Kolozsvár, 1890. január-június (4. évfolyam, 1-146. szám)
1890-01-14 / 10. szám
Kolozsvár, 1890. KOLOZSVÁR Január 14. ni fogja e bizalmat tetteivel. Hisz ha érdemes rá, megvan neki a módja azt igazolni, ha nem érdemes rá, akármit fog is előre hirdetni, az eredmény utóvégre mégsem lesz kielégítő. Érzem, hogy nehéz nekem e bizalmat kérnem, mert nincs oly tehetségem, mely a t. háznak a bizalom nyújtását megkönnyítené. De a politikus részére mégis kénytelen vagyok e bizalmat kérni, nem azért, mert titkolózni óhajtok, de nem akarván a példabeszédet ismételni, azért, mert a tervek sikeréhez szükséges előbb a kellő megérlelés és az, hogy a megfelelő idő előtt ne képezzék szóbeszéd tárgyát. (Helyeslés jobb felől.) Örömmel vettem volna, tehát, ha a képviselő úr nem menti föl magát az érdemleges észrevételektől azzal, hogy íme a közös vámterület mellett nincs mit beszélni, hanem igenis felvetette volna mindazokat a nagy kérdéseket, melyek kereskedelmi és ipari politikánk felett uralkodnak. Ezután Baross miniszter áttért az államvasutak ügyére, többek közt ezeket mondván : T. képviselőtársam azt méltóztatott mondani, hogy a takarékosság fejében elhanyagoljuk a pályafentartást, a kavicsolást stb. Ez a kérdés előfordult már itt a házban. Midőn 1886 ban a nagy szervezetváltozások történtek, mindig azt prognosztizálták, hogy baj lesz ebből a takarékosságból, mert ez meg fogja magát az államvasutaknál besaulni. Én határozottan mondhatom, t. hát, hogy a mint igaz, hogy meg nem engedném és meg nem tűrném addig, míg a magyar államvasutak kezelése az én felelősségemre van bízva, hogy azok könnyelműen és ne okszerűen bemehessenek, úgy igaz az is, — és erről a személyzet tájékozva is van — hogy a szükséges pályafentartás és egyéb építkezések kiegészítésének és végrehajtásának elmaradását csak úgy büntetném, mintha felületes és fölösleges kiadások okoztatnának. (Helyeslés a jobb oldalról). Semminemű ok nélküli megtakarításnak nincs helye az állam ezen tekintélyes vagyonában, mert tökéletesen igazuk van azon t. avaknak, midőn állítják, hogy lehet, hogy ma megtakarítunk 20,000 fitot, de ennek a következménye az lenne, hogy a következő évben busásan kellene azt pótolni. Erről szó sincs, t. ház. Ha a raczionális üzleti kezelés azt jelentené, hogy ezen hátrányok szituácziója áll elő, akkor megfordítva a dolgot, költekezünk s akkor el fogjuk mondhatni, hogy teljes biztonságban vagyunk az államvasutaknál. Felhívhatom mindenki figyelmét, hogy vizsgálja meg, váljon raczionális-e egy oly vasútnak a kezelése, hol, mint épen tavai is, az előirányzatnál több mint 3 milliót meghaladó eredmény éretett el anélkül, hogy az üzleti kiadások emelkedtek volna, sőt ellenkezőleg, az üzleti kiadások közt ha nem is lényeges, de bizonyos megtakarítások érettek el ? (Helyeslés a jobb oldalon.) * Baross miniszter most reflektált Kaas Ivor báró egy megjegyzésére a hazai ipar tárgyában. T. képviselőtársam — úgymond — két pontot említett fel, amely bővebb felvilágosítást igényel. Például: a kormány intézkedjék, hogy hazai iparunk emanczipáltassék. Hát, t. képviselőház, mit akar a t. képviselő úr ezzel mondani? Felszabaduljon hazai iparunk valami alól s helyét foglalja el az országban? Hiszen ez ma is megvan. A kormánynak öntudatos, czéltudatos intézkedése egymásután honosítja meg mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy a magyar iparnak helyzete az országnak területén