Kolozsvár, 1890. január-június (4. évfolyam, 1-146. szám)

1890-02-14 / 37. szám

Kolozsvár, 1890. tokát. Jövő héten, hétfőn és kedden nem lesz ülés. Az 1890. évi budget-törvényjavaslat (appropriatio) valószínűleg a szerdai (febr. 19.) ülésre lesz kitűzve. Ezután tárgyalás alá ke­rülnek a szegedi rakpartról szóló jelentés és a honvédségi törvényjavaslat. Az országházból. Budapest, febr. 13. A képiselőház ma folytatta a pénzügyminisz­térium költségvetésének részletes tárgyalását. Az adóhivatalok czíménél Széll Ákos az iránt szólal fel, hogy az adóhivatalok — a­mennyiben ez nem mindenütt így volna — olyan pontokra helyeztessenek, melyeken te­lekkönyvi hatósággal bíró járásbíróságok van­nak. Orbán a régi adóhivatalnokok nyugdí­ját kifogásolja, Veress József az orosházi járás adóviszonyait hozza szóba. Wekerle előadja a szempontokat, melyek az adóhivata­lok elhelyezésénél mérvadók voltak és lesznek. Az állandó cataster czíménél pécskai G­a­a­l Jenő panaszait Wekerle miniszter c­áfolta meg, illetőleg oszlatta el az aggályokat. Volt még az egyenes adóknál egy kevés dis­­cussio, melyben Simon Fly és a pénzügyminisz­ter vettek részt. A fogyasztási adóknál Szent­­királyi Albert a szesztermelési és adóviszo­nyokról beszélt, s fejtegetéseinek hibás voltát a pénzügyminiszter mutatta ki. Az italmérési jövedék czíme hosszabb discueeiót határőrvidéki idézett elő. Iszákovics a volt érdekeltségűek kis mértékben való italárusítási joggal felruházása iránt hat javaslatot adott be. Csatár és Kricsfa­­lusy szóltak még a czímhez. Az előbbinek tévedéseit Hegedűs Sándor előadó igazítot­ta helyre; Kricsfalusynak úgy, mint Iszako­­vicsnak megnyugtatólag válaszolt a pénzügy­­miniszter. — Horánszky az ital­mérési tör­vény revisiójának szükségét hangoztatja ; ha­sonló értelemben nyilatkozott Helfy is.­­ Wekerle mindkét szónokot megnyugtatni igyekszik, ámde Horánszky azt bizonyít­gatja, hogy az italmérési törvén­nyel ellenke­zik a miniszteri utasítás több pontja. Vita végén a ház Iszákovics határozati javaslatát mellőzte. ‘1 KOLOZSVÁR Az italmérési törvény, Kolozsvár, febr. 14. Részletesen ismertettük tegnap Weker­­le pénzügyminiszter beszédét, melyet a képvi­­selőház pénteki ülésén tartott. Most adjuk e beszédből azt a részt, mely az italmérési jö­vedék biztosítására s az erre vonatkozó tör­vény alkalmazására vonatkozik­­­ Igaz, — úgymond többek közt a minisz­ter — hogy az illető törvényczikk a kizáró­lagos italmérési jognak fenntartását mintegy kivételesnek tekintette. Akkor a kormány ál­láspontja az volt, hogy három évi időszak elég lesz arra, hogy a törvényben cnntemplált új állapot, a­mely szerint az italmérési illeték és adó a kimérők által is a fogyasztás menyisé­­géhez képest fizettessék, az egész országban érvényesíttessék. Sajnálatomra, bármennyire tö­rekedtem is erre, az eredmény az, hogy ma, midőn a biztosítás be van fejezve, az ország­nak 12,600 községe közül mintegy 10,000 ben a kizárólagos jog alapján és csak 2 ezer né­hány száz községben sikerült az italmérési adó beszedésének biztosítása alapján az italmérési jövedéket hasznosítani. Itt, te hát, nem hagyhatom észrevétel nélkül azt a vádat, mel­lyel Molnár József t. képviselő úr engem egész igazságtalanul ille­tett, t. i., hogy a kormány nem törekedett ar­ra, hogy ne a kizárólagos jogot­ biztosítsa, hanem a törvény által contemplált italmérési adó