Kolozsvár, 1889. január-június (3. évfolyam, 1-148. szám)
1889-04-08 / 83. szám
83. szám. Ill-ik. évfolyam 1889. Szerkesztő-iroda: FŐTÉR 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivételével. Névtelenül beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. Kolozsvárit, hétfő, április 8. Kiadóhivatal: HELKÖZIP-UTCZA 4. SZÁM. ELOFIZJCTfISI DIJAK Egész évre.............................6 frt. Fél évre.....................................8 frt. Negyedévre............................4 frt. Egy hóra...............................1 frt 50 kr Egy szám lira 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK □ centiméternyi tér ára 4 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedveményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyiltter «ára 25 kr. ANDRÁSSY GRÓF BESZÉDE. Kolozsvár, ápril. 8. Három nap óta a politikai köröket és a közvéleményt azon hatalmas beszéd foglalkoztatja, melyet Andrássy Gyula gróf a főrendi ház egyesült bizottságainak pénteki ülésén mondott. E nagyfontosságu nyilatkozat, mely a legkimeritőbben foglalkozik a napirenden levő védelmi s közjogi kérdésekkel: amíg egyfelől megczáfolhatlan igazolása a 67-iki kiegyezés föltétlen szükségességének, erejének és egyértelműségének, — másfelől valóban megsemmisíti mindazon túlzott felfogásokat, agitaczionális fegyvereket, tévedéseket és czélzatos tévesztéseket, melyek az utóbbi hónapok alatt a magyar közvélemény jelentékeny részét háborgatták. Andrássy gróf meggyőző argumentumai, bölcs felvilágosításai után, helyre kell állnia a nyugalomnak politikai életünkben. Be kell látnunk e beszéd hatása alatt, hogy nemzeti érzületeink téves irányba teremtettek és hogy e rész útról gyorsan vissza kell térnünk A beszéd, melynél jelentősebb és úgy conceptióban, mint tartalomban fényesebb a kiegyezés óta alig mondatott, következőleg hangzik: A szőnyegen levő törvényjavaslatnak k*4 szakasza, a 14 és a 25-ik, igen nagy és mondhatni, keserű vitákat idézett elő. Én e két szakasszal csak röviden akarok foglalkozni. A főrendek ugyan nem szoktak arra kitérni, hogy az eléjük került javaslatok a képviselőházban minő pbasisokon mentek keresztül, de ez esetben a törvényjavaslatot múltjától elválasztani nem lehet. A 14-ik §-t úgy, mint a kormány eredetileg benyújtotta, én nem fogadhattam volna el Nem azért, mintha azt hittem volna, hogy valami hátsó gondolat rejlik benne, mert, hogy ez nem létezett soha, arról teljesen meg voltam és meg vagyok győződve. Nem fogadtam volna el, mert kimaradt belőle a tízéves határidő, ami az előbbi törvényben benne volt. Utólag is elismerem, hogy a kormánynak e kérdésre vonatkozó nyilatkozata után, amelyet a korona nevében tett, egyénileg teljesen megnyugtatva éreztem magamat. Csakhogy nem tartottam elégségesnek a magam megnyugtatását, hanem mint a törvényhozó testület egyik tagja, kötelességemnek hittem, hogy oly szöveg elérésére iparkodjam, amely azokat is megnyugtassa, kik az előterjesztett törvényjavaslat 14. §-ában a magyar alkotmány csonkítására irányuló szándékot láttak. Ehhez hozzájárult az az aggodalmam, hogy, habár most, mikor azok, kik a törvényjavaslatot benyújtották, a törvény tartalma és czélja iránt teljesen szabatos nyilatkozatot tettek, mégis találkoztak, mégpedig tekintélyes jogászok, kik annak különböző értelmet tulajdonítottak. Nem volt tehát kizárva annak a lehetősége, hogy ezen törvény tíz év múlva conflictusra adhat alkalmat a korona és a nemzet közt, ettől pedig mindkettőt megóvni, a főrendiháznak egyik fő feladata. Ezek az okok, amelyek miatt a 14. §-t eredeti szövegében nem fogadhattam volna el és elfogadását nem ajánlhattam volna a méltóságos főrendeknek. Ma teljes megnyugvással szavazom meg. A másik szakasz, mely nagy izgatottságot keltett, a 25 ik. Nyelvi és katonai szempontból támadták meg. Ami a kérdés katonai oldalát illeti, engem