biztosíttassák. De t. képviselőtársam meg fogja azt nekem engedni, hogy ipari és kereskedelmi kérdések megoldása — eltekintve a politikai szempontoktól — nem képezheti egyedül csak a kormánynak feladatát, hanem, hogy ezen kérdések közül számtalan más faktornak is van hivatása. Ott vannak maguk az érdekelt körök; ott van maga a fogyasztó közönség, ott vannak egyéb más konjunktúrák, melyek szintén figyelembe vehetők. (Helyeslés jobb felől.) A kormány szabja meg az irányt; segít, teremt ott, ahol arra az egészséges talaj megvan ; beáll vezetőnek ezen faktorok közé. Ezt a hivatását az államnak teljesítenie kell, én én oda konkludálok, hogy ne a hazai ipar emanczipácziójáról legyen szó, hanem arról, hogy az összes faktoroknak harmonikus, czéltudatos működése idéztessék elő, amelynél közrehatásomat a legnagyobb készséggel ígérem. (Helyeslés jobb felől.) Ami a hazai iparnak az állam részéről való pártolását illeti, a kormánynak tevékenysége ez irányban minden egyes téren tényekben nyilvánul, aminek igazolásául lesz alkalmam a t. ház elé annak idején adatokat is terjeszteni. (Élénk helyeslés). A másik kérdés, amit t. képviselőtársam említem méltóztatott, az, hogy felpanaszolta, hogy a kereskedelem nem magyar. T. képviselőház, ezt talán még sem lehet mondani. Hogy Magyarországnak nem volna kereskedelme, az nem áll. Magyarországnak van kereskedelme. Hogy Magyarországon ne volna magyar a kereskedelem, az ellen is tiltakozom. (Helyeslés jobb felől.) Vannak sokan, akik a magyar kereskedelmet képviselik, akik nem magyarok, de hiszen minden egyes államnak valóságos érdeke az, hogy bevonassék az idegen tőke, bevonassák idegen honos, a ki itt kereskedelmi házat, aki itt ipart alapit. (Helyeslés a jobboldalon). Ne méltóztassék ezeket felpanaszolni, hiszen ez még azokat is elijeszthetné, akiknek ma komoly szándékuk van, hogy ezen országban megtelepedjenek. (Élénk helyeslés a jobboldalon). Egy történelmi kép tárul a t. képviselő úr elé more consueto, mikor őseink bizonyára nem foglalkoztak kereskedelemmel, hanem amikor azt közvetítették az örmények és mások. A magyar nemzet kebelében fejlesztendő az érték az ipar és kereskedelem iránt. (Helyeslés a jobboldalon): Nem minden nemzet alkalmas eredetétől fogva arra, hogy kereskedelmi és ipari kérdésekkel úgy foglalkozzék, mint a t. képviselő úr is kívánni fogja, de óriásit haladt a magyar nemzet e téren. Ma már nálunk a kereset ezen módja sem tartozik a perhorreskált módok közé ; ma már Magyarországon az a régi felfogás, amely Iriddenéziában nyilvánult ezen kérdések iránt, szünetel és egy józanabb felfogásnak enged tért. (Helyeslés a jobb oldalon.) Meg vagyok győződve, hogy azon szívósságnál fogva, a mely a magyar nemzetet minden téren jellemzi, nemcsak azt az idegent, ha ugyan szabad őt annak nevezni, akit az ország területén ilyen minőségben üdvözlünk, asszimilálja az itteni hazai érdekekkel, de azt is, hogy gazdagodik ezen elem a hazai benső elemekkel, azok részvétével, azok közrehatásával. Ezen tényezők együttes közreműködése az, mely lassan-lassan és fokozatosan fejlesztheti a kereskedelmet és ipart. (Helyeslés a jobb oldalon.) És meg vagyok győződve, hogy qui habet tempus habet vitám. Éppen úgy áll ez az egyesekről, mint a nemzetekről, ezért semmi sem volna egészségtelenebb, mintha kereskedelmi és ipari haladás czéljából erőszakos intézkedésekhez nyúlnánk. (Élénk helyeslés a jobb oldalon) a mely gyökeret ez országban