Kolozsvár, 1889. július-december (3. évfolyam, 149-302. szám)

1889-11-21 / 270. szám

* K­l­ik évfolyam. 1889. 270. szám. Kolozsvárit, csütörtök, november 21.­­ Kiadóhivatal: CELKÖZIP­ UT­CZA 4. SZÁM. XXeÓFX2BT£Sl DU­M. ML­. Kg#«» ............................16 írt. Fél­évre............................................8 frt. Negyedévre.....................4 írt. Egy hóra.....................................1 frt 50 kr. Egy s­zám­i ára 6 kr. HIRDETÉSI DÍJAK: Egy □ cm. tér ára, Ciceró betűből, 4 kr Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyílttér sert 25 kr. Szerkesztő-iroda: FŐTÉR 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA.­­-Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivéte­lével. n­évtelenül beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek. - Államcsíny a szomszédban. Kolozsvár, nov. 20. Romániában ismét rendben vannak a dolgok. Catargiu eltűnt s Mán tábor­nok alakította meg a kormányt. Mi egyáltalában nem tudunk kibé­külni a romániai állapotokkal. Nem tu­dunk mi magunknak sokat megmagya­rázni azokból,­­ pedig megszokhattuk volna már a következetlenségek hosz­­szú sorozatát és a politikai erkölcs irán­ti oly nagy mérvű érzéketlenséget. Mi nem tudjuk magunknak meg­magyarázni, hogy egy Vernes­cu, a­ki, midőn 1877-ben Románia veszélyben volt, méneseiből egyetlen paripát nem akart áldozni a haza oltárára, a­ki Cuza vá­­dának annak idejében a „talált gyermek“ adoptálását hozta javaslatba s az adop­tált trónörökössel, Cuza Sándor fiatal herczeggel, végig csinálta az egész trón­­pretendensi komédiát, manifesztumokat bocsátván ki, melyekben Károly király bitorlónak hirdettetett,­­mondjuk, ezek­kel szemben, nem értjük, hogy ez a Ver­­nescu méltó társával, Catargiuval előáll és részt követelnek a hazafiságból, a kor­mányból, az elismerésből, a nemzet bi­zalmából, s mindebből a nemzet e két férfiúnak bőséges részt ad. Mi nem értjük, hogy két ilyen em­ber, kik muszka parancsszóra, fegyve­res néppel megtámadták a kamarát, lá­zadó tömeggel vették körül a királyi pa­lotát, s ez a két ember, az alkotmány­ra hivatkozva, a nemzettől többséget követel s azt az ország megadja neki. Még egy-egy intézkedésével Catar­­giu-Vernescu kormánya tévútra ve­zette az embert, s gondolkodóba ejtette ezen emberek alkotmányszeretetét ille­tőleg, hanem mindez a kételkedő álla­pot rövid ideig tartott. Románia egy államcsíny előtt ál­lott, hz az államcsíny nem ért czért. Hajótörést szenvedett, a király abbeli elhatározásán, hogy Catargiu lemondását elfogadta. Tudva van, hogy Románia a múlt­kori választások alkalmával csak Bra­­tiant akarta megbuktatni. És ezen czél­­ját elérte. A pártok egyesültek ellene s leverték. De mikor az egyesült ellenzék ele-­­ meire bomlott szét, egyetlen ellenzék­nek sem volt többsége: nem Catargiu­­nak, nem Carpnak és nem Bratián De­ '­meternek. Catargiu mindenek előtt a­­ Carp minisztériumát távolította el, ma­gához ragadta a hatalmat. Ezen állásában a király föltétlen kegyét és bizalmát igyekezett kinyerni, hogy így a kamarákat feloszlatván, ma­gának egy hatalmas többséget erősza­koljon ki. Catargiu ur azonban czélját nem érte el. Catargiu Vernescu urak megjártat­­ták a királyt az országban. Dobruzsába is elküldték