Kolozsvár, 1890. július-december (4. évfolyam, 147-298. szám)

1890-09-11 / 206. szám

Kolozsvár, 1890. lépett és miután Fejérváry br. honvéd miniszter előtt megelégedését kifejezte, a századot elvo­nultatta maga előtt. Ezután ő felsége a palota előcsarnokába lépett, hol őt az összes papság és seminaristák élén Schlauch és Nogal püspö­kök zajos éljenzéssel fogadták. Ezután a ki­rály a lakosztályáb­a vezető lépcsőn felfelé indult, hol fehérbe öltözött leányok képeztek sorfalat s ezek egyikétől Korda főorvos Gizella nevű leányától csokrot fogadott el, melyet ez követ­kező szavakkal nyújtott át: Fogadja felséged ezen csokrot a nagyváradi leányok hódolata és üdvözlete jeléül! A király szívélyes szavak­kal mondott köszönetet megemlékezéseért és aztán termeibe vonult vissza. Kevéssel ezután a király Szapáry gr. miniszterelnököt hosszabb kihallgatáson fogadta. Ő Felsége a küldöttségeket délelőtt 10 órakor a következő sorrendben fogadta: a róm. kath. papságot Schlauch vezetése alatt, a gö­rög kath. papságot Vancsa érsek, a görög ke­leti Roman Miron metropolita, az ev. reformá­tus papságot Széll Kálmán vezetése alatt és az ágostaiakat Osterlamm vezetése alatt, to­vábbá a közös és honvédségi tisztikart Kubi­­nyi altábornag­gyal az élén­, Nagy-Várad váro­sának, Biharmegye, Arad, Békés, Kolozs és Szilágy megyék küldöttségeit együtt vezette Dőry báró főispán­­, az izr. hitközséget vezette Adler és Allmann; a kir. törvényszéket, járás­bíróságot vezette Gyalokay Lajos; jogakadémia tanári karát Bozóky Alajos vezetése; az álla­mi hivatalok tisztviselőit dr. Dőry vezetése alatt, az ügyvédi kamarát Ritók Zsigmond és az ipar- és kereskedelmi kamrát Janky Antal vezetése alatt. A róm. kath. klérus küldöttségé­nek ő felsége következőleg válaszolt: „Nagy örömmel fogadom Szent László dicső elődöm emlékét kegyelettel őrző e helyen, a kath. egyház szolgáinak, ez egyházmegye méltó főpásztora által oly ékes szavakkal tol­mácsolt hódolatát. Nem kétlem, hogy a római katholikus papság hagyományos hűségével és hazafiságával óhajtásomnak megfelelve, ezen­túl is összhangzásban fogja tartani az egyház és az állam iránti kötelességeit, vallásunk sa­ját érdekében és az ország belső békéjének fentartására, mely erős meggyőződésben szíve­sen biztosítom önöket változatlan jóakaratom­ról és kegyelmemről“. A görög kath. papság küldöttségé­nek Ő felsége így válaszolt: „Teljesen meg vagyok győződve az imént kifejezett érzelmük őszinteségéről és minden­kor örömmel fogom kisérni a vallásosság és testvéries egyetértés erősítésére irányzott mű­ködésüket. Fogadják köszönetemet itteni meg­jelenésükért és számítsanak tovább is változat­lan kegyelmemre.“ A görög-keleti román papságot Román Miron metropolita vezette. Ő felsége válasza ez volt: ez — „Kedvesen fogadom hódoló tisztelgésüket bízva a trón és haza iránti hű érzelmeik­ben, meg vagyok győződve, hogy a görög-ke­leti román derűst hivatásában ezentúl is, min­denkor csak ez érzelmek fogják vezérelni. Szívesen biztosítom tehát önöket oltalmam és változatlan jóakaratomról egyházuk irányában.