Kolozsvár, 1889. július-december (3. évfolyam, 149-302. szám)
1889-12-03 / 280. szám
Illik évfolyam. 1889. 280. szám. Kolozsvárit, kedd, deczember 3.Szerkesztő-iroda: BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM. FŐTÉR 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ. a lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK HEZ ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivételével. Névtelenül beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. Lil,OFI*JET£bI. VUJAÜ. Előbb évre...................................16 írt. Fél évre ....... 8 írt. Negyedévre.....................................4 írt. így hóra.....................................1 írt 60 kr Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DÍJAK: Egy □ cm tér ára, Cicerő betűből, 4 kr Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 80 kr. Nyílttér tere 25 kr. TÉVEDÉSEK VÍGJÁTÉKA. Kolozsvár, decz. 3. (Sz.) A Shakespeare híres darabjának hősei nem hasonlítottak jobban egymáshoz, mint az az eljárás, melyet a szélbal és a mérsékelt ellenzék a kormány fejének személyes támadásában követ, — amint az ellenzék egyik és másik árnyalatának szónokai az általános vitában s most a részletes tárgyalás alatt beszélnek, a nevekkel és pártállásukkal ismeretlen hallgató meg nem tudná különböztetni, hogy melyik tartozik hát a szélsőbb s melyik a mérsékeltebb ellenzékhez, annyival kevésbbé azt, hogy melyik áll a közjogi alapon s melyik támadja és igyekszik megdönteni ezt az állami szerződéses viszonyt ? A függetlenségiek nem is igen csinálnak titkot belőle , támadják, gyanúsítják, kisebbítik és gyalázzák minden módon Tisza Kálmánt, abban a reményben, hogy őt, akármi áron, félretolva, nagyobb sikerrel mérkőzhetnek meg a szabadelvű párttal s ha egyszer ez kisebbséggé válik, vége a kiegyezés közjogi alapjának, vége az 1867. XII törvényczikknek s kész a personális unió rendszere, övék a független Magyarország! Senki sem tagadhatja — ebben a gondolatmenetben van következetesség s ha ki tudnák vinni, hogy Tiszát megugraszszák; ha a szabadelvű pártot kisebbséggé tudnák tenni; ha a függetlenségiek alkotnák a többséget, ami őket magukat illeti, a maguk részéről csakugyan megszavazhatnák (ha megszavaznák . . .) a XII. tcr. eltörlését, a personális uniót, a külön magyar hadsereget, az u. n. független Magyarországot. Ám Apponyiék tiltakoznak az ellen, hogy ők a közjogi alapot bántanák, a personális unió felé törekednének, a szélbaliak értelmében vett független Magyarországot akarnák, sőt gróf Apponyi, ad personam, ki is jelenti, hogy a Kossuth-kérdésben nem szavaz Iványi indítványára — de azért, ugyanaval a veherentiával, ugyanazzal a személyes éllel támadják Tisza Kálmánt, kormányát, költségvetését, pártját, mint akár a függetlenségiek s ha sikerülne e buktatás, ha Tiszával, mint természetes, menne kormánya és ha szétbomlanék a szabadelvű párt — vajon akkor Apponyiék meg tudnák-e védeni a közjogi alapot, a XII. tezikket, a monarchia paritásos egységét a szélbaliak ellenében? A Shakespeare darabjának nézői jól látják a szereplők tévedését, hahotával kaczagnak fölöttök, de a függöny legördültével, vége az egésznek s másnapra más darab következik. A mi színjátékunk, azonban, az élet egész komolyságával folyik s mig a szélbaliak nagyon jól tudják, hogy mire törnek s mit akarnak elérni, az Apponyi pártja abban a végzetes tévedésben van és marad, hogy majd, ha a közjogi szervezet védgátját, a szabadelvű pártot, közös erővel szét bírnák robbantani, ők maguk fel tudnák tartani annak az áradatnak rohamát, amelynek számára közösen segítettek kivárni, megnyitni a rést. Hogy ez meg nem fog történni hogy az alkalom e kiábrándulásra be nem fog következni, az nem az Apponyi gróf és pártja érdeme, hanem a nemzet érett megfontolásának, józan értelmének természetes