Magyar Polgár, 1885. július-december (19. évfolyam, 148-301. szám)

1885-10-18 / 240. szám

Tizenkilenczedik évfolyam. 240. szám. Kolozsvár, 1885. vasárnap, október 18. Előfizetési dijak: egisz évre................................16 frt. félévre......................................8 frt. Negyedévre..................................4 frt. Egy hóra ... ... 1 frt 60 kr Mindennapi elárusításra helyben, az elárusítóktól vagy a kiadóhivatalból elvive: Egy szám ára 5 kr Hirdetési dijak: Egy négyszög centiméternyi tér ára 3 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. — Nyilttér sora 26 krajczer. — SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL ;MAGYAR POLGÁRI KÖNYVNYOMDÁJA Belközéputcza 4. sz. Megjelenik mindennap, vasár- és ünnepnaapok kivételével. Használatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. KOLOZSVÁR OKTÓBER 17. Az 1886-iki budget. A pénzügyminiszter a képviselőház oct 15-iki ülésén terjeszte elő az 1886- iki államköltségvetést. Előttünk fekszik hát államháztartásunk jövő évi képe. A végeredmény nem sokban különbözik a f. évre előirányzott költségvetéstől, mert ez is, mint amaz, ötödfélmillió fölösleget tüntet fel a rendes állami háztartásban és kétszer akkora deficitet az összes kiadások és bevételek egybevetése után. Sőt a jövő évi budget annyiban még kedvezőtlenebbnek látszik, hogy a tavaly előirányzott tl,3 millió deficit helyett a mostani mérleg 14,8 millió deficittel záródik, daczára annak, hogy ebben 1,3 millióval kevesebb beruházás fordul elő. Ezen adatok azonban még nem engednek semmi irányban következtetést arra, hogy kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb-e államháztartásunk képe. Ha ezt tudni akarjuk, akkor kissé jobban be kell hatolnunk a költségvetés részleteibe és ekkor a következő főbb tételek érdemelnek figyelmet. Rendes állami háztartásunk mérlege a következő: 1886. 1885. Bevételek: 321 millió 313.5 millió Kiadások: 316.5 „ 308.7 „ Fölösleg: 4.5 „ 4.8 „ A rendes bevételek a múlt évhez viszonyítva tehát 7.4 millió frtnyi emelkedést tüntetnek fel. Ezen emelkedés a következő tételeknek köszönhető: a földadó, házadó, tőkekamatadó egyenként 300,000 írttal, a keresetadó 440,000, a gőzhajózási adó 500,000 írttal javult.Szeszadóból 1,x millió, dohányjövedékből 21/* millió frt többletet vár a miniszter; bélyegilletékekből 300,000, jogilletékből 504,000, vasművekből 234,000 frt többletet, s az államvasutak tiszta jövedelmét is egy fél millióval magasabban irányozta elő a miniszter. Ellenben jövedelem csökkenést a következő tételek mutatnak: nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adója 300,000 írttal, hadmentességi díj 200,000 írttal, állami pótadó 400,000, adó visszatérítési felosztás 1.1 millió, államjószágok 150,000, fémbányászat 147,000 írttal. Ezen összehasonlítás kétségtelenül mutatja, hogy a jelentékenyebb bevételi forrásoknál többletet remél a miniszter, s hogy a többiek csökkenése oly természetes okokra vezethető vissza, amelyek a pénzügyekre csak alárendelt jelentőségű befolyással lehetnek. Kétségtelen, hogy az előirányzott többletek tényleges alappal bírnak, s hogy tehát egészben véve a rendes bevételi források a múlthoz viszonyítva előnyösen fejlődtek, feltéve természetesen, hogy a számok nem fognak csak papiroson maradni. A pénzügyminiszternek minden bizonynyal nehéz helyzete volt a bevételek előirányzásánál, mert lehetetlen volt szem elől tévesztenie azt, hogy az ország mezőgazdasága súlyos viszonyok közé került a transatlanti