“ Az ev. ref. egyház küldöttségét Széll Kálmán vezette. Ő felsége válasza így hangzik: „Mindenkor örömömre szolgál vallásuk képviselőit előttem láthatni és hűséges érzel­meik biztositását hallani. Köszönettel fogadom tehát hódolatukat és biztosítom önöket, hogy legjobb kivánataim kisérik egyházuk ügyeinek zavartalan virágzását.“ Az ág. e. papság küldöttségét Osterlamm vezette. Ő felsége válasza így hangzik : „Fogadják köszönetemet itteni megjele­nésükért , legyenek meggyőződve, hogy mint egyházuk legfőbb védura, annak érdekei min­denkor jóakaró oltalmamra épp úgy számíthat­nak, a mint én számíthatok hűségükre, mely­nek érzelmeiről imént oly meleg szavakkal biz­tosítottak.“ A törvényhatóságok küldött­ségét Dőry báró vezette. Ő felsége válasza így szól: „Örömmel fogadom ily számos és tekin­télyes törvényhatóság küldötteinek hódoló üd­vözleteit és hűséges érzelmeik kifejezését, me­lyek szívemben meleg visszhangra találnak. A közigazgatás mai igényei szükségessé teszik ugyan különösen a megyei szervezetnek átala­kulását is, de meg vagyok győződve, hogy a törvényhatóságok lojalitása, hazaszeretete és a közügyek iránti érdeklődése változni nem fog. Legjobb kivánataim­­ és szívélyes üdvözletem kisérik egyébiránt önöket küldőik körébe, hol erős hitem szerint mindenkor hit szeretetre és atyai szándékaim támogatására fogok találni.“ Az izr. hitközségek küldöttsé­gének Adler és Allmann vezetése alatt őfel­sége a következőreg válaszolt : „Kegyesen fogadom hódolatukat s őszin­tén kívánom, hogy hitszorosaik és­ vallásuk in­tézményei békében mindazon jólétnek és meg­elégedésnek örvendjenek, melyeket nékik a törvény oltalma és változatlan kegyelmem biztosit. Az ügyvédi kamara küldöttsé­­g­é­t Ritoók Zsigmond vezette. Ő felsége vála­­sza így hangzik: „Őszinte köszönettel viszonzom hódoló tisztelgésüket és reménylem, hogy az igazság­szolgáltatás és jogi intézmények bekövetkező további fejlesztése nemcsak a törvény oltalmát kereső felek, de az ügyvédi kar érdekében is az ügyvédi kamarákban buzgó támaszra fog ta­lálni, mely irányban való működésüket min­denkor meleg rokonszenvel kisérendem.“ A kereskedelmi és iparkama­rának adott királyi válasz, így hangzik: „Ismerve az ipar és kereskedelem nagy fontosságát, mely az egész ország anyagi jólé­tének emelésére van hivatva, szívesen látom előttem a nemzetgazdaság e fontos ágának kép­viselőit és biztosítom önöket, hogy érdekeik előmozdításában kiváló támogatásomra minden­kor számíthatnak.“ A küldöttségek fogadtatása. K­OLOZSV­ar Szeptember . A „Tribuna“ sajtópere. —Az esküdtszéki tárgyalás.— Kolozsvár, szept. 11. A mai tárgyalási napok jó fele része me­gint „e­s­k­üd­t-f­ogd­o­sá­s“-sal telt el. Pé­te­rffy Domokos tör. elnök délelőtt 1/a 10 óra­kor felolvasta az esküdtek névsorát. Harmincz­hat esküdt között épen tizenkettő hiány­zott. Erre megkezdődött a „fogdosás“, szokott módon és szokott eredménytelenséggel. Küldték a behívókat a szélrózsa minden irányába,­ha­nem azért másfél óra telt bele, mikorra a hiányzó tizenkét esküdtet sikerült összeto­­borzani. Ha már az esküdtszéki tagoknál ilyen nagy a részvétlenség. — hát a törvényszéknek kellene kevesbbé kíméletesen alkalmaznia a „törvényes következmények“,­et. Ez a kapko­dás, lótás-futás, „drukkolás“, magát a tárgya­lást