Kolozsvár, 1890. július-december (4. évfolyam, 147-298. szám)
1890-09-11 / 206. szám
Kolozsvár, 1890. lépett és miután Fejérváry br. honvéd miniszter előtt megelégedését kifejezte, a századot elvonultatta maga előtt. Ezután ő felsége a palota előcsarnokába lépett, hol őt az összes papság és seminaristák élén Schlauch és Nogal püspökök zajos éljenzéssel fogadták. Ezután a király a lakosztályába vezető lépcsőn felfelé indult, hol fehérbe öltözött leányok képeztek sorfalat s ezek egyikétől Korda főorvos Gizella nevű leányától csokrot fogadott el, melyet ez következő szavakkal nyújtott át: Fogadja felséged ezen csokrot a nagyváradi leányok hódolata és üdvözlete jeléül! A király szívélyes szavakkal mondott köszönetet megemlékezéseért és aztán termeibe vonult vissza. Kevéssel ezután a király Szapáry gr. miniszterelnököt hosszabb kihallgatáson fogadta. Ő Felsége a küldöttségeket délelőtt 10 órakor a következő sorrendben fogadta: a róm. kath. papságot Schlauch vezetése alatt, a görög kath. papságot Vancsa érsek, a görög keleti Roman Miron metropolita, az ev. református papságot Széll Kálmán vezetése alatt és az ágostaiakat Osterlamm vezetése alatt, továbbá a közös és honvédségi tisztikart Kubinyi altábornaggyal az élén, Nagy-Várad városának, Biharmegye, Arad, Békés, Kolozs és Szilágy megyék küldöttségeit együtt vezette Dőry báró főispán, az izr. hitközséget vezette Adler és Allmann; a kir. törvényszéket, járásbíróságot vezette Gyalokay Lajos; jogakadémia tanári karát Bozóky Alajos vezetése; az állami hivatalok tisztviselőit dr. Dőry vezetése alatt, az ügyvédi kamarát Ritók Zsigmond és az ipar- és kereskedelmi kamrát Janky Antal vezetése alatt. A róm. kath. klérus küldöttségének ő felsége következőleg válaszolt: „Nagy örömmel fogadom Szent László dicső elődöm emlékét kegyelettel őrző e helyen, a kath. egyház szolgáinak, ez egyházmegye méltó főpásztora által oly ékes szavakkal tolmácsolt hódolatát. Nem kétlem, hogy a római katholikus papság hagyományos hűségével és hazafiságával óhajtásomnak megfelelve, ezentúl is összhangzásban fogja tartani az egyház és az állam iránti kötelességeit, vallásunk saját érdekében és az ország belső békéjének fentartására, mely erős meggyőződésben szívesen biztosítom önöket változatlan jóakaratomról és kegyelmemről“. A görög kath. papság küldöttségének Ő felsége így válaszolt: „Teljesen meg vagyok győződve az imént kifejezett érzelmük őszinteségéről és mindenkor örömmel fogom kisérni a vallásosság és testvéries egyetértés erősítésére irányzott működésüket. Fogadják köszönetemet itteni megjelenésükért és számítsanak tovább is változatlan kegyelmemre.“ A görög-keleti román papságot Román Miron metropolita vezette. Ő felsége válasza ez volt: ez — „Kedvesen fogadom hódoló tisztelgésüket bízva a trón és haza iránti hű érzelmeikben, meg vagyok győződve, hogy a görög-keleti román derűst hivatásában ezentúl is, mindenkor csak ez érzelmek fogják vezérelni. Szívesen biztosítom tehát önöket oltalmam és változatlan jóakaratomról egyházuk irányában.“ Az ev. ref. egyház küldöttségét Széll Kálmán vezette. Ő felsége válasza így hangzik: „Mindenkor örömömre szolgál vallásuk képviselőit előttem láthatni és hűséges érzelmeik biztositását hallani. Köszönettel fogadom tehát hódolatukat és biztosítom önöket, hogy legjobb kivánataim kisérik egyházuk ügyeinek zavartalan virágzását.“ Az ág. e. papság küldöttségét Osterlamm vezette. Ő felsége válasza így hangzik : „Fogadják köszönetemet itteni megjelenésükért , legyenek meggyőződve, hogy mint egyházuk legfőbb védura, annak érdekei mindenkor jóakaró oltalmamra épp úgy számíthatnak, a mint én számíthatok hűségükre, melynek érzelmeiről imént oly meleg szavakkal biztosítottak.