Kolozsvár, 1886. december - 1887. június (1. évfolyam, 1-151. szám)
1887-01-13 / 15. szám
l-ső évfolyam. 1887. 15. szám. FŐTÉR 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA Megjelenik a lap minden nap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Névtelenül beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. Kolozsvár, csütörtök, január 13. Kiadóhivatal: BELKÖZÉP-UTCA 4 SZÁM ELŐFIZETÉSI DÍJAK: Egész évre............................16 frt ...................................8 frt. Negyedévre..............................4 frt Egy hóra .......................1 frt 50 . Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: Egy □ centiméternyi tér ára 4 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyilt tér sora 25 kr. A NAP ESEMÉNYE: A nap eseménye azon beszéd, melyet Bismarck herczeg a német birodalmi gyűlésen mondott, a katonai javaslat tárgyalásánál. A német kanczellár sok őszinteséggel és igen érdekesen nyilatkozott a keleti helyzetről és Németország viszonyáról a bolgár ügyhöz. Kijelente, hogy Németország benső viszonyban él az osztrák-magyar monarchiával és Oroszországgal. Hozzátette, hogy Németországnak nincs mit tartania Oroszországtól és hogy e hatalommal a német birodalom nem fog összetűzni Bulgária miatt. Bismarck herczeg konstatálta továbbá, hogy Ausztria-Magyarország és Oroszország közt vannak ugyan ellentétes érdekek, de a berlini kormány igyekezett, hogy szembeszállva mindkét ország sajtójával s az egyiknek parlamentje által táplált izgatottsággal, szószólója legyen a béke megóvásának. Ez annak a veleje, amit Bismarck hereczeg a hármas „szövetség“-re s a keleti ügyre vonatkozólag mondott. És ez bizony elég világos, elég érthető beszéd. Bismarck nyilatkozatai általánosságban békés hangulat keltésére vannak hivatva. Hanem aki netalán abban reménykedett, hogy a német birodalom a legteljesebb solidaritásban van azon követelésekre nézve, melyek a keleti ügyben osztrákmagyar részről nyilvánittattak, — annak a rózsás reményeit Bismarck herczeg kijelentései a legalaposabban szétoszlatják. Németország nem fog összetűzni a bolgár kérdés miatt Oroszországgal, ezt mondja kategorice a kanczellár és e nyilatkozat annyira csak egyértelmű, annyira világos, hogy e mögött semmi hátsó gondolatot nem lehet fölfedezni. Úgy kell venni, szó szerint, amint elmondva van, így kell venni annak a kinyilatkoztatását is, hogy Németország minden benső érdekeltség, minden kötelezettség nélkül, csupán a békéltető szerepét játszta az osztrák-magyar és orosz kormányok közt. Hogy ebbeli szereplése eredménynyel járt-e, avagy kecsegtet-e a kedvező eredmény kilátásaival, arról a kanczellár nem beszél. De nem tudja megállani, hogy ismert modorában, bizonyos lecrkéztetés hangján ne szóljon az osztrák-magyar és orosz sajtóról, delegácziónkról és a magyar képviselőházról, mint a melyek izgatottságot tápláltak s ezzel Németországnak szembe kellett szállania. Sajnáljuk nagyon, hogy mindazoknak a fényes haditervei, kik osztrák-magyar-német közös eljárásról álmodoztak Oroszország ellenében, már most egytől-egyig szótromboltattak. De örvendünk másfelől nagyon, hogy Bismarck herczeg szavai félreérthetlenül bizonyítják, hogy azon eredményeket, melyek a bolgár ügyben eddig elérettek, csak önmagunknak köszönhetjük. Az apressio, mely elől Oroszország eddig ele többször meghátrálni kényszerült, egyedül az osztrák-magyar monarchiától telt ki. És amikor Oroszország egyben-másban kénytelen volt engedni, majdnem fékvesztettnek látszott indulatokat kénytelen volt megfékezni, — ezen sikerek kizárólag Ausztria-Magyarország súlya, tekintélye és erélyessége által értettek el. Németország csak békéltető volt, nem pedig solidáris eljárásra kötelezett szövetséges. A mi Oroszországot mostanig erős nyomás alatt tartó, az a mi monarchiánk akarata és