kompromitálja s ezenkívül méltatlanul megrövidíti azokat, kik pontosan jelennek meg s mások pontatlansága miatt tetemes idővesz­teséget szenvednek. Délelőtt 11 órakor a 36 esküdt együtt lévén, a bíróság (elnök: Péte­rffy Domokos birák: Csiszér Károly, Mikó Imre) ismé megjelent a teremben. Sem a közvádló, sem a vádlottak nem élvén visszavetési jogukkal, az esküdtszék, sor­solás útján, következőleg alakult meg: Hirschfeld Sándor, Dr. Groisz Gusztáv, Léhmann Sándor, dr. Csíki Viktor, Balogh Jó­zsef, Somlyay László, Herczeg Sándor, Kónya Sán­dor, dr. Szombathelyi József, Benedek József, dr. Kerekes Gyula, Gráf Jakab, — Póttagok: Bucsi József, Schilling Rudolf. Az esküdtek leteszik a szabályszerű esküdt. Pét­er­ff­y Domokos elnök megnyitja a tárgyalást és konstatálja, hogy a vádat J­e­­szenszky Sándor kir. főügyészi helyettes fogja képviselni, kinek szenvedő állapotára való te­kintettel, esetleges kisegítőnek dr. Biró János kir. ügyész jelent meg. A vádlottak: Makavié Juon és Albin Septimiu személyesen megjelen­tek; védőjük: dr. Coroján Gyula. Hites tol­mács dr. Isacu Aurél. Ezután a vádlottak naczionáléjuk iránt kérdeztetnek ki. Makavér nem tud magyarul, Septimiu Albin pedig anyanyelvét akarja hasz­nálni. Tehát a tolmács utján tudjuk meg, hogy Makarié Naszódon született, 35 éves, gör. kath. vallásu, nős, gyermektelen, naszódi segéd­lelkész, vagyona nincs, büntetve nem volt; — Septimiu Albin pedig 30 éves, g. kath., nőt­len, hírlapíró, vagyontalan és sajtó utján elkö­vetett becsületsértésért egy hónapra és 100 frt. birságra büntetve volt. Felolvastatik a vádlevél, melyet már tegnapi lapunkban ismertettünk. Ezután az inkriminált czikkek olvastatnak fel, előbb hiteles magyar fordításban, azután ere­deti román szövegben. Egyéb felolvasni való nem lévén,­­ most a vádbeszédre kerülne a sor, de elnök (tekin­tettel az idő előhaladott voltára) a tárgyalást d. u. 1 órakor negyedórára felfüggeszti. Elnök kérdésére M­a­k­a­v­i­c elsőrendű vádlott kijelenti, hogy az inkriminált czikkeket ő írta és elválallja a felelősséget. Albin Sep­timiu pedig azt jelenti ki, hogy a czikkek az ő tudtával és beleegyezése mellett láttak napvi­lágot a „Tribuná“-ban. Felolvastatnak a vádlottakra vonatkozó erkölcsi és vagyoni bizonyítványok, valamint a vizsgálatra vonatkozó költségjegyzék. Vádlottak kívánságára ez iratok román nyelven is tolmácsoltatnak. (Dr. Isacu az iratok tolmácsolása köz­ben a kolozsvári törvényszék bizonyítványának ismertetésénél e szót használja : „Clusiu“, — mire Péterffy elnök hel­y­reig­az­ítólag közbeszól: „Kolozsvár.“) * A szünet azonban nem negyedórát, ha­nem majdnem egy óra hosszat tartott, mely idő alatt az esküdtek elzárt helyiségükben ebédeltek, a hallgatóság pedig Nagy Gábor étkező termében, Péterffy Domokos elnök d. u. 2 óra tájban nyitotta meg újból a tárgyalást. Most a vádbeszédre került a sor, melyet Jeszenszky Sándor főügyészi he­lyettes rendkívüli tervé­vel adott elő, a legerő­teljesebb, meggyőző érvekkel sújtva le az in­kriminált czikkek kitöréseit. A beszéd kö­zepén öt percznyi szünet volt, hogy a gyön­gélkedő közvádló (a­kinek beszédén azonban e gyöngélkedés nem volt észlelhető) kissé