azok, amiket a t. honvédelmi miniszter úr az országgyűlés másik házában és itt is erre nézve mondott, továbbá a kormány beleegyezésével elfogadott és most velünk közlött határozat teljesen megnyugtattak. Megvallom, hogy e szakaszt is eredeti szövegében nem szívesen fogadtam volna el, mert a többek között nem tartottam alap nélkül valónak az aggodalma, hogy e szakasz a magyar ifjúságnak egy részét, az, amely a német nyelvet nem beszéli, aránytalanul sújthatta volna. Én ugyanis nem tehetem magamévá azok nézetét, akik azt állítják, hogy egy év alatt meg lehet egy idegen nyelvet tanulni és ezen a nyelven tudományos tárgyakból vizsgát is tenni. Ámbár nagy könnyűsséggel tanultam még idegen nyelveket, arra mégsem mertem volna vállalkozni, hogy egy év alatt megtanulok valamely nyelvet és oly könnyűséggel teszek azon tudományos tárgyakból vizsgát, mint azok, kik e nyelvet már előbb elsajátították. A honvédelmi miniszter úr nyilatkozatai és a velünk közölt határozat azt az örvendetes eredményt foglalják magukban először, hogy az önkéntesektől eddig követelt elméleti tárgyak száma apadt, másodszor, — s ezt igen nagy fontosságúnak látom — hogy a német nyelv ismeretét ezentúl csak oly mértékben követelik, amennyire ezt a szolgálati viszonyok okvetlenül megkívánják. Ez lévén nézetem, megvallom, hogy amint értettem az aggodalmakat, amelyeket a 25. §. eredeti szövege támasztott, én úgy nem értem, hogy ez aggodalmak most sem szűntek meg és hogy akadnak, akik azt a követelést, hogy a német nyelvet, a most érintett mértékben, a seregben tudják, a magyar nemzetre és a magyar cultúrára nézve lealázónak mondják. Aki meg akarja tudni, mi igaz van ebben, annak két kérdéssel kell tisztába jönnie. Először: baj e általában a magyar nemzetre vagy az önkéntesekre nézve, ha tőlük a német nyelv ismeretét követelik ? Másodszor: van-e ebben a követelésben valami lealázó, akár a cultura, akár más érdek szempontjából? E részben sok másétól eltérő a véleményem. Nem osztozom abban a nézetben, hogy káros valamely nemzetre nézve, ha a magáén kívül egy más nyelvet is kénytelen megtanulni, sőt én ebben határozott előnyt látok. Francziaország katonai és némileg politikai bajainak, nézetem szerint, egyik oka az volt, hogy fiai nem szorulván más nyelv ismeretére, egyesegyedül csak a magukét tanulták. A németben csak oly nemzetet láttak, mely roszul ejti ki a franczia szót és fejlődését nem követték figyelemmel. A cultura legmagasabb fokán álló, legműveltebb nyelvű bármely nemzet tagjának — nézetem szerint —összehasonlíthatatlanul tágabb, szélesebb lesz a látóköre, ha más nemzetek nyelvét ismeri, mint ha csak a magáét tudja. Oroszországnak száz millió lakosa van és ott alig van egy művelt ember, aki legalább egy más nyelvet ne beszélne. Ma már mindenütt érzik ennek szükségét. Nemcsak hogy kárára nincs, hanem egyenesen hasznára van nemzete kultúrájának,aki nemcsak saját nemzetének eszejárását ismeri, hanem a másokét is, mert ez többet lát és tud és más nemzetek külön eszejárását és sajátságait saját nemzete javára föl tudja használni. A második kérdés : van-e ebben valami lealázó a nemzetre nézve? Még a legszélsőbb irányzatú politikusok sem tagadják, hogy a közös védrendszer mellett okvetetlen szükség van közvetítő nyelvre a különböző nemzetiségek között. Ez a közvetítő nyelv természetszerűleg nem lehet más, mint a német, mint amelyet a legtöbben tudnak, a legtöbben tanainak és amely eszerint leginkább van hivatva ama feladat teljesítésére. Ítészemről azt hiszem, senki sem állíthatja, hogy az a katona, aki magyar nyelv mellett még a németet is birja, a colimának alacsonyabb fokán állana, mint, felteszem, az a német katona, aki csak saját nyelvét ismeri. Minthogy tehát abban, hogy a magunkén kívül még egy más nyelvet kell tanulni, bajt nem látok, hanem inkább előnyt, amennyiben a magyar