Kolozsvár, 1886. december - 1887. június (1. évfolyam, 1-151. szám)

1887-01-13 / 15. szám

l-ső évfolyam. 1887. 15. szám. FŐTÉR 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA Megjelenik a lap minden nap, a vasár- és ünnepnapok kivéte­lével. Névtelenül beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek. Kolozsvár, csütörtök, január 13. Kiadóhivatal: BELKÖZÉP-UTC­A 4 SZÁM ELŐFIZETÉSI DÍJAK: Egész évre............................16 frt ...................................8 frt. Negyedévre..............................4 frt Egy hóra .......................1 frt 50 . Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: Egy □ centiméternyi tér ára 4 kr. Gyá­­rosok, kereskedők és iparosok árkedvez­ményben részesülnek. Bélyegilleték min­den hirdetés után 30 kr. Nyilt tér sora 25 kr.­­ A NAP ESEMÉNYE: A nap eseménye azon beszéd, me­lyet Bismarck herczeg a német birodal­mi gyűlésen mondott, a katonai javaslat tárgyalásánál. A német kanczellár sok őszinteség­gel és igen érdekesen nyilatkozott a ke­leti helyzetről és Németország viszonyá­ról a bolgár ügyhöz. Kijelente, hogy Németország benső viszonyban él az osztrák-magyar monar­chiával és Oroszországgal. Hozzátette, hogy Németországnak nincs mit tartania Orosz­országtól és hogy e hatalommal a német birodalom nem fog összetűzni Bulgária miatt. Bismarck herczeg konstatálta to­vábbá, hogy Ausztria-Magyarország és Oroszország közt vannak ugyan ellenté­tes érdekek, de a berlini kormány igye­kezett, hogy szembeszállva mindkét ország sajtójával s az egyiknek parlamentje ál­tal táplált izgatottsággal, szószólója le­gyen a béke megóvásának. Ez annak a veleje, a­mit Bismarck hereczeg a hármas „szövetség“-re s a ke­leti ügyre vonatkozólag mondott. És ez bizony elég világos, elég érthető beszéd. Bismarck nyilatkozatai általánosság­ban bé­kés h­angu­lat keltésére vannak hivatva. Hanem a­ki netalán abban reményke­dett, hogy a német birodalom a legtelje­sebb solidaritásban van azon követelésekre nézve, melyek a keleti ügyben osztrák­magyar részről nyilvánittattak, — annak a rózsás reményeit Bismarck herczeg ki­jelentései a legalaposabban szétoszlatják. Németország nem fog összetűzni a bolgár kérdés miatt Oroszországgal, ezt mondja kategorice a kanczellár és e nyilatkozat annyira csak egy­értelmű, annyira vilá­gos, hogy e mögött semmi hátsó gondo­latot nem lehet fölfedezni. Úgy kell ven­ni, szó szerint, a­mint elmondva van, így kell venni annak a kinyilatkoztatását is, hogy Németország minden benső érde­keltség, minden kötelezettség nélkül, csu­pán a békéltető szerepét játszta az osztrák-magyar és orosz kormányok közt. Hogy ebbeli szereplése eredménynyel járt-e, avagy kecsegtet-e a kedvező eredmény kilátásaival,­­ arról a kanczellár nem beszél. De nem tudja megállani, hogy ismert modorában, bizonyos lecrkéztetés hangján ne szóljon az osztrák-magyar és orosz sajtóról, delegácziónkról és a ma­gyar képviselőházról, mint a melyek izga­tottságot tápláltak s ezzel Németország­nak szembe kellett szállania. Sajnáljuk nagyon, hogy mindazok­nak a fényes haditervei, kik osztrák-ma­­gyar-német közös eljárásról álmodoztak Oroszország ellenében,­­ már most egy­­től-egyig szótromboltattak. De örvendünk másfelől nagyon, hogy Bismarck