verni képes nem levén, máról-holnapra élősködnék, azután elveszne. (Helyeslés.) zék a tolvaj Gapat kiáltás, oly erővel forrasztá ezt torkukra a gunyolódóknak, hogy rögtön kizárták az intézetből. Akkor a jezsuita atyákhoz adták s ott a boxolás mellé még a vívás tudományát is elsajátitá ; néhányszor mintha még hallotta volna messziről susogva a „tolvaj Gripat“ nevet, de senki sem merte többé hangosan szemébe mondani. Mikor — két évvel később — Paula elhagyá az apai házat s az angol hölgyekhez adták őt, ott nem üldözték a leánykák ugyanazzal a gúnynévvel, mint fivérét, még pedig egyszerűen azon okból, mert némely dolgokat illetőleg a fiuk és leánykáknak teljesen különböző modoruk van. Csendes játszadozás közben elkeresztelték : „Agrippá“ nak s aztán mindig is ez maradt a neve a zárdában; akár vele, akár felőle beszéltek, szüntelenül e gúnynévvel illették. Soká nem értette, mit tesz ez, míg végre egy jóakaratu barátnője felnyitá szemeit , s a döfés őt is oly fájdalmasan érinté, mint fivérét. Minthogy ő nem tanulhatott meg sem öklözni, sem vívni, hogy boszúl álljon, hát megtanulta nyelvét használni olyképen, hogy az azzal is ejtett ép olyan fájó sebet, mintha ököllel, vagy karddal ütötték volna. Én azt akarom, hogy ez Magyarország területén egészséges alapokon és mindenekfelett olyként történhessék, hogy valamint Magyarországon a józan liberalizmus eszméi sok mindenféle ellentétet távolítottak el a nemzet kebeléből, amik örökös bajok forrásai voltak, épen úgy az se következhessék be, hogy Magyarországon a gazdasági ellentétek érdekei keljenek egymással harczra, (Helyeslés jobb felől) hanem, hogy mindezen gazdasági érdekek egymással karöltve haladjanak előre és egymást támogatva elégítsék ki egymás szükségleteit is (Élénk helyeslés jobb felől.) így értem és így óhajtom én a kereskedelemnek magyarságát is. Végül a miniszter a Dunagőzhajózás ügyéről nyilatkozott. Egy történet, tanulságokkal. Hunyad megyéből. Szírk. ur ! Már rég a pennám hegyén van, amit itt le fogok írni. Sok irányban tanulságos e történet. Papok és tanítók, földbirtokosok és hatóságok, kiknek a szivén fekszik az, hogy szolgáljanak nemzetiségüknek — elolvashatják. Nem rég a „Kolozsváréban egy hir jelent meg, mely késztet arra, hogy leírjam. 3 leirom. A történet azon hunyadmegyei magyarokról szól, kikkel az a szerencsétlenség történt, hogy oláhok lettek. Ilyen szegény emberek máshol is vannak. Röviden és egyszerűen elmondom, tanulságul mindeneknek, hogy a megyém egyik községében mint téríttettek vissza az elhagyott útra. Azt hiszem, a mi oláh lapjaink sem fogják zokon venni e közleményt. Mert az oláh nemzetséget nem érdekelheti az égési dolog. Itt csupa magyar emberekről van szó — akik a mieink vér, származás szerint. Csak őket vettük vissza. Senkitől se hódítottuk el — csak haza hoztuk. Eltévelyedtek s visszatérítettük. A czélja az erdélyrészi magyar nemzeti mozgalomnak csak is ez. Nem akarunk mi elvenni senkitől semmit. Csak óvjuk és visszaszerezzük, ami a m eok. A hunyadmegyei eloláhasodott magyarok túlnyomó része csak a nyelvét felejtette el a nyomorúságos viszonyok közt. A vallását, a református vallást megtartotta. Ezekkel könnyebben megértjük egymást. Ám a baj helyenkint komolyabb jellegű, ott a hol a régi vallásra nézve is elfelejtette fajbeli kötelességét s a gör. keleti hitre állott. Ilyen község a többi közt Kis-Barcsa, melyben szerencsére már régebb idő óta népiskolát