“ A törvényhatóságok küldöttségét Dőry báró vezette. Ő felsége válasza így szól: „Örömmel fogadom ily számos és tekintélyes törvényhatóság küldötteinek hódoló üdvözleteit és hűséges érzelmeik kifejezését, melyek szívemben meleg visszhangra találnak. A közigazgatás mai igényei szükségessé teszik ugyan különösen a megyei szervezetnek átalakulását is, de meg vagyok győződve, hogy a törvényhatóságok lojalitása, hazaszeretete és a közügyek iránti érdeklődése változni nem fog. Legjobb kivánataim és szívélyes üdvözletem kisérik egyébiránt önöket küldőik körébe, hol erős hitem szerint mindenkor hit szeretetre és atyai szándékaim támogatására fogok találni.“ Az izr. hitközségek küldöttségének Adler és Allmann vezetése alatt őfelsége a következőreg válaszolt : „Kegyesen fogadom hódolatukat s őszintén kívánom, hogy hitszorosaik és vallásuk intézményei békében mindazon jólétnek és megelégedésnek örvendjenek, melyeket nékik a törvény oltalma és változatlan kegyelmem biztosit. Az ügyvédi kamara küldöttségét Ritoók Zsigmond vezette. Ő felsége válasza így hangzik: „Őszinte köszönettel viszonzom hódoló tisztelgésüket és reménylem, hogy az igazságszolgáltatás és jogi intézmények bekövetkező további fejlesztése nemcsak a törvény oltalmát kereső felek, de az ügyvédi kar érdekében is az ügyvédi kamarákban buzgó támaszra fog találni, mely irányban való működésüket mindenkor meleg rokonszenvel kisérendem.“ A kereskedelmi és iparkamarának adott királyi válasz, így hangzik: „Ismerve az ipar és kereskedelem nagy fontosságát, mely az egész ország anyagi jólétének emelésére van hivatva, szívesen látom előttem a nemzetgazdaság e fontos ágának képviselőit és biztosítom önöket, hogy érdekeik előmozdításában kiváló támogatásomra mindenkor számíthatnak.“ A küldöttségek fogadtatása. KOLOZSVar Szeptember . A „Tribuna“ sajtópere. —Az esküdtszéki tárgyalás.— Kolozsvár, szept. 11. A mai tárgyalási napok jó fele része megint „esküdt-fogdosás“-sal telt el. Péterffy Domokos tör. elnök délelőtt 1/a 10 órakor felolvasta az esküdtek névsorát. Harminczhat esküdt között épen tizenkettő hiányzott. Erre megkezdődött a „fogdosás“, szokott módon és szokott eredménytelenséggel. Küldték a behívókat a szélrózsa minden irányába,hanem azért másfél óra telt bele, mikorra a hiányzó tizenkét esküdtet sikerült összetoborzani. Ha már az esküdtszéki tagoknál ilyen nagy a részvétlenség. — hát a törvényszéknek kellene kevesbbé kíméletesen alkalmaznia a „törvényes következmények“,et. Ez a kapkodás, lótás-futás, „drukkolás“, magát a tárgyalást kompromitálja s ezenkívül méltatlanul megrövidíti azokat, kik pontosan jelennek meg s mások pontatlansága miatt tetemes időveszteséget szenvednek. Délelőtt 11 órakor a 36 esküdt együtt lévén, a bíróság (elnök: Péterffy Domokos birák: Csiszér Károly, Mikó Imre) ismé megjelent a teremben. Sem a közvádló, sem a vádlottak nem élvén visszavetési jogukkal, az esküdtszék, sorsolás útján, következőleg alakult meg: Hirschfeld Sándor, Dr. Groisz Gusztáv, Léhmann Sándor, dr. Csíki Viktor, Balogh József, Somlyay László, Herczeg Sándor, Kónya Sándor, dr. Szombathelyi József, Benedek József, dr. Kerekes Gyula, Gráf Jakab, — Póttagok: Bucsi József, Schilling Rudolf. Az esküdtek leteszik a szabályszerű esküdt. Péterffy Domokos elnök megnyitja a tárgyalást és konstatálja, hogy a vádat Jeszenszky Sándor kir. főügyészi helyettes fogja képviselni, kinek szenvedő állapotára való tekintettel, esetleges