Kolozsvár, 1889. július-december (3. évfolyam, 149-302. szám)
1889-11-08 / 259. szám
Kolozsvár, 1889.__________________ zony nem halt meg s friss, jó égésségben van. Hanem természetesen, mert az állami adminisztrátió behozatala alatt igen sokan ismét centralisatiót, az úgy nevezett állami omnipotentia kiterjesztését szeretik látni és értelmezni, már jó előre félreverték a harangokat s tüzet kiáltanak ; pedig a centralisatio nem ezen az ajtón kéri az engedélyt, mint a mesebeli teve, hogy fejét bedugván, a beduint sátorából kiszorítsa, és a miniszteri, kormányi befolyás csak óriásit veszíthet, amikor odadob egy pár ezer olyan tisztviselőt, kiknek jó része, mint pártpolitikai férfiú, az egyes választókerületeknek eddig élén állott s kik ellen eddig okkal, ok nélkül annyi volt a panasz. Az állami adminisztratió ez idő szerint nekünk nem centralisatiót jelent, hanem jelenti a magyar közigazgatás európaias, emberies és kornak megfelelő voltát. És ez is voltaképen az, amire szerfelett nagy szükségünk van, hogy a tenger államadók és községi terhek — a polgárság ezer felől való igénybe vételének ellenében, az a polgárság legalább azon megnyugvással legyen, hogy mindazon viszonyok, melyek az administratio fogalmával connexitásban vannak, oly kezek gyeplői alatt állanak, melyek tudnak is, akarnak is az irányítás, a vezetés kötelességével élni. Azért elevenen él mindnyájunkban a meggyőződés, hogy a magyar közigazgatás csak úgy lesz jó, erős, czéljának megfelelő, ha egészen államivá lesz s lényeges atributumai, itt-ott való concessiókképen, a reform keretéből ki nem hagyatnak, a régi és uj rendszer elveinek, tűz és víznek összeházasításával. Korcs lenne abból. Ronda, nevetséges és felháborító az a kép, amit a kisvárosi, s főleg a községi élet administratív tekintete nyújt azzal a zagyva felszínnel, melyben úszkál vármegye és község tisztviselője, esetleg hat községre szóló kör orvosa, nem difiniálható iskolák tanítói, esetleg úrmestere, garázda bírója, erőszakos, pénzzsaroló jegyzői, különféle papjai, írástudatlan bírái, tanulatlan esküdtjei; — azzal a felszínnel, melyen ott úszkál a közvagyon elharácsolása, erdők, legelők bérleteinek elkótyavetyélése; a közmunkák gyalázatos felosztása; illetékek lelketlen érvényesítése, adópénzek elkezelése, sógorság, komaság hizlalása és a közérdek kinevetése, mert nincs ezek között, ezek felett, vagy alatt az a valami, a mi az együvétartozás érzetét szítaná, a mi mindnyájának az állásához való tartozását eszébe juttatná s nemes ambitióra serkentené. Ezeknek, kiket sem közös nyelv, vagy vallás, sem társadalmi érintkezés, sem nevelés, sem műveltség, sem közös politikai meggyőződés ma össze nem tart, hanem a maga önhittségével, szeparatisztikus törekvései, keresete, hivatala, önzése és titkos ügyeivel százezer felé húz!! Hát minő Isten áldása lenne egy ily messze, magasan és távol fekvő község egész életére, úgy socziális, mint politikai évlüktetésére, ha administratiójában meghonosodhatnék az erős, szigorú, de igazságos állam gondolata, mely tőlük számon kér mindeneket mindennap; mely fizet becsületes fizetést, nyugdíjjal és tisztességgel, de, mely azután nem sógorkodik, nem komáskodik a kötelességek teljesítésében sem. Az állam gondolata, melyet ma mindenki oly helyeken ellenségének tekint, melyet oly helyeken senki sem képvisel, melyet megcsalni, megrövidíteni virtus, a melyet kijátszani illik és szabad; az állam gondolata, mely elől, mert az tőlük messze esik, eltagadnak adóalapot, illeték köteles hagyatékokat és a melylyel nagyon ritkán érintkeznek s akkor is jobbára municzipális hivatalnokaikon keresztül, s a melyet ennélfogva nem is respektál senki, megcsal