, hogy ma — ha nem csalódom — kilenczszázon felül van a főrendiház jogosult tagjainak száma, kiknek alig egy harmada az, mely vagyont képvisel; meg van tehát tényleg hamisítva az alap, melyen a ház annak idejében szervezve lett és ez nem kis mérvben csökkenti a ház határozatainak súlyát. (Úgy van!) Ezen kell és lehet segíteni, ha kimondja a törvény, (Halljuk!) hogy születési czimen ma fennálló jogosultság csak az esetben gyakorolható, ha az illető független ingatlan vagyona után, az arra eső adó alapján, egy minimumkép meghatározott összegig legalább íz járul az állam terhei viseléséhez. (Helyeslés.) A ház másik alkotó része, a főispánok, hajdan jórészt csak dignitáriusok s lehet mondani, élethossziglan kinevezettek voltak. Ma egészen más munkakörre vannak hivatva a parlamentáris kormány közegei, melyek esetleg változhatnak, szavazatuk függetlensége — habár a jelen kormány alatt az ellenkezőre van több példa — legalább is kétségbe vonható. Állásuk a felsőházban tagadhatatlanul ferde, — kimondandó tehát, hogy a főispáni hivatal viselése nem jogosít a felsőházi tagságra. (Helyeslés.) Továbbá törvénybe lévén igtatva az elismert vallásfelekezetek egyenjogúsága, ennek logikai következése, hogy ha az egyiknek egyházi főméltóságai és hivatalnokai hivataluknál fogva tagjai a háznak, a többi bevett vallásfelekezet egyházi főhivatalnokai is bízjanak abban bizonyos megfelelő arányban üléssel és szavazattal. (Helyeslés.) Végül tekintve a magasabb műveltségnek fokát, mely ma már az államban mindinkább terjed, módot kell nyújtani arra, hogy magukat a politikai, közigazgatási, bírói, államtudományi vagy nemzetgazdászati szakokban kitüntetett egyes férfiak, kiknek körülményei vagy foglalkozásuk nem engedik, hogy a képviselőház tagjai legyenek, bizonyos arányban, minden különös czím vagy rang adományozása nélkül meghivathassanak a korona által — a minisztérium előterjesztésére élethossziglan kinevezve a felsőházba, hogy így tehetségeik és tapasztalataik a törvényhozás terén értékesíthetők legyenek. (Helyeslés.) Ezen főbb vonalaiban itt vázolt módosításokkal bele fog illeni jelenlegi alkotmányszervezetünkközmegnyugvásra való megölésbe és teljesen meg fog felelhetni a felsőház hivatásának. A képviselőházra vonatkozólag — figyelmen kívül hagyva most a census változtatását vagy teljes eltörülését tárgyazó egyes felszólalásokat, — melyekkel szemben a mi speciális viszonyaink közt tanácsos lesz, igen óvatosnak lenni —főleg az országgyűlések tartamának meghosszabbítása az, mi ma kérdésbe jöhet. (Halljuk! Halljuk!) Ezt illetőleg már régebben megindult a mozgalom. A kormány eddig kívül maradt rajta. A legutóbbi választások izgalmai azonban annyira előtérbe hozták e kérdést, hogy nem hiszem, miszerint annak napirendre hozatala elodázható lenne. Én részemről határozottan a meghosszabbítás mellett vagyok és legszívesebben a hat évi cyclusra szavazok, mint amely már igazolta magát a törvényhatósági választásoknál, üdvös volta általánosan elismertetvén (Helyeslés.) Nem hivatkozom én ezen nézetem igazolására sem Angliára, sem Francziaországra, vagy bármely más külállamra, saját viszonyaink észlelése irányadó e tekintetben is reám nézve. Nekünk dolgozni, szorgalmatosan, rendszeresen dolgozni kell még sokáig, úgy a köz-, mint a magánéletben, ha, mint nemzet boldogulni akarunk, (Helyeslés.) erre pedig zavartalan viszonyokra és nyugodt kedélyállapotra van szükség, melyet nem izgatnak fel minden harmadik évben (Helyeslés.) Egy országban, hol oly hullámokat ver fel a választás, hol egy évvel a választások előtt, már mindenkinek ott az esze és csak fél gonddal és fél erővel végzi hivatásszerű munkáját, oly nemzetgazdászati időpocséklás ez a gyakori választás, melyet sokáig folytatni nem vagyunk elég gazdagok. (Úgy van!) Nem a választási czélokra elfecsérelt pénzt tartom én a legnagyobb kárnak, de az elvesztett munkát. Nem is említve, hogy ha a választások nagyobb időközükben jönnek egymás után, mégis kevésbbé lehetene kizáró keresetmód a korteskedés, aminek erkölcsi hatása szintén nem megvetendő (Úgy van!) Ha ehez egy két szigorú példaadás járulna az irányban, hogy a nem irigyelendő hírre szert tett üzérkedő választókerületektől