pihen­hessen. A szép és nagyhatású beszéd alatt a túlnyomóan románságból álló hallgatóság több ízben nyugtalankodott, a­mi kétszer is vont maga után elnöki megÍDtést. A fényesen si­került vádbeszéd, melyet a hallgatóság magyar része éljenzéssel kísért, egész terjedelmében így hangzik: Jeszenszky Sándor beszéde. Mi az a vád, tisztelt esküdt urak, mely­nek megtorlása miatt ismét kénytelen vagyok az önök igazságos itélőszéke előtt megjelenni,­­ elégtételt kérendő a nemzet arczába dobott újabb sérelmekért? Mi az a vád, mel­lyel a magyar nemzet az önök előtt, a legutóbbi idő­ben tartott tárgyalás alkalmával felhozottakon felül most ismét és újabban terheltetik? A vád, tisztelt esküdt urak az, hogy mi­ a magyarok vagyunk, az ország határain belül élő népek békéjének s egyetértésének egyedüli megfontoi s megmételyezői, mert a magyar, a fortély, az igazságtalanság és az erőszak fegy­verével a román nép nyelvének, saját külön műveltségének s egyházi intézményeinek egye­nes megdöntésére tör. Mert közel egy negyed szá­zad óta sanyargatja és kínozza a magyar a ro­mánt — úgymond a vádlott — kizárja őt a parlamentből, az igazságszolgáltatásból, a köz­­igazgatásból s börtönbe vettetni feljajduló jobb­jait. Itt az ideje tehát odadörögni a magyar nemzet siket füleibe az eddigieknél most már nagyobb erővel úgymond a vádlott, hogy a ro­mánok e haza földjén, mint románok és csak­is mint románok kívánnak élni és meghalni. Itt az ideje annál inkább, mert a kenyértörés ideje már közeledik, már csak kis türelem, ke­vés várakozás és ülni fog a románok megvál­tásának az órája. A románokat többé semmi sem lepheti meg. El vannak készülve mindenre, ha kell az 1848. és 49. évek borzalmára is, a midőn Kos­suth törekvéseinek meghiúsítására föláldoztak ezer és ezer román életet és hűséget tanúsít­va a trón iránt, megakadályozták a trónhoz hütelen magyarok által a vas erejével és az akasztófák rémes hatásával megteremteni akart magyar állam keletkezését. Még meleg a vé­rünk — úgymond — mely e vidékeken patak­zott. De a szenvedések annyi hoszú évei után végre is meghozza a románok méltó jutalmát a közeli és biztos jövő, a mely az 1848-ban fölállított román programm kivívásában és meg­valósításában áll a mely programmnak a pont­jai be vannak vésve mélyen és kiirthatlanul még ma is Szent István birodalma minden igaz és hű románjának a szivébe. Nem én idézem föl az 1848. év borzal­mait, nem én keltem fel a román kegyetlenke­dések alatt pihenő erdély szörnyű emlékeit, de ön ! Nem én említettem az itt patakzó nemes vér árját, de ön ! Ön veti föl, hivalkodva a trón iránti hűséggel büszkén és gőgösen: a gyalá­zat, a rablás, a vérontás, a tömeges gyilkolás vérfagyasztó rémtetteit. R­áboritotta már a ma­gyar nemzet ez eseményekre az engesztelő fe­ledés nehéz fátyolát. Ön az, ki durva kézzel ismét föltépi azt. Ön hivott ki. Én elfogadom e téren is a harczot, hisz nekünk nincs okunk érte pirulni. Mert 1848 önöknek csak szégyen, nekünk pedig örök dicsőség. Hadd beszéljen hát a történelem! Az oláhok — mert 1848-ban még csak igy nevezték magukat — a magyar nemzet ál­tal egyszerre és nagylelkűen eltörölt urjog szol­gaság, kiváltság és osztály