Kolozsvár, 1887. július-december (1. évfolyam, 152-305. szám)
1887-09-16 / 216. szám
I-su é vid vám. 1887. Szerkesztő-iroda: FŐTÉR 7. S2 SZENTKERESZTI-HÁZ A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Névtelenül beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. 216. szám. TW Art. péntek, szeptember 16. Kiadóhivatal: BEL KÖZÉP -UTCZA 4. SZÁM. ELŐFIZETÉSI DÍJAK: Egész évre.............................16 frt. Fél évre............................. 8 frt. Negyedévre...............................4 frt. Egy hóra...............................1 frt 60 kr. Egy szám ára 5 kr. HIRDETÉSI DIJAK: Egy Q0 centiméternyi tér ára 4 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyilttér sora 25 kr. A király Déván. • — Saját tudósítónktól. — Déva, szept. 15. A király ő felségét szállító külön vonat ma 10 óra 50 perczkor robogott be a dévai állomásház udvarába. A fogadásnál jelen voltak Orczy b. belügyminiszter, Jékelfal nsy miniszteri tanácsos, Patay csendőr alezredes, Pogány György hunyadmegyei és Fábián László aradmegyei főispán, Barcsay Kálmán alispán, Lönhárt Ferencz erdélyi r. kath. püspök káptalanéval, Pápiu | János g. ker. főesperes, Bartha Lajos ev. ref. esperes, Mihályi Viktor lugosi g. kath. püspök, Németh felszentelt püspök Temesvárról, Bohus Zsigmond főrendiházi tag, továbbá gr. Thoroczkay Miklós, Barcsay Ákos, Szereday Aladár, gr. Kúun Géza, br. Nopcsa Elek, ifj. br. Jósika Lajos, Salacz Gyula aradi és Issekutz Antal dévai polgármester, Lázár György tiszti főügyész, Pogány Károly, Szathmáry György, Emich Gusztáv, Lázár Árpád orsz. képviselők, dr. Sólyom Fekete Ferencz törvényszéki elnök s vele Molnár Géza és Tolnay János bírák, Réthi Lajos kir. tanfelügyelő, Andersen László adófelügyelő, Radó János h. adófelügyelő, Csala Kálmán pénzügyi biztos, Nagy Ferencz adótárnok, Téglás Gábor főreáliskolai igazgató, Király Pál és Jakab Ödön tanárok és az összes főszolgabirák. A felséges ur kiszállván a kocsiból, Pogány főispán által beszéddel üdvözöltetek. (E beszédet már tegnap közöltük.) Ő Felsége a beszéd végeztével a főispánhoz lépett, kezet fogott vele s nehány rövid szóval megköszönve a fogadtatást, kocsira szállt. Ezután megindult a menet a város felé. A menetet Barcsay Béla főszolgabíró és Issekuts Antal polgármester vezették. A következő kocsiban a fő- és alispán ültek. Ezután hét udvari fogat következett, az elsőben maga a felség, balján Orczy br. belügyminiszterre), a többiben a kísérethez tartozó udvari és katonai méltóságok. Albrecht főherczeg szintén megjött egyenesen a parva curiába, hol szállása van, hajtatott. Rudolf trónörökös elmaradt; talán estére várják József főherczeggel. Ő Felsége a szakadó eső daczára nyitott kocsiban hajtatott keresztül az utczákon, az ezerekre menő nagy néptömeg által folyton éljeneztetve. A magna curia előtt kiszállott a kocsiból s megvizsgálta az ottan őrségül felállított honvéd diszszázadot, mialatt egy katonai zenekar a néphymnuszt játszta. Ezután ő Felsége lakosztályába vonult, ahol igen hamar honvéd-huszár tábornoki egyenruhát öltött magára. Ezután a megyeházhoz hajtatott, hol ödetüket vették a tisztelgések. Legelébb is a katonai, honvéd és csendőrségi tisztikarok mutatták be hódolatukat Albrecht főherczeg vezetése mellett. Azután nehány jelenlevő főúr és belső titkos tanácsos jelentkezett, igy Lönhart püspök, Bohus főrendiházi tag s mások. Majd a felekezetek és más testületek következtek. A róm. kath. papságot Wéber Béla, petrozsényi lelkész és főesperes vezette a Felség elé s ugyanő mutatta be a papság hódolatát néhány szóval, miután Lönhart püspök (úgyszintén Román Miron metropolita) magasabb