állíttatott a kormány. Hat esztendő előtt egyszer az alpesiesi fiatal pap, Tanao, megismerkedvén a helyzettel, viszonyokkal, arra a meggyőződésre jutott, hogy neki a kötelessége nemcsak abban van, hogy a papi funktióit végezze, hanem a nemzetisége iránt is van szent és elhagyhatatlan tennivalója és kezet fogva a jegyzővel és a tanítóval, munkálni kezdte kötelességét a kis-barcsai elolábosodott magyarok között. És mert a ki tud bánni azzal a kulaccsal, mely a magyar ember szivéhez jár, könnyen kinyithatja vele a zárt akármilyen berozsdásodottnak lássák is az, egy esztendő múlva Kis Barcsa magyarságának nagy része visszatért a „magyar vallásra“ — s református lett. Ezt a dolgot senki se vette eleinte komolyan. Olyan a természetünk, hogy a jó s nenegyede haszonélvezetül, a többi a két gyermeké volt, így tehát mindegyiket megillette a beleszólás joga ebbe a kérdésbe. Bárha Gripat asszony anyja kalandornő volt s fiatalon férjhez menve, folyton oly körben élt és mozgott, hol nem ismertek csak egyetlen mozgató erőt, a pénz mindenható hatalmát, mégis kellett, hogy apja révén nehány csepp becsületes vér keringjen ereiben s eme becsületes vérnél fogva szégyelte gazdagságát. Mert mikor gyermekfővel férjül választá a híres embert, nem tudott felőle egyebet, mint hogy nagy pénzember, sőt pénzkirály; azt, hogy „tolvaj Gripat“-nak is nevezik, csak később tudta meg. És akkor már nem változtathatott a dologban; nem is panaszkodott tehát, sőt boldognak, büszkének látszott a világ előtt, míg a vér gyakran arczába szökött a szégyen miatt. Gyermekei kívánságát e pontot illetőleg nem teljesité, mert a palotába bevonulni annyi lett volna, mint folytatni Gripat megkezdett munkáját s a vagyon által kihívni a közvéleményt és szembe szállani, dacolni vele. Ehhez még most nem érzett kedvet. Minthogy ezt nem magyarázható el gyermekeinek, egyszerűen azt mondta, hogy ez a pompa és fény nem illik az özvegyi gyászhoz. De a gyermekek nem elégelték meg ezt a magyarázatot, s így az anya kénytelen volt őket a helyzet némely nem épen kellemes részleteivel megismertetni. Hiszen nem is voltak többé gyermekek: Edgard tizennyolczadik, Paula pedig tizenhatodik évéhez járt közel. Az egész borzasztó valót úgy sem adja tudtokra s egyébként is igyekszik a dolgokat akként intézni, hogy ők ne legyenek megsebezve, oly érzékenyen, mint ő hajdan. — De hát miért nem akarod, hogy a palotában lakjunk? — kérdé Edgard. — Apa halála nélkül már rég ott laknánk — folytatá Paula. — Lássátok gyermekeim, ha az ember vagyont szerez, kivált ily nagy vagyont, akkor kánk örvendetes dolgokban nehezen hisszük. Nem vagyunk hozzászoktatva. Az áttérteknek nem volt se harangjuk, se temetőjük. Az oláh pap egy heves, izgatott ember, haraggal tele, így szólott: „Az árokba fognak temetni titeket, mint a kutyákat, mert az urak nem adnak nektek földi nyugvóhelyet a szakadároknak pedig nem engedem én át a 8zentelt földet.