következése. De, azért, a magát közjogi alapon álló ellenzéknek nevező töredék tévedése, bár eredménye nem lesz is, csak oly téves marad a maga végzetes voltában, nem ugyan a nemzetre, hanem magára a pártra nézve, mely számszerű apadását mindig a szélbalnak köszönhette, vesztett kerületeit maga játszva a függetlenségiek kezére, az illető választók nagy többsége úgy okoskodván, hogy, ha már opponálunk, opponáljunk minél erősebben, ne álljunk meg feleúton, hanem menjünk el, képzeletben legalább, egész a végéig, a personális unióig, a külön magyar hadseregig, a független Magyarországig. Különben, mint minden előadásnak, a tévedések e vigjátékának is csak vége lesz előbb-utóbb. A költségvetés általános vitája egész váratlanul rögtönösen szakadt ketté, az udvartartás tárgyalása is csak véget ért s ha a miniszterelnökség költségvetésén is túl leszünk, pedig túl leszünk, jönnek majd azok a tárczák, amelyeknek tulajdonosait a most dívó taktika ütőkártyákként szeretné a miniszterelnök személye ellen kijátszani. Ám ezek a miniszterek nem oly könnyen ejthetők tévedésbe, mint egynémely pártvezér s Így az ellenzéki taktika ezen az oldalon is épen oly sikerre számíthat, mint a Tisza Kálmán személye ellen indított hecrczel s mint a nemzet megtévesztésére rendezett előadással, így esik meg, aztán, hogy a tévedést mindenki észreveszi, csak a játszó személyek nem. (Kolozsvár, decz. 3.) A románok s a megyei választások. A Gazeta azt a tanácsot adja híveinek a küszöbön levő megyei választások alkalmából, hogy szorosan összetartsanak, miután az egyetértés és összetartás csodákat csinál. E lap tehát csodákat akar műveim híveivel. A csodát oly irányban szeretné pedig létesíteni, hogy az erdélyi részekben mindenütt mind román tisztviselők támadjanak , a többi nemzetiségű hivatalnok mind egy szálig elpusztuljon. Össze kell tartani tehát azért, hogy mind román tisztviselők kerüljenek ki az urnákból, mert akkor lesz csak ám jó világ Erdélyben. A Gazeta kimutatja, hogy a román választók indolencziája, még ahol többségben is voltak, a magyar befolyást juttatta érvényre. Pedig semmi sem kell, csak öszszetartani. Azt kérdezzük, hogy várjon mi volna, hogyha a magyar nép is így gondolkodnék, mint ahogy a Gazeta gondolkodik? Ha a magyar nép is, a Gazeta biztatásai folytán szorosan összeállna és védekezvén a román törekvések ellen, mindenütt kiválasztaná a román tisztviselőket ? De a testvériséget a magyar nem így magyarázza. És bizonyára a román választók sem fognak a Gazeta álláspontjából kiindulni, amely a kölcsönös békét, egyetértést és testvériséget alaposan tönkre tenné. A választások alkalmával magyar választó ráadja voksát a román tisztviselőre, ha jónak és alkalmasnak tartja, még abban az esetben is, ha a Gazeta ily eszméknek csinál propagandát. (Budapest, decz. 2) Az országházból. A képviselőház mai ülése igen élénk volt és nagy érdeklődés közt folyt le. Napirenden a miniszterelnökség költségvetése volt; természetes tehát, hogy az ellenzék új rohamot intézett. Vályi Árpád határozati javaslatot terjesztett be, melyben utasíttatik a miniszterelnök, hogy a miniszterek esküjének törvénybe iktatása iránt javaslatot terjeszszen be. Beöthy Ákos, a mérsékelt elepzék padjairól kötelességének tarta, pártolni e »hézagpótló indítványt.