verseny folytán, mely az árakat s tehát a gazdaközönség bevételét lenyomta. De ha ennek daczára is bevételi többletet irányozhatott elő, adóemelések nélkül, úgy ez azt mutatja, hogy állami és nemzeti életünk erőteljes fejlődésben van és a bevételek növekedése ezen fejlődésnek köszönhető. Azt például senki nem fogja tagadni, hogy a főváros területén az utóbbi évek folyamán oly adóobjektumok keletkeztek, az új építkezések, üzletek, stb. folytán, melyeket lehetetlen volt az előirányzatnál tekinteten kívül hagyni , mint a fővárosban, úgy a vidéki városokban is van emelkedés, mely kihat az adóbevételekre. Az emelkedés államháztartásunk bevételi részében bizonyára még tetemesebb leendett, ha a válságos közgazdasági helyzet nem jő közbe; Így azonban már azt is örvendetesnek kell tartanunk, hogy gr. Szapáry pénzügyminiszter 62 millióval nagyobb rendes bevételt irányozhatott elő 1886-ra, mint 85-re. Az a fejlődés, mely ekként államháztartásunk bevételi részében mutatkozik, logikai következetességgel a kiadásoknál is kifejezésre jut. És csakugyan az emelkedés itt még jelentékenyebb 7,7 millió frtot tesz. Érdemes lesz ezen nagyobb kiadások hovafordítását megvizsgálni. Államadósságokra 2.884.000 írttal többet kellene jövő évre kiadni, mint amennyi a f. évre előirányozva volt. Ez az a főtétel, amely improductív kiadásaink növekedését jelenti, azt mindenesetre le kell vonni a várható nagyobb bevételből, amelyet fentebb 62 millió írttal tüntettünk ki, de a többi nagyobb kiadások nem, vagy csak igen kis részben improduktív természetűek,s mint ilyen, legfeljebb még a nyugdíjaknak 300.000 írttal történt növekedése említhető, de a többi nagyobb kiadás productív természetű és meghozza gyümölcseit. Ilyen nevezetesen a belügyminisztérium részére előirányzott 640,000 frtnyi nagyobb szükséglet, mely főrészben közbiztonságúak javítására fordíttatik; ilyen továbbá a pénzügyminisztérium 977,000 forintnyi kiadási többlete, mely az adófelügyelet, és nyilvántartás javítására, az állandó kataszterre, fogyasztási adóbeszedésre, bélyeg, dohányjövedék, vasművek régió költségére fordíttatik. Ilyen a közmunka-miniszter 2.689.000 frt kiadási többlete, mely a posta, távirda, államvasutak, állami gépgyár s a vas- és aczélgyárak szükségletére lesz fordítandó. A földművelési minisztérium 900 ezer frtnyi többlete is jövedelmező befektetés főrésze selyemtermelésünk emelésére van szánva. A vallás- és közoktatási miniszter budgetje is emelkedett 282 ezer írttal, mely a tanintézetek botátstójára fordíttatik. Az igazságügy-miniszter pedig a bíróságok, ügyészségek és fegyintézetek érdekében igényel 565 ezer írttal nagyobb fedezetet. Mindezen kiadások közigazgatásunk, igazságszolgáltatásunk, közgazdaságunk és közművelődésünk javítása és emelése érdekében történnek. Amidőn tehát a kormány ily tetemes összegekkel képes az állami és nemzeti haladás érdekeinek többet áldozni anélkül, hogy a helyreállított egyensúlyt a rendes háztartási mérlegben megzavarná, s méghozzá oly időben, midőn a megnehezedett viszonyok súlyát az állam gazdasága érzi meg legerősebben , s midőn még ötödfél millió feleslegre is kilátás van, minden bizonynyal elismerést érdemel a kormány. A rendkívüli 14.8 millió frtnyi kiadási többlettel 21.7 millió frt beruházás, 10 millió adósságtörlesztés és 7.6 millió frt kamatbiztosítási előleg áll szemben, holott az állam csak 7 millió frt értékű államjavak eladását vette czélba. Meg lehetünk tehát rendkívüli budgetünkkel is elégedve. S meg vagyunk