culturának nem leszállítását,hanem kiszélesítését érjük el vele; minthogy közvetítő nyelvre okvetetlen szükség van és így a német nyelvben reánk nézve semmi lealázó nincs, teljes megnyugvással fogadom el a 25-ik szakaszt, úgy, amint előttünk van. De megfoghatom, hogy a velünk közlött határozati javaslat ép úgy, mint a miniszter nyilatkozatai nem, hathatnak azokra, akik a jelenlegi törvényjavaslatot, vagyis a közös védrendszer eszméjét magát nem szeretik és csak az önálló magyar hadsereg létesítésében tudnának megnyugvást találni. Épen ezért késztetve érzem magamat arra, hogy főleg e kérdéssel foglalkozzam. A most törvényesen fenálló védrendszer két egészen ellenkező áramlat hatása alatt fejlődött azzá, aminek ma látjuk. Mindkét eszme a múltból merítette jogosultságát, oly múltból, mely többé vissza nem tér. Az egyik, mely az általános védkötelezettség daczára, a hajdani egységes osztrák hadsereg minden traditióihoz ragaszkodott és már magában a honvédség eszméjében, a monarchiát fenyegető veszélyt vélt látni. A másik, mely önálló magyar hadsereget követelt. Mindkettőt lehető röviden, de külön fogom tárgyalni. Voltak idők, midőn a háború volt a rendes állapot, a béke a kivételes; midőn a hadjáratokat rendesen a fejedelmek örökségi jogai okozták, melyeknek más bírói fóruma nem volt, mint a háború. Voltak később időszakok, midőn a sereg czélja és feladata nem csak a monarchia megvédése volt a külellenség ellen, sőt a czél igenis háttérbe szorult, de másrészt a sereg volt az egyetlen összetartó eleme a monarchiának. Az tartotta fenn és képviselte mintegy a politikai rendszert és csak egyedül az óvhatta meg a monarchiát a szétbomlástól. Ekkor és az akkori czéloknak egyedül megfelelő véderő az állandó, hosszú szolgálatú, rendszerint toborzott legénységből álló hadsereg volt. A sereg isolált állást foglalt el, külön kasztot képezett, mentül távolabb állott az állam többi tényezőitől, sőt sokszor ellentétben állott velük. Aki ez időben azt állította volna, hogy lehet, ily sereg nélkül is győzelmes hadjáratot vezetni, azt kinevették volna. Francziaország volt az első, mely a fegyverben álló nemzet eszméjét valósította meg az európai coalitio ellen, még pedig oly sikerrel, mely az addig divatozott eszméket megingatta. Utána Németország, midőn függetlenségét volt kénytelen a franczia hegemonia ellen megvédeni, — karolta fel a fegyveres nemzet eszméjét és tökéletesbé tette azt. Ez időben az akkori osztrák monarchia ama rendszer meghonosítására, különböző okok következtében még nem gondolhatott. Azon politikai rendszer, mely Magyarország történeti jogait már theoriában sem ismerte el, melynek nyíltan bevallott czélja volt, a századokon keresztül fennállott jogi állapottal szemben, a monarchia egyik felének erejével a másikat erőszakosan beolvasztani; a bizalmatlanság, mely Magyarország ellen ennek következtében méltán létezett, Ausztriának katonailag excentricus olaszországi tartományai, melyeket csak egy folytonosan hadi lábon álló sereg volt képes annyira-mennyire fegyelemben tartani — ezt tenni nem engedték. Ausztria kénytelen volt a régi egységes sereget mindaddig körülbelül változatlanul fentartani, míg a 67-iki kiegyezés a dynastia és Magyarország és a monarchia két állama közötti függő kérdéseket nem tisztázta és a régi történelmi alap vissza nem állíttatott. 