Kolozsvár, 1889. július-december (3. évfolyam, 149-302. szám)

1889-11-08 / 259. szám

Kolozsvár, 1889.__________________ zony nem halt meg s friss, jó égés­ség­­ben van. Hanem természetesen, mert az ál­lami adminisztrátió behozatala alatt igen sokan ismét centralisatiót, az úgy nevezett állami omnipotentia kiterjeszté­­sét szeretik látni és értelmezni, már jó előre félreverték a harangokat s tüzet kiáltanak ; pedig a centralisatio nem ezen az ajtón kéri az engedélyt, mint a mesebeli te­ve, hogy fejét bedugván, a beduint sáto­rából kiszorítsa, és a miniszteri, kormá­nyi befolyás csak óriásit veszíthet, a­mi­kor odadob egy pár ezer olyan tiszt­viselőt, kiknek jó része, mint pártpoli­tikai férfiú, az egyes választó­kerületek­nek eddig élén állott s kik ellen eddig okkal, ok nélkül annyi volt a panasz. Az állami adminisztratió ez idő szerint nekünk nem centralisatiót jelent, hanem jelenti a magyar közigazgatás európaias, emberies és kornak megfelelő voltát. És ez is voltaképen az, a­mire szerfelett nagy szükségünk van, hogy a tenger ál­lamadók és községi terhek — a polgár­ság ezer felől való igénybe vételének el­lenében, az a polgárság legalább azon megnyugvással legyen, hogy mindazon viszonyok, melyek az administratio fo­galmával connexitásban vannak, oly ke­zek gyeplői alatt állanak, melyek tud­nak is, akarnak is az irányítás, a veze­tés kötelességével élni. Azért elevenen él mindnyájunkban a meggyőződés, hogy a magyar közigaz­gatás csak úgy lesz jó, erős, czéljának megfelelő, ha egészen államivá lesz s lé­nyeges atributumai, itt-ott való conces­­siókképen, a reform keretéből ki nem hagyatnak, a régi és uj rendszer elvei­nek, tűz és víznek összeházasításával. Korcs lenne abból. Ronda, nevetséges és felháborító az a kép, a­mit a kisvárosi, s főleg a köz­­ségi élet administratív tekintete nyújt azzal a zagyva felszínnel, melyben úsz­kál vármegye és község tisztvise­lője, esetleg hat községre szóló kör or­vos­a, nem difiniálható iskolák ta­nítói,­ esetleg úrmestere, garáz­da bírója, erőszakos, pénzzsaroló j­egy­­zői, különféle papj­ai, írástudatlan bí­rái, tanulatlan esküdtjei; — azzal a felszínnel, melyen ott úszkál a közva­gyon elharácsolása, erdők, legelők bér­leteinek elkótyavetyélése; a közmunkák gyalázatos felosztása; illetékek lelketlen érvényesítése, adópénzek elkezelése, só­­gorság, komaság hizlalása és a közérdek kinevetése, mert nincs ezek kö­zött, ezek felett, vagy alatt az a valami, a mi az együvétart­o­­zás érzetét szítaná, a mi mind­nyájának az állásához való tartozását eszébe juttatná s nemes ambitióra serkentené. Ezeknek, kiket sem közös nyelv, vagy vallás, sem társadalmi érintkezés, sem nevelés, sem műveltség, sem közös politikai meggyőződés ma össze nem tart, hanem a maga önhittségével, sze­paratisztikus törekvései, keresete, hivata­la, önzése és titkos ügyeivel százezer felé húz!! Hát minő Isten áldása lenne egy ily messze, magasan és távol fekvő község egész életére, úgy socziális, mint politikai évlüktetésére, ha administra­­tiójában meghonosodhatnék az erős, szi­gorú, de igazságos állam gondola­ta, mely tőlük számon kér mindeneket mindennap; mely fizet becsületes fize­tést, nyugdíjjal és