herczeg szavai félreérthetlenül bizonyítják, hogy azon eredményeket, melyek a bolgár ügy­ben eddig elérettek, csak önmagunk­nak k­öszön­he­tjük. Az apressio, mely elől Oroszország eddig ele többször meg­hátrálni kényszerült, egyedül az osz­trák-magyar monarchiától telt ki. És a­mikor Oroszország egyben-másban kénytelen volt engedni, majdnem fékvesz­­tettnek látszott indulatokat kénytelen volt megfékezni, — ezen sikerek kizárólag Ausztria-Magyarország súlya, tekintélye és erélyessége által értettek el. Németország csak békéltető volt, nem pedig solidáris eljárásra kötelezett szövetséges. A mi Oroszországot mosta­­nig erős nyomás alatt tartó, az a mi monarchiánk akarata és ellentállása volt, nem pedig egyszerre k­ét nagyhatalom erkölcsi és anyagi ereje, a­mint sokan hitték. Bismarck — közönséges kifejezés­sel élve — nem hogy egy követ fújt vol­na velünk, de még haragszik is sajtónk­ra és parlamentünkre, hogy a bolgár kér­désben exponálták magukat és Német­ország békéltetési törekvését ekként ne­hezítették. És így lesz aztán nyilvánva­lóvá, hogy — a leérkéztetéstől meg­kímélt — külügyi kormányunk keleti politikájában, nézetnyilvánításaiban ön­állóan járt el. Oroszország csupán elő­lünk koncentrálódott hátrafelé azzal a muszkasággal, melybe a bolgár kérdés el­intézésénél olyan passióval fogott. Ez a tanúsága van Bismarck herczeg beszédének, mely ekkép arra szolgál, hogy tetemesen növelje önérzetünket,a bizalmunkat a monarchia erejében és el­ismerésünket az osztrák-magyar külügyi kormány iránt, mely Németország tény­leges támogatásának reménye nélkül is, egész súlyát latba vetette az északi óriás ellenében, a­ki — bár kétségkívül volt tudomása monarchiánk ilyetén izo­láltságáról — ellentállását mindeddig a kenyértörésig nem vitte, sőt nem egy konkrét esetben visszavonult az osztrák­magyar pressió elől. E szerint reánk nézve a nap fon­tos eseménye: Bismarck herczeg beszé­de, nemcsak nem kedvezőtlen, de a legelő­nyösebb színbe helyezi monarchiánk ön­állóan érvényesített befolyását a keleti ügyben, és ha hozzávesszük azt, hogy sem Bismarck herczeg beszéde, sem egyálta­lán Németországnak konstatált passiv magatartása e kérdésnél (a­mely maga­tartást a franczia részről fenyegető tá­madás teljesen indokolja) — nem alterálja a kitűnő szövetséges viszonyt, melyben a német birodalommal élünk, egészben megnyugtató következtetéseket vonha­tunk le magunkra nézve a kanczellár nyilatkozataiból. * * * A „KOLOZSVÁR" TÁRCZÁJA. F­Ü­S­T.*­ ABONTI ÁRPÁDTÓL. II. Az apa másnap délután levétette a czé­­dulát kapujáról, melyen „kiadó szállás“-t hir­detett. A kerti ház szobájába Ferencz költö­zött be. És mikor az öreg úr megmutogatván ott mindent, visszatérült a belső házba, a­hol a nagyasszony volt, meg Vera tettvett az aszta­lon, fejét rázta, fűtt s mutatta mindenképen, hogy igen elégedetlen. A nagyasszonyra nézett, majd Verára, aztán a pamutkerékre, s végül kitört. — Az az ember bolond! — Mi baja apa ? Az a bajom, hogy bolondokat mon­dott nekem. De miket, de hogy! Ez a város tele gazemberrel. Hogy konczot lesnek itt, mind konczot lesnek itt; hogy őt leverték, mert esze van, hogy nem engedik kimászni a sárból, hogy rágalmazzák, kisebbítik, üldözik, gyaláz­­zák, kínozzák, horrendum dicta. . . De ő meg­mutatja, de birokra megy s kiverekszik oly magas helyet, a­honnan — mondta — ezt a si­lány, rongyos nagy várost lenézi majd, megve­ti majd . . . horrendum ! No Klára no, mit mon­dasz ehhez? Mit ehhez Klára? Semmit apa, — felelte a nagyasszony. — Ferencz fiatal ember, előzi költe­ményeket 1. lapunk 8. 