Kolozsvár, 1890. január-június (4. évfolyam, 1-146. szám)

1890-01-14 / 10. szám

Kolozsvár, 1890. KOL­OZSVÁR Január 14. ni fogja e bizalmat tetteivel. Hisz ha érdemes rá, megvan neki a módja azt igazolni, ha nem érdemes rá, akármit fog is előre hirdetni, az eredmény utóvégre még­sem lesz kielégítő. Érzem­, hogy nehéz nekem e bizalmat kérnem, mert nincs oly tehetségem, mely a t. háznak a bizalom nyújtását megkönnyítené. De a politikus részére mégis kénytelen vagyok e bizalmat kérni, nem azért, mert titkolózni óhajtok, de nem akarván a példabeszédet is­mételni, azért, mert a tervek sikeréhez szük­séges előbb a kellő megérlelés és az, hogy a megfelelő idő előtt ne képezzék szóbeszéd tár­gyát. (Helyeslés jobb felől.) Örömmel vettem volna, te­hát, ha a képviselő úr nem menti föl magát az érdemleges észrevételektől azzal, hogy íme a közös vámterület mellett nincs mit beszélni, hanem igenis felvetette volna mindazokat a nagy kérdéseket, melyek keres­kedelmi és ipari politikánk felett uralkodnak. Ezután Baross miniszter áttért az államvasutak ügyére, többek közt ezeket mondván : T. képviselőtársam azt méltóztatott mon­dani, hogy a takarékosság fejében elhanyagol­juk a pályafentartást, a kavicsolást stb. Ez a kérdés előfordult már itt a házban. Midőn 1886 ban a nagy szervezetváltozások történ­tek, mindig azt prognosztizálták, hogy baj lesz ebből a takarékosságból, mert ez meg fogja magát az államvasutaknál besaulni. Én határozottan mondhatom, t. hát, hogy a mint igaz, hogy meg nem engedném és meg nem tűrném addig, míg a magyar államvasu­tak kezelése az én felelősségemre van bízva, hogy azok könnyelműen és ne okszerűen be­mehessenek, úgy igaz az is, — és erről a sze­mélyzet tájékozva is van — hogy a szükséges pályafentartás és egyéb építkezések kiegészíté­sének és végrehajtásának elmaradását csak úgy büntetném, mintha felületes és fölösleges kia­dások okoztatnának. (Helyeslés a jobb oldal­ról). Semminemű ok nélküli megtakarításnak nincs helye az állam ezen tekintélyes vagyo­nában, mert tökéletesen igazuk van azon t. avaknak, midőn állítják, hogy lehet, hogy ma megtakarítunk 20,000 fitot, de ennek a kö­vetkezménye az lenne, hogy a következő év­ben busásan kellene azt pótolni. Erről szó sincs, t. ház. Ha a raczionális üzleti kezelés azt jelentené, hogy ezen hátrányok szituáczió­ja áll elő, akkor megfordítva a dolgot, költe­­kezünk s akkor el fogjuk mondhatni, hogy teljes biztonságban vagyunk az államvas­utaknál. Felhívhatom mindenki figyelmét, hogy vizsgálja meg, váljon raczionális-e egy oly vasútnak a kezelése, hol, mint épen tavai is, az előirányzatnál több mint 3 milliót megha­ladó eredmény éretett el a­nélkül, hogy az üz­leti kiadások emelkedtek volna, sőt ellenkező­leg, az üzleti kiadások közt ha nem is lénye­ges, de bizonyos megtakarítások érettek el ? (Helyeslés a jobb oldalon.) * Baross miniszter most reflektált Kaas Ivor báró egy megjegyzésére a hazai ipar tárgyában. T. képviselőtársam — úgymond — két pontot említett fel, a­mely bővebb felvi­lágosítást igényel. Például: a kormány intéz­kedjék, hogy hazai iparunk emanczipál­tassék. Hát, t. képviselőház, mit akar a t. kép­viselő úr ezzel mondani? Felszabaduljon hazai iparunk valami alól s helyét foglalja el az or­szágban? Hiszen ez ma is megvan. A kormány­nak öntudatos, czéltudatos intézkedése egy­másután honosítja meg mindazt, a­mi szük­séges ahhoz, hogy a magyar iparnak helyzete az országnak területén biztosíttassák. De t. képviselőtársam