mindenki és legeslegelől azok, kiket elöljárók neve alatt ismer az önkormányzat hierarchiája! S bár nincs egy ága az úgynevezett önkormányzati rendszernek, mely az államosításra teljesen meg ne érett volna, mégis a vármegyei és városi árvaszékek szükségük leginkább az új rendszer szerinti megoldást. S még azon esetben is, ha az adminisztratió teljesen államosíttatik, kettőnél több ok szól a mellett, hogy az árvaszékek, mint olyanok beszüntettessenek, s úgy a kiskorúak, valamint a gondnokoltak összes viszonyai a közönséges polgári bíróságok juriszdiktiója alá utaltassanak. Bármiként fogjuk is fel az árvaszékek missióját, bizonyos az, hogy egész ügykörükben nagyon csekély, mondhatjuk, semmi alkateleme nincs annak, amit az államhatalomnak nem bíráskodási, igazságügyi hatóságából lehetne származtatni; de ha az ellenkező állana is (amit disputa elkerülése végett ezennel suppenálunk a kényesebbek kedvéért), még akkor is jóval több megnyugvást látunk a bíróságok kezeiben, melyek amúgy is az összes gyámsági ügyeknek jó nagy részét (akár perre utasítás, akár telekkönyvi foganatosítás, akár a gyámok és gondnokok számadási pereiben, akár a telekkönyvek másolatainak beszerzésében, akár a kiskorúság meghosszabbítása, ennek megszüntetése, akár a nagykorúak gondnokság alá helyezése, akár ennek ismért megszüntetése, akár az atyai hatalom gyakorlatának megszüntetésében stb. stb) intézőleg, — befejezőig, — foganatosítólag kezükben tartják! Különben is a százezrekre menő árva és sok ezerre menő gondnokolt erkölcsi és anyagi érdeke egyenesen tiltakozik az ellen, hogy dogmatikai definitiók szerént határoztassék meg számukra a hatóság, mely fölöttük áll , gyakran egész existentiájuk felett határoz; az az érdek megköveteli, hogy a jurisdictionhoz értő, arra való és oly kezekbe tétessék, mely teljes garantiát ad a helyes, a jó, a pártatlan, a gyors és szakszerű ellátás felől. Ez pedig az eddigi tapasztalatok szerint csupán a polgári bíróságban található fel, árvaszékekben pedig nem. Ezen beosztás, az árvaszékek ezen megszüntetése ellen sem az nem érv, hogy a polgári bíróságok munkakörét esetleg az nagyon felemelné; sem az nem érv, hogy a bíróságnak „ egészen más jellegű munkaköre van.“ Az első azért nem érv, mert ugyanazon költséggel, melylyel az árvaszékek fentartatnak, szaporítható a bírói létszám , a munka le van győzve;különben is pedig az itt irreleváns, mert oly reformról van szó, mely az árvák és gondnokoltak vagyonának jobb és biztosabb megőrzése, ügyeiknek lelkesebb és gondosabb (hogy ne mondjuk, becsületesebb) ellátása által, az esetleg nagyobb költséget közgazdaságilag úgyis behozza; a második pedig azért nem érv, mert a polgári bíróságok értelmi színvonala nemcsak disputátlanul magasabb, hanem akkor, amidőn a bíróságok a váltó-, csőd-, kereskedelem-, birtokrendezés-, telekkönyvi ügyek-, bűnüldözés-, az összes magánjogi, hitbizományi perek stb. stb. ügyekben ítélkeznek, kétséget sem szenvedhet, hogy balkézzel is teljes megelégedésre elintézik a jobbára sablonszerű árvaügyeket is. És még ha nem volna is az eset az, hogy az árva- és gondnoksági ügyek úgyis majd minden nyilvánulásban a polgári bíróságok eljárásait is igénybe veszik, még akkor is annak, hogy az árvaszékek, mint olyanok, esetleg a főispán, vagy bárki más hatósága alatt külön önálló hatósággá fejlesztessenek,azon lényeges súlyos érv áll ellent, hogy egy oly juriszdiktió stipulálására nincs ok (a sokféle hatóság úgyis egymástól nem tud mozogni) akkor, amidőn a polgári bíróságok per abszolúte nem mellőzhetők az árvaügyekben, és ellent áll azon további indok, hogy ha államivá kívánnék tenni az administrációt, akkor azt lehetőleg épen