Kolozsvár, 1890. január-június (4. évfolyam, 1-146. szám)

1890-03-26 / 70. szám

IV-ik évfolyam. 1890. Szerkesztő-iroda: FŐTÉR 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivéte­lével. Névtelenül beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek. A SZÉKELY. — Két czikk. — I. Kolozsvár, márcz. 26. A székely kivándorol a hazából, mert szülőhelyén nem tud eléggé meg­élni. Szorgalmas, ügyes munkás, de a termőföldhöz képest elszaporodott; házi iparát pedig tönkre­tette az ipar átala­kulása és a román vámháború. Ezeket a tényeket konstatálja a Nemzet legújabb számában egy jeles pub­­liczistánk, ki gyakran és szeretettel fog­lalkozik a székely néppel. A kivándorlás baja ellen a kormány által tervezett te­lepítési törvénytől vár annyiban orvos­lást, hogy a tótok, szerbek és székelyek kivándorlási mozgalmát legalább helyes irányba fogja terelni. A telepítéssel ugyan­is elérhető, hogy egyik vidék fölösleges népessége más vidékre költözzék s így e hazában, maradjon. A­mi különben a székelyföldet illeti, ott meg lehetne köt­ni a kivándorlást az ipar föllendítése által is. Az iparnak minden föltétele meg­van ott, csak a tőke hiányzik. A kormánynak most módjában lesz, hogy, az új törvények segítségével, a székely­­földi ipart kifejtse, a­mi nemcsak gazda­sági, hanem egyszersmind politikai nagy feladat, melytől Erdély sorsa függ. Nagyon sokan, nagyon sokszor fog­lalkoztak a székely kivándorlás szomorú ügyével. A baj okát nem kellett keres­ni, mert az nyilván­való. Hanem annál több fáradságba és fejtörésbe került az orvoslás módjainak kutatása. Erőszakos rendszabályok mit sem használhatnak, — ezzel tisztában van mindenki. Arra, hogy az éhező embert megnyugtasssuk, csak egyetlenegy mód van: az, hogy enni adjunk neki. Az éhe­ző székelyek részére tehát készítettünk és készítünk különféle spájz-czédulákat, melyek egy része: „Ipar,“ másik része „Áttelepítés“ czímet visel. Szebbnél-szebb tervek alkottattak e két czímen. Hogy mi mindent kellene tenni,­­ erre vonatkozólag fölötte ked­vező megállapodási­ra jutottak. De ab­ban a tekintetben, hogy a fölmerült ter­vekből mit lehet könnyen és czélsze­­rűen megvalósítani, rendszerint an­­­nyi akadályba ütköztünk, hogy „székely kérdésesei — hosszas tinta­a pazarlás és tartalmas szónoklatok után — ma is alig vagyunk messzibbre, mint a kezdet kezdeténél. A székely föld gazdag természeti kincsekben, melyek úgyszólván parlagon hevernek. A székely nép pompás mun­kaerő, mely nem tunyaságból, hanem jövedelmező munka hiányában van itt­hon dologtalanul. Nincs tőke, nincsenek megfelelő forgalmi eszközök, nincs erő­teljes anyagi és szellemi kezdeménye­zés ama dús források megnyitására, me­lyeket a haza keleti határán fogva tar­tunk. Pedig a székely­föld hatalmas végvára az országnak és egyik legjelen­tősebb — talán épen legjelentősebb — bástyája a magyar fajnak. Minden álla­mi, minden faji érdekünk indokolja és sürgeti, hogy ez irányban, gyakorla­tiasan és illő áldozattal, tegyünk valamit. Ezt tudjuk, beismerjük s a ter­vezések még se kerülnek a megvaló­sítás kerékvágásába. Legutóbb az Emke vette kezébe az ügyet s egy maga ne­mében páratlan­­ magán­ áldozat lehe­tővé teszi, hogy legalább az áttelepítés­­ dolga, és ne csak elméletileg foglal­kozhassunk. Hanem Kuun Kocsárd ado­mánya bármilyen nagy, s az Emke buz­galma bármilyen magas fokú és helyes irányban működő,— csupán ennyi, csu­pán a testületi és magán actio nem képes a létező bajt megorvosolni. A rész­leges operáczió könnyíthet a beteg álla­potán, de ha a kóranyagnak csak egy részét ves­szük el , a többit a szerve­zetben hagyjuk, a természetes követke­zés mindekor az, hogy rövidebb-hosszabb idő múltán a betegség újból elhatalma­sodik a gyógyult ponton is. Nem részleges, hanem általános és gyökeres segítség kell a székely földnek. A telepítési törvény csak a kivándorlá­sok mérséklése tekintetében lesz üdvös hatással, és ha teljesen meg is szün­tetné ezeket , akkor is csak annyi vol­na elérve, hogy az otthonát elhagyó szé­kely a hazában marad. Hát az otthon? Ezt gyöngének szűkölködőnek fogjuk hagyni ezután is?