kisegítőnek dr. Biró János kir. ügyész jelent meg. A vádlottak: Makavié Juon és Albin Septimiu személyesen megjelentek; védőjük: dr. Coroján Gyula. Hites tolmács dr. Isacu Aurél. Ezután a vádlottak naczionáléjuk iránt kérdeztetnek ki. Makavér nem tud magyarul, Septimiu Albin pedig anyanyelvét akarja használni. Tehát a tolmács utján tudjuk meg, hogy Makarié Naszódon született, 35 éves, gör. kath. vallásu, nős, gyermektelen, naszódi segédlelkész, vagyona nincs, büntetve nem volt; — Septimiu Albin pedig 30 éves, g. kath., nőtlen, hírlapíró, vagyontalan és sajtó utján elkövetett becsületsértésért egy hónapra és 100 frt. birságra büntetve volt. Felolvastatik a vádlevél, melyet már tegnapi lapunkban ismertettünk. Ezután az inkriminált czikkek olvastatnak fel, előbb hiteles magyar fordításban, azután eredeti román szövegben. Egyéb felolvasni való nem lévén, most a vádbeszédre kerülne a sor, de elnök (tekintettel az idő előhaladott voltára) a tárgyalást d. u. 1 órakor negyedórára felfüggeszti. Elnök kérdésére Makavic elsőrendű vádlott kijelenti, hogy az inkriminált czikkeket ő írta és elválallja a felelősséget. Albin Septimiu pedig azt jelenti ki, hogy a czikkek az ő tudtával és beleegyezése mellett láttak napvilágot a „Tribuná“-ban. Felolvastatnak a vádlottakra vonatkozó erkölcsi és vagyoni bizonyítványok, valamint a vizsgálatra vonatkozó költségjegyzék. Vádlottak kívánságára ez iratok román nyelven is tolmácsoltatnak. (Dr. Isacu az iratok tolmácsolása közben a kolozsvári törvényszék bizonyítványának ismertetésénél e szót használja : „Clusiu“, — mire Péterffy elnök helyreigazítólag közbeszól: „Kolozsvár.“) * A szünet azonban nem negyedórát, hanem majdnem egy óra hosszat tartott, mely idő alatt az esküdtek elzárt helyiségükben ebédeltek, a hallgatóság pedig Nagy Gábor étkező termében, Péterffy Domokos elnök d. u. 2 óra tájban nyitotta meg újból a tárgyalást. Most a vádbeszédre került a sor, melyet Jeszenszky Sándor főügyészi helyettes rendkívüli tervével adott elő, a legerőteljesebb, meggyőző érvekkel sújtva le az inkriminált czikkek kitöréseit. A beszéd közepén öt percznyi szünet volt, hogy a gyöngélkedő közvádló (akinek beszédén azonban e gyöngélkedés nem volt észlelhető) kissé pihenhessen. A szép és nagyhatású beszéd alatt a túlnyomóan románságból álló hallgatóság több ízben nyugtalankodott, ami kétszer is vont maga után elnöki megÍDtést. A fényesen sikerült vádbeszéd, melyet a hallgatóság magyar része éljenzéssel kísért, egész terjedelmében így hangzik: Jeszenszky Sándor beszéde. Mi az a vád, tisztelt esküdt urak, melynek megtorlása miatt ismét kénytelen vagyok az önök igazságos itélőszéke előtt megjelenni, elégtételt kérendő a nemzet arczába dobott újabb sérelmekért? Mi az a vád, mellyel a magyar nemzet az önök előtt, a legutóbbi időben tartott tárgyalás alkalmával felhozottakon felül most ismét és újabban terheltetik? A vád, tisztelt esküdt urak az, hogy mi a magyarok vagyunk, az ország határain belül élő népek békéjének s egyetértésének egyedüli megfontoi s megmételyezői, mert a magyar, a fortély, az igazságtalanság és az erőszak fegyverével a román nép nyelvének, saját külön műveltségének s egyházi intézményeinek egyenes megdöntésére tör. Mert közel egy negyed század óta sanyargatja és kínozza a magyar a románt — úgymond a vádlott — kizárja őt a parlamentből, az igazságszolgáltatásból, a közigazgatásból s börtönbe vettetni feljajduló jobbjait. Itt az ideje tehát odadörögni a magyar nemzet siket füleibe az eddigieknél most már nagyobb erővel úgymond a vádlott, hogy a románok e haza