tisztességgel, de, mely azután nem sógorkodik, nem komásko­­dik a kötelességek teljesítésében sem. Az állam gondolata, melyet ma mindenki oly helyeken e­ll­en­sé­géne­k tekint, melyet oly helyeken senki sem kép­visel, melyet megcsalni, megrövidíteni virtus, a melyet kijátszani illik és sza­bad; az állam gondolata, mely elől, mert az tőlük messze esik, eltagadnak adóalapot, illeték köteles hagyatéko­kat és a melylyel nagyon ritkán érint­keznek s akkor is jobbára municzipális hivatalnokaikon keresztül, s a melyet ennélfogva nem is respektál senki, meg­csal mindenki és legeslegelől azok, kiket elöljárók neve alatt ismer az önkormány­zat hierarchiája! S bár nincs egy ága az úgyneve­zett önkormányzati rendszernek, mely az államosításra teljesen meg ne érett volna, mégis a vármegyei és városi ár­vaszékek szükségük leginkább az új rendszer szerinti megoldást. S még azon esetben is, ha az adminisztratió teljesen államosíttatik, kettőnél több ok szól a mellett, hogy az árvaszékek, mint olya­nok beszüntettessenek, s úgy a kisko­rúak, valamint a gondnokoltak összes viszonyai a közönséges polgári bíróságok juriszdiktiója alá utaltassanak. Bármiként fogjuk is fel az árvaszékek missióját, bizonyos az, hogy egész ügykörükben na­gyon csekély, mondhatjuk, semmi alkat­eleme nincs annak, a­mit az államha­talomnak nem bíráskodási, igazságügyi hatóságából lehetne származtatni; de ha az ellenkező állana is (a­mit disputa elkerülése végett ezennel suppen­­álunk a kényesebbek kedvéért), még akkor is jóval több megnyugvást látunk a bíró­ságok kezeiben, melyek amúgy is az összes gyámsági ügyeknek jó nagy ré­szét (akár perre utasítás, akár telek­könyvi foganatosítás, akár a gyámok és gondnokok számadási pereiben, akár a telekkönyvek másolatainak beszerzésé­ben, akár a kiskorúság meghosszabbítá­sa, ennek megszüntetése, akár a nagy­korúak gondnokság alá helyezése, akár ennek ismért megszüntetése, akár az atyai hatalom gyakorlatának megszün­tetésében stb. stb) intézőleg, — befeje­zőig, — foganatosítólag kezükben tartják! Különben is a százezrekre menő árva és sok ezerre menő gondnokolt er­kölcsi és anyagi érdeke egyenesen tilta­kozik az ellen, hogy dogmatikai defini­­tiók szerént határoztassék meg számuk­ra a hatóság, mely fölöttük áll , gyak­ran egész existentiájuk felett határoz; az az érdek megköveteli, hogy a juris­­dictio­nhoz értő, arra való és oly ke­zekbe tétessék, mely teljes garantiát ad a helyes, a jó, a pártatlan, a gyors és szakszerű ellátás felől. Ez pedig az ed­digi tapasztalatok szerint csupán a p­o­l­­gári bíróságban található fel, árvaszékekben pedig nem. Ezen beosztás, az árvaszékek ezen megszüntetése ellen sem az nem érv, hogy a polgári bíróságok munkakörét esetleg az nagyon felemelné; sem az nem érv, hogy a bíróságnak „ egészen más jellegű munkaköre van.