meg fogja azt ne­kem engedni, hogy ipari és kereskedelmi kér­dések megoldása — eltekintve a politikai szem­pontoktól —­ nem képezheti egyedül csak a kormánynak feladatát, hanem, hogy ezen kér­dések közül számtalan más faktornak is van hivatása. Ott vannak maguk az érdekelt körök; ott van maga a fogyasztó közönség, ott van­nak egyéb más konjunktúrák, melyek szintén figyelembe vehetők. (Helyeslés jobb felől.) A kormány szabja meg az irányt; segít, teremt ott, a­hol arra az egészséges talaj meg­van ; beáll vezetőnek ezen faktorok közé. Ezt a hivatását az államnak teljesítenie kell, én én oda konkludálok, hogy ne a hazai ipar eman­­czipácziójáról legyen szó, hanem arról, hogy az összes faktoroknak harmonikus, czéltudatos működése idéztessék elő, a­melynél közreha­tásomat a legnagyobb készséggel ígérem. (He­lyeslés jobb felől.) A­mi a hazai iparnak az állam részéről való pártolását illeti, a kormánynak tevékeny­sége ez irányban minden egyes téren tények­ben nyilvánul, a­minek igazolásául lesz alkal­mam a t. ház elé annak idején adatokat is terjeszteni. (Élénk helyeslés). A másik kérdés, a­mit t. képviselőtár­sam említem méltóztatott, az, hogy felpana­szolta, hogy a kereskedelem nem magyar. T. képviselőház, ezt talán még sem le­het mondani. Hogy Magyarországnak nem volna kereskedelme, az nem áll. Magyarországnak van kereskedelme. Hogy Magyarországon ne volna magyar a kereskedelem, az ellen is tiltako­zom. (Helyeslés jobb felől.) Vannak sokan, a­kik a magyar kereske­delmet képviselik, a­kik nem magyarok, de hiszen minden egyes államnak valóságos ér­deke az, hogy bevonassék az idegen tőke, be­vonassák idegen honos, a ki itt kereskedelmi házat, a­ki itt ipart alapit. (Helyeslés a jobb­oldalon). Ne méltóztassék ezeket felpanaszolni, hiszen ez még azokat is elijeszthetné, a­kik­nek ma komoly szándékuk van, hogy ezen or­szágban megtelepedjenek. (Élénk helyeslés a jobboldalon). Egy történelmi kép tárul a t. képviselő úr elé more consueto, mikor őseink bizonyára nem foglalkoztak kereskedelemmel, hanem a­mikor azt közvetítették az örmények és má­sok. A magyar nemzet kebelében fejlesztendő az érték az ipar és kereskedelem iránt. (He­lyeslés a jobboldalon): Nem minden nemzet alkalmas eredetétől fogva arra, hogy kereskedelmi és ipari kérdé­sekkel úgy foglalkozzék, mint a t. képviselő úr is kívánni fogja, de óriásit haladt a ma­gyar nemzet e téren. Ma már nálunk a kereset ezen módja sem tartozik a perhorreskált módok közé ; ma már Magyarországon az a régi felfogás, a­mely Iridd­enéziában nyilvánult ezen kérdések iránt, szünetel és egy józanabb felfogásnak enged tért. (Helyeslés a jobb oldalon.) Meg vagyok győződve, hogy azon szí­vósságnál fogva, a mely a magyar nemzetet minden téren jellemzi, nemcsak azt az ide­gent, ha ugyan szabad őt annak nevezni, a­kit az ország területén ilyen minőségben üd­vözlünk, asszimilálja az itteni hazai érdekek­kel, de azt is, hogy gazdagodik ezen elem a hazai benső elemekkel, azok részvétével, azok közrehatásával. Ezen tényezők együttes köz­reműködése az, mely lassan-lassan és fokoza­tosan fejlesztheti a kereskedelmet és ipart. (Helyeslés a jobb oldalon.) És meg vagyok győződve, hogy qui habet tempus habet vi­tám. Éppen úgy áll ez az egyesekről, mint a nemzetekről, ezért semmi sem volna egészség­telenebb, mintha kereskedelmi és ipari hala­dás czéljából erőszakos intézkedésekhez nyúl­nánk. (Élénk helyeslés a jobb oldalon) a mely gyökeret ez országban verni