s ott nagy pompával fogad­ták. Még Jassi városának kapuit is meg­nyitották a király előtt, hol nem rég azelőtt épen Catargiu-Vernescu urék fütytvel fogadták. Még Jussiban is igen nagy lelkesedés nyulvánult a király sze­mélye iránt. Mit akartak ezzel a miniszterek elérni ? Port akartak hinteni a király sze­mébe. Azt hitték, hogy a király elhiszi, miszerint a király e két úr jóvoltából olyan népszerű, hogy csak e két úrral csinálhat politikát, mással senkivel sem, mert az ország indul utánuk. Más ol­dalról a nép előtt hivalkodtak a király kegyével, hogy elhigyje az ország, misze­rint I. Károly minden bizodalma ma már csak e két uraságban van. És mikor igy úgy a nép, mint a király szemébe a port behintették s hitték, hogy már urai a helyzetnek, elő­állottak azzal, hogy a kamarákat, mely­ben többségük nem volt, a király osz­lassa fel, különben lemondanak. Czéljuk az volt, hogy az uj válasz­tások alkalmával a király nagy bizal­mára támaszkodván, összetörik a párto­kat s alkotnak egy hatalmas konzerva­­tiv többséget, melylyel aztán tetszés szerint cselekedhetnek, még pedig, a muszka érdekben, talán Károly detroni­­zálásával. Ez volt az államcsíny és czélja. Csakhogy Károly király nem ment a lépre. A két urat elbocsátotta s az országot nagyobb zavaroktól megmen­tette. Mán kormányában nincsenek an­­tidinasztikus elemek, mint volt a Catar­­giuéban ő és Vernescu. Konzervativok vannak ugyan ab­ban, de abból a fajtából, mely teljes hűséggel viseltetik a dinasztiával szemben. Hogy meddig tart ez a rendes ál­lapot, nem tudjuk megmondani, mert Romániában a hazafiságnak sokféle ma­gyarázata van. Catargiu úr ismét a hor­dák élére állhat s szétverheti a kama­rákat, mint tette Bratián alatt, a nél­kül, hogy valamit vesztene értékéből, vagy hogy az ország megvetését vonná maga után. Le kell mondanunk arról, hogy a muszka­bérenczek Romániában illő meg­vetésben részesüljenek , megvan ott a rendes értékük. (Budapest, nov. 19.) A közigazgatási re­form. A minisztertanács a múlt hét folyam­á­­­ban több ülést szentelt azon alapelvek beható megvitatásának, a­melyek­ a közigazgatási reformok fektetendők lesznek. A tanácskozás anyagát egy emlékirat képezte, melyben a bel­ügyminisztérium foglalta össze a tervezett re­­formok­ kereteit és fővonásait. E tanácskozások, melyekben kiváló részt vett különösen Szi­lágyi Dezső igazságügyminiszter, a közigaz­gatási reformok sarkalatos elveinek megállapí­tásával egyelőre véget értek. A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. Sullivan és Shakspere. (Miért nincs Shakspere-kultusz ?) A „Mikádó“ szerzőjének nevét nem vé­­letlenségből tettük a költő óriás elébe. Mert így van korrektül jelezve a rangfokozat, melyet a mostani divat megállapít. Az angol operette-szerző és az angol tragédia-író esetleg egymás mellé kerültek a kolozsvári színház játékrendjén. Tegnapelőtt láttuk a „Mikádó“-t, hűségre törekvő, fényes kiállításban, pompás jelmezekkel; tegnap lát­tuk „Lear király“-t, szegényes, kopott öltö­zetben, primitív színpadi berendezéssel. Shaks­pere igazi koldusnak nézett ki, a csillogó Sullivan melett. Ez a körülmény kihívja a kritikát, de bizonyára nem arra nézve, hogy a kolozsvári színház miért dédelgeti a két angol költő