ellentállása volt, nem pedig egyszerre két nagyhatalom erkölcsi és anyagi ereje, amint sokan hitték. Bismarck — közönséges kifejezéssel élve — nem hogy egy követ fújt volna velünk, de még haragszik is sajtónkra és parlamentünkre, hogy a bolgár kérdésben exponálták magukat és Németország békéltetési törekvését ekként nehezítették. És így lesz aztán nyilvánvalóvá, hogy — a leérkéztetéstől megkímélt — külügyi kormányunk keleti politikájában, nézetnyilvánításaiban önállóan járt el. Oroszország csupán előlünk koncentrálódott hátrafelé azzal a muszkasággal, melybe a bolgár kérdés elintézésénél olyan passióval fogott. Ez a tanúsága van Bismarck herczeg beszédének, mely ekkép arra szolgál, hogy tetemesen növelje önérzetünket,a bizalmunkat a monarchia erejében és elismerésünket az osztrák-magyar külügyi kormány iránt, mely Németország tényleges támogatásának reménye nélkül is, egész súlyát latba vetette az északi óriás ellenében, aki — bár kétségkívül volt tudomása monarchiánk ilyetén izoláltságáról — ellentállását mindeddig a kenyértörésig nem vitte, sőt nem egy konkrét esetben visszavonult az osztrákmagyar pressió elől. E szerint reánk nézve a nap fontos eseménye: Bismarck herczeg beszéde, nemcsak nem kedvezőtlen, de a legelőnyösebb színbe helyezi monarchiánk önállóan érvényesített befolyását a keleti ügyben, és ha hozzávesszük azt, hogy sem Bismarck herczeg beszéde, sem egyáltalán Németországnak konstatált passiv magatartása e kérdésnél (amely magatartást a franczia részről fenyegető támadás teljesen indokolja) — nem alterálja a kitűnő szövetséges viszonyt, melyben a német birodalommal élünk, egészben megnyugtató következtetéseket vonhatunk le magunkra nézve a kanczellár nyilatkozataiból. * * * A „KOLOZSVÁR" TÁRCZÁJA. FÜST.* ABONTI ÁRPÁDTÓL. II. Az apa másnap délután levétette a czédulát kapujáról, melyen „kiadó szállás“-t hirdetett. A kerti ház szobájába Ferencz költözött be. És mikor az öreg úr megmutogatván ott mindent, visszatérült a belső házba, ahol a nagyasszony volt, meg Vera tettvett az asztalon, fejét rázta, fűtt s mutatta mindenképen, hogy igen elégedetlen. A nagyasszonyra nézett, majd Verára, aztán a pamutkerékre, s végül kitört. — Az az ember bolond! — Mi baja apa ? Az a bajom, hogy bolondokat mondott nekem. De miket, de hogy! Ez a város tele gazemberrel. Hogy konczot lesnek itt, mind konczot lesnek itt; hogy őt leverték, mert esze van, hogy nem engedik kimászni a sárból, hogy rágalmazzák, kisebbítik, üldözik, gyalázzák, kínozzák, horrendum dicta. . . De ő megmutatja, de birokra megy s kiverekszik oly magas helyet, ahonnan — mondta — ezt a silány, rongyos nagy várost lenézi majd, megveti majd . . . horrendum ! No Klára no, mit mondasz ehhez? Mit ehhez Klára? Semmit apa, — felelte a nagyasszony. — Ferencz fiatal ember, előzi költeményeket 1. lapunk 8. 9. 10. De apa morgott. Ha fiatal ember is, ha ilyen-olyan adta lánczos dobogós, miket beszél. Aztán vállal vont, ingatta az ősz fejét, s azt mondta csendesen: — Az igaz, hogy szépen beszél. A gombolyag leesett. Vera utána nyúlt. Apó ránézett s igen pirosnak találta Verát. A lehajlástól bizonyosan. A kis kerti házban pedig Ferencz délig kalapált, s húzogatta erre arra a bútorokat. Akkor elment hazulról, s csak estefelé került viszsza. A család a kertben volt. Észrevétlen akart szobájába térni, de az öreg úr meglátta. — Immár elrendezkedett valahogy? — Igen, uram. — S meg van elégedve? — Nekem kevés kell. A nagyasszony odahajolt Verához, s figyelmeztette, hogy nézze csak, milyen rosszkedvű ez az ember, mindjárt a második napon. — A városban járt? — Körülnéztem. Ferencz a kinált székre ült s szivart sodort. Néhány hónapja, hogy hazamentem innen. Kiváncsi voltam, vájjon változott-e valami azóta, de nem változott. Az emberek most is olyanok, mint akkor, s a gazember most is csak