képes nem le­vén, máról-holnapra élősködnék, azután elvesz­ne. (Helyeslés.) zék a tolvaj Gapat kiáltás, oly erővel forrasztá ezt torkukra a gunyolódóknak, hogy rögtön kizárták az intézetből. Akkor a jezsuita atyákhoz adták s ott a boxolás mellé még a vívás tudományát is elsajátitá ; néhányszor mintha még hallotta volna messziről susogva a „tolvaj Gripat“ ne­vet, de senki sem merte többé hangosan sze­mébe mondani. Mikor — két évvel később — Paula el­­hagyá az apai házat s az angol hölgyekhez adták őt, ott nem üldözték a leánykák ugyan­azzal a gúnynévvel, mint fivérét, még pedig egyszerűen azon okból, mert némely dolgokat il­letőleg a fiuk és leánykáknak teljesen külön­böző modoruk van. Csendes játszadozás közben elkeresztel­ték : „Agrippá“ nak s aztán mindig is ez ma­radt a neve a zárdában; akár vele, akár felő­le beszéltek, szüntelenül e gúnynévvel illették. Soká nem értette, mit tesz ez, míg vég­re egy jóakaratu barátnője felnyitá szemeit , s a döfés őt is oly fájdalmasan érinté, mint fivérét. Minthogy ő nem tanulhatott meg sem öklözni, sem vívni, hogy boszúl álljon, hát megtanulta nyelvét használni olyképen, hogy az azzal is ejtett ép olyan fájó sebet, mintha ököllel, vagy karddal ütötték volna. Én azt akarom, hogy ez Magyarország területén egészséges alapokon és m­indenekfe­­lett olyként történhessék, hogy valamint Ma­gyarországon a józan liberalizmus eszméi sok mindenféle ellentétet távolítottak el a nemzet kebeléből, a­mik örökös bajok forrásai vol­tak, épen úgy az se következhessék be, hogy Magyarországon a gazdasági ellentétek érde­kei keljenek egymással harczra, (Helyeslés jobb felől) hanem, hogy mindezen gazdasági érde­kek egymással karöltve haladjanak előre és egymást támogatva elégítsék ki egymás szük­ségleteit is (Élénk helyeslés jobb felől.) így értem és így óhajtom én a kereskedelemnek magyarságát is. Végül a miniszter a Dunagőzhajózás ügyéről nyilatkozott. Egy történet, tanulságokkal. Hunyad megyéből. Szí­rk. ur ! Már rég a pennám hegyén van, a­mit itt le fogok írni. Sok irányban ta­nulságos e történet. Papok és tanítók, föld­­birtokosok és hatóságok, kiknek a szivén fek­szik az, hogy szolgáljanak nemzetiségüknek — elolvashatják. Nem rég a „Kolozsváréban egy hir jelent meg, mely késztet arra, hogy leír­jam. 3 leirom. A történet azon hunyadmegyei magya­rokról szól, kikkel az a szerencsétlenség tör­tént, hogy oláhok lettek. Ilyen szegény embe­rek máshol is vannak. Röviden és egyszerűen elmondom, tanulságul mindeneknek, hogy a megyém egyik községében mint téríttettek vissza az elhagyott útra. Azt hiszem, a mi oláh lapjaink sem fog­ják zokon venni e közleményt. Mert az oláh nemzetséget nem érdekelheti az égési dolog. Itt csupa magyar emberekről van szó — a­kik a mieink vér, származás szerint. Csak őket vettük vissza. Senkitől se hódítottuk el — csak haza hoztuk. Eltévelyedtek s visszatérí­tettük. A czélja az erdélyrészi magyar nemze­ti mozgalomnak csak is ez. Nem akarunk mi elvenni senkitől semmit. Csak óvjuk és vis­­­szaszerezzük, a­mi a m eok. A hunyadmegyei eloláhasodott magyarok túlnyomó része csak a nyelvét felejtette el a nyomorúságos viszonyok közt. A vallását, a református vallást megtartotta. Ezekkel kön­­­nyebben megértjük egymást. Ám a baj helyen­­kint komolyabb jellegű, ott a hol a régi val­lásra nézve is elfelejtette fajbeli kötelességét s a gör. keleti hitre állott. Ilyen község a többi közt Kis-Barcsa, melyben szerencsére már régebb idő óta nép­iskolát