“ Ekkor felállt Ugron Gábor és tartott egy terjedelmileg nagy beszédet, mely annyiban pyramidalis is, amennyiben sokat foglalkozott hasonlatképen a pyramisokkal, Tiszának szemére vető egyebek közt azt is, hogy nem vendégeskedik és bérkocsin jár; továbbá, hogy nem a nemzet agyára, hanem gyomrára támaszkodott, sőt Tiszának beszédeit, mondatfűzését és még hanghordozását is megkritizálta. A miniszterelnök magas állását a megszűnt nádori állásból származtatta le; hirdette, hogy »Tisza már régen meghalt“, mint miniszterelnök s a 15 évi kormányzásért ő felelős. Szóló elmozdítja Tiszát állásából, de meghagyja a A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. A tanitó kisasszony. PETELEI ISTVÁN. Az árnyak az erdőben csendeen megnyúltak. Egy szöszke kis gyer , elhozta az epret, a mit keserű lapu tábzára szedtek a leánykák. A tanító kisasszony mosolygott , megölelte. A távolba nézett, a néma völgyre, a szürke hegyekre s nem hallotta, a mit a gyermek beszélt. Ő akkor mit se hallott. Mellette ült a földön a fiatal pap, ki szóba elegyedett a gyermekkel. Én szeretem őt! — 8 a tanítónőre mutatott. Aztán ezt kérdezte: __ Maga is szereti ugye? A pap behunyta szemeit és fellélegzett, mintha illatot szívna. Ekkor csoportosan jöttek elé a fák alól a kis paraszt apróságok. Virággal voltak megrakódva, úgy csipegtek, hogy az elülő madarak vetélykedő kedvét kihívták. Az volt aztán a zakota. Csipkés tölgylevélből fonott szalagot hoztak. A pap is felállott és segített, hogy a tanítónő lenhaja köré koszorút tegyenek és vállára azonképen. A kis hölgy felnézett (macskaszemei voltak) és mosolygott, mintha álmában csinálná. Azután a kalapjára is tettek. Elszórták körülötte a gyűszűvirágokat, a sok vadsarkanyu virágot és az illatos repetét. A pintyek álmosan ezt visították : még ! még! S még hoztak. A pap igy szólott: — Milyen jó éim! A szöszke gyerek oda dobott egy marok tölcsérét, illatos burjánt a kisasszony ölébe. — Mérges — mondta a hölgyecske. Aztán félig a paphoz szólva, így beszólt: — Vájjon hová lett az a sok boldogság, a mi volt? Ha semmi se vesz el, ami van, ha a porrá vált csontból virág terem, bát a semmivé lett örömből mi lett? Ah! mennyien szerettek a világon. Mondja meg, hol van az a szeretet? Szeretném megfogni! Felkelt. Rendbe szedte virágos ruháját. Akkor melléje állottak. A gyermekek egyszerre odagyültek, a pap is, és úgy látszott, mintha az erdőben is a mi szép, mind oda állana melléje. Nyúlánk volt, tiszta és friss. Az erdei ösvényen öreg anyóka czibikelt le. Roskatag térdeit nehezen vonta. — Isten áldjon, szép kisasszony — mondta. Megállott s beszédbe elegyedett. A sűrűből jött. Szatyra tele volt gombával. Erről a dombról láttam a fiamat utoljára — kesélte. — Arra mentek, mikor a ráczok ellen vitték. Én nem tudom, miért? És elit. A gyermekek elboruló tekintettel nézték. A tanító kisasszony követte a szemeivel, míg tovahaladt. — És erről a dombról láttam én először a fehér házikót ott alant — mondta, a paphoz fordulva. — Akkor zöldültek a bokrok. Beszédes szemei a mondatot kiegészítették. Ő maga némi rücsköt simogatott ki a köntösén. Aztán egyik, aztán a másik gyermekhez szólott. Egyik verset mondott. A pap megcsókolta érte. Igen bizalmas lábon állott a gyerekekkel. Világos volt, hogy a tanító nénihez tartozik. Néha benézett az ablakon az iskolába. Köszönt és tovább ment. De akkor aztán ott szörnyű vigasság kerekedett. A tanító kisaszszony mosolygott, a gyermekek kaczogtak. Mindezekért csak olyan bátrak voltak vele, mintha közülök való volna. Még csak nem rég jött a faluba s anynyira fiatal volt, hogy a menyecskék nem mertek a válóperükkel hozzá menni. „Meg kell várni,— mondták — mig kinőnek a fogai.“ A régi papnak egy se volt. Ahol meg ezrt voltak bizalommal. Az öreg asszonyok sírtak a prédikálása alatt. Nem értették mindig, amit mond, de sírtak, mert olyan leányos, szívhez szóló hangja volt. Míg tanult az iskolában, „Harmat“-nak hívták, mert olyan ártatlan volt. A presbyteri gyűlésen megjósolták az öregek, hogy ha nem változtat a természetén, senki se fizeti meg a képét... — Rúgni kell ezt a népet, mint a kutyát -- mondta a kurátor, egy csavaros vén paraszt — különben harap! A tanító kisasszony már előtte jött a faluba. Nézzék csak meg, ő mindig ilyen módos, ilyen tiszta. A színek között ő a szürke volna, a virágok között ő a zsálya volna. Csinos, nem rikító, de édes illatú virág ő olyan, hogy mindenki szereti. Mindég csendes és kissé komoly. Tudja vigasztalni a betegeket s minden búnak ifját ismeri. Egy kaczki rosz leány jött haza egyszer a faluba. Pl. igy szólott: „annak a szemétől inkább félek, mint a tömlöcz lánczától !