Kolozsvár, 1889. július-december (3. évfolyam, 149-302. szám)
1889-11-21 / 270. szám
* Klik évfolyam. 1889. 270. szám. Kolozsvárit, csütörtök, november 21. Kiadóhivatal: CELKÖZIP UTCZA 4. SZÁM. XXeÓFX2BT£Sl DUM. ML. Kg#«» ............................16 írt. Félévre............................................8 frt. Negyedévre.....................4 írt. Egy hóra.....................................1 frt 50 kr. Egy számi ára 6 kr. HIRDETÉSI DÍJAK: Egy □ cm. tér ára, Ciceró betűből, 4 kr Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyílttér sert 25 kr. Szerkesztő-iroda: FŐTÉR 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA.-Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivételével. névtelenül beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. - Államcsíny a szomszédban. Kolozsvár, nov. 20. Romániában ismét rendben vannak a dolgok. Catargiu eltűnt s Mán tábornok alakította meg a kormányt. Mi egyáltalában nem tudunk kibékülni a romániai állapotokkal. Nem tudunk mi magunknak sokat megmagyarázni azokból, pedig megszokhattuk volna már a következetlenségek hoszszú sorozatát és a politikai erkölcs iránti oly nagy mérvű érzéketlenséget. Mi nem tudjuk magunknak megmagyarázni, hogy egy Vernescu, aki, midőn 1877-ben Románia veszélyben volt, méneseiből egyetlen paripát nem akart áldozni a haza oltárára, aki Cuza vádának annak idejében a „talált gyermek“ adoptálását hozta javaslatba s az adoptált trónörökössel, Cuza Sándor fiatal herczeggel, végig csinálta az egész trónpretendensi komédiát, manifesztumokat bocsátván ki, melyekben Károly király bitorlónak hirdettetett,mondjuk, ezekkel szemben, nem értjük, hogy ez a Vernescu méltó társával, Catargiuval előáll és részt követelnek a hazafiságból, a kormányból, az elismerésből, a nemzet bizalmából, s mindebből a nemzet e két férfiúnak bőséges részt ad. Mi nem értjük, hogy két ilyen ember, kik muszka parancsszóra, fegyveres néppel megtámadták a kamarát, lázadó tömeggel vették körül a királyi palotát, s ez a két ember, az alkotmányra hivatkozva, a nemzettől többséget követel s azt az ország megadja neki. Még egy-egy intézkedésével Catargiu-Vernescu kormánya tévútra vezette az embert, s gondolkodóba ejtette ezen emberek alkotmányszeretetét illetőleg, hanem mindez a kételkedő állapot rövid ideig tartott. Románia egy államcsíny előtt állott, hz az államcsíny nem ért czért. Hajótörést szenvedett, a király abbeli elhatározásán, hogy Catargiu lemondását elfogadta. Tudva van, hogy Románia a múltkori választások alkalmával csak Bratiant akarta megbuktatni. És ezen czélját elérte. A pártok egyesültek ellene s leverték. De mikor az egyesült ellenzék ele- meire bomlott szét, egyetlen ellenzéknek sem volt többsége: nem Catargiunak, nem Carpnak és nem Bratián De 'meternek. Catargiu mindenek előtt a Carp minisztériumát távolította el, magához ragadta a hatalmat. Ezen állásában a király föltétlen kegyét és bizalmát igyekezett kinyerni, hogy így a kamarákat feloszlatván, magának egy hatalmas többséget erőszakoljon ki. Catargiu ur azonban czélját nem érte el. Catargiu Vernescu urak megjártatták a királyt az országban. Dobruzsába is elküldték s ott nagy pompával fogadták. Még Jassi városának kapuit is megnyitották a király előtt, hol nem rég azelőtt épen Catargiu-Vernescu urék fütytvel fogadták. Még Jussiban is igen nagy lelkesedés nyulvánult a király személye iránt. Mit akartak ezzel a miniszterek elérni ? Port akartak hinteni a király szemébe. Azt hitték, hogy a király elhiszi, miszerint a király e két úr jóvoltából olyan népszerű, hogy csak e két úrral csinálhat politikát, mással senkivel sem, mert az ország indul utánuk. Más oldalról a nép előtt hivalkodtak a király kegyével, hogy elhigyje az ország, miszerint I. Károly minden bizodalma ma már csak e két uraságban van. És