állíttatott a kormány. Hat esztendő előtt egyszer az alpesiesi fiatal pap, Tanao, megismerkedvén a helyzettel, viszonyokkal, ar­ra a meggyőződésre jutott, hogy neki a köte­lessége nemcsak abban van, hogy a papi funk­­tióit végezze, hanem a nemzetisége iránt is van szent és elhagyhatatlan tennivalója és ke­zet­ fogva a jegyzővel és a tanítóval, munkál­ni kezdte kötelességét a kis-barcsai eloláboso­dott magyarok között. És mert a ki tud bán­ni azzal a kulac­csal, mely a magyar ember szivéhez jár, könnyen kinyithatja vele a zárt akármilyen berozsdásodottnak lássák is az, egy esztendő múlva Kis Barcsa magyarságának nagy része visszatért a „magyar vallásra“ — s re­formátus lett. Ezt a dolgot senki se vette eleinte komo­lyan. Olyan a természetünk, hogy a jó s ne­negyede haszonélvezetül, a többi a két gyer­meké volt, így tehát mindegyiket megillette a beleszólás joga ebbe a kérdésbe. Bárha Gripat asszony anyja kalandornő volt s fiatalon férjhez menve, folyton oly kör­ben élt és mozgott, hol nem ismertek csak egyetlen mozgató erőt, a pénz mindenható ha­talmát, mégis kellett, hogy apja révén nehány csepp becsületes vér keringjen ereiben s eme becsületes vérnél fogva szégyelte gazdagságát. Mert mikor gyermekfővel férjül válasz­­tá a híres embert, nem tudott felőle egyebet, mint hogy nagy pénzember, sőt pénzkirály; azt, hogy „tolvaj Gripat“-nak is nevezik, csak ké­sőbb tudta meg. És akkor már nem változtathatott a do­logban; nem is panaszkodott tehát, sőt bol­dognak, büszkének látszott a világ előtt, míg a vér gyakran arczába szökött a szégyen miatt. Gyermekei kívánságát e pontot illetőleg nem teljesité, mert a palotába bevonulni an­­­nyi lett volna, mint folytatni Gripat megkez­dett munkáját s a vagyon által kihívni a közvéleményt és szembe szállani, dac­olni vele. Ehhez még most nem érzett kedvet. Minthogy ezt nem magyarázható el gyer­mekeinek, egyszerűen azt mondta, hogy ez a pompa és fény nem illik az özvegyi gyászhoz. De a gyermekek nem elégelték meg ezt a magyarázatot, s így az anya kénytelen volt őket a helyzet némely nem épen kellemes részleteivel megismertetni. Hiszen nem is voltak többé gyermekek: Edgard tizennyolczadik, Paula pedig tizenha­todik évéhez járt közel. Az egész borzasztó valót úgy sem adja tudtokra s egyébként is igyekszik a dolgokat akként intézni, hogy ők ne legyenek megsebezve, oly érzékenyen, mint ő hajdan. — De hát miért nem akarod, hogy a palotában lakjunk? — kérdé Edgard. — Apa halála nélkül már rég ott lak­nánk — folytatá Paula. — Lássátok gyermekeim, ha az ember vagyont szerez, kivált ily nagy vagyont, akkor kánk örvendetes dolgokban nehezen his­szük. Nem vagyunk hozzászoktatva. Az áttérteknek nem volt se harangjuk, se temetőjük. Az oláh pap egy heves, izgatott ember, haraggal tele, így szólott: „Az árokba fognak temetni titeket, mint a kutyákat, mert az urak nem adnak nektek földi nyugvóhelyet a szakadároknak pedig nem engedem én át a 8zentelt földet.“ Milyen nagy dolog ez olvasóm ! A föld, a­hol a szegény ember csontja megpihenjen ! Egész élete csupa törődés, szenvedés. Hát hol­ta után se lelje csendes nyugalmát porló csontja ? És ingadozni kezdtek a hívek... Ekkor jött egy jóltevő. Az isten lássa meg őt. Névtelen ember. A segítségét nem hiú­ságból hozta. Magának semmit se tartott meg a jó cselekedetéből, még csak a köszönetét sem. Messze földről hallván a szükségről adott 250 irtot. Vegyenek temetőhelyet vele a kis­­barcsai magyarok... Vettek. Az első lépés