“ . . . Pedig szürke szemei voltak s a gyermekek igen szelídnek találták. Ott állott az erdő szélén, ruháját felfogta s indult le a szakadékos oldalon. A gyermekek énekeltek. Az isten ölében szendergett a falu. A toronyra már rászált a homály, de a paplak még világos volt. Akkor ez történt. A hegyi ösvényen két férfiú jött le. Elől egy nyúlánk, selyem bajuszú siheder, mellette egy öreg szolga. Puska a vállukon s egy hosszú szőrű vizsla szaladt előttük. A fiatalabbik a csapat után sietett. A gyermekek megálltak. A leány ráemelte szürke szemeit szarmat azonképen. A jövevény zavarral nézett a tanítónőre. Megállott előtte. Egy pillanatig nehéz csend volt. Akkor a leány (kissé rebegő hangon) ezt kérdezte : — Eltévesztette az utat ? Az idegen meghajtotta magát s igy szólt: köszönöm ! Pedig mi oka se volt köszönni. A leány már mosolygott. — Én a tanítónő vagyok, Bird Kata. Amott a faluba vezető ösvény és a mély útra mutatott. A pap csodálkozó, aggódó tekintetet járatott végig rajtuk. A fiatal ember köszönt s letért az útra. A kutya vígan szaladt előtte. — Ismeri őt? — kérdezte halkan a pap. — Ismertem — felelte a leány egyszerűen. — Suhay Pálnak hívják. Akkor egy kis gyermek, kit csihán csípett meg, felsírt. Oda ment, megcsókolta s megvigasztalta. * * * Az idegen a malomházban hált. Hajnalban csónakra ült s a sásos tón vadászott. Alig lőtt valamit. Hanyatt dőlt a csónakba s az eget nézte. A nád sikátorai között lassan ingott át a hitvány lélekvesztő. A hódák búgtak s rigó fütyölt a part ezüst nyírein. Parasztok mentek a mezőre. Köszöntek az idegen urának. Nun zavarta. „Ki ez?“ kérdezték. Később a pap is arra járt. Igen gondolkodó volt. Az idegen észrevette őt. Felült s komoly tekintettel kisérte. Később kiszállott és végig ment a falun. Az úton gyermekekkel találkozott. Egytől ezt kérdezte: — Jársz-e iskolába, kicsi? Csinos, nyúlánk ficzkó volt az idegen, elegáns, ruganyos. A gyermek remegve nézte. — Szereted-e járni az iskolát kicsi? — mondta tovább. Mintha csak ezt mondta volna: „én szeretném járni“. Czél nélkül bódorgott. Aligha látta valaha e zöld dombokat, e virágos réteket, e nyugalmas vizet, e gyapjas erdőket. Az oldalról rátévedt a tekintete az iskolaudvarra. Ott sok gyermek futkosott. Ekkor így szólt: — Az ördögbe ! És Kata bemutatta magát nekem, mint egy idegen. Egyszerre boszos lett. Felvett egy kavicsot s az iskola irányába hajította. Senkit se akart találni, de jól esett, hogy arrafelé dobhat. Hátat fordított és fönnebb ment a hegyen. — A régi makacs gyerek — morogta. — Lássuk csak, ki az erősebb? Felkaczagott s szeretett volna valami verset czitálni. Természetesen, valami igen gúnyos verset. De nem tudott. Ily szaknak kellett volna a versben lenniök, hogy: „továbbtovább bolyogjunk e czudar világban“. A helyett ezt fütyölte: „az asszony ingatag“. Aztán hazament a malomházba, lefeküdt s elaludt. * * * A gyermekek közül igy szólott egyik a tanítónőnek azon reggel: többi minisztereket, ami óriási derültséget keltett. Öt percznyi szünet után Horváth Gyula vette fel a keztyüt az ellenzékkel szemben, 8 hatással leplezte le az ellenzéki tacticát, melynek czélja megoszlatni a kormány tagjait és a többséget, ami pedig nem fog sikerülni. Ugrón ellenében kiemeli, hogy a kormányelnök feladata dolgozni, nem pedig vendégeskedni s a czifra kocsi ma nem imponál senkinek. Beszélt hatással Tisza tekintélyéről s a magyar állam tekintélyéről; érinté a szélbal fogantását — egy szélbali lapból felolvasott idézettel, mely mozgolódást