utasítás következtében nem Déván, hanem Kolozsváron fognak papságuk hódolatával a felség színe elé járulni. Wéber főesperes beszédére a király Ő Felsége a következő választ adta: Szívesen fogadom e megye róm. kath. papságának hódoló üdvözletét siegyenek meggyőződve, hogy kegyességemre s rokonszenvemre mindenkor számíthatnak, ha egyházi kötelmeiket, mint nem kétlem, buzgóan és szent hivatásuknak megfelelően teljesítik. A g. kath. papságot Mihályi Viktor lugosi püspök vezette a király elé. (Mihályi püspök beszédét szintén tegnap közöltük.) Ezen beszédre a Felség így válaszolt: Fogadják köszönetemet, hogy személyem iránti hű ragaszkodásuk tanúsítása végett itt megjelentek. Meleg részvéttel kísérem működésöket hivatásuk teljesítésében, és mindenkor örömömre fog szolgálni hallanom, hogy e működés czélja csak arra van irányozva, hogy a hitélet fejlesztése mellett a gondjaikra bízott híveknél a trón iránti hűséget, az ország és annak törvényeihez való hű ragaszkodást és a testvéri egyetértést minden vallásfelekezetek és nemzetiségek közt buzgóan ápolják. Törekedjenek folytonosan e czél felé és számítsanak ebbeli működésükben szintúgy oltalmamra, mint meleg elismerésemre, mellyel hódolatukat jelenleg is fogadom. Ezután a g. kel. papság következett. Ezt Pápiu János dévai esperes vezette. Pápiu a következő beszédet mondta : Császári és apostoli kir. Felség! Legkegyelmesebb Urunk! A hunyadmegyei g. kel. román egyház nevében főpásztorünk itteni nemlétében azon kiváló rendkívüli szerencsében részesülök, hogy midőn Felséged és legmagasabb trónja iránt papságunk és hívőink érzelmeinek, hűségének és ragaszkodásának ez alkalommal őszinte kifejezést adok, kérem egyszersmind az egek Urát, hogy Felségedet hazánk dicsőségére, összes népeinek és egyházunknak boldogitására teljes egészségben sokáig éltesse! Se treasca Majestatea Sa Papia beszédére a király ő felsége a következő választ adta: Szives köszönettel fogadom hódoló tisztelgésüket és elvárom, hogy egyedül lelkipásztori hivatásukat tartva szemelőtt, példájuk és befolyásuk által e vidéken számosabb híveiknél csakis a trón iránti hűséget, a vallásos és hazafias érzelmeket és a testvéries egyetértést fogják ápolni s ezáltal magukat elismerésemre és további kegyelmemre érdemessé tenni. A felekezeti testületek közül a hunyadzarándi ev. ref. egyház lelkészei járultak még ő felsége elé, Bartha Lajos esperes vezetése alatt. (Bartha esperes beszéde tegnapi tudósításunkból ismeretes. E beszédre ő felsége így válaszolt: Legyenek meggyőződve, hogy az imént kifejezett hű érzelmeiket legbecsesebb ajándéknak tekintem, s midőn azt őszinte köszönetemmel viszonzom, szivemből kívánom, hogy hittársaik a béke és haladás, valamint a testvéries egyetértés malasztjait megelégedéssel és boldogan élvezzék. Ezek után Pogány főispán az aradmegyei és aradvárosi küldöttséget, s Hunyadmegye tisztikarát vezette a felség elé. (Pogány főispán ekkor mondott beszédét tegnap közöltük. A tegnapi közlésből csupán ennyi maradt ki, hogy a főispán „Aradvármegye és város, s Csanádmegye küldöttségeit is felemlítette a bemutatásnál. Ő Felsége Pogány beszédére így válaszolt : Örvendek, hogy a hadgyakorlatok alkalmából ideérkezve, először is a történelmi emlékekben oly gazdag Hunyadmegye küldöttségeivel találkoztam, s köszönettel viszonzom hódoló tisztelgésüket. Hű ragaszkodásuk nyilvánítása biztosit engem, hogy a hűség tanúsításában e megye minden nemzetiségű polgára versenyez, de szintúgy hinni akarom, hogy az egész népség vallás és nemzeti különbség nélkül a testvéries egyetértés ápolásában, s az anyaországhoz való hű szeretetben és hű ragaszkodásban is