kö­zül inkább a dobó Sullivant, mint a komoly Shaksperet,­­ hanem általánosságban arra nézve, hogy a modern színpad mértékte­len előnyben részesíti a könnyű fajtájú szín­műveket, a tartalmas, költői becsű termékek fölött. A klasszikus darabok előadására, úgy a szöveg interpretálása, mint a kiállítás te­kintetében, a lehető legkevesebb gondot fordít­ják, s a színházak anyagi és szellemi erői teljesen az ephemer értékű színművek si­keres bemutatására konc­entráltatnak. A re­mekmű a hamupipőke szerepét játsza ; az Ope­rette és az idegizgató dráma a kegyenczek. És így történik, hogy Sullivan neve Shakspere elé kerül. A Shakspere-tragédiákat pongyola előa­dásban és koldus­ruhában látjuk. Ha jó késben van a főszerep és ezen­kívül még egy-két jelentékenyebb alak kielé­gítő ábrázolóra talál, — megtörtént minden, a­mit egy ilyen mű igényelhet tőlünk. A kisebb szerepeket játszhatja akárki és akárhogy. Any­­nyit számítanak, mint a recitativo az olasz operában: szöveg magyarázók, hogy az ember tudhassa, hogy egyik másik főbb személy a következő jelenetben miért fog búsulni, vagy örvendeni; összekötő kapcsok, melyek egybe­­fűzik a Cselekvény markánsabb pontjait. Nem szervei az egésznek, hanem gombostűk, me­lyek, úgy a­hogy, öltönynyé fognak össze né­hány kelmedarabot. És a néző többnyire úgy van velük, mint ama recitativókkal: jobb szeretné, ha azalatt inkább pauzát tartanának a színpadon. Hogy e miatt aztán akárhány jelentős részlet elmosódik, s hogy a darab korántsem teszi azt az összbenyomást, melyet gondosabb scenirozás és betanulás mellett előidézhetne,­ azt mondanunk sem kell. A systema, mely szerint nálunk Shaks­­pere-tragédiák előadatnak,­­ az, hogy mind­azt a fényt, mely az egész kép megvilágításá­ra szükséges, kizárólag egy vagy két főalakra irányozzák s a többivel alig törődnek. A­mi nem egyszer azt a méltatlan gyanút keltheti a laikus nézőnél, hogy a halhatatlan írónak nem volt más czélja, mint hogy hosszabb mo­nológokat valamiképen színpadképesekké tegyen. És miután ez másként nem megy, mint úgy, ha az ember vesz még tíz husz személyt és ezek közé a monológjait felaprózZB, — hát hozzávette a többit, innen onnan, válogatás nélkül, a­hogy épen a tollára akadtak. E darabokat egészben előadni két­ségkívül fölötte nehéz, nem csupán terjedel­­mességük miatt,de színpadi hatásuk érdekében is. És ha már kih­igyni kell belőlük, bizonyo­san a főszerepeket, mint legértékesebbeket, kell első­sorban megkímélni. De ezt nem szabad odáig vinni, hogy a törlések által az összhang szenvedjen és a — mostani fogalmak szerint — amúgy is laza kompozíczió még lazábbá, a cselekvény pedig néhol épen érthetlenné té­tessék. Némely Shakspere-tragédia szinte­ alkal­­mazásánál mintha kizárólag csak az vezette volna a jelenetezőt, hogy csupán a főszemélye­ket emelje érvényre. Kihozza őket egészen a lámpák elé, de a színmű többi részét otthagy­ja a háttérben, jóformán csak dekorácziónak. E jelenetezési rendszer tönkre teszi az egyöntetűséget és meghamisítja az összhatást. Valahogy helyesebb mérték­ szerint kelle­ne e tekintetben eljárni, hogy a darabot is élvezhessünk, ne csupán ragyogóbb töre­dékeit. És ha már fontosabb mellékszerepe­ket hiányosakká kell tenni, ezek mindenkor