keltett e párton s végül kérdi, minő politikai morál volna az, ha a többség most hagyná cserben, mikor a pánzügy rendezése iránt tett ígéretét beváltotta? Horváth Gyula a többség lelkéből beszélte a többség zajos, lelkes helyeslésekkel és éljenzésekkel jutalmazó igen sikerült felszólalását. Tisza miniszterelnök szólt azután s tartott egy rendkivüli sikerű polemicus beszédet, mely gyakran óriási derültségre fakasztó a házat Ugrón rovására, kinek ellenmondásait ritka elmeéllen állitá egymással szemben. A többség tüntető, zajos éljenzésekkel fogadta Tisza beszédét, melyet mai lapunkban közlünk. Végül Apponyi gróf beszélt, ugyancsak Tiszát támadva és különféle variatiókban ismételve, hogy Tisza elvesztette tekintélyét. Az ellenzék tapsokkal és lábdobogással fejezte ki megelégedését Apponyi heves kitörései fölött. A miniszterelnökség költségvetéséhez többen lévén még szólásra felírva, holnap folytatja a ház a vitát. A ROMÁN TRÓNBESZÉD. Kolozsvár, decz. 3. Az a trónbeszéd, amelylyel Károly király a román kamarákat megnyitotta, nem csak Románia erejéről és önérzetéről tesz tanúbizonyságot, hanem arról is, hogy I. Károly király Romániában hatalmasan disponál, bölcsen uralkodik és a helyzetnek ura. Ez minket megnyugtat. Mert mi a szomszédos s orosz befolyásnak tért engedő kis államokban vasakaratú, a mellett bölcs és tapintatos férfiakat szeretünk látni a trónokon, akik országuk érdekeit a külbefolyásokkal szemben nemcsak megvédelmezik, de biztosítván azokban a belbékét,egyúttal a kultúra áldásos melegét terjesztik szét s az anyagi és szellemi jólét felé haladó lépéseket tesznek. Félmüvelt, háborgó, minden befolyásra engedő elemek határainkon bajt okozhatnak nekünk is, mig ellenben bölcs kormányok mellett aggodalmakra okunk nem lehet. I. Károly király, mióta csak Románia trónján ül, a fennebb érintett irányban kitartóan halad. A mióta trónján ül, felséges nejével együtt az ország birodalmát és neje szeretetét igyekezett kiérdemelni, azon szeretetet, mely összeforrasztó hatással bír, mely nélkül, mint az anyaméh nélküli kasban a méhek, az államban minden szertefut és nincs áldás semmi törekvésen. Románia ereje abban a szeretetben van, melylyel népe uralkodója iránt viseltetik, s az a szeretet fogja őt megóvni kritikus pillanatokban a megsemmisüléstől is, mert a szeretet a legnagyobb erő, mely az állam fentartását biztosítja. Az a trónbeszéd, melylyel Károly király a kamarákat megnyitotta, a király iránt viseltető szeretet hatalmas bizonyítéka. Meggyőz minket arról, hogy amíg Bulgáriában és Szerbiában az orosz befolyás felforgató hatással volt, addig Románia szilárdul áll fejedelme, intézményei, alkotmánya mellett. Meggyőz minket arról, hogy Károly király a legnagyobb válságokon könnyen átsiklik, az ellenségei által vetett cseleken könnyen és megrázkódtatás nélkül diadalmaskodni tud, s ezen munkája közben is figyelmét nem kerüli ki az ország anyagi és szellemi jóléte, s egy perczig sem akad fenn az áldásos munka a nép jóléte emelése érdekében. S mindezt az a rendkívüli bizalom és szeretet teszi lehetségessé, melylyel a nép Károly királylyal szemben viseltetik. Ott, az orosz szörnyeteg szájánál, a sok lázító, rendet felforgató törekvés és izgatás daczára, mely a király személye ellen irányul, a trónbeszéd általában megnyugtató dolgokat mond. Románia pénzügye rendezett, oktatásügye virágzó ipara emelkedő félben; a Dunán épülő hid elénkitni fogja kereskedelmét a Feketetenger felé; közigazgatásának javítása küszöbön áll; a külhatalmak becsülését bírja; benn az országban rend; az állampolgárok hazafisága és áldozatkészsége nagy; a hadsereg évről-évre erősebb. A dolgok ilyen állása a szomszédokra is, kik békét és jó egyetértést akarnak, megnyugtatólag hat. Mi mindig örvendeni fogunk, valahányszor arról fogunk hírt venni, hogy