nem komplicálni, hanem minden haszontalan czafrangtól megtisztítani szükséges. Az administrativ államosítása egyike Magyarország közkérdései legfontosabbikainak, melylyel összefügg a magyar állameszme megszilárdulásának és az eddig akadály- és büntetlenül gyakorolt nemzetiségi üzelmek elnyomásának nagy porblémája is. A közérzület tisztában van mindezekkel és azzal is, hogy állami consolidatiónknak eddig legerősebb akadályát a gyönge administratio képezte, mely főleg a vegyes vármegyében nyilvánult, hol részint helyi, részint személyi nyomorúságok nem engedtek határozott, czéltudatos és oly politikát követni, mely a magyar állam becsülete és egy haladó nemzet méltóságához méltó lett volna! Majd máskép lesz akkor, ha a közigazgatás reformjának napja felsüt. Sugarai már a láthatár peremjén vannak : nemsokára teljesen felragyog, hogy fényt hintsen az árnyak által lepett tájékokra. Dr. KABDEBO FERENCZ: Uotila gazdája. Finn elbeszélés NERWAN DER EMIL-től Fordította Garda Samu. (7.) E hangot Lőrincz jól ismerte. A válaszoló férfi Olli, az 8 vén zsellére volt, a ki talán felhasználta ez alkalmat, midőn a háznép a Tóvégnél van, faorzásra a kereszthalmi erdőben, de most az isten a gyilkosság tanújául hívta. S azon perczben, midőn Lőrincz az öreget felismerte, erős kezeivel a magasabb fagyökerekbe kapaszkodva, nagy erővel kiugrott a verem szélére. Ollit elérve, megragadta dühében a nyakszirténél, a midőn ez az erdőn keresztül el akart menekülni. Lőrincz, ez ifjú, erős férfi, az öreg Ollit a verem szélére hurczolta s vele együtt lefelé zuhant, alá a fenékre, hová a borzasztó tárgy volt elrejtve, mert nincs az az ember, ki látva a Lőrincz gyilkosságát, épen elhagyhassa az erdőt. Kinos volt az öregre nézve erejét Lőrinczczel szemben próbára tenni és soká és szilajon viaskodtak a sötét éjben. Majd úgy voltak, hogy épen leesnek, majd a gyökerekbe meg ágakba kapaszkodtak. Egyik sem beszélt, pedig tudták, hogy senki sem hallgathatja őket az erdőben, csak a halott, kinek közelében küzdöttek. Zúgó recsegéssel kezdett a föld alattuk leválni. Jó nagy sövény oldal gördült a verembe, a mélységbe húzva mindkét férfit s elbontva a meggyilkolt nő holttestét az omló homok és kövek alá. S több fenyő, melyek közel, a verem szélénél tenyésztek, egy perezre inogni kezdett s aztán ledőlt egymás IgakkaT k°Zé C8aVarodva-re C8 egy, szertetört Lőrincz nem bocsátotta ki Ollit kezei közül, a homokból s a fejére hulló fák alól kiczipelte, s hurczolta magával az öreget, ki leveretve majdnem elájult, sőt most a levegőbe emelte s aztán a földre csapta. De az aggastyán földön csúszva könyörgött kegyelmet: „Mit vétettem, hogy életemre törsz?“ Csak épen e szavakra volt szükség, hogy e második gyilkosságtól Lőrincz visszaborzadjon. Megállóit izgatottan, félre nézve s Ollihoz közeledett: „Te láttad azt, mit nem kellett volna látnod!“ „Bizony — sóhajtá Olli — de az isten is látta.“ „S igy a te szád többet tud beszélni, mint a mennyit a lelked ér, — válaszolta Lőrincz dühösen. Ekkor félre fordult s halkan és szégyenlősen tette hozzá: „A halottak, kipek sem állnak utjában.“ „Igaz, — mondá Olli — komor arczczal kelve fel a földről, de az ártatlanok vére felkiált a földről. Az asszony halála terhelni fogja lelkedet s nincs szükség, hogy két titkos gyilkossággal érd el szerencsédet ezen a czudar világon.“ A gyötrelem verejtéke csepegett Lőrincz arczáról. Nem akart egymagában bűnösnek maradni. S illik e ennek az Öregnek nyugodt lelkiismeretét az ő bűnös emlékével öszszefűzni ? Olli mellé ült , nehéz sóhaj szállt fel kebeléből. Aztán hosszadalmasan és gyáván kérdezte az öregtől: „Gondolná ő a nép, hogy én öltem meg a feleségem ? Olli keserűen mosolygott s fejét rázta : „Mindig jó voltál irányában.