­ Ennek a bajain nem segítünk semmit ?­­ Úgy gondoljuk, hogy az első teendő, voltakép az lenne, hogy a székelyt saját tűzhelyén igyekezzünk megtartani. Csak helyenként és csak a termő­földhöz képest szaporodott el otthonában ez az erős, szívós faj oly mérvben, hogy némi­­ fölösleget mutat. És kevésbbé ez a körül­mény, mint egészen más kényszerítő okok : " "TI 70 szám. idézik elő a szükséget és az ebből folyó kivándorlást. Ezekről második czikkünkben. SZ­EBEN MEGY­EI FŐISPÁNSÁG, Kolozsvár, márcz. 26. Jánosi Sándor törv. elnök úrtól, kinek tisz­telt neve a szebenmegyei­ főispán jelöltekkel együtt emhttetett a következő sorokat vettük: Tekintetes szerkesztő úr! A szebenmegyei főispáni állás betöltésére vonatkozó hírlapi kombinácziók velem is fog­lalkoznak, sőt az egyik lap azt állítja, hogy ezen állásra én is competálok, a másik meg hogy én épen a szász körök jelöltje lennék. Miután mindezekről nekem semmi tudó­, másom, ennélfogva, egyebekben úgy ezen állás, valamint szász polgártársaim esetleges bizalma iránt való teljes tisztelettel ugyan, de az igaz­ság érdekében kénytelen vagyok kijelenteni, hogy én a kérdéses állásra nemcsak nem com­petálok, ha arra egyátalán nem is reflektálok; minélfogva tisztelettel kérem a tekintetes szer­kesztő urat, hogy minden ilynemű, személyem­re vonatkozó híreszteléseket a legnagyobb tar­tózkodással fogadni méltóztassék. Egyebekben nagyrabecsülésem kifejezése mellett maradok Nagy-Szeben, 1890. márczius 24-én kiváló tisztelettel JÁNOSI SÁNDOR kir. tervszéki elnök. (Budapest, márcz. 25.) Tibád Antal volt államtitkár búcsúja. Tibád Antal volt állam­titkár e hó 19-én Lukács György czimzetes államtitkárhoz intézett levelében vett búcsút a belügyminisztérium tiszti személyzetétől, mely­ben legmelegebben érzett köszönetének és hálájának adott kifejezést azon szívélyességért, melyet a közös működés ideje alatt úgy állam­titkár-társa, mint a belügyminisztérium többi tisztviselői részéről tapasztalt. Kéri Lukács államtitkárt, hogy ezen köszönet és hála nyil­vánítását a minisztérium tiszti kara többi tagjai előtt tolmácsolni szíveskedjék. A tiszti kar meg­bízásából és nevében Lukács államtitkár ugyan­oly szívélyességgel viszonozta a búcsúzó sorokat. U­nterrúrc­sütörtök, márczius 27. Kolozsvár L­­­ arda. w­­ r Kiadóhivatal: BELKÖZÉP-UTCZA 4. 87Â*. ELŐFIZETÉSI DIJAK: Egész évre.......................16 frt. Fél éve...............................8 frt. Negyedévre........................4 frt. Egy hóra...........................1 frt 50 kr. Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: Egy Qcm. tér ára, Ciceró betűből, 4 kr Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyilttér tára 25 kr. LELEPLEZÉSEK. Kolozsvár, márcz. 26. (M.) Még a távól álló és igy érdek­telen olvasóra is igen kellemetlenül hat­nak azok a hírlapi commentárok, a­me­lyekkel a különböző színezetű német la­pok a Bismarck herczeg összes tisztsé­geiből való kiválását kisérik s egész kí­méletlenséggel olyan leleplezéseket tesz­nek, hogy, mutatis nominibus, mintha két pörlekedő prókátort látna az ember maga előtt. Eddig, míg csak a hivatalos ténye­ket szemléltük, egyfelől láttunk egy bá­mulatos szellemi és akaraterővé fölru­­házott férfiút, a­ki egy hosszú életen át, mint a nyíl, egyenesen tört a kez­detben maga elé tűzött szél felé s a szerencsésen csoportosult és csoportosí­tott