1866-ban még a r <gi rendszerű sereg küzdött a fegyverben levő német nemzet ellen. Csak ezután karolták fel az általános védrendszer eszméjét és ezzel együtt a védrendszer a fegyveres nép jellegét vette fel és helyt adott a fegyveres monarchia eszméjének. Aznap, midőn az általános védkötelezettség rendszere tényleg életbe lépett, a hadsereg feladatai egészen megváltoztak. A seregnek nem lehetett többé feladata magát isolálni az államok többi tényezőitől, hanem feladata lett azokra kiterjeszteni a katonai szellemet. Oly sereg tagjaitól, melynek egy része tényleg csak három, egy része pedig csak egy évig szolgál, melynek ezrekre menő tisztekre van szüksége, kik nem hivatásbeli katonák és a szolgálat idején kívül oly állampolgárok, kik rendszerint nem csak hazájukban, hanem szükebb szülőföldjükön vannak elhelyezve: nem lehet várni, hogy saját hazafiúi önérzetüket otthon hagyják. Az ilyen seregnek, melynek egyik feladata, hogy keretképen szolgáljon a monarchia mindkét része fegyverfogható népének, nem lehet a nemzeti önérzetet oly valaminek oda állítani, ami a katonai szellemmel meg nem fér. Legkevésbé lehet ilyennek nézni a magyar nemzeti önérzetet, melynek alapja volt és marad azon érzés, hogy sorsa a dynastiával és a monarchia fennállásával van összekötve. Ellenkezőleg, kell, hogy a seregnek minden tagja, tiszt, mint közkatona, a hadseregben oltalmazóját lássa mindannak, mit otthon szeretni tanult, ami a monarchiában törvényesen létezik. A közös hadsereg nem lehet valami idegen harmadik az államban, hanem egyformán védője és tulajdona a monarchia mindkét részének. A közös hadseregnek nincs sem oka, sem módja germanizálni, mert három év alatt sem germanizálni, sem az illetőket nemzetiségükből kivetkőztetni, sem meglevő patriotismusukat mással felcserélni nem lehet, de nem is kell. Én részemről tovább megyek és azt hiszem, hogy a seregnek, mint olyannak, semmi oka sincsen sajnálni, hogy az osztrák magyar monarchia közös serege nem csupán egy nyelvet beszél és nem egy fajból való. Ha valamely állam serege csak egy nyelvet beszél és egy fajból való, ez némi tekintetben előnyös lehet az illető államra, de nézetem szerint, épen katonai szempontból, legkevésbé oly előny, hogy ott, ahol az nem létezik, megszerzéséért, nagy áldozatokat kellene hozni.Rendesen a különböző fegyvernemekre különösen alkalmatos egyéneket kevésbé lehet, találni oly államokban, melyeknek minden lakosa egy fajból származik. Hogy csak egy példát hozzak föl, a legjobb könnyű lovasság bizonyosan Magyarországon, a legjobb vadász Tyrolban vagy Stájerországban található. A római seregek, melyek a világot hódították meg, nem egy nyelven beszéltek, nem egy fajból valók voltak. A monarchia és különösen Magyarország geographiai helyzete a kelet és nyugat között kívánatosabbá tesz egy több nyelven beszélő, különböző fajból származott, individualitásából ki nem vetkőztetett sereget, mint egy nemzeti sajátságaitól megfosztott és roszul germanizált sereget. Többet pedig három éves szolgálat és territoriális beosztás mellett elérni nem lehet. A magyar huszár nevét, viseletét átvették Európa minden seregei. Miért? Azért, hogy nevével és nemzeti egyenruhájával annak nemzeti tulajdonait is átvigyék seregeikbe. És ezzel szemben az osztrák magyar monarchia közös serege tartaná feladatának, azt nemzeti jellegéből kivetkőztetni? Hiszen ez megfoghatatlan hiba volna, tisztán katonai szempontokból is. Ép oly kevéssé lehet feladata a közös hadseregnek a sereg szellemét a fennálló dualizmussal ellentétbe állítani, még pedig három oknál fogva. Először, mert a közös fejedelem, aki a sereg hadura is, a történelmi dualismust nem csak passive szentesítette, hanem újra megalapításában tevékeny részt vett és e szerint mint egyik alkotója, kell, hogy tekintessék. Másodszor, mert a dualismus alatt emelkedett a monarchia tekintélye oly magas fokra, melyet annak keletkezése előtt elérni képes nem volt. Harmadszor, mert a dualismus alatt lett felszerelve és ellátva a sereg mindennel oly mérvben, mint eddig soha sem volt. De nincs is ettől mit tartani, legkevésbé pedig akkor, midőn ki lett mondva, hogy a német nyelv tanulása csak annyiban kívántatik, amennyiben azt a seregbeli szolgálat múlhatatlanul követeli. Meglehet, hogy a német Schulverein valamely híve azt hiszi, hogy a hadsereg egyik lényeges feladata a germanisatio, de