alapján hasznosítsa a jövedéket. Merek ezzel szemben provokálni a kia­dott utasításra ; merek provokálni azon ren­deletekre, melyeket e tekintetben a pénzügyi közegekhez többszörösen intéztem; merek pro­vokálni arra, hogy az ország összes pénzügyi igazgatóit magam elé idézzem és személyesen szóbeli utasításokkal is elláttam, hogy szoros feladatuknak tekintsék és minden áron oda töre­kedjenek, hogy a kizárólagos jog mellőzésével az italmérési adó biztosíttassák ; sőt nem maradtam ezen akadémikus téren, hanem ott, hol egyes felekkel, főleg községekkel alkudoztam, az ital­­mérési adó hasznosításánál az árat is úgy szabtam meg, hogy sokkal többet követeletem, ha valaki a kizárólagos jogot akarta bizto­sítani magának és mes­sze alul maradtam ezen, ha valaki supán az italmérési adót tar­totta meg. A másik vád, mel­lyel — hiszem — szintén méltatlanul illetett a t. képviselő úr az, hogy a városok és községek érdekeire nem voltam kellő tekintettel. Itt megint gyakorlati példákkal tudnám illusztrálni, s pedig nem egyes sporadicus pél­dákkal, hanem a hasznosítás folyamán elém kerülő példák hosszú sorával, —hogy nemcsak kivételesen, hanem mindenütt azt az elvet igyekeztem követni, hogy a városoknak és a községeknek kedvezőbb feltételek mellett adas­sék át az italmérés, mint magánosoknak, akár italmérőknek, akár másoknak (Igaz ! Úgy van!) Sikerült is, te­eát, ezt oly mértékben biztosí­tanom, hogy merem mondani, az ország túl­nyomó részében ép a városok és községek kezére került az italmérési jog. (Igazi Ügy van !) Görgey J. képviselőtársam felhozza, hogy milyen volt az eljárás, hogy kiküldettek a pénz­ügyi közegek az elfogyasztott, illetőleg kimért mennyiség kipuhatolására és ezen az alapon ál­lapíttatott meg a kikiáltási ár. Tökéletesen igaz, t. képviselő úr, nem is azt akarom én vitatni, hogy talán a helyi körülményekkel sem egészen ismerős, a kellő áttekintéssel sem bíró pénzügyi közegek kifogástalanul tudnák egyes helyeken azon kimért vagy elfogyasztott italok mennyiségét megállapítani. Nem vita­tom, hogy e körül lényeges, igen nagy össze­gekre menő tévedések ne fordulnának elő. De bármily hiányos és kifogásolható le­gyen is ez az eljárás, azt mégis mintegy nél­külözhetetlen előfeltételnek tartom arra nézve, hogy a kimért és elfogyasztott mennyiség meg­­állapittassék. Hát egyet bátor vagyok megje­gyezni. (Halljuk!) Méltóztassék a községekkel és egyesekkel fölvett jegyzőkönyveket megnéz­ni. A jegyzőkönyv elején először is az áll, hogy az illető községben megállapittatott a borkimérés ennyiben, a sörkimérés ennyiben, a pálinka­kimérés ennyiben meg ennyiben; azu­tán az a kérdés az illető községi elöljáróhoz, italmérőhez és minden más reflektánshoz, vaj­jon az előző pontban felsorolt tételek ellen van e kifogása, vagy nincs. És mit méltóztat­­nak e tárgyalási jegyzőkönyvekből látni? Azt, hogy e tételek ellen az illetők kifogást úgy­szólván soha sem emeltek, tehát azoknak he­lyességét maguk elismerték. A­mi már most, te bát, a biztosításból elért eredményt illeti (Halljuk!), igaz, hogy a számszerű eredmények sokkal nagyobb össze­get mutatnak fel, mint a­mennyi a költségve­tésben bevételként elő van irányozva. A költ­ségvetés előirányzata — eltekintve a horvát­országi italmérési jövedéktől — 12 millióra van felvéve, holott Budapest és Pozsony zárt városokat leszámítva és Horvátország nélkül az eddigi