“ Milyen nagy dolog ez olvasóm ! A föld, ahol a szegény ember csontja megpihenjen ! Egész élete csupa törődés, szenvedés. Hát holta után se lelje csendes nyugalmát porló csontja ? És ingadozni kezdtek a hívek... Ekkor jött egy jóltevő. Az isten lássa meg őt. Névtelen ember. A segítségét nem hiúságból hozta. Magának semmit se tartott meg a jó cselekedetéből, még csak a köszönetét sem. Messze földről hallván a szükségről adott 250 irtot. Vegyenek temetőhelyet vele a kisbarcsai magyarok... Vettek. Az első lépés megtörtént. Az önbizalmat növelte. És Kis-Barcsa hitközséggé szervezkedett. Oda csatoltatott a piskii közlelkészséghez. Felépült a templom s harang szólt. Magyar harang . . . Mindenki érti a szavát. Dicsőségesen, ünnepséggel tétetett fel. Végig kong a völgyön selezg messze a Retyezát felől előtörő napsugárba, a Hunyadiak ősi földjén szétszórva élő magyarok feje felett, kik eddig idegen nyelven imádkoztak az Istenhez. De Kis-Barcsán ezzel még nincsen befejezve a tenni való. Az oláh pap kezén még megmaradt 70—80 eloláhosodott magyar ember. A templomjuk rozoga és düledezik. De odajárnak, mert a magyar ember kedélyére erősen hat a poetikus. A ref. templom szertartása ridegebb, kivált ha nincsen még egy orgona se a templomban. És a névtelen bölcs jöltevő, a ki tudja azt, hogy a kedélyre ható kicsiségek sokszor több jót tesznek, mint néha a nehezebben feltámadó kötelességérzés — ismét megjelent. Ugyanazon jóltevő, aki temetőhelyre adott évek előtt a kis-barcsaiaknak, most ismét pénzt küldött, hogy a templomba egy orgona szereztessék be. .. A kis-barcsai templomot nemsokára fel fogják szentelni és megszólal benne egy orgona, hogy vezető hangja mellett ismét magyar szóval dicsérjék az Urat a mi visszatért véreink. A maga idejében tenni , okosan adni , el nem mulasztani egy lépést sem a hazafias érzés felébresztésére és istápolására, jó és nagy kötelesség. A kis-barcsai magyarok visszatérítése összesen 6 esztendő munkája. Dicséret és bája azoknak, kik közremunkáltak e tényben. ÍHO1IALOM és MŰVÉSZET. kai sokat pipáznak, ugyanannyit gorombáskodnak, rósz nótákat énekelnek s e közben egy odavetődött magyar leány, akinek kedvese a pipáért elveszíti az admirali rangot, egyszer hirtelen ráveszi a királyt a pipázásra s azzal visszaszerzi a kérője rangját, hogy neje lehessen. Mondhatjuk, a szegény gond és unaloműző jó pipa, annyi embernek leghívebb társa a halálig, nem érdemelte ki, hogy ily kegyetlenül silány apotheozist írjanak róla. A szerző bizonyosan nem dohányos ember, mert akkor többet, jobbat, szellemesebb dolgokat tudott volna a pipáról. Ha csak a dohányzásnak az új világ felfedezéssa óta keletkezett adomavilágából gyűjt valamit össze, elmulattatja vala egy estére a közönséget. De így jobban mulatott volna, ha otthon maga dohányozik. A zene közhelyekből áll s a kidolgozása pongyola; nincs egy dal, mely melegítené a hallgatóságot. Szerzője Kőszeghi azóta, hogy esztendők előtt egy operettjét nálunk előadták, mit sem fejlődött, sem a zenei gondolatok megtalálása, sem kidolgozása tekintetében. A szereplők, úgy ahogy, iparkodtak valamit a pipa renoméjáért megmenteni az Operette-ből. Örley Flóra fürgéskedett , egy magyaros dalt a hazáról melegséggel énekelt. Pusztai szeretett volna mulatságos lenni, de a szövegben sehogy sem volt miből. Veress ba szólt, ki volt keményítve s ha énekelt, recsegett. Láng Étel nagyra vitte a nyers viselkedést. Az operette legfőbb előnye vola, hogy hamar vége volt. Kitűnő műsort állított össze a színház a most következő két hétre. Ha semmi akadály sem gátolja az előadásokat, a színházba járó közönségnek élvezetes estéi lesznek a most következő két hét alatt. A műsor szerint ma 14-én adatik: Párisi élet. 15 én Rengés mód. Szathmáry Árpádnak — hosszas betegsége után — első fellépte. 16-án Válás után. 17-én Marcia. 18-án György ur. Abonyi Árpád vigjátéka 1 ör. 19 én Tiszturak a zárdában. 20 án Trapezunti herczegnő. 