“ Az első azért nem érv, mert ugyanazon költség­gel, melylyel az árvaszékek fen­­tartatnak, szaporítható a bírói létszám , a munka le van győzve;kü­lönben is pedig az itt irreleváns, mert oly reformról van szó, mely az árvák és gondnokoltak vagyonának jobb és biz­tosabb megőrzése, ügyeiknek lelkesebb és gondosabb (hogy ne mondjuk, becsü­letesebb) ellátása által, az esetleg na­gyobb költséget közgazdaságilag úgyis behozza; a második pedig azért nem érv, mert a polgári bíróságok értelmi szín­vonala nemcsak disputátlanul magasabb, hanem akkor, a­midőn a bíróságok a váltó-, csőd-, kereskedelem-, birtokrende­zés-, telekkönyvi ügyek-, bűnüldözés-, az összes magánjogi, hitbizományi perek stb. stb. ügyekben ítélkeznek, kétséget sem szenvedhet, hogy balkézzel is teljes megelégedésre elintézik a jobbára sab­lonszerű árvaügyeket is. És még ha nem volna is az eset az, hogy az árva- és gondnoksági ügyek úgyis majd minden nyilvánulásban a pol­gári bíróságok eljárásait is igénybe ve­szik, még akkor is annak, hogy az ár­vaszékek, mint olyanok, esetleg a főis­pán, vagy bárki más hatósága alatt kü­lön önálló hatósággá fejlesztessenek,azon lényeges súlyos érv áll ellent, hogy egy oly juriszdiktió stipulálására nincs ok (a sokféle hatóság úgyis egymástól nem tud mozogni) akkor, a­midőn a polgári bíróságok per abszolúte nem mellőzhe­tők az árvaügyekben, és ellent áll azon további indok, hogy ha államivá kíván­nék tenni az administrác­iót, akkor azt lehetőleg épen nem komplicálni, hanem minden haszontalan czafrangtól megtisz­títani szükséges. Az administrativ államosítása egyi­ke Magyarország közkérdései legfontosab­bikainak, melylyel összefügg a magyar állameszme megszilárdulásának és az eddig akadály- és büntetlenül gyakorolt nemzetiségi üzelmek elnyomásának nagy porblémája is. A közérzület tisztában van mindezekkel és azzal is, hogy állami consolidatiónknak eddig legerősebb aka­dályát a gyönge administratio képezte, mely főleg a vegyes vármegyé­ben nyilvánult, hol részint helyi, részint személyi nyomorúságok nem engedtek határozott, czéltudatos és oly politikát követni, mely a magyar állam be­csülete és egy haladó nemzet méltósá­gához méltó lett volna! Majd máskép lesz akkor, ha a közigazgatás reformjának napja felsüt. Sugarai már a láthatár peremjén van­nak : nemsokára teljesen felragyog, hogy fényt hintsen az árnyak által lepett tá­jékokra. Dr. KABDEBO FERENCZ: Uotila gazdája. Finn elbeszélés NERWAN DER EMI­L-től Fordította Garda Samu. (7.) E hangot Lőrincz jól ismerte. A vála­szoló férfi Olli, az 8 vén zsellére volt, a ki talán felhasználta ez alkalmat, midőn a ház­nép a Tóvégnél van, faorzásra a kereszthalmi erdőben, de most az isten a gyilkosság tanú­jául hívta. S azon perczben, midőn Lőrincz az öre­get felismerte, erős kezeivel a magasabb fa­gyökerekbe kapaszkodva, nagy erővel kiugrott a verem szélére. Ollit elérve, megragadta dühében a nyak­­szirténél, a midőn ez az erdőn keresztül el akart menekülni. Lőrincz, ez ifjú, erős férfi, az öreg Ollit a verem szélére hurczolta s vele együtt lefelé zuhant, alá a fenékre, hová a borzasztó tárgy volt elrejtve, mert nincs az az ember, ki lát­va a Lőrincz gyilkosságát, épen elhagyhassa az erdőt. Kinos volt az öregre nézve erejét Lő­­rinczczel szemben próbára tenni és soká és szilajon viaskodtak a sötét éjben. Majd úgy voltak, hogy épen leesnek, majd a gyökerekbe meg ágakba kapaszkodtak. Egyik sem beszélt, pedig tudták, hogy senki sem hallgathatja őket az erdőben, csak a ha­lott, kinek közelében küzdöttek. Zúgó recsegéssel kezdett a föld alattuk leválni. Jó nagy sövény