gazember. —— Vannak ám jók is, öcsém uram. — Nagyon kevesen vagyunk, — felelte fanyarul Ferencz. — Ej,ej, édes uram, — szólt közbe a nagyasszony, — épen úgy beszél, mintha isten tudja miféle rossz emberek között élt volna. Az ifjúság joga az öröm, nem a bánat. — Én nem vagyok fiatal. — Hohó ! na . .. . — s a nagyasszony szelíden integetett. — Azt hittem, hogy a huszonöt év fiatalság. Ferencz ideges mozdulatot tett. — Attól függ, ki érzi annak. Én öregségnek érzem a huszonöt évet. — Akkor ritka és furcsa kivétel volna. — Az vagyok . . . Vera nem nézett fel. Maga elé vonta a hímzőrámát, s nyugodtan folytatta a munkát, míg a nagyasszony most már különös érdeklődéssel vette szemügyre Ferenczet. Ez az ember csakugyan nem közönséges. Sugár és erőteljes s az arcza határozottan szép. Nem szégyelné, ha fia volna. Miod nagyobb figyelemmel hallgatta, amiket mondott. — Furcsa vagyok. Még senki sem tudott sokáig elszenvedni. Hízelegni nem akarok, pedig tudom, hogy ez ostobaság. A világ tömjénezést követel, különben minden ember összeröffen egy ellen, ha az felül talál emelkedni közülök egy fejjel, hogy megkurtítsák egy fejjel és magukhoz rántsák a pocsolyába.Tudom ezt. Velem tették ezt . . . Megrázta a fejét s ingerülten szólt: — Azt hiszik, hogy fiatal vagyok és tapasztalatlan? Ne higgyék. Ősz hajú ember sok olyan megy el mellettem, akit gyermeknek látok magam mellett, ha összehasonlítom életét az én életemmel, melynek utolsó öt éve felér sok megőszült nyárpolgár ötven esztendejével. Mert a lélek vénsége határoz. Az én lelkem : vén, fás, unalmas, Eh! Ha gyáva akarnék lenni, s bizony nem jöttem volna ide a városba vissza, hanem falun maradva, beálltam volna parasztnak. Kerülném az embereket, s az erdőn a vadakkal beszélnék. Vera mélyebben hajolt a himzőráma fölé. Az öreg úr elmosolyodott s Verára nézett figyelve, Ferencznek csak azt felelte, hogy túloz. — Nem, uram, csak a hígeszű túloz és a gyáva. A valót mondom, ne értsen félre. Én jól tudom, hogy mindaz, amit mondottam, önnek hihetetlen, de ennek az az oka, hogy nyugalmas, boldog élete volt. Az én életem csupa hányattatás. Önben valószínűleg mindig volt annyi jóság, hogy az összeütközéseket ki tudta kerülni, s azért szerették az emberek és im nyugalma van a világban, hanem nincs és nem volt jóság. Volt düh és elkeseredés. Kerestem az összeütközéseket, a miért meggyűlöltek és nem engedtek nyugodni. Ismét és ismét felzaklattak és én ismét felvettem a harczot. Nem fogadtam el kegyelmet és nem kegyelmeztem. — Az istenért, édes uram! — fedezett a nagyasszony, — ne hívja maga ellen az eget! Ferencz, mintha felocsúdott volna,bizonytalan nézéssel tekintett föl. — Legyen nyugodt, — mormogta — az ég nem tud rólam. . . Gyorsan felállt s elnevette magát és ez a nevetés túlságosan jókedvű volt. — Sok mindent összefecsegtem. Mind komédia. Valamikor színésznek készültem. Esedezem, ne higyjenek semmit abból, amit mondottam, mert nem igaz abból egyetlen betű sem. . . . Meghajtotta magát s odahagyta a családot. Az öreg úr utána nézett. — Nos, mit mondtam? — Hagyja el apa — felelte a nagyassszony s szelíden a vállára ütött, — maga sem volt különb, csakhogy nyugodtabb. Az bizonyos csak, hogy ilyen lakónk még nem volt. — Nem. Nem. De várok, lássam. Foglalkozni akarok e fiatal emberrel. — Ügyelje, apa. Tudja, most el van keseredve a gyász miatt, bizonyosan azért mondott olyanokat. Nem ítélem meg érte. A nagyasszony ezzel elhagyta a kertet. Nemsokára az apó is szobája felé tartott s Vera egyedül maradt. Lehajtotta szép fejét és nézte, mint rezegnek aranyos sugárok át az orgonabokor lombján. Pillangó röpkéd szagos violákon, rózsán, szerény, szegény boglárkán s fennebb a kerti pad lábánál hangyák sürögnek. Kicsiny kék szitakötő ing a keskeny liliom-levélen. Emelgeti az átlátszó szárnyacskáit, örül a