kiválóbb színészekre bizandók, kik gyakorlott­ságukkal és képességeikkel át tudják hidalni azt az űrt, melyet szerepükben , ezáltal a tragédiában a rendezői kék plajbász — minden kímélet dac­ára — kénytelen fen­­hagyni. A helytelen mértékű kihagyások egyik rész­következése az is, hogy szokássá vált az alárendeltebb szerepekkel nem törődni, s a já­­ték, az ábrázolás munkáját teljesen azok­ra hagyni, kik a főalakokat adják. Jó színé­szek, kik más darabokban nagy gonddal vé­­­geznek alárendeltebb feladatokat is, a Sh­aks­­pere-tragédiák kisebb szerepeiben többnyire megelégesznek annyival, hogy magukra veszik a hagyományos jelmezt, jönnek-mennek hagyo­mányos tempókban, s előadják mondandóikat hagyományos szerepnemtudással. Játékuk egé­szen színtelen s a hibás jelenetezés által meg­csonkított szerepek fogyatkozásaiból szembetű­nővé válik még az is, a­mit némi igyekezettel el lehetne takarni. Ez az indokolhatlan kényelem szintén sokat levon e tragédiák színpadi hatásából. Nem kevesebbet a külső kiállítás hiányai. A díszletek, jelmezek tekintetében is fél­tékenyen őrzik a régi hagyományokat. A szín­padi berendezés terén fölmerülő reformokat Shakspere tragédiáiba nem szabad bevinni. Min­den kopott és kezdetleges kell hogy legyen n úgy, a­mint az elődöktől örököltük. Shakspere-nél — szokták mondani — elég garanc­iája a sikernek a belső érték. A kiállítással nem szükséges sokat törődni. Ez olyan ellenvetés, mintha azt monda­ná valaki, hogy a Munkácsy festménye sötét­ben, vagy rész világítás mellett s drapéria nél­kül is csak olyan értékes kép marad. A­mi tökéletesen igaz. Hanem igaz az is, hogy sö­tétben a képet senki sem látná meg, gyenge világításnál pedig nem egy részlet színtelenné válik, felhatású lesz, a festmény hangulata megzavartatik s egészben nem fogja a nézőre azt a benyomást tenni, melyre a művész —a kellő világításra s keretre is számítva — tö­rekedett. És még egyet kell számba vennünk. Azt, hogy alig van színműíró, ki darabjaiban anny módot nyújtana a szinpadi díszletezés összes vívmányainak alkalmazására, mint épen Shaks­pere. Mintha előre sejtette volna mindazon fé­nyes eredményeket, melyeket e téren a későbbi idők hoztak meg. Milyen páratlan hatása, milyen vagyon dekorálásra nyújtana be alkalmat a rendezők­nek pl. „Macbeth“, Romeo és Júlia“, „Ham­let“, „A szentivánéji álom“, „Lear király“ stb. És már most, ha mi, kiket modern szín­művek előadásánál gondos kiállításhoz, fényes díszletekhez szoktattak,­­­épen azon költő darabjait látjuk hiányos, szegényes öltözetben, ki a pompára, a kiállítási railmerent kifejté­sére a leggazdagabb anyagot adja: minden áhitatunk mellett, melylyel a hatalmas verse­ket hallgatjuk, nem leszünk képesek megőriz­ni az illúziót, melyre nézve a mai színpad — harmóniába hozván a cselekvényt a külső kiállítással — más színműveknél elkényeztetett. Ha olvassuk Shakspere-t, képzelmünk az egyes jelenetekhez hozzászolgáltatja az illő keretet, s élvezetünket nem zavarja semmi. De ha a színpadon nem látjuk megvalósítva a legszükségesebbet sem, a­mit a darab dekora­tív szempontból okvetlenül megkíván, úgy érezzük magunkat, mintha a díszletek folyton c­áfolgatnák azt, a­mi a szövegben mondatik. A Shakspere-műveken elkövetett