oldal gördült a ve­rembe, a mélységbe húzva mindkét férfit s el­bontva a meggyilkolt nő holttestét az omló homok és kövek alá. S több fenyő, melyek közel, a verem szélénél tenyésztek, egy perez­­re inogni kezdett s aztán ledőlt egymás IgakkaT k°Zé C8aVarodva-­re C8 egy, szertetört Lőrincz nem bocsátotta ki Ollit kezei kö­zül, a homokból s a fejére hulló fák alól ki­­czipelte, s hurczolta magával az öreget, ki le­veretve majdnem elájult, sőt most a levegőbe emelte s aztán a földre csapta. De az aggastyán földön csúszva könyör­­gött kegyelmet: „Mit vétettem, hogy életemre törsz?“ Csak épen e szavakra volt szükség, hogy e második gyilkosságtól Lőrincz vissza­borzad­jon. Megállóit izgatottan, félre nézve s Ollihoz közeledett: „Te láttad azt, mit nem kellett volna látnod!“ „Bizony — sóhajtá Olli — de az isten is látta.“ „S igy a te szád többet tud beszélni, mint a mennyit a lelked ér, — válaszolta Lő­­rincz dühösen. Ekkor félre fordult s halkan és szégyenlősen tette hozzá: „A halottak, kipek sem állnak ut­­jáb­an.“ „Igaz, — mondá Olli — komor arczczal kelve fel a földről, de az ártatlanok vére fel­kiált a földről. Az asszony halála terhelni fog­ja lelkedet s nincs szükség, hogy két titkos gyilkossággal érd el szerencsédet ezen a czu­­dar világon.“ A gyötrelem verejtéke csepegett Lőrincz arczáról. Nem akart egymagában bűnösnek ma­radni. S illik e ennek az Öregnek nyugodt lelkiismeretét az ő bűnös emlékével öszsze­­fűzni ? Olli mellé ült , nehéz sóhaj szállt fel kebeléből. Aztán hosszadalmasan és gyáván kérdez­te az öregtől: „Gondolná ő a nép, hogy én öltem meg a feleségem ? Olli keserűen mosolygott s fejét rázta : „Mindig jó voltál irányában.“ Lőrincz hirtelen felállott, mintha mellé fulladna s ismételte kérdését: „Gondolják-e, hogy én vagyok az as­-­szony gyilkosa?“ Olli bánatos komolysággal válaszolá: „Ki tenné ezt fel Aotila uráról? Akkor bősz dühben törve ki, megragadta k*aH ^ 8 u­ra földhöz csapta sz öreget, reá „De te mindent, a mit tudsz el fogsz mon­dani !? Te vénség !* Baljával őrjöngve rázta az öreg ember vállát, s ugyanakkor kínjában messzire elhaj­totta magától fejszéjét: „Esküdj,“ csaknem sut­togta, „esküdj a szent isten nevére s az Ő ir­galmasságára a végítélet napjakor , egy lé­leknek sem mondod meg, mit tettem felesé­gemmel.“ Midőn ép az öreg fülébe mondta e sza­vakat, csaknem öntudatlanul szorította Olli nyakát mindkét kezével, s mozdulatlanul tar­totta egy helyben. A halál kínja szorongatta Olli mellét s felkiáltott: „Bocsáss, teszem, mit követelsz.“ Lehozta Lőrincz kezeit nyakáról, melyek érzéketlenül hullottak alá. Lőrincz most kimerülten állt ott, ke­zével arczát elfödve, Olli pedig mellette ült. Áhítattal tette keresztbe kezeit s mondta a szent esküt. Az erdő, az éj s az isten hallgatták a drá­ga esküt. Lőrincz meghalt neje felé volt for­dulva s mitsem hallott az esküből. Aztán csend uralkodott a vadonban. Mult az idő, mig egyik az élők közül meg­mozdult. Végre Lőrincz megszólalt halk, gyenge hangon : „Temessük el jobban.