körülményeket fölhasználva, teljes befejezésre juttatta vállalkozását, kezdet­től végig következetesen haladva, min­dig, mindenekben híven érez öntetű jel­leméhez. És láttunk másfelől egy uj embert, az uj idők új föladatainak élénk érzetében, erejében és öröklött joga tel­jében, ki nem akarva megelégedni a mások szerzeményének élvezetével, ha­nem saját kezével kívánva nevét a tör­ténelem könyvébe beírni: a másoló foly­tatás helyett, önálló kezdeményre vál­lalkozik. Ez ellentétes két egyéniséget látva így szemben állva, nem csak az alatt­való és a császár, hanem a múlt és a jövő természetes viszonyánál fogva is élénk, érdeklődő várakozással szemlél­hettük a kezdőt, mélabús rokonszenvvel kísérhettük a távozót, de a két férfiú engként tiszteletet parancsolt s ha ér­zelmeink talán inkább hajoltak, egyé­niségünk szerint, az egyikhez, avagy a másikhoz, e megkülönböztetés egyikök nagyságából sem vonhatott le semmit. Ám, a hírlapok nem soká hagytak bennünket e mindenesetre impozáns, a szereplők nagy alakjaihoz mért arányok­ban kidomborodott látvány zavartalan szemléletében;csakhamar kezdték a rész­letezést, a hítkordást, a költött, vagy valóban mondott szavak terjesztgetését ; az előbb oly nagyoknak tetsző alakok távlata egyszerre megváltozik. A Reichsanzeiger, a birodalmi hi­vatalos lap és a Norddeutsche Allge­meine Zeitung, a Bismarck herczeg bi­zalmas közlönye, állanak egymással szemben. Amaz a császári kegy majdnem pél­dátlan manifestálását hirdeti, emez nyíl­tan vádolja az uralkodót az egész vi­lág előtt, hogy másként szól elbocsátó levele s másként szólották a kijelentést megelőző tettes,— az üldözött ártatlanság színében tüntetve föl a távozót, ki oly sérelmeket szenvedett, hogy egyenesen visszautasítja nyert kitüntetését. A német sajtó viselkedésében nem ez az első ilyen sértő, visszataszító eset. Annak idején, a szegény, már halálra vált Frigyes császár lányának eljegyzése fölött folytatott gyöngédtelen hírlapi po­lémia, szintén a legkíméletlenebb módon tárta világ elé az egészen benső családi kérdést s a Bismarck herczeg akkori szereplése válhatott érdemére a r mafiának, de semmiképen az említi. Bizalmas lapja most is épen ami 111" darabos, önző és minden gyöngéd.’1 e tetet megvető individuumnak biz,ert‘ őt, a ki I. Vilmos idején ismételve, a szár tekintélyével takargatta és holta ki a saját akaratát, s a ki az előtte meghajolni nem kész II. Vilmos császárral sem átallja éreztetni leh­etett akarata koszos gyűlöletét. f És mindez hagyján, ha e kínos vi­­szongás megmaradhatna az egyéni ellen­tétek érzelmi körében, sértve, gyötörve az egyént, de hatása nem terjedne to­vább, a közre is. Ám, épen mert ily egyének ellentétéről van itten szó, erre nem számíthatunk s az egyénekről át­származik az indulat a követőkre, a pártokra, s legalább is a német belü­­gyek jövő alakulására elmaradhatatlan ez áldatlan helyzet befolyása, a­mi, bi­­zon­nyal, nem nagyon fogja elősegíteni ama nagyszabású kezdemények sikerét, a­melyekre a német császár vállalkozott. Még jó, ha e hatás megmarad a német belügyek körében s nem terjed át a külügyi politika megzavarására is... ~T 1 ...­ ■ [UNK]...............■ Szapáry gróf nyilatkozata: A londoni „Standard“ közli bécsi levele­zőjének Szapáry Gyula gróf magyar miniszter­­elnökkel folytatott beszélgetését. A beszélgetés tartalma lényegében következő : A levelező megjegyzi, hogy Szapáry gróf programmbeszédében a keleti politiká­­r­ó­l nem nyilatkozott. S­z­a­p­á­r­y gróf erre következőleg válaszolt: A mai kabinet e ban feltétlenül osztozik ama nézetekben, i­lyeket Tisza annak idején Kálnoky gróffal egye­­értőleg a képviselőházban kifejezésre juttatott Alkalomadtán ő (Szapáry gróf) nem vonakodnék magát e