győződve, hogy Szapáry gr. exposéja szilárditólag fog hatni állami hitelünkre. ib. TÁRCZA: Az örmény királyság romjain. Valamint Kars, úgy a közel hozzá hatalmas romokban elterülő Ani városa is a pakraduni uralkodó házból származott királyok alatt amaz 111. Ásod, utóbbi II. Sémpád korában — létetett az örmény királyok székhelyévé Ani-ban, Nagy-Örményország utolsó fővárosában, melynek imposáns romjai ma is büszkén hirdetik a nemzet régi nagyságát és dicsőségét. Sempad király alatt nagyszerű épületek emeltettek, s a bástyákkal megerősített város oly töséges vala, miként méltán sorakozik nemcsak Elő-Ázsiának, de általában azon kornak legelső városai közé. A szép virágzásnak indult ifjú székvárost már 1030-ban a byzanti görögök foglalták el, s azoknak alig 20 éves uralma alatt történt, hogy a szeldsukok hadai elárasztván azt, ott iszonyú pusztítást vittek véghez; a műépítményeket szétrombolták, Alp-Arzlán lovas seregei végig lovagoltak a királyi palota csarnokain s a patriárchák gyönyörű székesegyházában vad barbárok lovai tanyáztak. A szeldsukoktól a georgiaiak, tőlük a mongol-tatároknak, magyar hazánkban is szomorú emlékezetű hordái, kik utjokban virágzó városokat és falvakat égettek föl s azoknak lakosságát könyörtelenül lemészárolták, foglalták el Áni városát is, lakosságának mintegy kétharmadát kiirtván. Két évig kalandoztak a XIII. század tatárjai Magyarországon és minő pusztaságot, mennyi romlást hagytak maguk után ; képzelhetni tehát, hogy mit művelhettek azok Örményországban, azon szerencsétlen földön, hol végkép megtelepedtek, s a hol maradékaikban máig is fenmaradtak, hogy mig az örmény nemz®tj lét korában Arraénia, mint a keresztény világnak Kelet felé messze előre tolt vadbástyája elég erős volt az Ázsia belsejéből kiáradó pogány népek rohamos elözönlésének ellentállni, — a minthogy ezen dicső hivatásának sok századon át, egész a végkimerülésig hősiesen meg is felelt, — addig Európa keresztény nemzetei, s azoknak közvetlen védbástyája, a magyar nemzet sem volt kitéve a keleti pogány népek támadásainak. Csak az egységes örmény nemzettest szétdúlása után következhetett be Magyarországon is a tatárjárás, a szakadatlan török háború s végül a mohácsi katasztrófa, a félhold félszázados kényuralmával. Hasonlókép csak az egykor hatalmas örmény trón felforgatása után törhetett a mohamedán invázió Byzanczra, mely maga is soká versenyzett az Örményország feletti uralom elnyerhetéséért. E rövid kitérés után tekintsük meg kissé közelebbről az örmény főváros romjait, a keleti népek egyik jeles ismertetőjének leírása nyomán. Ám romjai, több mint öt századon át, — mely a 14. század elején e várost, ért utolsó csapástól, a borzasztó földrengéstől napjainkig lefolyt, — meglehetősen, sőt szokatlanul ép állapotban maradtak fenn, s valóban inkább egy elhagyatott, mintsem elpusztított város képét nyújtják ma is. Első, mit az utazó megpillant, a kiemelkedő erődítvény, mely a mélyen alant zuhogva hömpölygő Arpatschal folyó partmeredélyeit szegélyezi. A bástya tornyok még mindig impozáns látványt nyújtanak, de a kapuk az omladékok által vannak mintegy eltorlaszolva. Csak a keleti kapun lehet bejutni a városba, a bástyák kettős falazata közt. Ezek közül az első számos örmény felirattal van még ellátva, melyeknek értelmét egy franczia arnemista Eugen Borénak, állítólag hat napi ott tartózkodása alatt sikerült megfejtenie. A nevezetes romváros egy sziklás félszigeten fekszik, s ennek hossztengelye északról délnek irányul, keleten az