sugárnak és az életnek és száll és szeret . . . szeret. . .. Megvesztegető illatok lebbeznek valahonnan. Füvek összehajolnak, virágok csalogatják a lepkét, s minden kaczér, vidám és engedékeny. Benn a belső házban pedig ezt kérdezte feleségétől az öreg ur: — Miért sir Vera? (Folyt. köv.) (Kolozsvár, jan. 13.) Lönhart püspök levele. Lapunk más helyén közöljük Lönhart Ferencz excellencziájának az E. M. K. E. tegnapi választmányi ülésén bemutatott, de jelentéstételre azonnal az illető albizottsághoz áttett válaszát. Midőn ez iratot egész terjedelmében közreadjuk, tesszük ezt avval a tisztelettel, amely a levél íróját, megilleti s avval a komolysággal, amelyet egy nagy és hazafias egyház illetékes képviselőjének szava oly fontos ügyben parancsol, mint közművelődési egyletünk. Megnyugvással értjük e levélből, hogy 8 exciája a véghatározatot „autonomicus állása és jogánál fogva“ az erdélyi katholikus Statusnak tartja fönn s mint előre is meg voltunk győződve felőle, jól esik olvasnunk a hazafias nyilatkozatot, melylyel az emelkedett lelkű főpásztor az egyesület czélját magáévá teszi Semmi kétség, hogy az E. M. K. E. választmánya a levél végahajának egész terjedelmében eleget fog tenni, s részünkről csak azt az egyetlen megjegyzést kockáztatjuk, hogy amidőn az egylet ily jelentékeny mértékű segélyeket bocsát az egyházak rendelkezésére, viszont az Egyházaktól méltán megvárhatja, hogy az aránylag oly csekély 11/a°/g-nyi s a befektetett tőkék visszahelyezésére szolgáló összegeket saját erejükön hozzák a közös szent ügy oltárára. (Budapest, jan. 11.) Baross Gábor közlekedési miniszter, mihelyt a körülmények engedik, körútra indul az országban, hogy egyrészt a minisztérium ügykörébe tartozó nagyobb munkálatokat, másrészt a különböző hatóságok és hivatalok tevékenységét közvetlenül a helyszínen megtekintse. A miniszter elsősorban a nemrég újjászervezett államvasúti üzletigazgatóságok működéséről óhajt személyes meggyőződést szerezni. Megemlítjük, hogy a közlekedési államtitkárság betöltése hosszabb időre, valószínűleg a választások utánra, halasztatott el. Lönhart püspök levele: 4472—1887 Az erdélyrészi magyar közművelődési egylet tekintetes választmányának Kolozsvártt. Mult évi november 28-án 3795. számmal jegyzett átiratomban volt szerencsém az erdélyrészi magyar közművelődési egyesület tisztelt választmányi igazgatóságának azon kath. egyházaknak, iskoláknak, tanítói állomásoknak jegyzékét bemutatni, melyek az erdélyi püspöki megyében vallási és magyar nemzeti közművelődési érdekek tekintetéből hatályos segélyzést igényelnek. Ezen jegyzéket jelentékenyen lehetne ,és kellene is kibővítni és én örömmel tenném is azt, ha általában reményem lenne ahoz, hogy a feltüntetett és még bő mértékben feltüntethető szükségleteknek azonnali kielégítéséhez a megkívánt,ató fedezetet a legrövidebb idő alatt meg lehetne találni. Azonban e reményt sem a magyar közművelődési egyesület, sem az erdélyi püspöki megyének meglevő pénzalapjában fel nem találom. Nem a közművelődési egyesület pénzalapjában, mely ez idő szerint, bár hálával kell elismerni, hogy a hazafias érzület annak létrehozásában nagy dolgokat művelt, mégis sokkal szerényebb évi jövedelmet mutat fel, mintsem azzal az innen is, onnan is bejelentett minden szükségletet azonnal fedezni lehetne. Véleményem szerint a szükségletek fedezésére bizonyos sorrendet kellene megállapítani és minden irányban méltányosságot gyakorolni, nehogy egyrészről féltékenykedések és panaszok támadhassanak, másrészről pedig maga az alap teljesen kimerüljön és a felmerülhető sürgősb igényeknek kielégítésére képtelenné váljék. Nem az erdélyi kath. pénzalapokban, melyek az erdélyi kath. igazgató tanács kezelése alatt állanak, és amelyekre nézve nyilatkozni autonomikus állása és jogánál fogva maga az erdélyi kath. status van