különbség megszün­tetésének a hatása alatt, mely az addig elnyo­mott s politikai jogokkal nem biró oláh népet egyszerre teljesen egyenjoguvá tette az ország bármely kiváltságot élvező népével — mondom — az oláhok soha meg nem szűnendő hálá­jukat fejezték ki a magyar nemzet ezen test­véries jóindulatáért. Ez (mint Horváth Mi­hály bizonyítja) 1848. ápr. 30-án történt, az első nagy oláh népgyűlésen. A váratlanul nyert jogok és közszabad­­ság érzete ösztönszerüleg suggalta az oláh nép­nek, lett légyen bármennyire is elmaradva, hogy a magyarral kell tartania, mert ügyünk, a sza­badság ügye közös, melynek vívmányai az or­szág minden népei között épen reájuk az al­kotmány sánczaiból addig kiszorítottakra nézve a legbecsesebbek. Ez volt a román nép hamisítatlan nyi­latkozata, ilyen volt a testvérré fogadott ro­mán nép hangulata a magyar nemzet iránt. De a­mily nagy volt az öröme és igaz volt a lelkesedése a román népnek és a test­véri érzelmek ezen nyílt kijelentése fölött a magyar nemzetnek is, ép oly nagy volt a meg­döbbenés az ármánykodók táborában, a kik ez­által veszélyeztetve látták feltétlen hatalmui­kat s kizárólagos befolyásukat az eddig áta­luk teljes sötétségben tartott s minden kép­zelhető czimen agyonzsarolt és agyonsaroolt román nép fölött. És a nyomorult önérdeknek a kül&6. felett csakugyan sikerült diadalt aratni.­­ Mert jól fizető emiszariusok futották­­ hirtelen e haza minden részét s utánok csak­­hamar megindult azok csapatja, kikre a nő hallgatott, hogy önzésüket a nemzeti eszmét palástja alá takarva, helységekről helységekre járva, szónokoljanak, izgassanak és lázítsanak ellenünk. A nép, a türelmes román nép azon­­ban, mint a történelem bizonyítja, eleinte csak nehezen, csak kétkedve hajolt. Az izgatóknak tehát, kik már is nyertek de még csak a jövőben véltek igazán nyerhet­­ni, a kapzsiság ösztöne most kezeikbe adta a nehezen hajló néppel szemben azon fegyvere­­ket, melyekkel a mód biztosan és mindég hódítható Felhangzott e hazarész minden 2l gezugán a nagy rágalom az izgatok ajkain hogy az urbért, a dézsmát, a robotot nem a magyarok, hanem a császár szüntette meg s hogy a magyarok a nemzetőrséget most csui táncsak azért szervezik, hogy ismét visszaál­­lítsák azt, a­mit a császár már eltörölt. És ez döntött. Mert az előbb említett testvéries és üdvözlő határozat meghozatala után alig két hétre, május 12 én Balázsfalván, az úgyneve­­zett szabadság mezején sikerült összetoborza­­niok 15,000 oláhot, a­hol a félrevezetett tö­meg az összes román nép nevében visszavonta az ápr. 30-án hozott testvéries határozatot' kikiáltotta Erdélyben az osztrák császári alkot­mányt, megtagadta a magyar kormány törvé­nyességét és elismerését és visszautasította Er­délynek már országgyűlésileg is kimondott egyesítését Magyarországgal. íme ezt nevezik 1848-ban fölállított ro­mán programmnak! Ezt vallja, ezt helyesli , ezt védi Ön! Ezen törekvéseket kell ön sze­rint Szent­ István birodalma minden igaz és hu románjának szive mélyén ápolnia? De ez még nem minden tisztelt esküdt urak! Mert a történet azt tanítja, hogy egy bukaresti tanár s egy orosz zsoldban álló cini­­szárius elnöklete alatt, ezen népgyülés