biztosítási eredmények 15 millió két­százezer forintot mutatnak, a­mihez hozzáté­ve a zárt városok jövedelmét, talán nem té­vedek, ha azt hiszem, hogy az előírás mintegy 17 millióra lesz tehető. Csakhogy, te bát, még egy­általában nem vagyok tájékozva az iránt, mennyi fog a gyakorlatban valósulni ezen előírt té­telekből. (Helyeslés.) S a­mire az imént is voltam bátor utalni, igaz, hogy a biztosítások be vannak fejezve, de nincsenek megtéve azon tanulmányok, melyeket a pénzügyi adminisz­­trácziónak meg kell tennie e tekintetben, hogy ott, a­hol a fogyasztás helytelenül vétetett föl, a­hol az nem felel meg a gyakorlati viszonyok­nak, rektifikáltassék.Mindez az eljárásnál ez előirányzati ös­­­szegnek tetemes módosítását fogja előidézni, úgy, hogy dac­ára ezen biztosított eredmény­nek, — tekintettel egyébként a költségvetés­nek egyes más tételeire is, a­melyek helyessé­gét nem különállólag, hanem összefüggőig va­gyok kénytelen a t. ház elbírálása alá bocsá­tani. — a 12 millió frtnyi előirányzati összeg­nek fölemelését nem merném a t. képviselőház előtt javasolni.“ Megölték a tanítót. — Végtárgyalás. — Kolozsvár, febr. 14. Érdekes bűnügyben tartott ma végtár­­gyalást a helyi kir. törvényszék, reggel tiz órá­tól délutáni egy óráig. A vádlottak Jepure Stefán, Jepure Juon, Krisán Irinia és Jepure Albu voltak. Vétkük abban állott, hogy 1889. szeptember 26 án a szolnai határon az első két vádlott úgy elverte vaevillával, botokkal, fejszékkel Balázs László ottani tanítót, hogy ez a szenvedett sérülések következtében, egy nap múlva meghalt, a má­sik kettő pedig a tanító segítségére siető fa­­lu8bírót, Máté Nikulást verte főbe, súlyos sér­tést okozva. Az eset története röviden az, hogy az említett napon a tanító segélyével a faluebiró behajtatott két a tilosban csattangó borjút, melyet a Jepure Stefán őrzött. Jepure Stefánt felharagitotta a biró és a tanító ez „erőszakoskodása“ és boszut for­ralt, melyet rövid idő múlva ki is elégíthetett. A biró és tanító a kukoricza földekhez közellévő korcsmába vonultak, honnan a ta­nító délután tájban eltávozott Szász-Lónán dolga akadt arra felé s minthogy vette az útját, a kukoricsa földön igyekezvén átha­­laOni. Nem volt nála sem fegyver, sem bot, egyik kezében szivart tartott, a másikat a zse­bébe­ dugta s igy ment gyanútlanul. Jepure Stefán, a ki előzőleg értesült a tanító útjáról, lesben állott egy kapával a ku­­koriczaföld keskeny mesgyéjén s mikor Balázs László, a tanító előtte elment, fejére sújtott a kapával, mire az kiabálni kezdett. A kiabálás­­előrohant Jepure Juon, Krieán Iriun­a és Je­­pure Abu, de ezek nem védelmezték a taní­tót, hanem Jepure Stefánnak segítettek s ad­dig verték Balázs Lászlót, míg az eszmélet­lenül elterült a földön. Ekkor a bíró is oda sietett, mire az ott levők rárohantak , verni kezdték. A bíró az­tán elszaladt. A gyilkosság színhelyéhez senki sem mert darabig közel menni, mert a legények rettene­tesen fenyegetődztek. A vádlottak egytől-egyig fiatal ember a legidősebb köztük 26 éves. Tettüket beismer­ték, csak a­mellett kardoskodtak, hogy nem támadták a tanutot és bírót hanem ezek ron­tottak reájuk s Ők a maguk védelmében osz­togatták a szerencsétlen csapásokat. A tanuk azonban ellenünk vallanak. A végtárgyaláson Papp Leontin elnö­költ, ügyész volt: dr. Biró János, bírák Csi­szár és Szutorisz, jegyző Haller Gábor, a vádlottakat Zsaku