egy vagy két országgyűlés tartamára megvonatnék a képviselő-küldés joga (Helyeslés), miből aztán a többi választókerületek is okulnának, meg vagyok győződve, hogy a ritkábban bekövetkező választások költségei sem rúgnának esetről-esetre többre a mostaniaknál (Úgy van!) Még egy igen kényes kérdést akarok felemlíteni, melylyel önfentartási kötelessége foglalkozni az államnak, illetve a törvényhozásnak (Halljuk ! Halljuk!). Ez a sajtóügye! (Halljuk) Eléggé átalános volt-e már nálunk a műveltség azon foka, mely megkivántatik arra, hogy a sajtóügyben a bíráskodás juryre bízassák, mikor a törvény ez iránt meghozatott, nem akarom mérlegelni, tény az, hogy a törvény fennáll. Én azt tartom, alig lehetünk túlóvatosak a mi speciális viszonyaink között egy-egy újításnak a külföldről való behozatalában, de másfelől a már meglevő szabadelvű intézkedésektől hátrafelé lépni nem szeretek. De az is tény, hogy mind sűrűbben jelentkeznek a sajtóban a faj és felekezeti gyűlölség felizgatására, az egyéni becsületnek meghurczolására irányzott visszaélések (Úgy van! Úgy van!) és tény, hogy ezekkel szemben a mi esküdtszékeink eljárása gyarló. Segíteni kell a mételynek — melylyel helyes itélőtehetséggel megáldott népünk észjárása pár lelketlen izgató által meghonosíttatni szándékoltatik — forrását eldugni, ha azt nem akarjuk, hogy késő szemrehányás gyötörjön. (Helyeslés.) Itt nincs más mód, ha magát a törvényt módosítani nem akarjuk, amit pedig én részemről tenni nem szeretnék, mint hogy annak a fentebb jelzett esetekre vonatkozó intézkedéseit meghatározott időre, — amely alatt a baj remélhetőleg orvosolva lesz — felfüggesztve a törvényhozás s a rendes bíróságnak s a közigazghatóságnak ügykörébe utalja. (Helyeslés.) De már eddig is túl soká vettem önök figyelmét igénybe, nem akarok több tárgyat felvetni. (Halljuk! Halljuk!) úgyis hátra van még, hogy egy nekem sok lelki küzdelmet okozott körülményt adjak elő. (Halljuk! Halljuk!) Midőn e kerületből ezúttal már ötödször vettem a megtisztelő felszólítást, hogy vállaljam el a képviselői jelöltséget, készséggel tettem azt, és a legmélyebb hálával fogadtam önöknek megválasztatásomban kifejezést nyert újabb bizalom nyilvánítását. (Élénk éljenzés.) Majdnem egyidejűleg azonban Szeged sz. kir. város első kerülete is, anélkül, hogy a jelöltség elfogadása iránt előzetesen kérdést intézett volna hozzám, a köztünk kifejlett viszonynál fogva, mintegy önként érthetőnek tekintve azt — szintén megválasztott képviselőjének. Szívem mindkét irányba egyaránt vonz. Mellőzve, hogy családom — a levéltári adatok szerint — hajdan itthon volt e megyében is, tehát méltán úgy tekinthetem magam, mint e megyének is földjét, a rokonság és az őszinte vonzalom, a barátság évtizedes szálai fűznek önökhöz. (Élénk hoszszas éljenzés.) Szegeden, igaz, néhány évvel ezelőtt még idegen voltam. Majd az utolsó öt évben egy kenyeren, són éltem Szeged bátor népével ; vállvetve küzdöttünk, hogy visszaadjuk e derék várost önmagának és a hazának. Csoda-e, ha ily viszonyok közt azon aránylag rövid idő alatt is elszakíthatatlan szálakkal fűződtem e városhoz. E megyében, mely évszázadok óta lobogtatta a magyarság, a szabadelvűség zászlaját, e választókerületben consolidált helyes viszonyokat találtam, itt azoknak a föntartása volt a feladat, melyre minden adott alkalommal törekedtem is, — ezekből önként következik a fokozatos továbbfejlődés. Szegeden nagy munkát kezdettem én meg, amelynek befejezésére öt év igen rövid ; egy öt éve kezdett új élet új viszonyokat, új állapotokat szült, melyeknek consolidatiója még a jövő feladata. Még évtizedeken át az ottani viszonyoknak fontos gondozása kívántatik, hogy mindaz kifejlődjék, maradandóvá váljék, a minek bimbói ma a város újjászületésének tavaszán a legszebben fakadnak ; ezeket megóvni kell a késő fagyoktól, különben a méltán várható terebélyfa helyett, melynek sűrü lombjai védelme alatt gyarapodhatik a magyarság az alföldön, egy elcsenevikezett karó fog ott állani magának és másoknak csúfjára, terhére. Tagadhatatlanul a kölcsönös vonzalom mellett ennek érzete is közbejátszott ahhoz, midőn Szeged polgárai is megtiszteltek bizalmukkal. Ők némileg jövőjük garanciáját vélik