vetélykedik. Legyenek meggyőződve, hogy e törekvésükben, s eképen az általam is őszintén óhajtott jólétek előmozdításában mindenkor rokonszenvemre és kegyelmemre fognak találni. Hasonló örömmel látom itt Aradmegye és városa küldötteit is. Fogadják köszönetemet itteni megjelenésükért és mondják küldőiknek királyi üdvözletem mellett, hogy a körükben ismételve töltött napokat még folytonosan kellemetes emlékezetemben tartom. E beszéd után a felség majdnem az összes jelenlevőket bemutattatta magának, s tovább egy óránál beszélgetett velük. Végül a hivatalok képviselői járultak ő Felsége elé: Sólyom Fekete Ferencz törvényszéki elnök a bírákkal, Andersen László adófelügyelő a pénzügyi tisztikarral, Réthi Lajos tanfelügyelő a képezdei tanárokkal és néptanítókkal, Duka Achill főmérnök az építészeti hivatallal, Téglás Gábor igazgató a reáliskolai tanárokkal. A hivatali főnököket Orczy miniszter mutatta be a Felségnek. Ő Felsége itt többeket kitüntetett kérdéseivel, végül meghajtotta magát, s ezzel a tisztelgések véget értek. (A beszédeket, melyek ez alkalommal mondattak, tegnapi táviratainkból ismerik olvasóink.) Hat órakor udvari ebéd, este fényesnek ígérkező kivilágítás lesz. A KIRÁLY MONDOTTA! Kolozsvár, szept. 16. (Sz.) Ma már abban a helyzetben vagyunk, hogy szó szerinti szövegükben közölhetjük mindama páratlan nyomatékul beszédeket, melyekkel a Felség a Déván tisztelgő törvényhatóságok és felekezetek bemutatott hódolatára királyi válaszát megadta. A magyar nemzet, istennek hála, hozzászokott ahoz, hogy apostoli királya ajkán nyilvánosan ellebbenő minden szóban a legalkotmányosabb érzület, a legmelegebb érdeklődés, a törvények iránti tisztelet, a nemzet érzelmeivel rokonszenvező jóakarat és az atyai gond nyer kifejezést s akár a dicséret és elismerés, akár a vigasztalás, vagy megnyugtatás, akár az intő figyelmeztetés, vagy kötelesség teljesítésére való utalás igéi hangozzanak e fölkent ajkakról: a hatás soha el nem maradhat, mert a legigazságosabb Király a leghívebb nemzethez szól, s ennek hálás hódolata ellenállhatatlan ébred és lángol a főnkért nyilatkozatok visszhangjául. A királyi kijelentések ez általános jellegének még fokozottabb mértékben kell most és nálunk kidomborodnia, a midőn az erdélyi részek oly régi sóvárgó vágya beteljesítenek ideje következett el s a Felség Magyarország ama részét szerencsélteti hosszabb itt tartózkodásával, a mely annyira rá van szorulva az alkotmány áldásaira és a meleg érdeklődésre, a törvények szigorú érvényesítésére s a legmagasabb jóakaratra és atyai gondra, mind politikai, mind közgazdasági, mind társadalmi, felekezeti és nemzetiségi tekintetben. . . Hogyan ne lestük volna, tehát, százszoros érdekkel és sóvárgással azokat az igéket, melyekben a magyar koronás király most és nálunk volt kifejezést adandó érzelmeinek és akaratának, ítéletének és kívánalmainak s mindezekkel irányt jelölendő a hódoló küldöttségek küldőinek, a haza és országrész összes polgárainak, állás, foglalkozás, hit és nyelv különbségei nélkül! A Felség dévai nyilatkozatainak olvasása után hálás örömmel kell kifejezést adnunk immár teljesen bevált reményeinknek, repeső várakozásunk legbiztatóbb megvalósulásának. Nem csak a régi „Erdély“, hanem az Unió által teljesen egybeolvadt új Magyarország különböző területeiről fölsereglett küldöttségek hódoltak Déván Magyarország királyának s a Felség „a történelmi emlékekben oly gazdag Hunyadmegye“ földjén emlékezteti „az egész népséget, vallás- és nemzetiségi különbség nélkül, az anyaországhoz való szeretetre és hű ragaszkodásra“, köti szivükre a trón iránti hűség mellett „az ország és annak törvényeihez