nyilatkozatokkal identifikálni. A belügyekre áttérve, Szapáry gróf kijelentette, hogy a legfőbb súlyt a pénz­ügyi egyensúlyra fekteti. „Én — mon­dotta a gróf — éveken át voltam pénzügymi­niszter­ és nem feledtem el a nehézségeket, me­lyekkel akkor meg kellett küzdenünk. Ép a­­ bosnyák bonyodalmak közepette voltunk, mi­ J­dőn átvettem a pénzügyek vezetését, fedeznünk­ kellett a megszállás költségeit és még szám­­­talan más kötelezettség terhe hárult melyek részben még a múltból Nem csoda, hogy akkor állandó deficittel Tro/fc*, lett küzdenünk. Most ennek szerencsésen vége ! A KOLOZSVÁR TÁRCZAJA. Tavasz. — Gyermek­háborúzás. — El sem lehet képzelni, hogy micsoda fur­fangos teremtmények vannak a világon. Ez a dáma aludt az egész télen a füg­göny ránczában. Most ébred és alig van jártá­­nyi ereje. Az imént esett le az ablaktalpra, csak úgy koppant. Aztán felmászott az üvegre és nagy munkájába került, hogy megálljon. De megállóit­­ mindjárt elkezdte dörzsölni a fejét két első lábával és egy pár igét mormogott ki a gégéjén . . . Jelenleg lám­­ a fekete kutya hátán csa­varog a szőr­ barázdák között, és bárha igazán meg akarják őt fogni , meg nem áll a világért. Előbb a leányka nyúl utána. Akkora az egész keze, mint egy rózsa­levél. A légy tovább iram­­lik. Aztán a fiúcska kap feléje. A furfangos féreg odább száll. A kutya felemeli a fejét és komolyan nézi az egész dolgot. Az aranyos nap rásüt a pokroczra. Ott mindenféle holmit láthat. Szekérroncsokat, ká­véskanál darabokat, hajdani sípok maradvá­nyait , megszuttyant gummi­labdát, almahajat, színes üvegprizsmát és egy kis pampot is, bi­zony a­minek a leányka kicsike Iában volna a helye. Semmit se akarnak csinálni az egész lég­­gyel. Csak bírni akarják — minthogy nem le­het. Ha lehetne, hát nem is kellene. Merően nézik, utána kapnak. Egy kicsit boszankodnak. Szemöldököket összeránczolják. A leányka türelmetlenül igy szól: — Add ide. A fiú ily udvariatlanul felel: — Fogd meg, ha kell. S minthogy a napsugáron porszemek lin­­ganak sürü vonalakban, gondtalanul, a méltány­talan kivonatokat megvetve, a sugárszálakba markol és kinyitja tenyerét, hogy megbizonyo­sodjék arról, a­mit fogott . . Elérhetetlen vágyak és csalékony illúziók után így iparkodva két kis gyerek a tavaszi reggelen — egyszerre nagy eseménynek szem­tanúi lesznek, mely visszaragadja őket a való életbe .. . A baba leesik a székről. Nagyot, rette­netest koppan. Mért esik le ? Hát ki felelhetne rá. Mért hull le néma éjszakán csillag az ég­boltról? mért sóhajt az őszi levél le a kopaszo­dó ágról ? Senki meg nem lökte, senki le nem dobta és a buba a földön van mégis. Ez egy hajas buba, mely hunyja a sze­mét. Miczinek hívják, s minden részében ép. Tu­lajdonképen a leánykáé, de a fiú parancsol vele, mert ő az erősebb. A teste igazi bőrből van és fűzős a czipője. A képe kissé foltos a csó­koktól, de a haja be van fonva. Egyszerre hozzásietnek. A leányka még kissé féloldalaslag tipeg, mint egy récze. A fiú azonban már úgy dobog a lábával, mint egy generális. A babát Ő is kapja fel előbb. Meg­forgatja jobbról, balról és megvizsgálja. A le­ányka utána nyúl. Ezenben a kutya is felkél. Kinyújtózko­­­­dik és nagyot ásít. Komolyan oda lép, orrát a gyermekek közé dugja és fényes szemeivel szem­­­­lét tart. — Add ide — szól a leányka. A fiú elfordul a babával. (Ah­­hogy a leánygyermek először e két szó használatába szokik bele.) — Add ide. S minthogy válasz nem hangzik... zsarnokság ellen Éva fegyverkezik . . . Eg­gyel a visit, a kutya fejére ül és felsír . . Ádám le van győzve ... A férfi gőg ácso­­rog bár benne és megveretését, megalázkodását rejtegeti a világ szemei elől — de a könyök­­nek megadja magát. Vissza se fordul bár — odahajtja az Éva lábai