mikor igy úgy a nép, mint a király szemébe a port behintették s hitték, hogy már urai a helyzetnek, előállottak azzal, hogy a kamarákat, melyben többségük nem volt, a király oszlassa fel, különben lemondanak. Czéljuk az volt, hogy az uj választások alkalmával a király nagy bizalmára támaszkodván, összetörik a pártokat s alkotnak egy hatalmas konzervativ többséget, melylyel aztán tetszés szerint cselekedhetnek, még pedig, a muszka érdekben, talán Károly detronizálásával. Ez volt az államcsíny és czélja. Csakhogy Károly király nem ment a lépre. A két urat elbocsátotta s az országot nagyobb zavaroktól megmentette. Mán kormányában nincsenek antidinasztikus elemek, mint volt a Catargiuéban ő és Vernescu. Konzervativok vannak ugyan abban, de abból a fajtából, mely teljes hűséggel viseltetik a dinasztiával szemben. Hogy meddig tart ez a rendes állapot, nem tudjuk megmondani, mert Romániában a hazafiságnak sokféle magyarázata van. Catargiu úr ismét a hordák élére állhat s szétverheti a kamarákat, mint tette Bratián alatt, a nélkül, hogy valamit vesztene értékéből, vagy hogy az ország megvetését vonná maga után. Le kell mondanunk arról, hogy a muszkabérenczek Romániában illő megvetésben részesüljenek , megvan ott a rendes értékük. (Budapest, nov. 19.) A közigazgatási reform. A minisztertanács a múlt hét folyamában több ülést szentelt azon alapelvek beható megvitatásának, amelyek a közigazgatási reformok fektetendők lesznek. A tanácskozás anyagát egy emlékirat képezte, melyben a belügyminisztérium foglalta össze a tervezett reformok kereteit és fővonásait. E tanácskozások, melyekben kiváló részt vett különösen Szilágyi Dezső igazságügyminiszter, a közigazgatási reformok sarkalatos elveinek megállapításával egyelőre véget értek. A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. Sullivan és Shakspere. (Miért nincs Shakspere-kultusz ?) A „Mikádó“ szerzőjének nevét nem véletlenségből tettük a költő óriás elébe. Mert így van korrektül jelezve a rangfokozat, melyet a mostani divat megállapít. Az angol operette-szerző és az angol tragédia-író esetleg egymás mellé kerültek a kolozsvári színház játékrendjén. Tegnapelőtt láttuk a „Mikádó“-t, hűségre törekvő, fényes kiállításban, pompás jelmezekkel; tegnap láttuk „Lear király“-t, szegényes, kopott öltözetben, primitív színpadi berendezéssel. Shakspere igazi koldusnak nézett ki, a csillogó Sullivan melett. Ez a körülmény kihívja a kritikát, de bizonyára nem arra nézve, hogy a kolozsvári színház miért dédelgeti a két angol költő közül inkább a dobó Sullivant, mint a komoly Shaksperet, hanem általánosságban arra nézve, hogy a modern színpad mértéktelen előnyben részesíti a könnyű fajtájú színműveket, a tartalmas, költői becsű termékek fölött. A klasszikus darabok előadására, úgy a szöveg interpretálása, mint a kiállítás tekintetében, a lehető legkevesebb gondot fordítják, s a színházak anyagi és szellemi erői teljesen az ephemer értékű színművek sikeres bemutatására koncentráltatnak. A remekmű a hamupipőke szerepét játsza ; az Operette és az idegizgató dráma a kegyenczek. És így történik, hogy Sullivan neve Shakspere elé kerül. A Shakspere-tragédiákat pongyola előadásban és koldusruhában látjuk. Ha jó késben van a főszerep és ezenkívül még egy-két jelentékenyebb alak kielégítő ábrázolóra talál, — megtörtént minden, amit egy ilyen mű igényelhet tőlünk. A kisebb szerepeket játszhatja akárki és akárhogy. Anynyit számítanak, mint a recitativo az olasz operában: szöveg magyarázók, hogy az ember tudhassa, hogy egyik másik főbb személy a következő jelenetben miért fog búsulni, vagy örvendeni; összekötő kapcsok, melyek egybefűzik a Cselekvény markánsabb pontjait. Nem szervei az egésznek, hanem gombostűk, melyek, úgy ahogy, öltönynyé fognak össze néhány kelmedarabot. És a néző többnyire