után még együtt maradt mintegy kétszáz erdélyi ka­­putos oláh, kik ez alkalommal a magyarok egyenes kiirtásával, elhatározták minden ro­mán egyesítését és a Tiszától kelet felé egy önálló független, nagy birodalom megalapítását, Dákó Románia elnevezésével; egyúttal felosztván Er­délyt praefekturákra és tribanitosokra, s mi természetesebb, mint hogy legott felosztották egymás között a jövedelmes praefektusi és tri­­bunusi állomásokat is. Hát ezt is 1848-ban felállított román programmként ismeri a történelem! A kérdés már most csak az, hogy a kettő közül melyik­nek az eszméit és törekvéseit pártolja, vallja és helyesli ön ? Már most csak az a kérdés, hogy a kettő közül melyiknek a törekvéseit kell ön szerint, Szent­ István birodalma min­den hit és igaz románjának szive mélyén val­lania a 15,000, vagy 200 román által hozott határozatot-e ? Pártolja bár az egyiket, vagy vallja, he­lyeselje bár a másikat, mind a kettőnek, egyfor­mán csak egy jelentősége, egy értelme, csak egy czélja van, s ez az egy az, hogy ezen föl­dön a magyar állam eltöröltessék, hogy ezen földön — fajunk kiirtásával —, a magyar faj s a magyar állam megsemmisittessék. De ez a programm soha sem volt és ez a programm sohasem lesz a velünk békés egyetértésben élő román nép programmja, mert ez, mint kimutattam tisztelt esküdt urak, csak egy csomó piszkos anyagi érdeket hajhászó hivatalt és árulással befolyást kereső és kol­duló, nyomorult ember hitvány törekvése volt. És most fölteszem a kérdést, tisztelt es­küdt urak, a­ki ezen aspirácziók megvalósítá­sára, a­ki az összes románokat egyesítő, füg­getlen, önálló nagy román birodalom megte­remtésére törekszik és buzdít s hirdetni meri, hogy ezen törekvések eszméit kell e­zen ország Thérésine. — Delph­ Albert regénye. — Francziából fordította Megyeri Dezsőné. (44) (Folytatás.) — Fájdalom uram — m­onda az orvos — úgy hiszem soha sem lesz többé teljesen egészséges. — Soha? — A mellhártyalob elmúlt, de megma­rad a sorvadás. Mihelyt Claviére asszony utaz­­hatik, azonnal elküldöm őt Mentonba. Nathaniel hideg borzongást érzett. Maga előtt látta a kis Dolly arczát, fülében csen­gett, midőn fájó kaczagással mondta: „Nem mindegy-e akár itt, akár ott halok meg, ha már meg kell halnom?! És Teréz is így lesz, nagy Isten! Mint szegény miss Hollier érezni fogja mint emészti a titkos baj, miként hanyatlik napról-napra a sir felé, mintha valami láthatlan féreg rágná mellét! Midőn Hyacinthe püspök eljött, Natha­niel ismétlé az orvos szavait. A püspök arcza elsötétült. — Jó, — mondá — menjen vele déli vidékre. Én is úgy intézem dolgaimat, hogy legalább egy hónapot mellette tölthessek. De most legelső kötelességem az, hogy visszaszó­lítsam fivéremet ehez a haldoklóhoz. — Hova küldi levelét? Egy hét előtt kaptam tőle tudósítást. Most Bécsben van. Ne aggódjék, ez az én gondom. Claviére asszony két hét múlva elutazott. Mily kevéssé hasonlított a ragyogó szépségű fiatal asszonyhoz, kit egy év előtt, egész Paris csodált. A hajdani Teréznek árnya volt csupán. Nagy szürke szemei még nagyobbnak látszot­tak megfogyott, keskeny arczán. Arczának gyöngyszerű fehér színét beteges halványság váltá fel. Az a