hivatva. Nem lehet szándékomban a kath. status véleményes nyilatkozatát praeoccupálni; mindazonáltal azon sok évi tapasztalatomnak kell sajnálattal kifejezést adnom, hogy katholikus közalapjaink azon kulturális czéloknak fedezésére sem elegendők, melyeknek előmozdítására az alapítóknak határozottan kifejezett akarata és szándéka szerint hivatva vannak. Részemről átlátom ugyan, hogy az általam benyújtandó oly ajánlattétel által, mint főtisztelendő Szász Domokos úr az igen tisztelt ev. református státus nevében tett, a feljelzett iratomban részletezett kath. culturális szükségleteink hatályos és czélhoz hamarább vezető fedezetet találnának; azonban erdélyi kath. pénzalapjaink szerény állása annál inkább visszatart hasonló ajánlat tételétől, mert ha kath pénzalapjaink öt százalék jövedelmezőséggel sem képesek mindazt kellően fedezni, minek fedezésére hivatva vannak, miként reménylhetném, hogy azt tehetni fogják, ha a felajánlandó százezerek után a közművelődési egylet szívességéből 30 év alatt fizetendő 5°/0-ból 11/a/0/o-ot a tőke restaurálására kelletvén fordítani, csak 31 százalék jutna a kst. alapítók által meghatározott célok fedezésére ? Midőn az előadottokat a magyar közművelődési egyesület mélyen tisztelt választmányának figyelmébe, vonatkozással 1886. deczember 27 én 1511. számmal jegyzett és általam folyó hó 4-én tisztelt felhívásra ajánlani szerencsém van, legyen szabad azon tiszteletteljes kérésemnek kifejezést adni: 1. hogy tudomásul venni méltóztassék, hogy a kath. anyaszentegyház, mely a nemzetet nevelte és annak erdélyi püspökei buzgóságuk munkásságuk és áldozataik által az édes magyar haza és nemzet culturális érdekeit mindig méltányosan előmozdítani meg nem szűntek , áldott nyomdokaikat követni én is kötelességemnek ismerem, hogy én is elmondhassam egykoron : „Szent hazám, megfizettem mind mivel tartozom“; 2. hogy a magyar közművelődési egyesület részéről meghatározandó és kiutalványozandó segélyezéseknél az erdélyi kath. híveknek általam részletezett közművelődési szükségleteit figyelembe venni és ez által kath. híveim megnyugtatását biztosítani méltóztatik. Fogadja a mélyen tisztelt választmány hazafias tiszteletemnek őszinte kifejezését. Károly-Fehérvártt, 1886. január 6-án. LÖNHART FERENCZ, erdélyi püspök (Budapest, jan. 12.) A Romániával folyó vámtárgyalásokra nézve Bécsből ezeket jelentik: A román kormánynak a mi részünkről nem adatott meg a teljes vámmentesség a gabnára és marhára nézve, a minthogy az Románia részéről nem is kivántatott. Az előterjesztett szerződési tarifa értelmében a gabnaneműekre a szerb kereskedelmi szerződésben megkötött vámtételek, u. m. árpára, zabra, tengerire, rozsra 25 kr, búzára, tönkölyre, kétszeresre és kölesre, 25 kr és azonkívül az állategészségügyi conventió értelmében behozatalra bocsátott hizlalt szarvasmarhára megfelelő vámtétel lenne megállapítandó. A sertés behozatala, kormányunk javaslata értelmében, a szerb behozatali vámnak megfelelő vámtételhez és bizonyos állategészség rendőri feltételekhez lenne kötve. Román dolgok: Románia, Szerbia, Bulgária közti védő és támadó szövetség kötéséről szállongnak hírek. A „Telegraphul“ leghatározottabban kijelenti, hogy e hir alaptalan, s egyszersmind dementálja azon Ghitescu volt román tiszt által Ruscsukban terjesztett ama hírt is, mintha a román király részéről legközelebb küldöttség érkeznék Bulgáriába. Bizonyos azonban az, hogy Romániában tartózkodó bolgár emigránsok politikai complotot szőttek a jelenlegi bolgár kormány megbuktatására. A forradalmi mozgalom a görög karácsony idejére volt előkészítve, tehát a napokban tört volna ki. Azonban ez összeesküvés teljesen paralysáltatott. A mozgalmat — úgy látszik — Benderoff és Zararoff, a bulgáriai öszszeesküvők fejei, csinálták, kik Oroszországból érkezve, jelenleg Bukarestben