hibás csonkítások; nem-törődés a kisebb szerepek­kel; hiánya annak, a­mit összjátéknak neve­lünk s végre, a külső kiállítás konzervatív kezdetlegessége: ezek a körülmények okozzák, hogy a Shakspere-kultuszt nem lehet maga­sabb fokra emelni. H. V. CZÖLÖPVERÉS, Kolozsvár, nov. 21. A törvényhozásban megkezdődött a munka, melytől az ellenzék az ország felvirágzását várja. Az állampolgárok mind urak és gazdagok fognak lenni, ha Tiszát valamiképen elteszik láb alól. Ily nagy boldogság reményében va­lóban haszontalanságnak látszik szót még vesztegetni Tisza mellett. Mi elismerjük, hogy most bizony adóink vannak, az állampolgároknak húzniok kell az adózási jormát és ki kell teremteniük a költségeket egy ren­dezett és szabad állam igényeinek kielé­gítésére. De nem látjuk be, hogy mindez felesleges lesz, ha Apponyi, ha Irányi fog jőni, nem képzeljük, hogy a bankárokat majd dikcziókkal fogjuk akkor kielégíteni és a tisztviselőket, ta­­­­nítókat hasonlóképen. Mi soha sem követeltünk az ellen­zéktől bizalmat. Nagyon jól tudjuk, hogy egy kákán is bogot kereső ellenzék csak nem fog odaadni a kormány kezébe majdnem 400 milliót; ő bizony 400 fil­lért sem bízna a kormányra, magát tart­ván csalhatatlannak. Tehát nem kívánjuk az ellenzéktől, hogy a költségvetés meg­szavazásával bizalmát fejezze ki a mai kormány­rendszerrel szemben. Ennek daczára, azonban, nem tud­na kibékülni egygyel. Defic­itünk nincs, mert az a néhány százezer forint a de­­ficzit nevet nem érdemli meg. Ez bi­zony csak eredmény. Kié az érdem a tekintetben, hogy ez a defic­it elenyészett? Tiszáé? Nem. A kormánynak, állítják, egyáltalában semmi része nincs az érdemben. Nem követelünk a kormány számára tehát elismerést sem az ellenzéktől. A budapesti ellenzéki főlapok, de az országgyűlési ellenzéki pártok érte­kezlete is kinyilvánította, hogy a kor­mánynak a defic­it eloszlatásában, az állam pénzügyeiben, az egyensúlynak megteremtésében semmi része nincs. Kié hát az érdem ? Ugyanazok az orgánumok egyhangúlag, mintha csak kiadott parancsszóra dolgoznának, azt mondják, hogy a defic­itet a magyar nép józansága, áldozatkészsége engesz­­tette el, hogy meghozta a nagy áldozá­sokat s megszavazott minden jövedelmi forrást a baj eloszlatására. Ez igaz, helyesen van mondva! Mi is azt valljuk, hogy az ország polgárai­nak józansága és áldozatkészsége men­tette meg az államot pénzügyi kalami­­tásaitól. Tehát nem a kormány, nem Tisza! De vajjon talán az ellenzék ? Nem. Az ellenzéknél azt a „józanságot“ és azt az „áldozatkészséget“ egyetlen egyszer sem fedeztük föl, valahányszor a kor­mány egy adó törvényjavaslattal az ál­lampolgárok józanságára és áldozatkész­ségére hivatkozott. Az ellenzék mindannyiszor azt mond­ta : „Egy fillért sem adunk, mert az or­szág most is nyög a terük alatt!