“ Lőrincz hirtelen felállott, mintha mellé fulladna s ismételte kérdését: „Gondolják-e, hogy én vagyok az as-szony gyilkosa?“ Olli bánatos komolysággal válaszolá: „Ki tenné ezt fel Aotila uráról? Akkor bősz dühben törve ki, megragadta k*aH ^ 8 ura földhöz csapta sz öreget, reá „De te mindent, a mit tudsz el fogsz mondani !? Te vénség !* Baljával őrjöngve rázta az öreg ember vállát, s ugyanakkor kínjában messzire elhajtotta magától fejszéjét: „Esküdj,“ csaknem suttogta, „esküdj a szent isten nevére s az Ő irgalmasságára a végítélet napjakor , egy léleknek sem mondod meg, mit tettem feleségemmel.“ Midőn ép az öreg fülébe mondta e szavakat, csaknem öntudatlanul szorította Olli nyakát mindkét kezével, s mozdulatlanul tartotta egy helyben. A halál kínja szorongatta Olli mellét s felkiáltott: „Bocsáss, teszem, mit követelsz.“ Lehozta Lőrincz kezeit nyakáról, melyek érzéketlenül hullottak alá. Lőrincz most kimerülten állt ott, kezével arczát elfödve, Olli pedig mellette ült. Áhítattal tette keresztbe kezeit s mondta a szent esküt. Az erdő, az éj s az isten hallgatták a drága esküt. Lőrincz meghalt neje felé volt fordulva s mitsem hallott az esküből. Aztán csend uralkodott a vadonban. Mult az idő, mig egyik az élők közül megmozdult. Végre Lőrincz megszólalt halk, gyenge hangon : „Temessük el jobban.“ Olli felkelt s szó nélkül engedelmeskedett. A homokcsuszamlás nagyon megtörte a mély vermet, melyben Lőrincz eltemette a halottat, hogy semmi nyom sem látszott. De mindketten még sok homokot hordtak oda s eltakarták azokat a véres nyomokat is, miket a földön észrevették. E bánatos munka közben Olli mitsem szólott. De Lőrincz úgy látszott, hogy fél e némaságtól, s szokatlanul hideg hangon, habár természete mintegy kényszerűé arra, mondta el ama szavakat, miket az asszony mondott, midőn meggyilkolta. Még azt is felemlítette, hogy kétszer kellett Lénára csapni halála előtt, s hogy vén lova, mely annyiszor vitte a háznépet a templomba, felesége meleg vérét szagolgatta Midőn a gyilkosság minden nyoma el volt enyészhetve, Lőrincz sem beszélt többet. Az öreg Olii levette fejéről sapkáját, kezeit keresztbe fogta s magában könyörgött. Mid sapkáját újra fejére tette a a gyilkosra nézett: „Az isten legyen neked kegyelmes.“ Ezt mondva, a kavicsos út felé indult s eltűnt a sötétben. Csak Lőrincz válaszolt: „Köszönöm. . .“ Még egyszer oda ment, hova a halottat tették. Aztán befogta lovát, felült szekerére s hajtott az erdőnek azon útján, melyen jött, maga mögött hagyva a borzalmas homokvermet, melyben meghalt felesége hidegedett rideg sírjában. Vissza-visszanézett, megállította lovát s félig felemelkedve szekeréről, figyelmesen hallgatózott. Midőn minden néma volt, űzte előre vén lovát, a mennyire tehette. De neki úgy tetszett, hogy lova ólomsulyú léptekben halad előre. Végre kiért az erdő komorabb részéből. Amint a szekér itt döczögött, összerázkódott, mert úgy érezte, hogy valami a ruhájára hull. Hirtelen megfordult s felesége kendőjét látta maga mellett lebegni, melyet Léna a homokveremhez jöttekor a szekérre tett. Mintha kígyó harapta volna meg, viszszahúzta kezét Lőrincz. Sokáig nézte ezt a jól ismert kendőt s végre a szekér oldalára kötötte, nehogy megtalálhassák az erdőben. Lőrincz nógatta lovát, de az it végtelen hoszszunak tetszett. Csak az erdőtől, annak borzasztó emlékétől és titkától menekülhetni, volt egyedüli gondolata s nem forgatott most semmi egyebet eszében. S a leány, kinek varázsos hatalma alatt követte el bűnét, ő is csak homályosan, álomszerűen s hosszú időközökben tűnt fel eszében s akkor is zord emlék gyanánt, neve idegennek