megtörtént. Az önbizalmat növelte. És Kis-Barcsa hitközséggé szervezkedett. Oda csatoltatott a piskii közlelkészséghez. Fel­épült a templom s harang szólt. Magyar ha­rang . . . Mindenki érti a szavát. Dicsőségesen, ünnepséggel tétetett fel. Végig kong a völgyön s­el­ezg messze a Retyezát felől előtörő nap­sugárba, a Hunyadiak ősi földjén szétszórva élő magyarok feje felett, kik eddig idegen nyelven imádkoztak az Istenhez. De Kis-Barcsán ezzel még nincsen befe­jezve a tenni való. Az oláh pap kezén még megmaradt 70—80 eloláhosodott magyar ember. A templomjuk rozoga és düledezik. De odajárnak, mert a magyar ember kedélyére erősen hat a poetikus. A ref. templom szertar­tása ridegebb, kivált ha nincsen még egy or­gona se a templomban. És a névtelen bölcs jöltevő, a ki tudja azt, hogy a kedélyre ható kicsiségek sokszor több jót tesznek, mint néha a nehezebben feltámadó kötelességérzés — ismét megjelent. Ugyanazon jóltevő, a­ki temetőhelyre adott évek előtt a kis-barcsaiaknak, most ismét pénzt küldött, hogy a templomba egy orgona szereztessék be. .. A kis-barcsai templomot nemsokára fel fogják szentelni és megszólal benne egy orgo­na, hogy vezető hangja mellett ismét magyar szóval dicsérjék az Urat a mi visszatért vé­reink. A maga idejében tenni , okosan adni , el nem mulasztani egy lépést sem a hazafias ér­zés felébresztésére és istápolására, jó és nagy kötelesség. A kis-barcsai magyarok visszatérítése összesen 6 esztendő munkája. Dicséret és bája azoknak, kik közremunkáltak e tényben. ÍHO1IALOM és MŰVÉSZET. kai sokat pipáznak, ugyanannyit gorombáskod­­nak, rósz nótákat énekelnek s e közben egy odavetődött magyar leány, a­kinek kedvese a pipáért elveszíti az admirali rangot, egyszer hirtelen ráveszi a királyt a pipázásra s azzal visszaszerzi a kérője rangját, hogy neje le­hessen. Mondhatjuk, a szegény gond és unalom­űző jó pipa, annyi embernek leghívebb társa a halálig, nem érdemelte ki, hogy ily kegyet­lenül silány apotheozist írjanak róla. A szerző bizonyosan nem dohányos ember, mert akkor többet, jobbat, szellemesebb dolgokat tudott volna a pipáról. Ha csak a dohányzásnak az új világ felfedezéssa óta keletkezett adomavi­lágából gyűjt valamit össze, elmulattatja vala egy estére a közönséget. De így jobban mulatott volna, ha otthon maga dohányozik. A zene közhelyekből áll s a kidolgozása pongyola; nincs egy dal, mely melegítené a hall­gatóságot. Szerzője Kőszeghi azóta, hogy esz­tendők előtt egy operettjét nálunk előadták, mit sem fejlődött, sem a zenei gondolatok megtalálása, sem kidolgozása tekintetében. A szereplők, úgy a­hogy, iparkodtak va­lamit a pipa renoméjáért megmenteni az Ope­rette-ből. Ör­ley Flóra fürgéskedett , egy ma­gyaros dalt a hazáról melegséggel énekelt. Pusztai szeretett volna mulatságos lenni, de a szövegben sehogy sem volt miből. Veress ba szólt, ki volt keményítve s ha énekelt, recsegett. Láng Étel nagyra vitte a nyers viselkedést. Az operette legfőbb előnye vola, hogy hamar vége volt. Kitűnő műsort állított össze a szín­ház a most következő két hétre. Ha semmi akadály sem gátolja az előadásokat, a szín­házba járó közönségnek élvezetes estéi lesz­nek a most következő két hét alatt. A mű­sor szerint ma 14-én adatik: Párisi élet. 15 én Reng­és mód. Szathmáry Árpádnak — hosszas betegsége után — első fellépte. 16-án Válás után. 17-én Marcia. 18-án György ur. Abonyi Árpád vigjáték­a 1 ör. 19 én Tiszturak a zár­dában. 20 án Trapezunti herczegnő. 