hajdan oly szép test most csak úszott a ruhaszövetek halmazában; finom fe­hér, fényes körmü kezei megnyilottak s piros vonalak húzódtak rajtuk végig. Teréz nem sejté állapotát: azt hitte nem kell a halálnak! Azt képzelé a sirban gyorsan nyugalmat talál s a helyett lassú haldoklás jön osztályrésze. Szegény áldozat azt vélte, Men­­tonban teljesen kigyógyul súlyos betegségéből! Végre is mit törődött véle itt vagy ott van-e? Életét nem ragyogta be reménysugár. Kétség­kívül visszanyeri egészségét, de aztán?... XXV. Nathaniel gyengéd szeretettel vette körül a nőt. Pár nap alatt gyönyörű n­yaralót rende­zett be számára Mentonban, a hegyek tövében. Az erkély alatt napsugarak játszódtak a ten­ger kék vizében. A Contrival palotából , a chaillyi nya­ralóból elhozatta az ifjú nő, kedvencz tárgyait. Ott látta kedvencz festmé­nyeit, melyekben oly szívesen gyönyörködött, választott költőit, kik­nek műveit gyakran l­apozgatá. S végre ott volt Bergot, ki mindent­­ elkövetett, hogy szó­rakoztassa mulattassa s mindenképpen elfog­lalja elméje . Teréz két hónap­­ot élt ekként, abban a képzelődésben, hogy naponta javul egy egy ki­csit, s hogy az életr­e visszatérve, legalább fel­találja a betöltött k­ötelesség örömeit, ha elve­­sznté a kölcsönös s­zerelem adta boldogságot. Ez időszakban fogl­alkozott Nathaniel előtt a nagy kérdéssel: „M­iért hagyta őt el Róbert ?“ ~~ Igen­ ön soká tűnődött mondta a férfi. S bár meddi­g kutatná, nem értené nem tudná ezt megért­eni ! Az asszonyi ’agy nem képzelheti mennyei önzés van a férfi szívben. Nem foghatja fel férje féltékenységét! Miért volt féltékeny, hiszen ismeré a múltat ? — Nemcsak ismeri, — felelte a nő lágy hangján, hanem meg is bocsátotta! — Megbocsátott ? Igen, első felindulásá­ban, nagylelkűségből! Az embert elvakítja az ilyen nagylelkűség ! Aztán jön a megfontolás s később a megbánás ! Ön szerette Róbertet egész testével, lelkével. Ő azt gondolta magá­ban, hogy ön másokkal szemben is ilyen volt! A férfi mindig ismerni óhajtja a szeretett nő múltját. Többnyire nyitott könyvként áll előtte az a múlt, mely őt gyötri, kisérti! Nevet ad­hat egy arcznak, kihívhatja ezt, vagy amazt s fájdalmát lehűtheti a bosszúban. Az ön férje nem tehette ezt. Féltékeny­sége nem ismerhetett megállapodást. Azt gon­dolta : „Neki szeretői voltak ! Miféle szeretői?“ S az ön szerelmi kitöréseiben érezni vélte a mesterségszerü csókok izét! Nathaniel leplezetlenül beszélt, mint a jó sebész, ki egyszerre beleszúrja a sebbe a műtőkést. Most, hogy Terézre tekintett, megbánta durva őszinteségét. Arcza könnyázott volt. Sirt, oh, kétségbeesetten sirt! — Értem . . . sus­ita elhaló hangon. Hazudtak a papok, hazudtak a bölcsészek, ha­zudtak a költők! Az előbbiek azt mondják: megbocsá­tunk a bűnös asszonynak, mert a megbánás lemossa a vétket s az Is­te­n irgalma végtelen! A bölcsek mondják : m­egbocsá­tun­k a bűnös asszonynak, mert az álta­­ános erkölcs­iség nem tűri a bocsá­nat nélkül való büntetést. Az utóbbiak így mondják: megbocsá­tunk a bűnös asszonynak, mert a szerelem mindent eltöröl. Nem igaz! Nem igaz! Hol van ijesztőbb példa, mint az enyém ? Alacsony sorsban szü­lettem, tudatlan, nyers anyag valék! Ön