9. 10. De apa morgott. Ha fiatal ember is, ha ilyen-olyan adta lánczos dobogós, miket beszél. Aztán vállal vont, ingatta az ősz fejét, s azt mondta csendesen: — Az igaz, hogy szépen beszél. A gombolyag leesett. Vera utána nyúlt. Apó ránézett s igen pirosnak találta Verát. A lehajlástól bizonyosan. A kis kerti házban pedig Ferencz délig kalapált, s húzogatta erre arra a bútorokat. Ak­kor elment hazulról, s csak estefelé került visz­­sza. A család a kertben volt. Észrevétlen akart szobájába térni, de az öreg úr meglátta. — Immár elrendezkedett valahogy? — Igen, uram. — S meg van elégedve? — Nekem kevés kell. A nagyasszony odahajolt Verához, s fi­gyelmeztette, hogy nézze csak, milyen rossz­kedvű ez az ember, mindjárt a második napon. — A városban járt? — Körülnéztem. Ferencz a kinált székre ült s szivart so­dort. Néhány hónapja, hogy hazamentem innen. Kiváncsi voltam, vájjon változott-e va­lami azóta, de nem változott. Az emberek most is olyanok, mint akkor, s a gazember most is csak gazember. —— Vannak ám jók is, öcsém uram. — Nagyon kevesen v­a­g­y­u­n­k, — felelte fanyarul Ferencz. — Ej,­ej, édes uram, — szólt közbe a nagyasszony, — épen úgy beszél, mintha isten tudja miféle rossz emberek között élt volna. Az ifjúság joga az öröm, nem a bánat. — Én nem vagyok fiatal. — Hohó ! na . .. . — s a nagyasszony szelíden integetett. — Azt hittem, hogy a hu­szonöt év fiatalság. Ferencz ideges mozdulatot tett. — Attól függ, ki érzi annak. Én öreg­ségnek érzem a huszonöt évet. — Akkor ritka és furcsa kivétel volna. — Az vagyok . . . Vera nem nézett fel. Maga elé vonta a hímző­rámát, s nyugodtan folytatta a munkát, míg a nagyasszony most már különös érdek­lődéssel vette szemügyre Ferenczet. Ez az em­ber csakugyan nem közönséges. Sugár és erő­teljes s az arcza határozottan szép. Nem szé­­gyelné, ha fia volna. Miod nagyobb figyelem­mel hallgatta, a­miket mondott. — Furcsa vagyok. Még senki sem tudott sokáig elszenvedni. Hízelegni nem akarok, pe­dig tudom, hogy ez ostobaság. A világ tömjé­­nezést követel, különben minden ember össze­­röffen egy ellen, ha az felül talál emelkedni kö­zülök egy fejjel, hogy megkurtítsák egy fejjel és magukhoz rántsák a pocsolyába.­Tudom ezt. Velem tették ezt . . . Megrázta a fejét s ingerülten szólt: — Azt hiszik, hogy fiatal vagyok és ta­pasztalatlan? Ne higgyék. Ősz hajú ember sok olyan megy el mellettem, a­kit gyermeknek lá­tok magam mellett, ha összehasonlítom életét az én életemmel, melynek utolsó öt éve felér sok megőszült nyár­polgár ötven esztendejével. Mert a lélek vénsége határoz. Az én lelkem : vén, fás, unalmas, Eh! Ha gyáva akarnék lenni, s bizony nem jöttem volna ide a városba vissza, hanem falun maradva, beálltam volna paraszt­nak. Kerülném az embereket, s az erdőn a va­dakkal beszélnék. Vera mélyebben hajolt a himzőráma fölé. Az öreg úr elmosolyodott s Verára nézett fi­gyelve, Ferencznek csak azt felelte, hogy