“ Olli felkelt s szó nélkül engedelmeskedett. A homokcsuszamlás nagyon megtörte a mély vermet, melyben Lőrincz eltemette a ha­lottat, hogy semmi nyom sem látszott. De mindketten még sok homokot hordtak oda s eltakarták azokat a véres nyomokat is, miket a földön észrevették. E bánatos munka közben Olli mitsem szó­lott. De Lőrincz úgy látszott, hogy fél e né­maságtól, s szokatlanul hideg hangon, habár természete mintegy kényszerűé arra, mondta el ama szavakat, miket az asszony mondott, midőn meggyilkolta. Még azt is felemlítette, hogy kétszer kellett Lénára csapni halála előtt, s hogy vén lova, mely annyiszor vitte a háznépet a templomba, felesége meleg vérét szagolgatta Midőn a gyilkosság minden nyoma el volt enyészhetve, Lőrincz sem beszélt többet. Az öreg Olii levette fejéről sapkáját, ke­zeit keresztbe fogta s magában könyörgött. M­id sapkáját újra fejére tette a a gyilkosra nézett: „Az isten legyen neked kegyelmes.“ Ezt mondva, a kavicsos út felé indult s eltűnt a sötétben. Csak Lőrincz válaszolt: „Köszönöm. . .“ Még egyszer oda ment, hova a halottat tették. Aztán befogta lovát, felült szekerére s hajtott az erdőnek azon útján, melyen jött, maga mögött hagyva a borzalmas homokver­met, melyben meghalt felesége hidegedett ri­deg sírjában. Vissza-visszanézett, megállította lovát s félig felemelkedve szekeréről, figyelmesen hall­­gatózott. Midőn minden néma volt, űzte előre vén lovát, a mennyire tehette. De neki úgy tetszett, hogy lova ólomsulyú léptekben halad előre. Végre kiért az erdő komorabb ré­széből. A­mint a szekér itt döczögött, összeráz­kódott, mert úgy érezte, hogy valami a ruhá­jára hull. Hirtelen megfordult s felesége ken­dőjét látta maga mellett lebegni, melyet Léna a homokveremhez jöttekor a szekérre tett. Mintha kígyó harapta volna meg, visz­­szahúzta kezét Lőrincz. Sokáig nézte ezt a jól ismert kendőt s végre a szekér oldalára kötötte, nehogy megtalálhassák az erdőben. Lőrincz nógatta lovát, de az it végtelen hosz­­szunak tetszett. Csak az erdőtől, annak bor­zasztó emlékétől és titkától menekülhetni, volt egyedüli gondolata s nem forgatott most sem­mi egyebet eszében. S a leány, kinek varázsos hatalma alatt követte el bűnét, ő is csak ho­mályosan, álomszerűen s hosszú időközökben tűnt fel eszében s akkor is zord emlék gya­­nánt, neve idegennek hangzott, kinek igazi érzelmét, értékét nem volt ideje megismerni. Lőrincz most maga mögött hagyta azt a kisebb homokvermet s a mellett a magas fe­nyő mellett hajtott, hol az erdei utak egye­sültek. Jöttére egy varjupár rebbent fel a fá­ról , egy perczig hevesen csapkodva szárnyuk­kal, más helyre szálltak. Végre kiért az or­szágútra. Itt már szabadabban lélegzett, bár most is mindegyre visszapillantott. Itt hébe-hóba felkelt a szekérrel s gyors léptekben ment lo­va mellett s egyre hajszolta azt; máskor meg a kerekek mellé húzódott s hagyta lovát úgy járni, a­mint akarja. Ez éjjel sütött a hold, későre jött fel ugyan, úgy tizenegy óra felé. Most tizenkét óra volt, s a hold lefelé hanyatlott a facen­­csek közt. A fenyők sugárzó fényében zordan és komoran álltak, mintha vasból öntöttek volna. Milyen világ van most a homokverem­ben? — gondolkozott erről magában. Most Uotilához közeledett a az erdőn keresztül tört utón hajtott az udvarra, melyre az épületek sötét komor árnyékai dőltek. A nyitott félszer előtt kifogta öreg lovát s hagyta, hogy