21 én Nap pamasszony, Sardon vigjátéka 1-ör. 22 én Napamasszony 2-ör. 23-án Uff király. 24 én Ildikó. Tábori Róbertnek 100 aranyat nyert drámája 1 ör. 25 én Linonefi. 26 án Tyukodi Lőrincz famíliája Budapesten. 1 ör. Szathmáry Árpád, ez a tehetséges és megérdemelten kedvelt színész, hosszú kínos betegség után, holnap lépik fel újra színházunkban a „Ring és mód“-ban. Örömmel adjuk ezt birüi a szinházjáró közönségnek, melynek ismét alkalma lesz Szathmáry ügyeskedésein mulatni. A „Gárdisták” at, Sulliván uj operettjét, mely egyike a nagyhírű szerző legbájosabb darabjainak, megszerezte a kolozsvári színház s előadására szorgalmasan folynak a próbák. Zoltán Gyula színtársulata e hó 11 én megérkezett Csik Szeredába a előadásait 12- dikén kezdte meg. Gy.Szentmiklóson kedvező fogadtatásban részesült, ami Csik Szeredában sem fog hiányozni, ha ugyan a darabok megválasztásában s az előadások összevágó rendezésében kellő kritikával igyekszik a közönség kedvét kiérdemelni. Bérlők szép számmal iratkoztak alá, ami jele a kilátásban levő pártolásnak. A szeredai közönség a mily kicsiny, ép oly kritikus és sokszor válogatós, amely körülmény pedig sokszor nagyon is próbára teszi némely társulatnak exisztencziáját. A „Hét“ ből, Kiss József új hetilapjából megjelent a második (f. h. 12-iki) szám is, s ezzel a lap most már benne van a rendes kerékvágásban. A második szám egész sorát hozza az érdekesnél érdekesebb közleményeknek. Az első czikk Dóczy Lajos pompás elbeszélése: Miss Mary. Szemere Attilától a „Hét“ a Csáky Albin grófné nagy feltűnést keltett „Sza önélet“-ére közöl szellemes választ. Inthream, azt mondva, gyermekes szeszély az egész. Pedig nagyon komoly okom volt. Azért akartam elhagyni az intézetet, mert ott apám nevét meggyalázták fülem hallatára. — Szegény gyermekem ! — Ezt akkor nem mertem bevallani. — Oh ha tudtak volna ! — Bizonyára — elég helytelenül — kivesztek vala az intézetből. Máshol épen as történt volna meg aztán velem ; bizonyság reá, mikor a jezsuitákhoz mentem s bizonyíthatja Paula, ki az angol hölgyeknél bizonyára élt át hasonló megaláztatást. Gripatné leányára nézett, ki válaszként lehajtá fejét. — A carmelitáknál kellett maradnom s akkor kértelek, engedj tornaleczkéket vennem. Mikor az ökleim elég erősek voltak, hamar el tudtam hallgattatni a gunyolódókat a carmelitáknál ép úgy, mint a jezsuitáknál és tiszteletet szereztem nevemnek. Most ugyanabban a helyzetben vagynak, arról lévén szó, meghátrálunk a a vádaskodások elől, amit te közvéleménynek nevezel, vagy szembeszállunk velük? Tacskó koromban nem hátráltam, Paula sem. Gripat asszony megzavarodottan hallgatott. Hogyan, hát gyermekei is szenvedtek megaláztatást anélkül, hogy ő tudta volna? Hát ezért olyan tartózkodó, zárkózott kedélyű Edgárd, innen ered halványsága, idegessége ? Paula pedig nem természettől olyan durva, fönnhéjázó, nem is gőgös, mint a látszat mutatja, ellenkezőleg, alapjában egyszerű, jó teremtés. Csak most érti meg őket ; szegény gyermekek ! Szégyenletes milliók. Malot H. regénye. Francziából fordította : Megyeri Dezsődé. (3) (Folytatás.)S. Vasárnap, mikor hazamentek, Edgárt kérte szüleit, hogy ne kelljen visszatérnie a carmelitákhoz , szívesen tesz bármit, szívesen megy bárhova, csak ne vigyék vissza abba az intézetbe. De nem merte megmondani, miért kéri ezt ; szülői azt hiték, hogy az egész gyermekes szeszély, talán csak a szülői háztól való távollét fájdalmából