túloz. — Nem, uram, csak a hígeszű túloz és a gyáva. A valót mondom, ne értsen félre. Én jól tudom, hogy mindaz, a­mit mondottam, ön­nek hihetetlen, de ennek az az oka, hogy nyu­galmas, boldog élete volt. Az én életem csupa hányattatás. Önben valószínűleg mindig volt annyi jóság, hogy az összeütközéseket ki tud­ta kerülni, s azért szerették az emberek és im nyugalma van a világban, hanem nincs és nem volt jóság. Volt düh és elkeseredés. Kerestem az összeütközéseket, a miért meggyűlöltek és nem engedtek nyugodni. Ismét és ismét fel­zaklattak és én ismét felvettem a harczot. Nem fogadtam el kegyelmet és nem kegyel­meztem. — Az istenért, édes uram! — fede­zett a nagyasszony, — ne hívja maga ellen az eget! Ferencz, mintha felocsúdott volna,bizony­talan nézéssel tekintett föl. — Legyen nyugodt, — mormogta — az ég nem tud rólam. . . Gyorsan felállt s elnevette magát és ez a nevetés túlságosan jókedvű volt. — Sok mindent összefecsegtem. Mind ko­média. Valamikor színésznek készültem. Ese­dezem, ne higyjenek semmit abból, a­mit mon­dottam, mert nem igaz abból egyetlen betű sem. . . . Meghajtotta magát s odahagyta a csa­ládot. Az öreg úr utána nézett. — Nos, mit mondtam? — Hagyja el apa — felelte a nagyas­s­szony s szelíden a vállára ütött, — maga sem volt különb, csakhogy nyugodtabb. Az bizo­nyos csak, hogy ilyen lakónk még nem volt. — Nem. Nem. De várok, lássam. Foglal­kozni akarok e fiatal emberrel. — Ügyelje, apa. Tudja, most el van ke­seredve a gyász miatt, bizonyosan azért mon­dott olyanokat. Nem ítélem meg érte. A nagyasszony ezzel elhagyta a kertet. Nemsokára az apó is szobája felé tartott s Vera egyedül maradt. Lehajtotta szép fejét és nézte, mint re­zegnek aranyos sugárok át az orgonabokor lombján. Pillangó röpkéd szagos violákon, ró­zsán, szerény, szegény boglárkán s fennebb a kerti pad lábánál hangyák sürögnek. Kicsiny kék szitakötő ing a keskeny li­liom-levélen. Emelgeti az átlátszó szárnyacskáit, örül a sugárnak és az életnek és száll és sze­ret . . . szeret. . .. Megvesztegető illatok lebbeznek valahon­nan. Füvek összehajolnak, virágok csalogatják a lepkét, s minden kaczér, vidám és enge­dékeny. Benn a belső házban pedig ezt kérdezte feleségétől az öreg ur: — Miért sir Vera? (Folyt. köv.) (Kolozsvár, jan. 13.) Lönhart püspök levele. Lapunk más helyén közöljük Lönhart Ferencz­­ excellencziájának az E. M. K. E. tegnapi választmányi ülésén bemutatott, de jelentéstétel­re azonnal az illető albizottsághoz áttett válaszát. Midőn ez iratot egész terjedelmében közreadjuk, tesszük ezt avval a tisztelettel, a­mely a levél íróját, megilleti s avval a komolysággal, a­me­lyet egy nagy és hazafias egyház ille­tékes kép­viselőjének szava oly fontos ügyben parancsol, mint közművelődési egyletünk. Megnyugvással értjük­ e levélből, hogy 8 exciája a véghatáro­­zatot „autonomicus állása és jogánál fogva“ az erdélyi katholikus Statusnak tartja fönn s mint előre is meg voltunk győződve felőle, jól esik olvasnunk a hazafias nyilatkozatot, melylyel az emelkedett lelk­ű főpásztor az egyesület czélját magáévá teszi Semmi kétség, hogy az E. M. K. E. választmánya a levél végahajának egész terjedelmében eleget fog tenni, s részünkről csak azt az egyetlen megjegyzést koc­káztatjuk, hogy