Aurél védte. Elsőbben J­e­p­u­r­e Stefánt hallgatták ki. Azt adta elő, hogy a bíró bottal szaladt utána és fenyegetődzött. Utána jött a tanító s erre ő felemelte a magát s a tanítóra sújtott, a­ki aztán elesett. Csak azért ütötte a tanítót, mert védelmezni akarta magát, a bírót iz ily czél­­ból ütötte. Je­pure Juon úgy adja elő a dolgot, hogy látta, hogy Stefán verekszik a tanítóval odament, hogy szétválas­sza Őket s e közben vasvillájával verte a szerencsétlen tanítót. Ne­ki Jepure Stefán unokatestvére s ezért fogta — úgymond — a pártját. Vallomásai össze­zavarodtak, mert előbb azt mondta, hogy az­ért verte a tanítót, mert szét akarta válasz­tani, azután pedig azt vallotta, hogy mikor oda ért, a tanító már eszméletlenül feküdt a földön. (Tehát nem kellett, hogy szétválas­sza őket.) Most Krisán Irimia, a harmadik vád­lott következett. Makacs, önfejű legény, a­ki azonnal a forma-kérdésekkel kezdett bajlódni. Az elnök azt kérdezte tőle: — Tudsz-e magyarul? — Nem élek vele — felelte. Elnök: De ha mégis tudsz, beszélj ma­gyarul, mert igy hamarább végzünk, ha az urak itt mind megértenek. Erre aztán az a meglepetés keletkezett, hogy Krisán Irimia a legtisztább kiejtéssel és folyékonyan beszélt magyarul. Azt mondta el, hogy ő csak a bíróra ütött egyszer a fejszével, nem tudja, hogy hol érte, csak ütötte. Mikor az eset helyére ért, a tanító már a földön volt s nem ütötte senki. Jepure Albu: Mikor hallotta, hogy Je­­pure Stefán, a ki neki testvére, verekszik a bíróval, segítségére ment, a tanító ekkor már a földön volt. ő ráütött a biró fejére, mert a biró is verte Stefánt. Most Máté Nikuláj birót hallgatták ki A biró elmondta, hogy behajtatta a botját s a tanítóval együtt ment a korcsmába. A tanító azonban rövid idő múlva távozott. Nem volt a kezében semmi. (Míg a vádlottak azt vallják, hogy hosszú rúd volt nála) Kevés időre tanító után ment s akkor látta, hogy verik, azonban nem juthatott közelébe, mert a vádlottak vele szembe jöttek és behasították a fejét, mire­­ elmenekült. Most a jelenlévő két tanút hallgatták ki. Az egyik tanú ifjú Bányai István,szolnai korcamáros a törökbuna földre menetében szem­ben találkozott a bíróval, a­ki véres fejjel szaladt. Aztán tovább akart menni, de Jepure Stefán útját állotta ezt mondta: — Elmenjen innen Pista bácsi, mert úgy megütöm, hogy belehal. Ne lásson semmit, ne tudjon semmiről, értett ? Bányai István látta a három legényt a tanító­­ mellett, a­kit — daczára, hogy már haldoklott — ütöttek. Azután a tanítót bevit­­te a házába, hol ez nem szólott egyebet mint: „Jaj, Istenem, hol van az apám és a felesé­gem ?" Ő is azt vallja, hogy a tanító üres kézzel volt. A másik tanú Ignácz Simion el­­­mentegetődzött, mondván, hogy nem semmit. Mikor azonban szorosan figyelme­zte­ték, hogy az igazságot vallja, meglepő­den­ , mondott el. Ugyanis előadta, hogy az • ® 0t azért nem beszélt őszintén, mert a le fenyegették otthon, hogy ,úgy jár, mint a nitó, ha ellenünk szól! Ezután leírta hogy úgy Jepure Stefán, mint Jepure J­on áo vf* főbe verték a tanítót, a kinél semmi véd­ő eszköz nem volt. Kérte a törvényszéket , védelmezze őt meg ezektől a legényektől ** ha hazamegy megölik a vallomása miatt" A bizonyító eljárás befejeztetvén, dr Bí­r­ó János ügyész J­e­p­u­r­e Juont és Je­pur*" Stefánt halált okozó súlyos testi sértésben pure Stefánt a biró ellenében is úgyszintén