földjén, mint románok és csakis mint románok kívánnak élni és meghalni. Itt az ideje annál inkább, mert a kenyértörés ideje már közeledik, már csak kis türelem, kevés várakozás és ülni fog a románok megváltásának az órája. A románokat többé semmi sem lepheti meg. El vannak készülve mindenre, ha kell az 1848. és 49. évek borzalmára is, a midőn Kossuth törekvéseinek meghiúsítására föláldoztak ezer és ezer román életet és hűséget tanúsítva a trón iránt, megakadályozták a trónhoz hütelen magyarok által a vas erejével és az akasztófák rémes hatásával megteremteni akart magyar állam keletkezését. Még meleg a vérünk — úgymond — mely e vidékeken patakzott. De a szenvedések annyi hoszú évei után végre is meghozza a románok méltó jutalmát a közeli és biztos jövő, a mely az 1848-ban fölállított román programm kivívásában és megvalósításában áll a mely programmnak a pontjai be vannak vésve mélyen és kiirthatlanul még ma is Szent István birodalma minden igaz és hű románjának a szivébe. Nem én idézem föl az 1848. év borzalmait, nem én keltem fel a román kegyetlenkedések alatt pihenő erdély szörnyű emlékeit, de ön ! Nem én említettem az itt patakzó nemes vér árját, de ön ! Ön veti föl, hivalkodva a trón iránti hűséggel büszkén és gőgösen: a gyalázat, a rablás, a vérontás, a tömeges gyilkolás vérfagyasztó rémtetteit. Ráboritotta már a magyar nemzet ez eseményekre az engesztelő feledés nehéz fátyolát. Ön az, ki durva kézzel ismét föltépi azt. Ön hivott ki. Én elfogadom e téren is a harczot, hisz nekünk nincs okunk érte pirulni. Mert 1848 önöknek csak szégyen, nekünk pedig örök dicsőség. Hadd beszéljen hát a történelem! Az oláhok — mert 1848-ban még csak igy nevezték magukat — a magyar nemzet által egyszerre és nagylelkűen eltörölt urjog szolgaság, kiváltság és osztály különbség megszüntetésének a hatása alatt, mely az addig elnyomott s politikai jogokkal nem biró oláh népet egyszerre teljesen egyenjoguvá tette az ország bármely kiváltságot élvező népével — mondom — az oláhok soha meg nem szűnendő hálájukat fejezték ki a magyar nemzet ezen testvéries jóindulatáért. Ez (mint Horváth Mihály bizonyítja) 1848. ápr. 30-án történt, az első nagy oláh népgyűlésen. A váratlanul nyert jogok és közszabadság érzete ösztönszerüleg suggalta az oláh népnek, lett légyen bármennyire is elmaradva, hogy a magyarral kell tartania, mert ügyünk, a szabadság ügye közös, melynek vívmányai az ország minden népei között épen reájuk az alkotmány sánczaiból addig kiszorítottakra nézve a legbecsesebbek. Ez volt a román nép hamisítatlan nyilatkozata, ilyen volt a testvérré fogadott román nép hangulata a magyar nemzet iránt. De amily nagy volt az öröme és igaz volt a lelkesedése a román népnek és a testvéri érzelmek ezen nyílt kijelentése fölött a magyar nemzetnek is, ép oly nagy volt a megdöbbenés az ármánykodók táborában, a kik ezáltal veszélyeztetve látták feltétlen hatalmuikat s kizárólagos befolyásukat az eddig átaluk teljes sötétségben tartott s minden képzelhető czimen agyonzsarolt és agyonsaroolt román nép fölött. És a nyomorult önérdeknek a kül&6. felett csakugyan sikerült diadalt aratni. Mert jól fizető emiszariusok futották hirtelen e haza minden részét s utánok csakhamar megindult azok csapatja, kikre a nő hallgatott, hogy önzésüket a nemzeti eszmét palástja alá takarva, helységekről helységekre járva, szónokoljanak, izgassanak és lázítsanak ellenünk. A nép, a türelmes román nép azonban, mint a történelem bizonyítja, eleinte csak nehezen, csak kétkedve hajolt. Az izgatóknak tehát, kik már is nyertek de még csak a jövőben véltek