21 én Nap pam­asszony, Sardon vigjátéka 1-ör. 22 én Na­­pamasszony 2-ör. 23-án Uff király. 24 én Ildi­kó. Tábori Róbertnek 100 aranyat nyert drá­mája 1 ör. 25 én Lin­onefi. 26 án Tyukodi Lő­­rincz famíliája Budapesten. 1­ ör. Szathmáry Árpád, ez a tehetséges és megérdemelten kedvelt színész, hosszú kínos betegség után, holnap lépik fel újra színhá­zunkban a „Ring és mód“-ban. Örömmel ad­juk ezt birüi a szinházjáró közönségnek, mely­nek ismét alkalma lesz Szathmáry ügyeskedé­sein mulatni. A „Gárdisták” at, Sulliván uj operettjét, mely egyike a nagyhírű szerző legbájosabb da­rabjainak, megszerezte a kolozsvári színház s előadására szorgalmasan folynak a próbák. Zoltán Gyula színtársulata e hó 11 én megérkezett Csik Szeredába a előadásait 12- dikén kezdte meg. Gy.­Szentmiklóson kedvező fogadtatásban részesült, a­mi Csik­ Szeredában sem fog hiányozni, ha ugyan a darabok meg­választásában s az előadások összevágó rende­zésében kellő kritikával igyekszik a közönség kedvét kiérdemelni. Bérlők szép számmal irat­koztak alá, a­mi jele a kilátásban levő pár­tolásnak. A szeredai közönség a mily kicsiny, ép oly kritikus és sokszor válogatós, a­mely körülmény pedig sokszor nagyon is próbára teszi némely társulatnak exisztencziáját. A „Hét“ ből, Kiss József új hetilapjából megjelent a második (f. h. 12-iki) szám is, s ezzel a lap most már benne van a rendes ke­rékvágásban. A második szám egész sorát hoz­za az érdekesnél érdekesebb közleményeknek. Az első czikk Dóczy Lajos pompás elbeszélé­se: Miss Mary. Szemere Attilától a „Hét“ a C­sáky Albin grófné nagy feltűnést keltett „Sza­ önélet“-ére közöl szellemes választ. Inth­ream, azt mondva, gyermekes szeszély az egész. Pedig nagyon komoly okom volt. Azért akar­tam elhagyni az intézetet, mert ott apám ne­vét meggyalázták fülem hallatára. — Szegény gyermekem ! — Ezt akkor nem mertem bevallani. — Oh ha tudtak volna ! — Bizonyára — elég helytelenül — ki­vesztek vala az intézetből. Máshol épen as történt volna meg aztán velem ; bizonyság reá, mikor a jezsuitákhoz mentem s bizonyít­hatja Paula, ki az angol hölgyeknél bizonyá­ra élt át hasonló megaláztatást. Gripatné leányára nézett, ki válaszként lehajtá fejét. — A carmelitáknál kellett maradnom s akkor kértelek, engedj torna­leczkéket ven­nem. Mikor az ökleim elég erősek voltak, ha­mar el tudtam hallgattatni a gunyolódókat a carmelitáknál ép úgy, mint a jezsuitáknál és tiszteletet szereztem nevemnek. Most ugyanabban a helyzetben vagynak, arról lévén szó, meghátrálunk a a vádaskodá­sok elől, a­mit te közvéleménynek nevezel, vagy szembeszállunk velük? Tacskó koromban nem hátráltam, Pau­la sem. Gripat asszony megzavarodottan hall­gatott. Hogyan, hát gyermekei is szenvedtek megaláztatást a­nélkül, hogy ő tudta volna? Hát ezért olyan tartózkodó, zárkózott ke­délyű Edgárd, innen ered halványsága, ideges­sége ? Paula pedig nem természettől olyan dur­va, fönnhéjázó, nem is gőgös, mint a látszat mutatja, ellenkezőleg, alapjában egyszerű, jó teremtés. Csak most érti meg őket ; szegény gyer­mekek ! Szégyenletes milliók. Malot H. regénye. Francziából fordította : Megyeri Dezsődé. (3) (Folytatás.)