elé Miczit, hogy csak úgy dong ... Békának nevezi édes húgát — de oda­hajtja Miczit. Helyes. A leányka mindjárt le is telepedik Miczi mellé. A kutya kicsinylőleg elfordul az izgatott emberkétől és feje helyett farkát csóválgatva visszadől a pokroczra és álmosan végignyul. .. Miczi lehunyja szemeit. A férfi szivében tombolnak azonban az indulatok, Ádám kétségtelenül fogait vicsorgat­­ná, ha volnának neki fogai. De nincsenek, csak egy nehány fehérükt ki az ajkai közül, azok is akkorácskák, mint a gyöngykása . . . Kezeit nadrágja bő zsebeibe mélyeszti s úgy tesz, mintha őt az egész történet legke­­vésbbé érdekelné. Gangosan sétál le, sétál fel — és félszemmel pillant csak a lehunyt szemű Miczi felé . . . De láttatok-e héját, mely a gyenge csir­kére csap? A kotló szárnyai alól ismét dugta csak ki a fejét. A porban gyanútlanul keres­gél kis sárga lábaival s csőrét módosan fene­­geti az érdes kavicshoz. .. Ekkor hal! egy vil­­lanat, mely mintha a veszélytelen égből csa­pott volna le, egy rekedt sikoly az anya szá­ján és — mindennek vége vagyon. Egy élet oda­ egy eleven lén­nyel szegényebb a minden­ség occeánja ... A héja bevégzé szörnyű mun­káját .. . Azonképen az Éva fürtös szőke fején át egy kéz nyúlik át nyílsebességgel és a Miczi félkarja meg van fogva. Éva nem enged. Mintha oda ragadt vol­na a pádimentumhoz, oly keményen ül és bele kapaszkodik a Miczi másik félkarjába. Ajakán leköti a rémület a szót. Ez egy néma viasko­­dás. Egy éjféli párbaj rózsaszín reggelen. Az indulatok féket vesztettek. A harag és irigy­ke­dés, a szűkkeblűség a méltatlankodás fúriái elszabadulnak. Ádám megveti lábait, Éva elszántan ta­pad a padlóhoz. És.. . és egyszerre egy rec­csenés nyila­­ ük át a néma jégen és Miczi elhatározva ma­gát, hogy ő enged, ha senki más nem akar engedni a társaságból — kétfelé válik. Egyik­­ karja jut Ádámnak, a másik karja a hozzávaló darabokkal Évának. Egy könny villan fel a szemekben és az­tán mély hallgatás borul a látóhatárra. . . Mély hallgatás, a­miben az ámulat és a megdöbbenés vegyes érzése nyilatkozik. . . Ádám lankadtan ereszti le zsákmányát és Éva diadalmasan néz reá. A csinos kis karból fürtös lószőr tör elő és Miczi tágra nyitja sze­meit. — No már most, — szól Ádám tűnőd­ve. És bús szemrehányással teszi hozzá — „látod“.. . Éva megvan elégedve a helyzettel, mint­hogy neki jutott a nagyobb rész. — Látod — ismétlő elkeseredetten. . . Most eltörted. Semmi baja se volt. Te béka. Már most kit állítnak a szegeletbe? Csüggedten lehajtja a fejét. — Mért nem adtad ide? Majd kapsz és ebéd alatt is a szegeletbe leszel. Te csinál­tad. . . mert én csak meg akartam nézni. Lássam a Miczit. És lekuporog a testvérkéje mellé, hogy oda próbálja a bús kart a helyére. Éva azonban gyanakodva a háta mögé dugja a babát . . . Ádám felugrik, odahagyja indulatosan a maga darabját és felkönyököl az ablakra. Ha hirtelen jönne a „büntető igazság­szolgáltatás“ — és keresztül eshetne az egész ál­lapoton ... ah ! Áhitja a bajt. A béka nem tud beszélni. És Ádám mindjárt elejébe menne a büntető igazságszolgáltatásnak és megmagya­rázná ezt az egész ügyet ... Azonban semmi hang . . . Ám a légy ismét felvánszorgott az ablak­üvegre és mosakodik csinosan, és duruzsol és emelgeti szárnyacskáit. A szivárvány színeiben játszik ... A nap nevetve tekint be. Ádám, a könnyelmű, elfelejti a megkáro­sodott ártatlan Miczit, el az állapotokon tűnő­dő testvérét és pikk . . . egy koppanás az ab­laküvegen és meg van a légy . .. Ih! hogy sikong. Éva is odaiparkodik. Összedugják a fejüket. Homlokaik össze­­~s érnek. Arra felnéznek mind a ketten és vígan felkaczagnak. Azt mindenki tudja, hogy ilyenkor ejty^’ angyal rángatja meg bennük a csengettüket. . . Sz—o V­i­x 1

Next