a­midőn az egylet ily jelentékeny mérté­kű segélyeket bocsát az egyházak rendelkezé­sére, viszont az Egyházaktól méltán megvár­hatja, hogy az aránylag oly csekély 11/a°/g-nyi s a befektetett tőkék visszahelyezésére szolgáló összegeket saját erejükön hozzák a közös szent ügy oltárára. (Budapest, jan. 11.) Baross Gábor köz­lekedési miniszter, mihelyt a körülmények en­gedik, körútra indul az országban, hogy egy­részt a minisztérium ügykörébe tartozó na­gyobb munkálatokat, másrészt a különböző hatóságok és hivatalok tevékenységét közvet­­lenül a helyszínen megtekintse. A miniszter el­ső­sorban a nemrég újjászervezett államvasúti üzletigazgatóságok működéséről óhajt szemé­lyes meggyőződést szerezni. Megemlítjük, hogy a közlekedési államtitkárság betöltése hosszabb időre, valószínűleg a választások utánra, ha­lasztatott el. Lönhart püspök levele: 4472—1887 Az erdélyrészi magyar közművelődési egylet tekintetes választmányának Kolozsvártt. Mult évi november 28-án 3795. számmal jegyzett átiratomban volt szerencsém az erdély­­részi magyar közművelődési egyesület tisztelt választmányi igazgatóságának azon kath. egy­házaknak, iskoláknak, tanítói állomásoknak jegyzékét bemutatni, melyek az erdélyi püspö­ki megyében vallási és magyar nemzeti köz­művelődési érdekek tekintetéből hatályos se­­gélyzést igényelnek. Ezen jegyzéket jelentékenyen lehetne ,és kellene is kibővítni és én örömmel tenném is azt, ha általában reményem lenne ahoz, hogy a feltüntetett és még bő mértékben feltüntet­hető szükségleteknek azonnali kielégítéséhez a megkívánt,ató fedezetet a legrövidebb idő alatt meg lehetne találni. Azonban e reményt sem a magyar köz­művelődési egyesület, sem az erdélyi püspöki megyének meglevő pénzalapjában fel nem ta­lálom. Nem a közművelődési egyesület pénzalap­jában, mely ez idő szerint, bár hálával kell el­ismerni, hogy a hazafias érzület annak létre­hozásában nagy dolgokat művelt, mégis sokkal szerényebb évi jövedelmet mutat fel, mintsem azzal az innen is, onnan is bejelentett minden szükségletet azonnal fedezni lehetne. Vélemé­nyem szerint a szükségletek fedezésére bizo­nyos sorrendet kellene megállapítani és minden irányban méltányosságot gyakorolni, nehogy egyrészről féltékeny­kedések és panaszok támad­hassanak, másrészről pedig maga az alap tel­jesen kimerüljön és a felmerülhető sürgősb igényeknek kielégítésére képtelenné váljék. Nem az erdélyi kath. pénzalapokban, me­lyek az erdélyi kath. igazgató tanács kezelése alatt állanak, és a­melyekre nézve nyilatkozni autonom­ikus állása és jogánál fogva maga az erdélyi kath. status van hivatva. Nem lehet szándékomban a kath. status véleményes nyilat­kozatát praeoccupálni; mindazonáltal azon sok évi tapasztalatomnak kell sajnálattal kifejezést adnom, hogy katholikus közalapjaink azon kul­turális czéloknak fedezésére sem elegendők, melyeknek előmozdítására az alapítóknak ha­tározottan kifejezett akarata és szándéka sze­rint hivatva vannak. Részemről átlátom ugyan, hogy az álta­lam benyújtandó oly ajánlattétel által, min­t főtisztelendő Szász Domokos úr az igen tisz­telt ev. református státus nevében tett, a fel­­jelzett iratomban részletezett kath. culturális szükségleteink hatályos és czélhoz hamarább vezető fedezetet