­­S. Vasárnap, mikor hazamentek, Edgárt kérte szüleit, hogy ne kelljen visszatérnie a carmelitákhoz , szívesen tesz bármit, szívesen megy bárhova, csak ne vigyék vissza abba az intézetbe. De nem merte megmondani, miért kéri ezt ; szülői azt hiték, hogy az egész gyerme­kes szeszély, talán csak a szülői háztól való távollét fájdalmából ered. Ő sírt, könyörgött, esdekelt, de a­nél­kül, hogy a teljes igazságot bevallaná, mert hiszen meghalt volna a szégyentől, ha azt be kell vallania. Apja végre türelmét veszítve, durván rendreutasítá, anyja pedig gyengéden korhol­ta, mondván : — Gyermekség az egész, ha bármelyik intézetbe teszünk, azért nem kevésbé vagy tő­lünk távol. — Az egészen más ! — Miért? Ah! ha beszélhetett volna. Hát továbbra is hallgassa a „tolvaj“ gúnynevet a­nélkül, hogy ajkára forraszthatná a sértőnek ? Egész héten azon törte eszét, mily mó­don bosszulhatná meg apját s védhetné meg önmagát. Következő vasárnap már azt kérte any­jától, hogy vehessen külön torna­órákat, mert ez nemcsak mulatságos, de egyszersmind egész­séges is. Szívesen teljesíték kívánságot. Ott a tornaórákban kiváló szeretettel, sőt dühvel tanulta a franczia és angol öklö­­zést , rövid időn bámulatos tökélyre vitte a fiú, úgy hogy ama napon, midőn újból hang­ IV. Gripat asszony, férje halálával, a család feje jön. Mindenesetre nehéz helyzet oly nő­nek, ki férje életében úgy szólván semmi sem volt, mert hisz nem volt joga bármihez is hoz­zászólni, egy s más dologban szót emelni, vagy nézetét nyilvánítani. S most ez az asszony ama nem kevéssé fontos kérdés megoldása előtt állott: mit csi­náljon a palotával ? Szerinte leghelyesebb lett volna eladni­ vagy bérbe adni, de g)ermekei élénken óhaj­tották, hogy az övék maradjon s bele költöz­zenek, a mint csak lehetséges. Végrendeletileg Gripat asszonyt illeti a vagyon egy negyedrésze tulajdonjogilag, egy A színházból. „A pipacsősz­ király” ope­rettet adták az este igen kevés sikerrel. A „pipacsősz király“ meséje a követke­ző: Van egy szigeten egy király, a­ki eltiltja a pipázást. Egyszer azonban megizleli a do­hányzást és ismét megengedi a pipázást. En­­­nyi a mese. Hogy azonban mégis el­te­lék az idő, a szereplők a színpadon száraz kortyok­egyszersmind ellenségei is támadnak, vetély­társak, tehetetlen irigyek. Minél inkább gyarapodik a vagyon, an­nál inkább növekszik az ő számuk is, végre egész hadsereg lesznek; lármázva, kiabálva fel­hívják a tömeg figyelmét, a­mely mit sem tud, de velük kiabál. így volt apátoknál: sikerei által maga ellen zúdított egy csomó embert, a­kikkel so­ha életében semmi roszat el nem követett, de a­kik mégis gyűlölték. Ez nála persze mit sem határozott, sőt kaczagta a zajongókat s csúfolódásaik mulat­­taták őt. A mi helyzetünk egészen más: én csak nő vagyok, ti még csak gyermekek , mi nem harczolhatunk a közvélemény ellen.— Itt kissé megállt Gripatné, mintha nem tudná befejezni a kényes mondatot. — És az valósággal harcz volna a tö­meggel, ha mi most a palotába költöznénk. Kérdéseket, ellenvetéseket várt, minthogy a következtetés nem volt egészen szabatos ; el is készíté mar adandó válaszait, de a tá­madás nem erről az oldalról jött. — Eszerint—monda Edgard — mi cser­ben hagyjuk apát s minthogy nem merünk szembeszállni az esetleges vádaskodással, egy­szersmind bizonyítjuk jogosultságát. — De . . . — Félünk ! Elhalványult, de fejét daczosan és meré­szen fölemelé. — Nos, én részemről nem ismerem a félelmet. — Csak gyermek beszélhet így , nem tudod még, mi az úgynevezett világ. Egy perczig szótlanul állt, küzdött ma­gával, várjon szóljon-e, vagy hallgasson tovább­ra is. Végre határozott. — Emlékszel-e anyám, midőn egy va­sárnap a carmeliták intézetéből haza­jőve, azt kértem, vigyetek bárhova, csak többé ne vias­sza abba az intézetbe ? Ti nem hallgattatok (Fol­t. köv.)

Next