Arpatschai, nyugaton egy kopár sziklafal által határolva. Itt még néhány kőből épült kunyhót és földalatti lakást is találunk, melyekben a vidék mostani lakói, habár csekély számmal, meghúzták magukat, mintegy fészket rakván az ősi romok között. Ámiban leginkább csodálatot kelt fantastikus, tündérd látképének összbenyomása. Nagyszerű templommaradványok, pompás oszlopzatokkal, merészen ívezett kupolákkal és monumentális lépcsőzetekkel, terjedelmes paloták fekete-vörös-sárgára színezett koczkákkal kirakva; bástya-tornyok és őrhelyek, s mindez együttvéve, mintegy bűvös varázslat regeszerű alkotásaként tűnik elünkbe. Ániban még ma is — mint egy földfeletti Pompejiben — formaszerű utczákon halad végig az ember; itt egy palota ékes homlokzatára akadunk, amott végig hasadt portalejára valamely dómnak, melynek tátongó kupoláján át a ragyogó nap sugarai hatolnak be. Sőt, maguk a pakraduni királyi palota mozaik művei is elragadnak pompájuk s a színek üdesége által. A katakombákhoz hasonló sírhelyek pedig még oszlopzatokkal, s bejáratuknál művészi, ■stylszerti ornamentikával vannak ellátva; mert tudnunk kell, hogy az építészet már a legrégibb időkben virágzásban volt az örményeknél, kik a hellén műveltséget, saját nemzeti szellemük által módosítva, újonnan követték. S mind amaz előbb leírt nagyszerű maradványok fölött ma végig tombol a vihar, mely az Araratnak örök hóval fedett ormairól elindulva, befutja az örmény fensikot. A művészi kupolák alatt, pedig kénye-kedve szerint hűsöl a kurd rabló a maga prózaiságában, ha az örményországi legelőkön a forró nyári nap heve már tikkasztóvá válik. Ám romjai tanulságos adatokat szolgáltatnak és mély bepilantást engednek a középkori keresztény népek építészeti styljének ismeretébe; mi annál érdekesebb, különösen reánk magyar-örményekre nézve, mert mi hiteles történeti adataink és hagyományaink szerint épen az 1239. évben a mongol-tatárok által tűzzelvassal megtámadott és elpusztított Áni városából származunk. Ha jól tudom, most is van az erdélyi részekben oly örmény család, mely Anieczhi vagy Aniegdsi nevet viseli, mely egyenesen azt jelenti, hogy Aniból való. Ani város Nagy-Örményország középponti Ararat-tartományának hajdan úgynevezett Sirágh-megyéjében fekszik, s a hagyomány egykori lakóinak számát — mindenesetre nagyítva — egy millióra, templomainak számát pedig ezeregyre teszi, melyekben igen régi és becses kéziratokat őriztek. De ezek után méltán kérdheti az olvasó: mily történeti események okozták tehát tulajdonképen és közvetlenül az örmény állam bukását, az örmény királyi trón végleges felforgatását, melyből öt századon át nem bírt felépülni. Hogy e kérdésre válaszolhassak, a keresztes háborúk történetére kell kitérnem — amint azt Lukácsnál is előadva találom. A keresztes hadjárat alkalmával a XI. és rá következett két században az örmények, kik azon időben az ázsiai keresztény népek közül egyedül birtak önálló királysággal, a nyugati keresztényeket testvéreik gyanánt fogadták s Jeruzsálem és a Szentföld elfoglalásában fegyveres erővel, élelemmel, szálítással és mindennemű hadi szerekkel segítették. A fegyverek szerencséje azonban utóbb megváltozván, a keresztények a Szentföldet odahagyni kényteleníttettek; a keresztények szövetségesei, az örmények, pedig magukra maradtak, szemközt a keresztényeknek nyújtott segélyért, halálos ellenségeikkel, a különböző mohamedán népekkel. A háború súlyát, mely most egyedül reájuk nehezedett, megfosztva minden külsegélytől, sokáig hordozni