az, kit e tekintetben a döntő szó megillet — ezt egyéni meggyőződésem alapján mondhatom — kizárólagosan két practicum szempontból indul ki: az egyik: távol tartani a seregtől minden nemzetiségi idegenkedést, a másik: a monarchiának jó katonákat nevelni. Mindkettő oly czél, melyet minden igaz magyar hazafinak támogatni kötelessége. Bizonyos elavult eszméknek ha vannak is még hívei a közös hadseregben, azok mentői kevesebben vannak. Mondhatni, hogy a kihalók statusába számíthatók csak. Ha mindamellett még teljesen ki nem haltak, ennek két egyszerű oka van: az egyik, hogy nem mindenki tud hamar megválni az egyszer megszokott eszméktől és a másik, mert az önálló hadsereg melletti agitatio eddig még nem engedte egészen kihalni. Másképen áll a kérdés az önálló magyar hadsereg eszméjét illetőleg. E rendszer felett döntött a törvényhozás húsz év előtt, a közös védelem javára, mely ma törvényesen fennáll. Ez eszmét mindamellett terjesztik, anélkül, hogy formuláznák és anélkül, hogy napirendre kerülne. Széles körökben terjesztik azon hitet, hogy Magyarország ifjúsága csak akkor léphet megnyugvással a katonai pályára, ha önálló magyar hadsereg fog létesülni, és hogy a közös hadsereg idegen testület, melyben szolgálni törvényszerű kötelesség, de melyet, mint elfogadott védrendszert, felkarolni közel esik a hazaáruláshoz. Tudom, azok között, kik egy önálló hadsereg létesítését óhajtják, vannak, kik azt nem most, nem egyszerre, hanem csak később és fokonként akarják elérni. Én, ha ez eszmét helyesnek ítélhetném és azt hinném, hogy az felel meg leginkább Magyarország és a monarchia érdekének, bűnnek tartanám annak megvalósítását elhalasztani — vagy legalább szükségesnek tartanám azt, mint elérendő czélt, azonnal kitűzni. Azt a halasztási okot, hogy most rövid az idő, elfogadni nem tudnám. Ha helyes az eszme, legyünk rajta, hogy kivitessék, inkább ma, mint holnap. Mert minden agyonéli magát, még a béke is. Ennek folytán tehát mindennap rövidebb lesz az idő, mely minket a háborútól elválaszt. Ha nem helyes az eszme, akkor tegyük le a napirendről határozottan. Legújabban némelyek gyakorlatba vették, e tekintetben Deák Ferencz, boldogult nagy barátfiára és azokra hivatkozni, kik vele együtt közvetlenül részt vettek a védrendszerről folyt tárgyalásokban és az ő eljárásukat úgy tüntetni fel, mintha a most fennálló védrendszert csak kényszerűségből és azon utógondolattal fogadták volna el, hogy azt a későbbi generatiók egy, vagy más irányban fejlesszék és építsék ki. Én úgy is, mint az akkori Deák-párt egyik megbízottja, később hivatalból mint miniszterelnök és honvédelmi miniszter, kénytelen voltam e tárggyal behatóan foglalkozni és ezért nem mulaszthatom el azt, hogy ezen — hinni akarom — csak téves fogalmat igyekeztem helyreigazítani, a nélkül azonban, hogy szavaimnak több nyomatékot követelnék, mint a mennyi azokat a józan ész szempontjából megilleti. Tartozom ezzel Deák Ferencz emlékének, tartozom mindazoknak, kik akkor velünk közreműködtek és kik e szerint a történet előtti felelősségben velünk osztoznak. Lelkiismeretesen merem állítani, hogy azoknak, akik a 67-iki kiegyezési tárgyalásokat, kezdetben nagyrészt saját felelősségükre, később a parlamenti többség megbízásából vezették a történet tanúságán okulva, nem volt szándékuk a Magyarország s a korona és a monarchia másik állama közti elintézetlen kérdéseket ideiglenesen rendezni, hanem czéljuk volt, egyszer mindenkorra úgy intézni el azokat, hogy az egyszer megállapított közjogi viszony, kiszámíthatatlan nemzedékeken keresztül sem kérdés, sem alku tárgya ne legyen. Ezért nem lett abba felvéve egy félszabály sem, másrészt azonban egy olyan intézkedés sem, mely a viszálykodás magvát hordozta volna magában. Ha azt hittük volna, hogy egy önálló magyar hadsereg nélkül, önálló magyar állam nem lehet, vagy, hogy