való hű ragaszkodást és a testvéri egyetértést minden vallás-felekezet és nemzetiség közt“ s várja el az ama vidéken „számosabb hívek“ szónokától, hogy „csak is a trón iránti hűséget, a vallásos és hazafias érzelmeket és a testvéri egyetértést fogják ápolni“, hogy „ez által magukat elismerésére s további kegyelmére érdemessé“ tegyék! Valóban, biztatóbb és megnyugtatóbb igék az egységes Magyarország koronás személyesítőjének ajkáról el nem hangozhattak s azok, akiket illet, határozottabb utasítást nem vehettek volna, mint e kijelentések, királyi nyilatkozatok, melyek a törvényes magyar közjog félreérthetetlen alaptételeit hirdetik, a koronás király akaratának és ez alkotmánynak teljes egybehangzását adják ki jelszóképen s mindazokat, kik ez egységes elv egyetlen jottáját, szóban avagy tettel, megtagadják, magával a Korona és Nemzet ez egységével helyezik ellentétbe . . . Minekünk, a sajtó mindennapi munkásainak, gyakran jut osztályrészünkbe az a nem kedves kötelesség, hogy a magyar állam törvényes alkotmányát és közjogi egységét magyarázzuk, fejtegessük és védelmezzük ama konok és vagy tudatlan, vagy gonosz támadások ellenében, melyek e haza egységét, felekezeti és nemzetiségi békéjét igyekeznek kétségbe vonni és aláásni, s evel saját hasznukat keresve, konkolyt hintenek, izgalmat keltenek, a leplezett hazaárulás bűnében leledzenek. — Erre a tollunkra immár többé szükségünk nincs; e körbe vágó érveinket jövőre pihentetjük, s ha a vak indulat ama megbomlott argumentatiót mégis napirendre találná keríteni, más válaszra nem szorulunk, mint e pár szóra: A Király mondotta! A hódoló hűség, a hálás szeretet és ragaszkodás, mely a magyar koronás Királyt Magyarország minden pontján, leg A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. A piros alsó. DEÁK ALBERT elbeszélése. (Folytatás.) X. Fejezet. Az utolsó. Akkor is emlékében volt, midőn boldog 8^8a közepent visszagondolt rá; akkor is, ha G*eP> bus arczára nézett, ki azon árnyakhoz hasonlóan, nkik a hold fénye mellett rajzolódik földre, mozdulatlanul, sokáig ült egy 8bben 8 szerelméről elmélkedett. Miért is, °gy nem szerette őt! . . gondolá Ricza. Miért … Hanem inkább megszökött egy gaz csábítóval. Különben ki tudja? Hátha nem is volt * ^ha Évának igazza volt? Es ha Gyepiül ^intett 8 feltűnt emlékében a báró szép Ja) szomorúan csóválta meg fejét a rosszul ^ IQt8 hasonlat felett. de még is, még is, Márton ur apja volt, az még csak idegen. Tudhatta, hogy a sziszakadni utána. De ezt nem gona ® sg a rósz gyerek. ^ V 8rthat Ricza emlékében a nap — mig bzei ® hrün éa erőteljesen jártaták a mosót egy ujdonat uj, vas abroncsos csöbör dongáin — feltűnt a nap, melyen Márton ur temetéséről visszatértek s ő egyedül ült a sötét, szomorú szobákban. Egészen egyedül. Még sohasem érezte az egyedüliség borzasztóságát annyira. Akkor sem, midőn, mint alig járni kezdő gyermeket, anyja temetése után, szülői háza ajtaján Gyepivel együtt kilökték. Gyepi makacs volt, nem akart kimenni s egy durva rőt ember megfogá karját, elszakaszta a ravataltól, mely szét sem volt szedve még, s melybe kapaszkodók és kilökte a téglákra. Akkor sántult meg. Milyen jól emlékszik erre. S miközben szomorú gondolatai közt egy perezre csudálkozott, hogy életének ily régen elmúlt idejére oly híven, erősen emlékszik, hogy semmire sem úgy a későbbi időkből, legfelebb arra, miként ült Bérezi a patak partján a híd mellett, és csudálkozott azon,hogy épen e két dologra emlékszik legkülönösebben : lépteket hallott. „Szent, Isten!“ kiáltá és összeborzadt. „A végrehajtó!