“ Az ellenzék tehát mindig akadályul szol­gált a tekintetben, hogy az állampolgá­rok józansága és áldozatkészsége nyil­vánuljon. Az ellenzék elismeri, hogy az or­szág akkor, midőn megszavazta a kor­mány javaslatait, melyeknél fogva a de­fic­it eloszlatható volt, áldozatkészsége­­sen és józanul cselekedett! De vájjon akkor miként cselekedett az ellenzék, mely ellene állott minden jövedelmi for­rás megnyitásának, mely megtagadott minden fillért és visszavetett minden ja­vaslatot ? Már ha a szavazó ország cseleke­dett józanul, valamint hogy úgy is cse­lekedett, mert eredményeiben, a defic­it eloszlatásával, a helyes tény magát iga­zolta , akkor az ellenzék nem cseleked­hetett így; ha utána indulunk, nem lé­vén jövedelmi forrásunk, ma is a józan­ságot nélkülöző tény nyomasztó követ­kezményeinek árjában úszkálnánk. A kormány és az ellenzék még mind a régi nyomon halad, az ország is, a maga józanságával. A kormány ma is javaslatokkal áll elő, az ellenzék vissza­(Budapest, nov. 10.) Az országházból. A képviselőház ma folytatta a költségvetési álta­lános vitát, melynek kiemelkedő vagy hatásos és fényes sikerű mozzanata: a pénzügyminisz­ter beszéde volt. A költségvetés elfogadása ellen két szó­nok beszélt: Madarász József, ki egy szó­val sem terjeszkedett, ki a pénzügyekre s csak politikai és közjogi kérdéseket érintett; és Horánszky Nándor, a­ki beszéde első ré­szében critizálta a pénzügyi bizottság jelenté­sét, majd az előirányzat több tételét bonczol­­gatta, megjósolva, hogy a zárszámadások több millió erejéig nem fogják igazolni a jövő évi budgetet. A pénzügyi egyensúlyra azt mondá, hogy nem csak arra kell gondolnunk, hanem az államélet fejlődésére is , hogy az egyensúly helyreállítása­­a kormányra nézve sem dicső­ség, sem érdem, mert a kormány ellenfeleinek programmját tette magáévá. Innen kezdve az­tán beszéde egész végig nem egyéb, mint­ tá­madás Tisza.I­tien, ki szónok szerint személyes uralmat hobositott meg, mely „politikailag közveszélyes.“ (Élénk derültség a jobb oldalon.) — Tisza csak akadály a kormányban, Tisza menjen, mert tőle sok ember nem tud boldo­gulni . Tisza csak úgy tartotta fenn magát 15 évig, mely idő alatt nem tett semmit, hogy részint hivatalokat osztogatott, részint­­ so­kakat mellőzött. Szóval kirívóan személyes támadások Tisza ellen, foglalák el a szónok beszédének legnagyobb részét, öt percznyi szünet után Wekerle pénz­ügyminiszter tartott fölötte sikerült, hat­ásos po­­lemicus beszédet, melyet élvezettel fog olvas­ni mindenki. Helfi ellenében, ki azt r­ózta fel, hogy a Tisza-kormány 15 év alatt 76 millió­val szaporította a közterhet, a­mi példátlan más államokban. A miniszter utalt Olaszország­ra, melynek kiadásai 1866-tól 1883-ig 604 li­láról 1300 lírára emelkedtek. Majd kitűnő si­kerrel mutatva ki Molnár József és Horánsz­­ky tévedéseit s c­áfolva a budget realitása el­len felhozottakat, a személyes támadások jel­lemzésére tért át, oly meggyőző erővel, hogy a többség tartósan és lelkesen éljen ezé a minisz­terelnököt. Szintoly hatással és kitűnő humor­ral felelt meg arra is, mintha a kormány az ellenzék programmját tette volna magáévá. A többség zajos ellenzéssel kisérte a beszédet. Végül Csatár interpellált a Werndl­­fegyverek eladása iránt. s utasítja azokat s az ország józansága meg­szavazza az áldozatokat. Tiszának s kormányának ne legyen semmiben érdeme. Minden az ország jó­zanságának serpenyőjébe essék. De váj­jon mi érdeme marad az ellenzéknek ? A czölöpverés, mely kezdődik január elsején és tart dec­ember végéig. Csodák­ csodája- a czölöp még áll s hogy sokáig álljon még, azt az ország józan­sága a döngetéssel szemben fennhangon követeli.

Next