Krisán Irimiát és Jepure Albut súlyos testi sértésben vétkeseknek kimondani kérte Jepura Stefánia bű­ntelen előítéletét és felhevült kedélyállapotát tekintetbe véve 6 ha­vi, Jepure Juonra 5 havi fegyházat kért Kri­sán Irimiára és Jepure Albura pedig 1 ág fél­évi börtönt. I­s­a­c­u Aurél védő még egy tanú kihall­­gatását kéri. Enyhébb büntetést ajánl a két első vádlottra. ♦ A törvényszék Jepure Stefánt 4 évi Jepure Juont 3 évi fegyházra, Krisán írj­’ miát és Jepure Albut másfélévi fogházra ítélte Az ítéletben mindannyian megnyugodtak Cornélia a múlt hétfőn lépett fel „Lucia“ dal­műben, a közönség meleg részvéttel fogadta a nemzet csalogányát, mindjárt kiléptekor a foly­tonos taps és éljenzés miatt alig juthatott az énekhez. Minden jelenetét a tetszés élénk kife­jezése kisérte s minden szakasz után számta­lanszor kihívták s megéljenezték. Vendégsze­replése alatt hat operában fog fellépni. Épen ma az „Alvajáró“-ban. — Szept. 30. Szept. 25-én az „Alvajá­ró“ Hol­l­á 8 y második fellépteül. Elvido sze­repében Dalnoki Béni új tenorista lépett fel , az előadás több részében jó sikerrel működött. Különösen jól sikerült az első felvonás végén a párdal. Hollósy Cornélia számtalan tapsban s kihívásban részesült. Szombaton, 27-én adták „Hunyadi László“-t; Hollósy K. Mária szere­pében művészete egész erejével , megragadó­­lag működött. Lászlóvak­ első párdalát, vala­mint a Dászdalt a közönség zajos kivánatára ismételni szíveskedett. Pénteken a színház zár­va volt. — Okt 2. Ma lépik fel Hollósy Cornélia a „Kunokéban. Ki ne ismerné e nagy mű­vésznő hírét „Margit“ szerepében ? ki közeleb­bi felléptével magyar dalaink csalogányszerű előadásával úgy elbájolta a közönséget. Ma is a legélvezetesb estvét várhatjuk. — Okt. 4. Nemzeti sziház. Sept. 30-án Hollósi negyedik felléptéül „Sevillai borbély.“ A vendégművésznő Rosina szerepé­ben működött művészi énekkel és játékkal. Legmeglepőbb volt azonban, a­mint az ének­­leczke alatt énekli a „Pásztorhangok” népda­­dalt Hubertől és Füredi egy népdalát. Való­ban, ha a színpad díszítménye szoba helyett egy szép liget lesz vala, az hittük volna: a szabadban vagyunk, hol ezer csalogány énekel. A hosszas taps és éljenzés, a közönség nagy megragadtatásának kitüntetése arra bírták a művésznőt, hogy azon szép nemzeti dallamot ismételje. Jól működtek Dalnoki (gróf Alma­­viva), Bokor (Bartolo), Follinus (Figaro) és Tóthfalusi (Basilio) szerepében. — Csütörtökön, okt. 2-án. „A Kunok“, Hollósi ötödik fellépte. Nincs miért említsük is, hogy a művésznő most is megragadva tar­­ta a közönséget. Jutalomjátéka okt. 4-én volt a Nórád­ban. A közönség megragadta az alkalmat, hogy az ünnepelt művésznő iránt érzett szeretetét kitüntesse. Jutalomjátékáról a „Kolozsvári Közlöny“ így ír: — Okt. 7. Nemzeti színház. Októ­ber 4-én Hollósi Kornélia jutalomjátékául „Nor­ma.“ A vendégművésznő a czímszerepben, Térey Antonia Adalgiea szerepében működtek nagy hatással. A jutalmazott nő tiszteletére koszo­rúk, versek özönét szórták. Az első felvonás után egy küldöttség vitte meg a művésznő­­hez a műbarátok által emlékül szánt díszes arany-karpereczet, mely 18 d. arany súlyú , három brilliant van rajta. A színpadon való utolsó fellépése esté­jének története csak e pár sor által van a „Kol. Közi.“-ben megörökítve. — Okt. 9. „Ho 11 ó si-Lonovics Korné­lia a mult kedden (okt. 6.) lépett fel utoljára „Rigolettó“ ban. A közszeretetű vendégművész­­nőt városunk még többször látni és hallani óhajtaná...