hangzott, kinek igazi érzelmét, értékét nem volt ideje megismerni. Lőrincz most maga mögött hagyta azt a kisebb homokvermet s a mellett a magas fenyő mellett hajtott, hol az erdei utak egyesültek. Jöttére egy varjupár rebbent fel a fáról , egy perczig hevesen csapkodva szárnyukkal, más helyre szálltak. Végre kiért az országútra. Itt már szabadabban lélegzett, bár most is mindegyre visszapillantott. Itt hébe-hóba felkelt a szekérrel s gyors léptekben ment lova mellett s egyre hajszolta azt; máskor meg a kerekek mellé húzódott s hagyta lovát úgy járni, amint akarja. Ez éjjel sütött a hold, későre jött fel ugyan, úgy tizenegy óra felé. Most tizenkét óra volt, s a hold lefelé hanyatlott a facencsek közt. A fenyők sugárzó fényében zordan és komoran álltak, mintha vasból öntöttek volna. Milyen világ van most a homokveremben? — gondolkozott erről magában. Most Uotilához közeledett a az erdőn keresztül tört utón hajtott az udvarra, melyre az épületek sötét komor árnyékai dőltek. A nyitott félszer előtt kifogta öreg lovát s hagyta, hogy menjen a merre tetszik. Leoldta felesége kendőjét s magával vitte. Sötét és borult volt kedélyvilága, midőn a csendes udvaron járt. Egyedül volt most. Felesége, mint akarta, félre állott útjából. Észrevétlenül azonban, de nem volt-e azért a közelében ? Az eső cseppekben az ő könyei csillogtak, a boldvilágtól csodásan világított kis ablakok az ő es kamra ajtajában az ő szemeivel néztek le mmezre. A lépcsők az ő nevében mondtak ónatos isten bozottat, s a nagy szoba, merben a szegény, derék, ártatlan asszony 870 f °t, tartózkodni, számon kérte tőle ezt az övö tartónak tetsző sötét éjét. A gondolat Lizára, mielőbb gyakran jó kedvre hangolta őt, elkerülte ez éjjel. 8e® a világon nem hozott nyugalmat s vigasz ..lást az emlékeitől elfáradt 8 zaklatott le a házi gazdára. Későn, reggel felé szenderült nyughatlan álomba. (Folytatjuk.) KOLOZSVÁR IRODALOM és MŰVÉSZET. — A kolozsvári szinház ünnepe. A kolozsvári nemzeti színházban pár hét múlva megünneplik tizedik évfordulóját annak, hogy a kolozsvári színtársulat Bécsben vendégszerepelt, néhány kitűnő magyar előadással sok sikert aratva, Ausztria fővárosában. A tizedik évforduló alkalmával ünnepi előadásokat rendeznek, azokat a darabokat hozván színre, miket a társulat Bécsben adott és meghívják az előadásokban való részvételre ama tagokat is, kik akkor a kolozsvári társulat kötelékébe tartoztak, s most budapesti színházakhoz szerződvek. NEMZETI SZÍNHÁZ. (Bérlet 40-ik szám, páros.) 40-ik előadás. Kolozsvártt, szombaton, 1889. nov. 9-én. K. HEGYESI MARI asszony második vendégfellépteül: LECOUVREUR ADRIENNE. Dráma 5 felvonásban. Kezdete 7 órakor, vége 10-kor. HÍREK. Erdélyi részek. Kolozsvár, november 8. — Bánffy Dezső br. kitüntetése igaz örömmel fogadjuk a hirt, hogy a királyi kegy a legérdemesebbek egyikét tüntette ki, a Szent István-rend kiskeresztjével díszítvén Bánffy Dezső bárót, azon szolgálatok elismerése fejében, melyeket az egész ember a naszódvidéki vagyon rendezése körül tanúsított. Szakadatlan a sora annak a listának, melyre a Bánffy Dezső báró páratlan munkásságát, sikereit jegyezzük naponként, szünetlen sorban. A gondjára bízott két megye minden ügyének legelső legnagyobb tevékenységű munkása ő, visszavált reá az a rendkívüli haladás, melyet mind a kettő úgy ipari, mint kulturális, úgy vagyonosodási, mint nemzetiségi tekintetben tett. Ez a mindent meglátó, mindenben munkálkodó, egyszerre tapintatos és vasakaratú férfiú, a ki valóságos áldása azon kis körnek, mely talentumainak munkaköréül jelöltetett ki — minden magyar ember osztatlan tiszteletét birja , kitüntetését a legélénkebb érdeklődéssel s megelégedéssel