igazán nyerhetni, a kapzsiság ösztöne most kezeikbe adta a nehezen hajló néppel szemben azon fegyvereket, melyekkel a mód biztosan és mindég hódítható Felhangzott e hazarész minden 2l gezugán a nagy rágalom az izgatok ajkain hogy az urbért, a dézsmát, a robotot nem a magyarok, hanem a császár szüntette meg s hogy a magyarok a nemzetőrséget most csui táncsak azért szervezik, hogy ismét visszaállítsák azt, amit a császár már eltörölt. És ez döntött. Mert az előbb említett testvéries és üdvözlő határozat meghozatala után alig két hétre, május 12 én Balázsfalván, az úgynevezett szabadság mezején sikerült összetoborzaniok 15,000 oláhot, ahol a félrevezetett tömeg az összes román nép nevében visszavonta az ápr. 30-án hozott testvéries határozatot' kikiáltotta Erdélyben az osztrák császári alkotmányt, megtagadta a magyar kormány törvényességét és elismerését és visszautasította Erdélynek már országgyűlésileg is kimondott egyesítését Magyarországgal. íme ezt nevezik 1848-ban fölállított román programmnak! Ezt vallja, ezt helyesli , ezt védi Ön! Ezen törekvéseket kell ön szerint Szent István birodalma minden igaz és hu románjának szive mélyén ápolnia? De ez még nem minden tisztelt esküdt urak! Mert a történet azt tanítja, hogy egy bukaresti tanár s egy orosz zsoldban álló ciniszárius elnöklete alatt, ezen népgyülés után még együtt maradt mintegy kétszáz erdélyi kaputos oláh, kik ez alkalommal a magyarok egyenes kiirtásával, elhatározták minden román egyesítését és a Tiszától kelet felé egy önálló független, nagy birodalom megalapítását, Dákó Románia elnevezésével; egyúttal felosztván Erdélyt praefekturákra és tribanitosokra, s mi természetesebb, mint hogy legott felosztották egymás között a jövedelmes praefektusi és tribunusi állomásokat is. Hát ezt is 1848-ban felállított román programmként ismeri a történelem! A kérdés már most csak az, hogy a kettő közül melyiknek az eszméit és törekvéseit pártolja, vallja és helyesli ön ? Már most csak az a kérdés, hogy a kettő közül melyiknek a törekvéseit kell ön szerint, Szent István birodalma minden hit és igaz románjának szive mélyén vallania a 15,000, vagy 200 román által hozott határozatot-e ? Pártolja bár az egyiket, vagy vallja, helyeselje bár a másikat, mind a kettőnek, egyformán csak egy jelentősége, egy értelme, csak egy czélja van, s ez az egy az, hogy ezen földön a magyar állam eltöröltessék, hogy ezen földön — fajunk kiirtásával —, a magyar faj s a magyar állam megsemmisittessék. De ez a programm soha sem volt és ez a programm sohasem lesz a velünk békés egyetértésben élő román nép programmja, mert ez, mint kimutattam tisztelt esküdt urak, csak egy csomó piszkos anyagi érdeket hajhászó hivatalt és árulással befolyást kereső és kolduló, nyomorult ember hitvány törekvése volt. És most fölteszem a kérdést, tisztelt esküdt urak, aki ezen aspirácziók megvalósítására, aki az összes románokat egyesítő, független, önálló nagy román birodalom megteremtésére törekszik és buzdít s hirdetni meri, hogy ezen törekvések eszméit kell ezen ország Thérésine. — Delph Albert regénye. — Francziából fordította Megyeri Dezsőné. (44) (Folytatás.) — Fájdalom uram — monda az orvos — úgy hiszem soha sem lesz többé teljesen egészséges. — Soha? — A mellhártyalob elmúlt, de megmarad a sorvadás. Mihelyt Claviére asszony utazhatik, azonnal elküldöm őt Mentonba. Nathaniel hideg borzongást érzett. Maga előtt látta a kis Dolly arczát, fülében csengett, midőn fájó kaczagással mondta: „Nem mindegy-e akár itt, akár ott halok meg, ha már meg kell halnom?! És Teréz is így lesz, nagy