ered. Ő sírt, könyörgött, esdekelt, de anélkül, hogy a teljes igazságot bevallaná, mert hiszen meghalt volna a szégyentől, ha azt be kell vallania. Apja végre türelmét veszítve, durván rendreutasítá, anyja pedig gyengéden korholta, mondván : — Gyermekség az egész, ha bármelyik intézetbe teszünk, azért nem kevésbé vagy tőlünk távol. — Az egészen más ! — Miért? Ah! ha beszélhetett volna. Hát továbbra is hallgassa a „tolvaj“ gúnynevet anélkül, hogy ajkára forraszthatná a sértőnek ? Egész héten azon törte eszét, mily módon bosszulhatná meg apját s védhetné meg önmagát. Következő vasárnap már azt kérte anyjától, hogy vehessen külön tornaórákat, mert ez nemcsak mulatságos, de egyszersmind egészséges is. Szívesen teljesíték kívánságot. Ott a tornaórákban kiváló szeretettel, sőt dühvel tanulta a franczia és angol öklözést , rövid időn bámulatos tökélyre vitte a fiú, úgy hogy ama napon, midőn újból hang IV. Gripat asszony, férje halálával, a család feje jön. Mindenesetre nehéz helyzet oly nőnek, ki férje életében úgy szólván semmi sem volt, mert hisz nem volt joga bármihez is hozzászólni, egy s más dologban szót emelni, vagy nézetét nyilvánítani. S most ez az asszony ama nem kevéssé fontos kérdés megoldása előtt állott: mit csináljon a palotával ? Szerinte leghelyesebb lett volna eladni vagy bérbe adni, de g)ermekei élénken óhajtották, hogy az övék maradjon s bele költözzenek, a mint csak lehetséges. Végrendeletileg Gripat asszonyt illeti a vagyon egy negyedrésze tulajdonjogilag, egy A színházból. „A pipacsősz király” operettet adták az este igen kevés sikerrel. A „pipacsősz király“ meséje a következő: Van egy szigeten egy király, aki eltiltja a pipázást. Egyszer azonban megizleli a dohányzást és ismét megengedi a pipázást. Ennyi a mese. Hogy azonban mégis eltelék az idő, a szereplők a színpadon száraz kortyokegyszersmind ellenségei is támadnak, vetélytársak, tehetetlen irigyek. Minél inkább gyarapodik a vagyon, annál inkább növekszik az ő számuk is, végre egész hadsereg lesznek; lármázva, kiabálva felhívják a tömeg figyelmét, amely mit sem tud, de velük kiabál. így volt apátoknál: sikerei által maga ellen zúdított egy csomó embert, akikkel soha életében semmi roszat el nem követett, de akik mégis gyűlölték. Ez nála persze mit sem határozott, sőt kaczagta a zajongókat s csúfolódásaik mulattaták őt. A mi helyzetünk egészen más: én csak nő vagyok, ti még csak gyermekek , mi nem harczolhatunk a közvélemény ellen.— Itt kissé megállt Gripatné, mintha nem tudná befejezni a kényes mondatot. — És az valósággal harcz volna a tömeggel, ha mi most a palotába költöznénk. Kérdéseket, ellenvetéseket várt, minthogy a következtetés nem volt egészen szabatos ; el is készíté mar adandó válaszait, de a támadás nem erről az oldalról jött. — Eszerint—monda Edgard — mi cserben hagyjuk apát s minthogy nem merünk szembeszállni az esetleges vádaskodással, egyszersmind bizonyítjuk jogosultságát. — De . . . — Félünk ! Elhalványult, de fejét daczosan és merészen fölemelé. — Nos, én részemről nem ismerem a félelmet. — Csak gyermek beszélhet így , nem tudod még, mi az úgynevezett világ. Egy perczig szótlanul állt, küzdött magával, várjon szóljon-e, vagy hallgasson továbbra is. Végre határozott. — Emlékszel-e anyám, midőn egy vasárnap a carmeliták intézetéből hazajőve, azt kértem, vigyetek bárhova, csak többé ne viassza abba az intézetbe ? Ti nem hallgattatok (Folt. köv.)