találnának; azonban erdélyi kath. pénzalapjaink szerény állása annál in­kább visszatart hasonló ajánlat tételétől, mert ha kath pénzalapjaink öt százalék jövedelme­zőséggel sem képesek mindazt kellően fedezni, minek fedezésére hivatva vannak, miként re­­ménylhetném, hogy azt tehetni fogják, ha a fel­ajánlandó százezerek után a közművelődési egy­let szívességéből 30 év alatt fizetendő 5°/0-ból 11/a/0/o-ot a tőke restaurálására kelletvén fordí­tani, csak 3­1 százalék jutna a kst­. alapítók által meghatározott c­élok fedezésére ? Midőn az előadottokat a magyar közmű­velődési egyesület mélyen tisztelt választmá­nyának figyelmébe, vonatkozással 1886. deczem­­ber 27 én 1511. számmal jegyzett és általam folyó hó 4-én tisztelt felhívásra ajánlani szeren­csém van, legyen szabad azon tiszteletteljes ké­résemnek kifejezést adni: 1. hogy tudomásul venni méltóztassék, hogy a kath. anyaszentegyház, mely a nemzetet nevelte és annak erdélyi püspök­ei buzgóságuk munkásságuk és áldozataik által az édes ma­gyar haza és nemzet culturális érdekeit min­dig méltányosan előmozdítani meg nem szűn­tek , áldott nyomdokaikat követni én is köte­lességemnek ismerem, hogy én is elmondhas­sam egykoron : „Szent hazám, megfizettem mind mivel tartozom“; 2. hogy a magyar közművelődési egyesü­let részéről meghatározandó és kiutalványo­zandó segélyezéseknél az erdélyi kath. hívek­nek általam részletezett közművelődési szükség­leteit figyelembe venni és ez által kath. híve­im megnyugtatását biztosítani méltóztatik. Fogadja a mélyen tisztelt választmány ha­zafias tiszteletemnek őszinte kifejezését. Károly-Fehérvártt, 1886. január 6-án. LÖNHART FERENCZ, erdélyi püspök (Budapest, jan. 12.) A Romániával f­olyó vámtárgyal­ásokra nézve Bécsből ezeket jelentik: A román kormánynak a mi részünkről nem adatott meg a teljes vámmen­tesség a gabnára és marhára nézve, a minthogy az Románia részéről nem is kivántatott. Az előterjesztett szerződési tarifa értelmében a gab­­naneműekre a szerb kereskedelmi szerződésben megkötött vámtételek, u. m. árpára, zabra, ten­gerire, rozsra 25 kr, búzára, tönkölyre, kétsze­resre és kölesre, 25 kr és azonkívül az állat­egészségügyi conventió értelmében behozatalra bocsátott hizlalt szarvasmarhára megfelelő vám­tétel lenne megállapítandó. A sertés behozatala, kormányunk javaslata értelmében, a szerb be­hozatali vámnak megfelelő vámtételhez és bi­zonyos állategészség rendőri feltételekhez lenne kötve. Román dolgok: Románia, Szerbia, Bulgária köz­ti védő és támadó szövetség kötéséről szállong­nak hírek. A „Telegraphul“ leghatározottabban ki­jelenti, hogy e hir alaptalan, s egyszersmind dementálja azon Ghitescu volt román tiszt által Ruscsukban terjesztett ama hírt is, mintha a román király részéről legközelebb küldöttség érkeznék Bulgáriába. Bizonyos azonban az, hogy Romániában tartózkodó bolgár emigránsok po­litikai complotot szőttek a jelenlegi bolgár kor­mány megbuktatására. A forradalmi moz­galom a görög karácsony idejére volt előkészítve, tehát a napokban tört volna ki. Azonban ez összeesküvés teljesen pa­­ralysáltatott. A mozgalmat — úgy látszik — Benderoff és Zararoff, a bulgáriai ösz­­szeesküvők fejei, csinálták, kik Oroszor­szágból érkezve, jelenleg Bukarestben

Next