“ * S a függöny legördült, az előadásnak vége. Egy ragyogó tehetségű színésznővel ke­vesebb van, egy mintaszerű családanyával több. Ma már ebben is kevesebb van eg­gyel, álta­la .. . Édes lehet nekie, zajos dicsőség és csen­des boldogság után, az örök álom! Végül közlök két strófát egy versből, melyet fellépte alatt Maros-Vásárhelytt szórtak szét a hangverseny-teremben. Kolozsvárról elmenve,ugyanis Maros Vásár­helyit tartott (néhány dalt adván elő) két hangver­­senyt: az egyiket október 11-én, a másikat ok­tóber 12-én. És utóbbi szereplésekor szórták szét a közönség közt a költeményt, melynek két utolsó szakasza így szól: Ősz borait a letarolt határra S te körünkbe uj tavaszt hozál; Fészket rak a csalogány az ágra És felette énekelve áll : Tündérmesék édes csalogánya. Te dalolsz a kis fészek felett S nem enyészik, — él a dallam árja, Hőn őrzi azt az emlékezet. Ajkaidon a csermely beszédét Zuhatag hullása váltja fel. Megállítod sziveink verését, Hogy hangodat az se verje el. Oh légy üdvöz, honunk ünnepeltje ! S babérod ho­z, mit fejedre tett Európa minden müveit népe: Hódolatunk világit is tedd. Utolsó hangversenye jövedelmének felét a marosvásárhelyi nőegyletnek, másik felét az „erdélyi írói segélyegylet“-nek adja. Február 14 HÍREK. Erdélyi részek. Szégyenletes milliók. Malot H. regénye. Francziából fordította: Megyeri Démoné NEGYEDIK RÉSZ (28) (Folytatás.) Ez a levél kissé megnyugtató; mindent meg tud, csak türelem; előkészülhet ma esti találkozójukra a két Valmandois val. Előbb­ia lehetőleg kedvezőtlenül mutat* be magát a herczegnek —neveletlen, az osto­baság­i követelő, szabad modorúnak igyekez­vén feltűnni vőlegénye előtt. Most még tovább akart menni. Tudta ugyan, a herczeg nem őt, hanem vagyonát akarja elvenni, de talán ha a vég­letig megy, sikerülni fog őt elriasztania. Először is nem öltözik fel csinosan, az­tán ebéd közben és később majd meglátja... Mit is vegyen fel, hogy lehetőleg elrútít­sa magát ? fekete ruhát , de hisz az épen illik a vörös hajhoz. Fehéret, mályvaszínűt vagy ké­ket? Nem. Volt egy elrontott szürke ruhája, melyet még soha sem vett fel, ezt választá ma estére. Oly boldog volt ez eszme miatt, hogy rögtön felöltözött, ah még soha sem né­zett ki ily roszul De ez nem elég . . . bajába zöld csokrot tűzött, nyakára sárga szalagot kötött s keblére rózsaszín csokrot erősített. Épen kaczagni készült tükre előtt, mi­dőn anyja belépett. — Mit csinálsz? — Az ebédhez öltözöm. — Hogy nézel ki? — kiált* Gripat as­­­szony — olyan vagy mint egy őrült. — Nem találom. Gripat asszony pillanatra meglepődött, de azonnal megérte a szándékot. — Vesd le azt az öltözéket; kivágott fehér ruhát veszesz fel, akarom; a komornád felöltöztet. Gripat asszony egy kék szalaggal átkö­tött gardonia-csokrot tartott kezében, melyet egy console-ra helyezett: — A herczeg csokra ; ebből tűzöl nehány szálat kebledre. S feleletet sem várva kiment. E csokor nélkül Paula még csak meg nyugodott volna valahogy anyja igazságos dor­gálásán, de ezek a virágok végkép elvették az eszét. „A herczeg csokra“; ő ugyan nem tűz fel belőle csak egy szálacskát sem. Megfogta a csokrot s reszkető kézzel nyitotta ki az udvarra néző ablakot; alatt ép egy lovász legény állt az istálló előtt; oda dobta a csokrot. Kolosavár, február 14. — A