feléb­resztő értelmiségemet s megvilágitá szivemet. E naptól kezdve azt hiszem, nem vétettem sem az egyházi, sem a társadalmi törvények ellen. Vezekeltem előbb Isten előtt, aztán lel­kiismeretem előtt, végre a világ szemei előtt. És mit használt mindez Róbert megveté­sével szemben ? Láthatja: irtóztató ! A b­ű­­nösnő nem teheti jóvá a múltat! Az ember megbocsát, de nem feled. Csak az Isten feled, mert eltöröl! E naptól kezdve Teréz nyugodtabb­­on. Csendes megadás lépett a kétségbeesés helyé­be. A sorvadás napról-napra emészté életere­jét. Nathaniel fájdalmasan látta, mint hanyat­lik lassan a sír felé s hogy csak pár hónapja van már az életből. Csak Teréz nem látta ily közelinek a halált. Gondolatban ezer és ezer tervet alkotott a jövőre vonatkozólag. Megbosszulja magát a saját kegyetlen sor­sán s a rosszat jóval viszonozza majd. A szen­vedés csak az alantas lelkületű lényeket kese­ríti el. Az emelkedettebb kedélyek ellenkezőleg nag­gyá lesznek a megpróbáltatások alatt. A reményében csalódott Claviére asszony ez utób­biakhoz tartozott. Férje elhagyta s ő most magára maradt, természetes, barát és jogos védő nélkül. Legyen. Majd ő lesz a szerencsét­lenek barátja és védelmezője! Bérgoival is közli terveit. Nagy vagyoná­val mennyi jót tehet még! És a szegény em­ber alig fojtható vissza könnyent, midőn ezt a nemeslelkü nőt a jövőről hallá beszélni, hiszen ez a jövő olyan rövid volt már neki! Ez az ábrándja sem tartott soká. Egy áprilisi délután, midőn a tavaszi nap melegen mosolyogva csókolta a földet, az orvos meg­engedte a betegnek, hogy barátjával kikocsiz­­zék. Elmentek egy agyag-áru gyárba, mely a város közelében volt. Sok idegen ad itt egy­másnak találkát s azok kik a telet Menton­ban töltik gyakran megteszik ezt a sétát. Te­réz megjelenésével a délvidéken rokonszenvet ébresztett. Halkan susogták történetét, azt a senki által sem ismert regényes történetet, mos úgy mesélték, hogy többszörösen millió­fiatal amerikai nő szerelemből férjhez ment Hyacinthe püspök fivéréhez, a­ki csak­hamar elhagyta őt. A püspök, kit kiváncsi ba­rátnői Sénoran herczegnő, Cléracné, folyton gyötörtek kérdéseikkel, nem adott semmi fel­világosítást, csak szigorúan elítélte fivére ma­gaviseletét. Ha a párisi szép hölgyek levelet írtak Cannesba, vagy Nizzába, nem mulaszták el még inkább nagyítani a szárnyaló híreket. Ebből folyólag az ifjú nő iránt érzett tisztelet, őszinte szánalommal is párosult. Midőn belépett a nagy csarnokba, hol a különböző fayence áruk vannak kiállítva, min­den szem feléje irányult. Nathaniel kíséretében csakhamar átment egy szomszéd helyiségbe s ott is időzött pár perczig. A csarnokba vissza­térve meghallá, hogy egy nő e szavakat mondja férjének : Szegény asszony, el van veszve, alig van hátra két hónapja ! Teréz észrevette, hogy beléptekor nagy csend jön. Mindenki feszélyezett, zavart volt, z a hölgy ki ama baljóslatú szavakat mondó, restelkedve elfordító fejét. Claviére asszony idegesen togózott Nathaniel karjába. 1 xv fenjünk mondá a felindulástól resz­kető hangon. I xx K ° c ®'j ° kba szálltak. Bérgot beszélni kez­dett. A nő mit sem válaszolt, hallgatott. (Vége következik.) « y I­i

Next