az felel meg legjobban Magyarország és a monarchia érdekeinek, nem ajánlottuk volna a később törvényhozásilag elfogadott közös védelem rendszerét, hanem igyekeztünk volna a magyar hadsereg létesítését legalábbis megkísérteni. De mert az önálló magyar hadsereg eszméjét nem csak kívánatosnak nem, hanem határozottan veszélyesnek tartottuk, mégpedig nem csak a monarchia, hanem még inkább Magyarországra nézve: ezen eszmének létesítését meg sem kísértettük, sőt azt kezdettől fogva kizártuk a kiegyezés programjából. Andrássy Gyula gróf beszédének további részéből az alábbiakat közöljük: Nem határozatlanság, nem valamely opportunitási szempont volt az, mi azokat, kik a hadsereg kérdésére nehéz felelősség terhe alatt foglalkoztak, arra bírta, hogy ez eszmét meg se pendítsék, hanem egészen más természetű okok voltak azok. A legtöbben azok közül, akik akár most, akár a jövőben önálló magyar hadsereget kivonnak, így okoskodnak: Magyarországnak volt önálló hadserege, tehát jövőre is kell, hogy legyen. Igenis, Magyarországnak volt — bár igen régen volt az — önálló hadserege, sőt külön dynastiája is volt, és lehetett mindkettő, de milyen visznyok között? A nagy katonai hatalmakkal szemben, melyek ma milliókra menő hadseregekkel rendelkeznek, egészen megváltoztak az állami és védelmi önállóság gyakorlati föltételei. És nem csak ezek változtak meg, hanem nem kevésbé változtak az államok katonai feladatai is. Azon időkben, midőn Magyarországnak önálló hadserege volt, teljesen elég volt, ha az állam határain belül, vagy legfeljebb a határszéleken elég erőt tudott kifejteni arra, hogy egy idegen sereg benyomulását megakadályozza. Ma, a vasutak,gőzhajók és előre készen tartott mobilisatiók korszakában, kevés kivétellel egy állam sem védheti magát a siker kilátásával csupán határain belül és egészen más, sokkal nagyobb ma a feladata. A védelem, a béke, az állami önállóság föltételei nem találhatók fel többé az állam határain belül. Ezeket messze a határon túl, már a távolban kell védelmezni és csak így lehet biztosítani. A ma fennálló viszonyok között saját békéjét s csak annyiban tudja egy állam biztosítani, amennyiben képes az európai béke biztosítására és főleg az európai egyensúly fentartására befolyást gyakorolni. Szóló több példát hoz fel, melyek bizonyítják azt, hogy a monarchia két államát csak együtt lehet megvédelmezni, nem csak a monarchia határain túl,hanem azokon belül is. De a határokon belüli védelem ma már nem is elégséges. Az érdek sohaera, melyet meg kell védelmezni, oly nagy, hogy messze túlhaladja még egy Magyarországnál nagyobb állam erejét is. Ezt megvédni, a mai viszonyok közt, csakis egy politikai és katonai nagyhatalom képes. Ezt nem teheti magában sem Ausztria, sem Magyarország külön, hanem csak e kettő együtt. Ez köpepezi európai missióját a kettős monarchiának ; enélkül sem az osztrák, sem a magyar résznek elismert létjoga alig volna. A mondottakból következik a monarchia két államára nézve a közös védelem, a közös védelemből a közös védrendszer, a közös védrendszerből a közös hadsereg szüksége. Következik végre az, hogy Európa mostani viszonyai között sem a kölcsönös védelem, sem a két hadsereg rendszere nem felelhetne meg a czélnak. De mondhatná valaki, hogy mindez elméletileg igaz lehet ugyan, a gyakorlati életben azonban nem volnának oly nagyok a nehézségek és azért az önálló magyar hadsereg létesítése még mindig kívánatos marad. Ha valaki azon kérdés felett akar tisztába jönni, kívánatos volna-e, lehet- e egy önálló magyar hadsereg létesítése, előbb az iránt kell tisztába jönnie, mik a kellékei egy önálló hadseregnek. Említeni, magasztalni ezen eszmét sokszor hallottam, de concret módon definiálni eddig még soha. Mindenekelőtt egy önálló magyar hadsereg kizár minden egyéb közösséget, mint a közös hadúrét. Másrészt azonban feltételez, a mo-