hétfői nőegyleti bálon kellemetlen eset merült fel, mely közbeszéd tárgyát ké­pezi ma is a városon, s mindenféle képtelen verziókban terjesztetik. A kedvetlen helyzet megoldásának indokául szolgálhat a nyilatko­zat, mely ma előttünk tétetett azok részéről, kiket a tévesen informált hirlelés a közönség iránt való udvariatlansággal vádol. Megjelen­vén ma szerkesztőségünkben, felkértek annak közzétételére, hogy a nekik imputált sértő szándék tőlük teljesen idegen; a történt kel­lemetlen esetet nem m­ecenírozták, nem helye­selték, sőt az egyenesen rosszalásokkal talál­kozik. Mi e férfias nyilatkozattal a kérdést teljesen tisztázottnak tekintjük és óhajtják, hogy ez minden irányban így tekintessék. — A márcz 15-iki ünnepélyeket rendező állandó bizottság vasárnap délután 4 óra­kor gyűlést tart, Deáky Albert bizottsági el­nök belmagyar­ utc­ai lakásán. — Szakbizottsági ülés: Kolozsvár város törvényhat­ósága jogi és pénzügyi szakbizott­ságai holnap délután 3 órakor a városháza tanácstermében együttes ülést tartanak, a kö­vetkező tárgysorozattal: A helybeli légszesz­gyár igazgatóságának a megkeresése a szer­ződés meghosszabbítása tárgyában. Tanácsi elő­terjesztés a Széchenyi­ téri házcsoport kisajátí­tására szükségelt fedezetről. Tanácsi előterjesz­tés a városi közkutak gondozása és fentar­­tása tárgyában. Kérvények. — Esküvő. E hó 11 én tartotta meg es­küvőjét Wolf Adolf nagyszebeni derék posta­tiszt, Ambrus Gizella kisasszon­nyal, a „Ko­rona“ vendéglős művelt és szép leányával. Az áldást Albert János tordai unit. pap adta — For your horses—mondta. A herczeg virágait a “lovak eszik meg, ez a gondolat kissé megkönnyíté; soha­sem érzé még magát ily indulatosnak, őrült volt. Szemei véletlenül egy tükörre estek, ott látta magát kitágult orrlyukkal, összeszokott fakó ajkakkal; szemei lángot lövelltek, minden tagja reszketett, arci kifejezése durva volt és gonosz. Ah!­bár ilyen maradna! Bizonyosan visz­­szalépne a herczeg. Jött az anyja által küldött koaorna, ki felöltözteté; megkérdé, milyen virágot tűzzön s ő azt felelte, majd maga választ. Még nem ment le anyjához, ott maradt­­szobájában s gondolkodott, miként adja legért­hetőbben tudtára a herczegnek, hogy neki nem kell s legokosabb lesz mindkettejükre, ha mi­előbb feladja házassági tervét. Úgy küldött fel utána az anyja. Mielőtt vőlegénye elé lép, kétségkívül más fiatal leány is a tükörbe pillant, hogy minél kellemesebb arczkifejezést vegyen fel; ő ellenkezőleg, azt tanulmányozta, melyik rún­tja el leginkább. Máskor is mutatá már ellenszenvét a her­czeg előtt, ám mennél hidegebb volt Ő, az an­nál udvariasabb, leleményesebb, ki mindig ta­lált azért a leányon valami csodálatraméltót, mit nem is késett nyilvánítani. Ma épen igy volt. Hideg arczkifejezését, ránczolt homlokát nem vették észre az udva­rias mosolyokon keresztül, s némaságát valósá­gos udvarias szóözönnel áraszták el a hercze­­gi apa és fiú. — Csodálatos leány! — mondta az ifjú tekintete — Pompás feleséged lesz! — válaszolt az apa. Anyja miatt nem merészelt még erősebb módszerhez folyamodni. A virágokat is olyan fájdalmas, szemrehányó hangon kezdte tőle any­ja, hogy ő valósággal szégyelte magát. Harag­ra könnyű haraggal válaszolni, a fájdalom min­dig erősebb fegyver. A szalonból Odet karján kelle­ttmennie az ebédlőbe. Es az érintés lázadásba hozta ^1—.-iaiIWb Kűiün­váíl É ék* tó

Next