abban látni, ha szerény egyéniségem a képviselői kötelék is fűzi hozzájuk. (Éljenzés.) Most itéljenek önök, tisztelt barátaim, ily viszonyok közt — a közérdek szemmeltartásával — szabad-e nekem a szegedi mandátumot visszanyusítani? Bizonyára az önök verdiktje is úgy fog hangzási, hogy nem. Fájdalommal teli kebellel válók meg ezúttal a választókerülettől, melynek annyira lekötelezettje vagyok; e fölötti fájdalmamamat csak az enyhíti egyfelől, hogy biztos vagyok benne, hogy a visszalépésem folytán megüresedett helyre az önök bizalma oly férfiút érmelend, ki ha képviselője lesz a kerület eddig általam tolmácsolt politikai irányának, akinél a kerület érdekei biztos kezekbe lesznek letéve, aki minden tekintetben díszére fog válni e kerületnek, másfelől, hogy meg vagyok győződve, hogy valamint én nem tartom magamat végkép elszakítottnak e megyétől és kerülettől, azért, mert a közérdek úgy hozza magával, hogy ma itt a képviselőségtől viszszalépek, de úgy tekintem magam továbbra is, mint e kerületnek hű fia, érdekeinek az országgyűlésen hű pártolója, akiben képviselő utódja mindig szövetségest találand, hogy e megye, a kerület közönsége. Önök tisztelt barátaira, továbbra sem fognak engem idegenül tekinteni, de megtartanak nagyra becsült barátságukban. Ezt kérve, ezt remélve, veszek most önöktől búcsút. (Élénk, hosszas éljenzés.) A beszéd végeztével Gerenday István a kerület és a megye nevében mély sajnálkozását fejezte ki Tisza Lajos gróf távozása felett; biztosítja őt a megye szeretetéről és ragaszkodásáról ezután is, és viszont kéri továbbra is pártfogását. Erre a választók szűnni nem akaró éljenzés közt szétoszottak. Délután 2 órakor Tisza tiszteletére 150 terítékű ebéd volt, melyen többek közt résztvettek: Haller Jenő gróf, Bethlen Gábor és Árpád grófok, Szilágyi Lajos alispán, Horváth Tholdi gróf, Horváth Gyula országgyűlési képviselő, Pekry Sándor, Kispál Sándor, Gál Domokos, Gyárfás Károly, Kovácsi Sándor miniszteri osztálytanácsos, stb. A felköszöntök sorát Tisza Lajos gr. nyitotta meg, a következőket mondván: „Ha elszakadt is a megyéhez kapcsoló köteléknek egy szála, van még sokkal több, mely őt e kerülethez fűzi; ha elszakadna mind, maradna okvetlen egy ragaszkodás az alkotmányos királyhoz.“ Élteti a legalkotmányosabb királyt, a királynét, a trónörököst, mint szintén az alkotmányos érzelmű utódot. A jelenvoltak lelkes éljenzés közt állva hallgatták Tisza szavait. Kinissy Mihály Tisza Lajosra mondott felköszöntőt, ki barátságát és támogatását, a megyének és kerületnek továbbra is felajánlja. Bethlen Gábor gróf, főispán szintén élteti Tiszát, remélvén, hogy a kerület továbbra is a szabadelvűpárt hive marad. Horváth Gyula Szilágyi alispánt, a megye első tisztviselőjét, mint a szabadelvüség rendithetlen hívét élteti. Ezután felköszöntőket mondottak : Kispál Sándor Horváth Gyulára, Fekete Bethlen főispánra, Kinizsy Mihály Haller Jenő grófot, mint párton kívülállót, és Horváth Gyula Tisza Kálmán miniszterelnököt élteté. Tisza Lajos gróf a megye és kerület szabadelvűpárti választóiért üríte poharát, remélvén, hogy távozta után is megmarad a zászló mellett. Gerenday versben köszönte fel a távozó képviselőt, a Tisza által elpusztított Szeged újjáteremtőjét. Horváth Gyula a megye egyetértésére mondott felköszöntőt. Szilágyi Lajos alispán a nagy rátörő ifjakra emelő poharát, mint a kik a körükben kifáradt véneket felváltják. Ezután a vendégek zajos éljenzése közt még számos felköszöntő mondatott. 3 és fél órakor a vendégsereg Tisza Lajos gróf éltetésével eloszlott, mely után Tisza Lajos gr. Haller Jenő gróf fogatán a sorfalat képező nagyssáray választok lelkes éljenzése közt Balázstelkére indult. MAGYAR POLGÁR, 209 be.) Külföld. A franczia-chinai háborúról ezeket jelentik : Beiére d’Isle tábornok, ki Tonkingban szept. 8-án vette át a főparancsnokságot, azt jelenti, hogy az egész országban mindenütt nyugalom uralkodik. A Párisban időző tengerészeti miniszter még mindig nem kapta meg China hadüzenetét, mely a Times szerint már elküldetett. Egyébiránt meglehet, hogy Ferry kapta meg, ámbár ez sem valószínű. Mihelyt China hivatalos hadüzenete megérkezik, Grévy Párisba jön, hogy a kamarákat összehívja. Egy