úgy van velük, mint ama recitativókkal: jobb szeretné, ha azalatt inkább pauzát tartanának a színpadon. Hogy e miatt aztán akárhány jelentős részlet elmosódik, s hogy a darab korántsem teszi azt az összbenyomást, melyet gondosabb scenirozás és betanulás mellett előidézhetne, azt mondanunk sem kell. A systema, mely szerint nálunk Shakspere-tragédiák előadatnak, az, hogy mindazt a fényt, mely az egész kép megvilágítására szükséges, kizárólag egy vagy két főalakra irányozzák s a többivel alig törődnek. Ami nem egyszer azt a méltatlan gyanút keltheti a laikus nézőnél, hogy a halhatatlan írónak nem volt más czélja, mint hogy hosszabb monológokat valamiképen színpadképesekké tegyen. És miután ez másként nem megy, mint úgy, ha az ember vesz még tíz husz személyt és ezek közé a monológjait felaprózZB, — hát hozzávette a többit, innen onnan, válogatás nélkül, ahogy épen a tollára akadtak. E darabokat egészben előadni kétségkívül fölötte nehéz, nem csupán terjedelmességük miatt,de színpadi hatásuk érdekében is. És ha már kihigyni kell belőlük, bizonyosan a főszerepeket, mint legértékesebbeket, kell elsősorban megkímélni. De ezt nem szabad odáig vinni, hogy a törlések által az összhang szenvedjen és a — mostani fogalmak szerint — amúgy is laza kompozíczió még lazábbá, a cselekvény pedig néhol épen érthetlenné tétessék. Némely Shakspere-tragédia szinte alkalmazásánál mintha kizárólag csak az vezette volna a jelenetezőt, hogy csupán a főszemélyeket emelje érvényre. Kihozza őket egészen a lámpák elé, de a színmű többi részét otthagyja a háttérben, jóformán csak dekorácziónak. E jelenetezési rendszer tönkre teszi az egyöntetűséget és meghamisítja az összhatást. Valahogy helyesebb mérték szerint kellene e tekintetben eljárni, hogy a darabot is élvezhessünk, ne csupán ragyogóbb töredékeit. És ha már fontosabb mellékszerepeket hiányosakká kell tenni, ezek mindenkor kiválóbb színészekre bizandók, kik gyakorlottságukkal és képességeikkel át tudják hidalni azt az űrt, melyet szerepükben , ezáltal a tragédiában a rendezői kék plajbász — minden kímélet dacára — kénytelen fenhagyni. A helytelen mértékű kihagyások egyik részkövetkezése az is, hogy szokássá vált az alárendeltebb szerepekkel nem törődni, s a játék, az ábrázolás munkáját teljesen azokra hagyni, kik a főalakokat adják. Jó színészek, kik más darabokban nagy gonddal végeznek alárendeltebb feladatokat is, a Shakspere-tragédiák kisebb szerepeiben többnyire megelégesznek annyival, hogy magukra veszik a hagyományos jelmezt, jönnek-mennek hagyományos tempókban, s előadják mondandóikat hagyományos szerepnemtudással. Játékuk egészen színtelen s a hibás jelenetezés által megcsonkított szerepek fogyatkozásaiból szembetűnővé válik még az is, amit némi igyekezettel el lehetne takarni. Ez az indokolhatlan kényelem szintén sokat levon e tragédiák színpadi hatásából. Nem kevesebbet a külső kiállítás hiányai. A díszletek, jelmezek tekintetében is féltékenyen őrzik a régi hagyományokat. A színpadi berendezés terén fölmerülő reformokat Shakspere tragédiáiba nem szabad bevinni. Minden kopott és kezdetleges kell hogy legyen n úgy, amint az elődöktől örököltük. Shakspere-nél — szokták mondani — elég garanciája a sikernek a belső érték. A kiállítással nem szükséges sokat törődni. Ez olyan ellenvetés, mintha azt mondaná valaki, hogy a Munkácsy festménye sötétben, vagy rész világítás mellett s drapéria nélkül is csak olyan értékes kép marad. Ami tökéletesen igaz. Hanem igaz az is, hogy sötétben a képet senki sem látná meg, gyenge világításnál pedig nem egy részlet színtelenné válik, felhatású lesz, a festmény hangulata megzavartatik s egészben nem fogja a nézőre azt a benyomást tenni, melyre a művész —a kellő világításra s keretre is számítva — törekedett. És még egyet kell számba vennünk. Azt, hogy