menjen a merre tetszik. Leold­­ta felesége kendőjét s magával vitte. Sötét és borult volt kedélyvilága, midőn a csendes udvaron járt. Egyedül volt most. Felesége, mint akar­ta, félre állott útjából. Észrevétlenül azonban, de nem volt-e azért a közelében ? Az eső cseppekben az ő könyei csillogtak, a boldvi­lágtól csodásan világított kis ablakok az ő es kamra ajtajában az ő szemeivel néztek le mm­ezre. A lépcsők az ő nevében mondtak ó­natos isten bozott­at, s a nagy szoba, me­r­ben a szegény, derék, ártatlan asszony 870 f °t, tartózkodni, számon kérte tőle ezt az övö tartónak tetsző sötét éjét. A gondolat Lizára, mi­előbb gyakran jó kedvre hangolta őt, elkerülte ez éjjel. 8e® a világon nem hozott nyugalmat s vigasz ..­lást az emlékeitől elfáradt 8 zaklatott le a házi gazdára. Későn, reggel felé szenderült nyughat­­lan álomba. (Folytatjuk.) KOLOZSVÁR IRODALOM és MŰVÉSZET. — A kolozsvári szinház ünnepe. A ko­lozsvári nemzeti színházban pár hét múlva megünneplik tizedik évfordulóját annak, hogy a kolozsvári színtársulat Bécsben vendégszere­pelt, néhány kitűnő magyar előadással sok si­kert aratva, Ausztria fővárosában. A tizedik évforduló alkalmával ünnepi előadásokat ren­deznek, azokat a darabokat hozván színre, mi­ket a társulat Bécsben adott és meghívják az előadásokban való részvételre ama tagokat is, kik akkor a kolozsvári társulat kötelékébe tar­toztak, s most budapesti színházakhoz szer­­ződvek. NEMZETI SZÍN­HÁZ. (Bérlet 40-ik szám, páros.) 40-ik előadás. Kolozsvártt, szombaton, 1889. nov. 9-én. K. HEGYESI MARI asszony második vendégfellépteül: LECOUVREUR ADRIENNE. Dráma 5 felvonásban. Kezdete 7 órakor, vége 10-kor. HÍREK. Erdélyi részek. Kolozsvár, november 8. — Bánffy Dezső br. kitüntetése igaz örömmel fogadjuk a hirt, hogy a királyi kegy a legérdemesebbek egyikét tüntette ki, a Szent István-rend kiskeresztjével díszítvén Bánffy De­zső bárót, azon szolgálatok elismerése fejében, melyeket az egész ember a naszódvidéki va­gyon rendezése körül tanúsított. Szakadatlan a sora annak a listának, melyre a Bánffy De­zső báró páratlan munkásságát, sikereit je­gyezzük naponként, szünetlen sorban. A gond­jára bízott két megye minden ügyének legelső­ legnagyobb tevékenységű munkása ő, vissza­vált reá az a rendkívüli haladás, melyet mind a kettő úgy ipari, mint kulturális, úgy vagyo­­nosodási, mint nemzetiségi tekintetben tett. Ez a mindent meglátó, mindenben munkálkodó, egyszerre tapintatos és vasakaratú férfiú, a ki valóságos áldása azon kis körnek, mely talentumainak munkaköréül jelöltetett ki — minden magyar ember osztatlan tiszteletét birja , kitüntetését a legélénkebb érdeklődés­sel s megelégedéssel fogadja mindenki. A ki­rályi kegyet hálás elismeréssel veszszük or­szágul s valljuk, hogy a legérdemesebbnek ju­tott az. Már volt alkalmunk részleteiben mél­tatnunk azon nagy jelentőségű szolgálatokat, melyekkel sok érdemét szaporította Bánffy De­zső dr.: a naszódvidéki alapok bonyolódott viszo­nyainak rendezését keresztülvitte. Ezúttal csak igaz örömünknek adunk szót a kitüntetés fe­lett, melylyel a királyi kegy becsülte meg e kérdésben tanúsított fáradozását. Az ide vo­natkozó közlemény így szól: „Személyem körüli magyar