“ Egyedüliséges a sötétség miatt erősen megrémült, de csak egy pillanatra. Elgondolta, hogy Gyepi nincs itt, hogy megint a kövekre kidobják, — elment Évát felkeresni, — és megnyugodott, egy kissé. Hirtelen felszállta könnyeit és várta a vörös végrehajtót, aki innét is kiűzze. Várt ... de senki sem jött. Szivdobogva nyitott ajtót... és Bérezi állt előtte. Hirtelen, váratlan, csupa öröm volt néznie — a nyurga, durva képű fiú állt előtte, a maga egész becsületes esetlenségében. Bokréta volt a kezében, egy óriási, rendetlen, vadrózsákból és egyébb vadvirágokból kötött, illatos bokréta. „Kitörök!“ gondola B érezi magábaD „ki fogok törni. . . “ és a szavakat kereste hozzá. Mondá: „Ricza volt nekem egy vén nagybátyám.“ „Nekem is volt. . .“ mondá Ricza könyezve. „Isten nyugtaass meg szegényt!“ „Az enyémet is. . . .“ mondá Ricza és még jobban kényezett. Bérczi sokáig hallgatott és leeresztő kezében a bokrétát. Arczán a legképtelenebb kétségbeesés volt, mit emberarcz kifejezhet. „Igen de... (s itt elővette zsebkendőjét) ha szomorúak vagyunk, nem tudom elmondani . . pedig most erősen elhatároztam . . . és, ha most sem sikerül . . . soha többé nem fog sikerülni.“ És oly kétségbeejtően mosolygott, hogy Ricza könyein keresztül is nevetni volt kénytelen láttára. Nevetni is kezdett teljes szivéből De aztán ismét sürün könyezett. „Igen, igen . . . kérlek hallgas meg .. .“ folytatá Bérezi, mert én, Isten engem, én . . . én . . . kérlek, Ricza ha . . . most nem sikerül .. . és ha jót akarsz . . .“ „Oh Éva, Éva! . .“ kiáltá Ricza. És Bérezi torkát összeszoriá valami, a mi ugyanekkor szemeiből könyeket facsart. De Ricza vállára borult, erős, becsületes mellére : „Éva, Éva, bocsásd meg, hogy most örülni tudok!“ Zokogó és Bérezi együtt sírt vele. De könyeik inkább az édes visszaemlékezés, mint a komor fájdalom könyei voltak. Annyi áll, hogy Bérezi sohasem tudta többé elmondani, amit akkor oly szilárdul elhatározott magában, azért sem, mert mindannyiszor, valahányszor megkisérte. Ricza piros ajkával egy csókot czuppant a szájára s ezen Bérezi oly hihetetlen mértékben örült, hogy egyáltalában képtelenné vált a beszédre. Egy este koczogtak az ablakon. But zimankós téli este volt. Bent pattogot a tűz.. . Bérczi és Ricza koránt sem gondoltak a csúf, boszorkány időre oda künt. Sőt inkább inkább egymást átölelve Ricza derekát, ki egy kissé, kutakodott — mint a Csíz amott az elbeszélés elején — mikor a koczogás ismétlőlődött az ablakon. És pedig ezúttal kissé erősebben, hogy Ricza figyelni kezdett és a Bérezi szájára ütött, — és harmadszor is, legerősebben. „Oda kint valaki van!“ mondá Ricza hegyesen, egyenesen ülve. „Az meglehet!“ mondá Bérezi és igyekezett megcsókolni a Ricza nyakát, a füle alatt. „Ej, szemtelen !“ kiáltá, vagyis inkább súgta Ricza, mert Bérezi csakugyan szerét ejtette a csóknak valahogy: „Meglát az a valaki !“ „Menjen a pokolba, hallja valaki !“ — kiáltá Bérezi és megint ... De a koczogás negyedszer és pedig sokkal erősebben ismétlődött, mint előbb bármikor. „Eredj, nézz ki. Ugyan ki lehet ?“ mondá Ricza és kissé reszketett a kapuja. „Megvárhatnék, amig bejön magától !“ mondá Bérezi restens azon gondolkozott, hogy a pipájába szenet tegyen a tűzhelyről. „Ej, hát . . . hiszen be van zárva, nem tudod?“ (kopogás!) „Szent Isten .. .“ rebegé Ricza. De már ez sok mondá Bérezi s a reteszt hátra tolta. Gyepi állt előtte. Annyira sápadt volt, hogy szinte elijedt tőle. „És Éva ? !“ rebegte Ricza szivdobogva. „Tőle jövök.“ mondá Gyepi Ó3 leroskadt egy székbe, szó nélkül, kinus csöndben ülvén ott egy darabig. Végre felállt s kezéből egy ruha csomagot, mit nagy gonddal tartogatott, az ágyra tett. Ricza figyelt, de nem merte kíváncsiságát kielégíteni. (Vége köv.)