alig van színműíró, ki darabjaiban anny módot nyújtana a szinpadi díszletezés összes vívmányainak alkalmazására, mint épen Shakspere. Mintha előre sejtette volna mindazon fényes eredményeket, melyeket e téren a későbbi idők hoztak meg. Milyen páratlan hatása, milyen vagyon dekorálásra nyújtana be alkalmat a rendezőknek pl. „Macbeth“, Romeo és Júlia“, „Hamlet“, „A szentivánéji álom“, „Lear király“ stb. És már most, ha mi, kiket modern színművek előadásánál gondos kiállításhoz, fényes díszletekhez szoktattak,épen azon költő darabjait látjuk hiányos, szegényes öltözetben, ki a pompára, a kiállítási railmerent kifejtésére a leggazdagabb anyagot adja: minden áhitatunk mellett, melylyel a hatalmas verseket hallgatjuk, nem leszünk képesek megőrizni az illúziót, melyre nézve a mai színpad — harmóniába hozván a cselekvényt a külső kiállítással — más színműveknél elkényeztetett. Ha olvassuk Shakspere-t, képzelmünk az egyes jelenetekhez hozzászolgáltatja az illő keretet, s élvezetünket nem zavarja semmi. De ha a színpadon nem látjuk megvalósítva a legszükségesebbet sem, amit a darab dekoratív szempontból okvetlenül megkíván, úgy érezzük magunkat, mintha a díszletek folyton cáfolgatnák azt, ami a szövegben mondatik. A Shakspere-műveken elkövetett hibás csonkítások; nem-törődés a kisebb szerepekkel; hiánya annak, amit összjátéknak nevelünk s végre, a külső kiállítás konzervatív kezdetlegessége: ezek a körülmények okozzák, hogy a Shakspere-kultuszt nem lehet magasabb fokra emelni. H. V. CZÖLÖPVERÉS, Kolozsvár, nov. 21. A törvényhozásban megkezdődött a munka, melytől az ellenzék az ország felvirágzását várja. Az állampolgárok mind urak és gazdagok fognak lenni, ha Tiszát valamiképen elteszik láb alól. Ily nagy boldogság reményében valóban haszontalanságnak látszik szót még vesztegetni Tisza mellett. Mi elismerjük, hogy most bizony adóink vannak, az állampolgároknak húzniok kell az adózási jormát és ki kell teremteniük a költségeket egy rendezett és szabad állam igényeinek kielégítésére. De nem látjuk be, hogy mindez felesleges lesz, ha Apponyi, ha Irányi fog jőni, nem képzeljük, hogy a bankárokat majd dikcziókkal fogjuk akkor kielégíteni és a tisztviselőket, tanítókat hasonlóképen. Mi soha sem követeltünk az ellenzéktől bizalmat. Nagyon jól tudjuk, hogy egy kákán is bogot kereső ellenzék csak nem fog odaadni a kormány kezébe majdnem 400 milliót; ő bizony 400 fillért sem bízna a kormányra, magát tartván csalhatatlannak. Tehát nem kívánjuk az ellenzéktől, hogy a költségvetés megszavazásával bizalmát fejezze ki a mai kormányrendszerrel szemben. Ennek daczára, azonban, nem tudna kibékülni egygyel. Deficitünk nincs, mert az a néhány százezer forint a deficzit nevet nem érdemli meg. Ez bizony csak eredmény. Kié az érdem a tekintetben, hogy ez a deficit elenyészett? Tiszáé? Nem. A kormánynak, állítják, egyáltalában semmi része nincs az érdemben. Nem követelünk a kormány számára tehát elismerést sem az ellenzéktől. A budapesti ellenzéki főlapok, de az országgyűlési ellenzéki pártok értekezlete is kinyilvánította, hogy a kormánynak a deficit eloszlatásában, az állam pénzügyeiben, az egyensúlynak megteremtésében semmi része nincs. Kié hát az érdem ? Ugyanazok az orgánumok egyhangúlag, mintha csak kiadott parancsszóra dolgoznának, azt mondják, hogy a deficitet a magyar nép józansága, áldozatkészsége engesztette el, hogy meghozta a nagy áldozásokat s megszavazott minden jövedelmi forrást a baj eloszlatására. Ez igaz, helyesen van mondva! Mi is azt valljuk, hogy az ország polgárainak józansága és áldozatkészsége mentette meg az államot pénzügyi kalamitásaitól. Tehát nem a kormány, nem Tisza! De vajjon talán az ellenzék ? Nem. Az ellenzéknél azt a „józanságot“ és azt az „áldozatkészséget“ egyetlen egyszer sem fedeztük föl, valahányszor a kormány egy adó törvényjavaslattal az állampolgárok józanságára és áldozatkészségére hivatkozott. Az ellenzék mindannyiszor azt mondta : „Egy fillért sem adunk, mert az ország most is nyög a terük alatt!