miniszte­rem előterjesztése folytán, báró Bánffy De­zső, Besztercze-Naszód vár­megye főispánjának mint a naszódvidéki központi iskola- és ősz-­ töndíj-alapok kezelésének ellenőrzésére kine­vezett királyi biztosnak, ezen minőségben kifejtett buzgó és hasznos szolgálatai élig. méréséül, Szent István rendem kiskeresztjét díjmentesen adományozom. Kelt Bécsben 1889. évi november 1-én. Ferenci Jó­­zsef, s. k. B. Orczy Béla, s. k. — A regale ügyben tegnap délután négy órakor a városházánál a városi képviselő ta­gok nagy része értekezletet tartott. Az érte­­kezlet megtartása szükséges volt azért, hogy a képviseleti tagok előre is tájékozást nyerje­nek Kolozsvár regale ügyének állapotáról! Szva­csi­na Géza tanácsos előadó ismertette az ügyet, mint az lapunkban egy ízben kö­zölve is volt s e szerint Kolozsvár városának előnyére válik a pénzügyminiszterrel megálla­­pított szerződés. Ezután előadatott, hogy egy konzorczium, mely Sigmond Dezső, Weisz Mór és Benigni Sámuel tagokból áll, a városnak 120.000 forintjába levő regáléját 140,000 fo­rintért három évre hajlandó átvenni, mi iránt a tanács beleegyezőleg nyilatkozott. A kötendő szerződésben a szesznek áruitatására van némi az eddigiektől eltérő módosítás javasolva,továbbá a bor­kimérésben az, hogy minden korcsmárosa nem a borregale-bérlőtől vett, elárusításra bocsá­tott bornak litere után tíz krajczárnyi maxi­mális összeget köteles a bérlőnek fizetni. A nagyban való borárulást ezután sem szorítják meg és senki sem köteleztetik arra, hogy a regale-bérlőtől vegye a bort. Dr. Csiky Viktor Nagy Lajos, Polcz Rezső, dr. Groisz Gusztáv, Nagy Béla, dr. Haller Rezső szólottak hozzá többek között e kérdéshez és dr. Groisz Gusz­táv indítványára elfogadtatott az, hogy a vá­ros és a konzorczium közt kötendő szerződés­ben világosan megjelöltessék, hogy a bőráru­­soktól a nem a bérlőtől vett és elárusí­tott bor litere után tíz krajczárnál több illetmény ne vetethessék. Elhatároztatott az is, hogy a konzorczium a tett ajánla­tot írásba foglalva mutassa be s a pénz­ügyminiszterrel kötendő szerződéssel együtt a konzorcziummal is megkötendőnek vélte az értekezlet a szerződést. Az értekezlet nyugod­tan folyt le és mindenki meggyőződött arról, hogy a borárusok érdekei egyáltalában nincse­nek veszélyeztetve és sem őket, sem a kö­zönséget, sem a bortermelőket nem fenyegeti veszély a regálék kiadása által, mely felett különben a legközelebbi közgyűlés fog hatá­rozni. Ez a közgyűlés a jövő héten, valószí­nűleg szerdán lesz. — Meghívó: Az Emke „székely­ kitele­­pítő bizottság“-ának tagjait e helyen is kérem, szíveskedjenek f. hó 12-én Kolozsvárt,az Emke helyiségében tartandó ülésen megjelenni. El­nöki megbízásból, Bart­ha Miklós, előadó. — A Kolozsvári Dalkör holnap este tart­­ja mulatságát a reboutban. A­kik az estélyre elmennek (bizonyosan sokan) kitűnő hangver­senyen és kitűnő mulatságon vesznek részt, mely hivatva van a Kolozsvári Dalkör hírne­vét, úgy mint mindig, ezután is megerősíteni. Jegyek Stratzinger papírkereskedésébe és este a pénztárnál válthatók. — Pálinkarablók A helyi kir. törvény­szék érdekes végtárgyalást tartott ma egy Puszta-Kamaráson történt pálinkarablás tár- November 8

Next