Isten! Mint szegény miss Hollier érezni fogja mint emészti a titkos baj, miként hanyatlik napról-napra a sir felé, mintha valami láthatlan féreg rágná mellét! Midőn Hyacinthe püspök eljött, Nathaniel ismétlé az orvos szavait. A püspök arcza elsötétült. — Jó, — mondá — menjen vele déli vidékre. Én is úgy intézem dolgaimat, hogy legalább egy hónapot mellette tölthessek. De most legelső kötelességem az, hogy visszaszólítsam fivéremet ehez a haldoklóhoz. — Hova küldi levelét? Egy hét előtt kaptam tőle tudósítást. Most Bécsben van. Ne aggódjék, ez az én gondom. Claviére asszony két hét múlva elutazott. Mily kevéssé hasonlított a ragyogó szépségű fiatal asszonyhoz, kit egy év előtt, egész Paris csodált. A hajdani Teréznek árnya volt csupán. Nagy szürke szemei még nagyobbnak látszottak megfogyott, keskeny arczán. Arczának gyöngyszerű fehér színét beteges halványság váltá fel. Az a hajdan oly szép test most csak úszott a ruhaszövetek halmazában; finom fehér, fényes körmü kezei megnyilottak s piros vonalak húzódtak rajtuk végig. Teréz nem sejté állapotát: azt hitte nem kell a halálnak! Azt képzelé a sirban gyorsan nyugalmat talál s a helyett lassú haldoklás jön osztályrésze. Szegény áldozat azt vélte, Mentonban teljesen kigyógyul súlyos betegségéből! Végre is mit törődött véle itt vagy ott van-e? Életét nem ragyogta be reménysugár. Kétségkívül visszanyeri egészségét, de aztán?... XXV. Nathaniel gyengéd szeretettel vette körül a nőt. Pár nap alatt gyönyörű nyaralót rendezett be számára Mentonban, a hegyek tövében. Az erkély alatt napsugarak játszódtak a tenger kék vizében. A Contrival palotából , a chaillyi nyaralóból elhozatta az ifjú nő, kedvencz tárgyait. Ott látta kedvencz festményeit, melyekben oly szívesen gyönyörködött, választott költőit, kiknek műveit gyakran lapozgatá. S végre ott volt Bergot, ki mindent elkövetett, hogy szórakoztassa mulattassa s mindenképpen elfoglalja elméje . Teréz két hónapot élt ekként, abban a képzelődésben, hogy naponta javul egy egy kicsit, s hogy az életre visszatérve, legalább feltalálja a betöltött kötelesség örömeit, ha elvesznté a kölcsönös szerelem adta boldogságot. Ez időszakban foglalkozott Nathaniel előtt a nagy kérdéssel: „Miért hagyta őt el Róbert ?“ ~~ Igen ön soká tűnődött mondta a férfi. S bár meddig kutatná, nem értené nem tudná ezt megérteni ! Az asszonyi ’agy nem képzelheti mennyei önzés van a férfi szívben. Nem foghatja fel férje féltékenységét! Miért volt féltékeny, hiszen ismeré a múltat ? — Nemcsak ismeri, — felelte a nő lágy hangján, hanem meg is bocsátotta! — Megbocsátott ? Igen, első felindulásában, nagylelkűségből! Az embert elvakítja az ilyen nagylelkűség ! Aztán jön a megfontolás s később a megbánás ! Ön szerette Róbertet egész testével, lelkével. Ő azt gondolta magában, hogy ön másokkal szemben is ilyen volt! A férfi mindig ismerni óhajtja a szeretett nő múltját. Többnyire nyitott könyvként áll előtte az a múlt, mely őt gyötri, kisérti! Nevet adhat egy arcznak, kihívhatja ezt, vagy amazt s fájdalmát lehűtheti a bosszúban. Az ön férje nem tehette ezt. Féltékenysége nem ismerhetett megállapodást. Azt gondolta : „Neki szeretői voltak ! Miféle szeretői?