fogadja mindenki. A királyi kegyet hálás elismeréssel veszszük országul s valljuk, hogy a legérdemesebbnek jutott az. Már volt alkalmunk részleteiben méltatnunk azon nagy jelentőségű szolgálatokat, melyekkel sok érdemét szaporította Bánffy Dezső dr.: a naszódvidéki alapok bonyolódott viszonyainak rendezését keresztülvitte. Ezúttal csak igaz örömünknek adunk szót a kitüntetés felett, melylyel a királyi kegy becsülte meg e kérdésben tanúsított fáradozását. Az ide vonatkozó közlemény így szól: „Személyem körüli magyar miniszterem előterjesztése folytán, báró Bánffy Dezső, Besztercze-Naszód vármegye főispánjának mint a naszódvidéki központi iskola- és ősz- töndíj-alapok kezelésének ellenőrzésére kinevezett királyi biztosnak, ezen minőségben kifejtett buzgó és hasznos szolgálatai élig. méréséül, Szent István rendem kiskeresztjét díjmentesen adományozom. Kelt Bécsben 1889. évi november 1-én. Ferenci József, s. k. B. Orczy Béla, s. k. — A regale ügyben tegnap délután négy órakor a városházánál a városi képviselő tagok nagy része értekezletet tartott. Az értekezlet megtartása szükséges volt azért, hogy a képviseleti tagok előre is tájékozást nyerjenek Kolozsvár regale ügyének állapotáról! Szvacsina Géza tanácsos előadó ismertette az ügyet, mint az lapunkban egy ízben közölve is volt s e szerint Kolozsvár városának előnyére válik a pénzügyminiszterrel megállapított szerződés. Ezután előadatott, hogy egy konzorczium, mely Sigmond Dezső, Weisz Mór és Benigni Sámuel tagokból áll, a városnak 120.000 forintjába levő regáléját 140,000 forintért három évre hajlandó átvenni, mi iránt a tanács beleegyezőleg nyilatkozott. A kötendő szerződésben a szesznek áruitatására van némi az eddigiektől eltérő módosítás javasolva,továbbá a borkimérésben az, hogy minden korcsmárosa nem a borregale-bérlőtől vett, elárusításra bocsátott bornak litere után tíz krajczárnyi maximális összeget köteles a bérlőnek fizetni. A nagyban való borárulást ezután sem szorítják meg és senki sem köteleztetik arra, hogy a regale-bérlőtől vegye a bort. Dr. Csiky Viktor Nagy Lajos, Polcz Rezső, dr. Groisz Gusztáv, Nagy Béla, dr. Haller Rezső szólottak hozzá többek között e kérdéshez és dr. Groisz Gusztáv indítványára elfogadtatott az, hogy a város és a konzorczium közt kötendő szerződésben világosan megjelöltessék, hogy a bőrárusoktól a nem a bérlőtől vett és elárusított bor litere után tíz krajczárnál több illetmény ne vetethessék. Elhatároztatott az is, hogy a konzorczium a tett ajánlatot írásba foglalva mutassa be s a pénzügyminiszterrel kötendő szerződéssel együtt a konzorcziummal is megkötendőnek vélte az értekezlet a szerződést. Az értekezlet nyugodtan folyt le és mindenki meggyőződött arról, hogy a borárusok érdekei egyáltalában nincsenek veszélyeztetve és sem őket, sem a közönséget, sem a bortermelőket nem fenyegeti veszély a regálék kiadása által, mely felett különben a legközelebbi közgyűlés fog határozni. Ez a közgyűlés a jövő héten, valószínűleg szerdán lesz. — Meghívó: Az Emke „székely kitelepítő bizottság“-ának tagjait e helyen is kérem, szíveskedjenek f. hó 12-én Kolozsvárt,az Emke helyiségében tartandó ülésen megjelenni. Elnöki megbízásból, Bartha Miklós, előadó. — A Kolozsvári Dalkör holnap este tartja mulatságát a reboutban. Akik az estélyre elmennek (bizonyosan sokan) kitűnő hangversenyen és kitűnő mulatságon vesznek részt, mely hivatva van a Kolozsvári Dalkör hírnevét, úgy mint mindig, ezután is megerősíteni. Jegyek Stratzinger papírkereskedésébe és este a pénztárnál válthatók. — Pálinkarablók A helyi kir. törvényszék érdekes végtárgyalást tartott ma egy Puszta-Kamaráson történt pálinkarablás tár- November 8