“ Az ellenzék tehát mindig akadályul szolgált a tekintetben, hogy az állampolgárok józansága és áldozatkészsége nyilvánuljon. Az ellenzék elismeri, hogy az ország akkor, midőn megszavazta a kormány javaslatait, melyeknél fogva a deficit eloszlatható volt, áldozatkészségesen és józanul cselekedett! De vájjon akkor miként cselekedett az ellenzék, mely ellene állott minden jövedelmi forrás megnyitásának, mely megtagadott minden fillért és visszavetett minden javaslatot ? Már ha a szavazó ország cselekedett józanul, valamint hogy úgy is cselekedett, mert eredményeiben, a deficit eloszlatásával, a helyes tény magát igazolta , akkor az ellenzék nem cselekedhetett így; ha utána indulunk, nem lévén jövedelmi forrásunk, ma is a józanságot nélkülöző tény nyomasztó következményeinek árjában úszkálnánk. A kormány és az ellenzék még mind a régi nyomon halad, az ország is, a maga józanságával. A kormány ma is javaslatokkal áll elő, az ellenzék vissza(Budapest, nov. 10.) Az országházból. A képviselőház ma folytatta a költségvetési általános vitát, melynek kiemelkedő vagy hatásos és fényes sikerű mozzanata: a pénzügyminiszter beszéde volt. A költségvetés elfogadása ellen két szónok beszélt: Madarász József, ki egy szóval sem terjeszkedett, ki a pénzügyekre s csak politikai és közjogi kérdéseket érintett; és Horánszky Nándor, aki beszéde első részében critizálta a pénzügyi bizottság jelentését, majd az előirányzat több tételét bonczolgatta, megjósolva, hogy a zárszámadások több millió erejéig nem fogják igazolni a jövő évi budgetet. A pénzügyi egyensúlyra azt mondá, hogy nem csak arra kell gondolnunk, hanem az államélet fejlődésére is , hogy az egyensúly helyreállításaa kormányra nézve sem dicsőség, sem érdem, mert a kormány ellenfeleinek programmját tette magáévá. Innen kezdve aztán beszéde egész végig nem egyéb, mint támadás Tisza.Itien, ki szónok szerint személyes uralmat hobositott meg, mely „politikailag közveszélyes.“ (Élénk derültség a jobb oldalon.) — Tisza csak akadály a kormányban, Tisza menjen, mert tőle sok ember nem tud boldogulni . Tisza csak úgy tartotta fenn magát 15 évig, mely idő alatt nem tett semmit, hogy részint hivatalokat osztogatott, részint sokakat mellőzött. Szóval kirívóan személyes támadások Tisza ellen, foglalák el a szónok beszédének legnagyobb részét, öt percznyi szünet után Wekerle pénzügyminiszter tartott fölötte sikerült, hatásos polemicus beszédet, melyet élvezettel fog olvasni mindenki. Helfi ellenében, ki azt rózta fel, hogy a Tisza-kormány 15 év alatt 76 millióval szaporította a közterhet, ami példátlan más államokban. A miniszter utalt Olaszországra, melynek kiadásai 1866-tól 1883-ig 604 liláról 1300 lírára emelkedtek. Majd kitűnő sikerrel mutatva ki Molnár József és Horánszky tévedéseit s cáfolva a budget realitása ellen felhozottakat, a személyes támadások jellemzésére tért át, oly meggyőző erővel, hogy a többség tartósan és lelkesen éljen ezé a miniszterelnököt. Szintoly hatással és kitűnő humorral felelt meg arra is, mintha a kormány az ellenzék programmját tette volna magáévá. A többség zajos ellenzéssel kisérte a beszédet. Végül Csatár interpellált a Werndlfegyverek eladása iránt. s utasítja azokat s az ország józansága megszavazza az áldozatokat. Tiszának s kormányának ne legyen semmiben érdeme. Minden az ország józanságának serpenyőjébe essék. De vájjon mi érdeme marad az ellenzéknek ? A czölöpverés, mely kezdődik január elsején és tart december végéig. Csodák csodája- a czölöp még áll s hogy sokáig álljon még, azt az ország józansága a döngetéssel szemben fennhangon követeli.