“ S az ön szerelmi kitöréseiben érezni vélte a mesterségszerü csókok izét! Nathaniel leplezetlenül beszélt, mint a jó sebész, ki egyszerre beleszúrja a sebbe a műtőkést. Most, hogy Terézre tekintett, megbánta durva őszinteségét. Arcza könnyázott volt. Sirt, oh, kétségbeesetten sirt! — Értem . . . susita elhaló hangon. Hazudtak a papok, hazudtak a bölcsészek, hazudtak a költők! Az előbbiek azt mondják: megbocsátunk a bűnös asszonynak, mert a megbánás lemossa a vétket s az Isten irgalma végtelen! A bölcsek mondják : megbocsátunk a bűnös asszonynak, mert az áltaános erkölcsiség nem tűri a bocsánat nélkül való büntetést. Az utóbbiak így mondják: megbocsátunk a bűnös asszonynak, mert a szerelem mindent eltöröl. Nem igaz! Nem igaz! Hol van ijesztőbb példa, mint az enyém ? Alacsony sorsban születtem, tudatlan, nyers anyag valék! Ön felébresztő értelmiségemet s megvilágitá szivemet. E naptól kezdve azt hiszem, nem vétettem sem az egyházi, sem a társadalmi törvények ellen. Vezekeltem előbb Isten előtt, aztán lelkiismeretem előtt, végre a világ szemei előtt. És mit használt mindez Róbert megvetésével szemben ? Láthatja: irtóztató ! A bűnösnő nem teheti jóvá a múltat! Az ember megbocsát, de nem feled. Csak az Isten feled, mert eltöröl! E naptól kezdve Teréz nyugodtabbon. Csendes megadás lépett a kétségbeesés helyébe. A sorvadás napról-napra emészté életerejét. Nathaniel fájdalmasan látta, mint hanyatlik lassan a sír felé s hogy csak pár hónapja van már az életből. Csak Teréz nem látta ily közelinek a halált. Gondolatban ezer és ezer tervet alkotott a jövőre vonatkozólag. Megbosszulja magát a saját kegyetlen sorsán s a rosszat jóval viszonozza majd. A szenvedés csak az alantas lelkületű lényeket keseríti el. Az emelkedettebb kedélyek ellenkezőleg naggyá lesznek a megpróbáltatások alatt. A reményében csalódott Claviére asszony ez utóbbiakhoz tartozott. Férje elhagyta s ő most magára maradt, természetes, barát és jogos védő nélkül. Legyen. Majd ő lesz a szerencsétlenek barátja és védelmezője! Bérgoival is közli terveit. Nagy vagyonával mennyi jót tehet még! És a szegény ember alig fojtható vissza könnyent, midőn ezt a nemeslelkü nőt a jövőről hallá beszélni, hiszen ez a jövő olyan rövid volt már neki! Ez az ábrándja sem tartott soká. Egy áprilisi délután, midőn a tavaszi nap melegen mosolyogva csókolta a földet, az orvos megengedte a betegnek, hogy barátjával kikocsizzék. Elmentek egy agyag-áru gyárba, mely a város közelében volt. Sok idegen ad itt egymásnak találkát s azok kik a telet Mentonban töltik gyakran megteszik ezt a sétát. Teréz megjelenésével a délvidéken rokonszenvet ébresztett. Halkan susogták történetét, azt a senki által sem ismert regényes történetet, mos úgy mesélték, hogy többszörösen milliófiatal amerikai nő szerelemből férjhez ment Hyacinthe püspök fivéréhez, aki csakhamar elhagyta őt. A püspök, kit kiváncsi barátnői Sénoran herczegnő, Cléracné, folyton gyötörtek kérdéseikkel, nem adott semmi felvilágosítást, csak szigorúan elítélte fivére magaviseletét. Ha a párisi szép hölgyek levelet írtak Cannesba, vagy Nizzába, nem mulaszták el még inkább nagyítani a szárnyaló híreket. Ebből folyólag az ifjú nő iránt érzett tisztelet, őszinte szánalommal is párosult. Midőn belépett a nagy csarnokba, hol a különböző fayence áruk vannak kiállítva, minden szem feléje irányult. Nathaniel kíséretében csakhamar átment egy szomszéd helyiségbe s ott is időzött pár perczig. A csarnokba visszatérve meghallá, hogy egy nő e szavakat mondja férjének : Szegény asszony, el van veszve, alig van hátra két hónapja ! Teréz észrevette, hogy beléptekor nagy csend jön. Mindenki feszélyezett, zavart volt, z a hölgy ki ama baljóslatú szavakat mondó, restelkedve elfordító fejét. Claviére asszony idegesen togózott Nathaniel karjába. 1 xv fenjünk mondá a felindulástól reszkető hangon. I xx K ° c ®'j ° kba szálltak. Bérgot beszélni kezdett. A nő mit sem válaszolt, hallgatott. (Vége következik.) « y Ii