nem birhatták, hanem a vesztükre esküdt, ugyanazon egy időben és egy értelemben különböző oldalról országukba vonMikor 1876-ban az a nagy tűzvész elpusztított Kolozsvár városában talán tizenkét utczát, nagy volt a rémület minden irányban. Ha valaki gyertyát gyújtott estve szobájában s a szomszéd az ablakon benézve látta a gyufa lángját önkénytelenül felkiáltott: „Tűz van! Tűz van! És igy tartott hetekig és hetekig, mindennap allarmirozva volt a közönség tízszer is, mert itt is ott is füstölt egyegy szemétdomb; a közönség okvetlenül tüzet óhajtott látni, mert állandóan a tűzre gondolt, azzal foglalkozott, így vagyunk a forradalmi hangulattal is ma. A Tribuna és a Gazetta állandóan leszámolási tényeket említett. Kilátásba helyezett valami rendkívülit, és ez a rendkívüli bekövetkezett az irredenta kiáltványában. A lőpor nem sült el és a leszámolás helyett lett egy fiasco. Mindenesetre nagy merénylet volt ez, melynek talaját sokan előkészítették, s melynek sok elégületlen ügyben és karban támogatója volt és van jelenleg is. A dolog azonban korántsem oly természetű, hogy félni lehessen a legcsekélyebb zavargástól is. Annak a beözönlő híreknek semmiféle komoly alapjuk nincs. Sokat járó ember vagyok Például Alsó-Járában a múltkor a korcsma előtt két román atyafi között tett arab perzsa, török s tatár népek sokaságától a szó teljes értelmében elnyomattak, ősi hazájuk minden irányban feldulatott, a lakosok kor- és nem-különbség nélkül halomra ösettek, vérpatakok, lángba borult és hamuvá égetett városok és falvak jelölték az utat, melyen a barbárok haladtak. S mint íróink egyike, költőileg megjegyzi: „a forgószél felkapta az örmény nemzet hamvait és szétszórta a világ egyik végétől a másikig. A megdőlt hatalom szétszórt hamvának egy részét képezzük mi magyar örmények is!“ ... Az előadott események tragikai zárjelenete VI. (Luszinián) Leon, az örmények nemesbekbla, de szerencsétlen és utolsó királya alatt, a tizennegyedik század vége felé következett be. Örményország fölött tudvalevőleg négy nemzeti dynastia uralkodott, u. m. a hajkán, árságuni-, pákráciuni- és rupeniánkhcsalád. Az 1342. évben elhalt V. Leon királyija, kihalván a negyedik uralkodóház, a vele leány ágon rokon 111. Konstantin választatott királyija, kit fivére: Guidó, utóbb IV. Konstantin követett az örmény trónon; ennek halála után pedig a pápa ajánlatára megválasztott VI. Leon következett. Leon uralkodása alatt az egyptomi szultán seregei az országba törvén, a király a velük vívott makacs harczok után végre maga is megsebesült és nejével, valamint egyetlen leányával együtt az ellenség fogságába került (1375. évben). Az ő nevével bezárult örményország királyainak hosszú sorozata. Az utolsó örmény király hét évi fogságából, János, Castilia királyának közbenjárására kiszabadulván, úgy Francziaországból, mint Angliából is még egy utolsó kísérletet ten szerencsétlen országának és népének megmentésére, de sikertelenül, s ő 1393. nov. 22-én Párisban befejezvén szomorú életét, ugyanott a A miniszterelnök jubileuma. Az országgyűlési szabadelvűpárt csütörtöki értekezletét Vizsolyi elnök megnyitván, előadja, hogy folyó évi maárczius hój án a szabadelvűpárt elhatározta, hogy a párt vezérének miniszterelnöksége tizedik évfordulóját megünnepelendi. Ezen ünnepélyes megemlékezés előkészítésére a főrendi és a képviselőház rokonérzelmű tagjaiból bizottságot küldött ki. E megbízatásból kifolyólag a párt tagjainak szünidőkre való távozása előtt bejelentendőnek tartotta, hogy az említett bizottság az ünnepély megtartására I. évi november hó 29-ik napját tűzte ki, továbbá, hogy ez évforduló emlékére a határozott" számú s nem sokszorosítandó aranyérmeken kívül a pártnak, valamint a nagyközönségnek a párthoz tartozó tagjai számára ezüst- és bronzérmek veretéséről is gondoskodva van. Ezenkívül a párt legbensőbb érzetének kifejtéséül, az ünnepelt férfiú múltjának és jellemének emlékeit a bizottság képekben is megörökítendőnek határozta. A bizottságnak az ünnepélyre vonatkozó más megállapodása annak idejében a párt tudomására fog hozatni. Az elnöknek e jelentését az értekezlet élénk helyesléssel és éljenzéssel fogadta. Matlekovics Sándor államtitkár lemondásáról újabban azt írják, hogy az államtitkár lemondási szándéka ma is fennáll, s hogy nemsokára megválik állásától. Nem tudható ugyan, hogy az elhatározásra mi bízta e kitűnő főtisztviselet, de azt hisszük, kormányunk módját fogja találni, hogy e szándékáról lebeszélje. Igen fontos államérdekek kívánják, hogy az államtitkár állásának továbbra is megnyeressék. Osztrák reichsrath. Az urak háza csütörtökön tárgyalta a felirati javaslatot. Hübner ajánlotta a többség javaslatát. Az általános vitában részt vettek: Unger, Masner, Beleredi, Schmerlig, Taaffs miniszterelnök, Thun Leos végül a többség felirati javaslata fogadtatott el minden szavazattal 22 ellen. Taaffe az ellenzék részéről felhozottakra ezt válaszolta: Igaz, hogy a kormánynak nincs részleges programmja, mert a viszonyok Ausztriában mások és bonyolultabbak, mint más országokban, de van programmja a kormánynak, amint azt az 1879 és 1885-ki trónbeszédek is bizonyítják. Ki kell vetkőztetni a német államnyelv kérdését, nemzetiségi jellegéből, és itt a kormány a czélszerűség szempontját tartja, a legfontosabbnak. A kormányelnök végül arra figyelmeztette a balpártot, hogy a kormány teljes tudatában van annak, meddig mehet, meddig menjen és meddig szabad mennie! Egy szerb nyilatkozat A nemzetközi választott bíróságügyi és béketársulat londoni végrehajtó bizottsága a Balkán-félsziget békéjének fentartása érdekében Mijatovics londoni szerb követhez fordult. Erre Mijatovics hosszú beszédben felelt, melyben a többek közt ezeket írja: „A berlini szerződés Szerbiát három részre osztotta: egy független államra (szerb királyság), egy részre, mely osztrák igazgatás alá helyeztetett (Bosznia és Herczegovina) s egy maradékra a törökök közvetlen uralma alatt ( Szerbia és Macedónia egy része). Ezenkívül egy nagy, szerbek által lakott kerület Bulgária fejedelemséghez osztatott. Mióta a szerbek a királyságban a függetlenség és polgárosodás élvezetét megkóstolták, természetesen, azt óhajtjuk, hogy török uralom alatti testvéreink osztozzanak velük a szabadság áldásaiban. Miután immár a bolgárok egyesülése bekövetkezett, mi a berlini szerződés alkotta sulyegyent komolyan fenyegeti, a szerbek a királyságban erkölcsi és politikai okokból feljogosítva érzik magukat a sulyegyen visszaállítását akként követelni, hogy legalább egy része a szerb népnek, mely a királyságon kívül áll, vele egyesittessék. Ha ez békés utón történhetik, ennek mi annál inkább örvendeni fogunk s készek vagyunk a kitűzött czéllal megegyező minden feltételbe beleegyezni. De ha ez békés utón nem történhetik, úgy azt hiszem, hogy kötelességünknek kell tekintenünk királyságunk békéjét, függetlenségét, sőt lételét is kockára tenni, hogy lelkiismeretünket megnyugtassuk azzal, hogy minden lehetőt megtettünk testvéreink ügyéért.“ Legyünk óvatosak!