Kolozsvár, 1890. július-december (4. évfolyam, 147-298. szám)

1890-09-16 / 210. szám

IV-ik évfolyam. 1990. Szerkesztő-iroda: FŐTÉR 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivéte­lével. Névtelenül beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek. Kolozsvár, kedd, szeptember 16. Kiadóhivatal: BELKÖZÉP-UTCZA 4 SZÁM. ELŐFIZETÉSI DÍJAK : Egész én»................................18 frt. £*" év"........................... frt. Negyedévre.......................* frt. Egy bora.......................................I frt 50 kr. Egy szám ára 6 Kr. HIRDETÉSI DIJAK: Egy □ cm. tér éra, Ciceró betűből, 4 kr. Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 80 kr. Nyilttér sora 25 kr. 210. szám. „OK*. — Három czikk. — m: Kolozsvár, szept. IC. Vannak, a­kik azt mondják, a­mit Pató Pál úr mond: „Ej, ráérünk arra még!“. . . Tudniillik, hogy ráérünk még a nem­zetiségi kérdéssel tüzetesen foglalkozni. Mi, magyarok, csak haladjunk a ma­gunk utján, erősítsük tőlünk telhetőleg az államot és ekként közvetve vé­dekezzünk annak ellenségeivel szemben. Ha pedig körmünkre találna égni a gyertya, hát majd csak elbánunk azok­kal, a­kik megégetik az ujjunkat. A fe­nyítéshez lesz erőnk akármikor. Hiszen ez elég tetszetősen hang­zik. De azért mégis csak — Pató­­beszéd! Már mindjárt az állam­ erősbítés munkája problematikus sikerű mindad­dig, a­míg a nemzetiségi viszályoknak hatékony orvosszerét nem találtuk. Mert építeni egy házat és e közben megen­gedni, hogy az egyúttal akadálytalanul alá is aknáztassák,­­­ az ilyen vállalat legalább 13 koczkázatos. Kitűz­ni a teljes konszolidáczió elérendő czél­­ját és nem biztosítani előzetesen a siker legfőbb feltételét, —jóformán sze­rencsejáték, melynél a véletlentől függ, hogy az a partner javára üssön ki. A siker fő­ feltétele, hogy a honpol­gárok nyugalma és testvéries egyetérté­se megoltalmaztassék a bomlasz­­tási kísérletek ellen. Azt mondottuk, hogy hatékony „orvos-szert“ kell ta­lálni a nemzetiségi ellentétek elenyész­­tetésére. Szert, a­mely gyógyít és nem olyat, a­mely új sebeket üt. Ma még abban a helyzetben vagyunk, hogy ezt az egyetlen lehetséges módot alkal­mazhatjuk. Ma még sokkal kisebb ter­jedelmű az izgatók hatásköre, hogysem le ne fegyverezhetnék őket, a­nélkül, hogy rendszabályainkkal a tömegnél visszahatást keltenénk. Ma még megte­hetjük, hogy elválas­szuk őket a néptől, a­melynek nevében izgatnak; megtehetjük, hogy szigorú föllépés ál­tal megelőzzük a veszélyt, a­melyet semmittevésünk okvetlenül maga után vonna. De ép oly gyors, mint radiká­lis intézkedésekre van szükség. És ki­fogástalan tapintatra, olyanra, a­­­minővel a műtő­orvosnak kell bírnia az operácziónál. Mert­ az bizonyos, hogy a bujtogatás sebét múlhatatlanul ki kell vágni a magyar állam testéből, ha azt nem akarjuk, hogy elfenesedjék. De a­mennyire szükséges, hogy a fer­tőzött rész egy atomját se hagyjuk testünkben, és oly óvatosan vigyáz­nunk kell, hogy késünk egészséges hús­ba ne vágjon, mert ezzel magunkra hoznánk veszedelmet, — egy baj he­lyett kettőt. Izolálni és ártalmatlanná kell tenni az izgatókat és megoltal­mazni tőlük a népet. Hogy ez megtörténhessék — erre a következőkre van szükség : A büntető törvénynek az állam el­leni vétségekre vonatkozó rendelkezései tetemesen szigorítandók. A tapasztalat bizonyítja, hogy a „custodia honestas“ enyhe és rövid lejáratú büntetése nem megtorlás, hanem könnyű áldozattal já­ró dicsőség­szerzési mód. Az állam elleni vétségek, ha sajtó útján követtetnek is el, az esküdtszék hatásköre alól elvonandók és a ren­des bíróság elé utasítandók. Mert azt is tapasztalatok bizonyítják, hogy a saj­tó­ügyi eljárás — a maga nyilvánossá­gával és szabadalmaival — csak arra való, hogy a vétkesek többszörösen elkövethessék a vétséget, a­melyért bí­róság előtt állanak, s a lehető legszé­lesebb körű reklámot szerezhessék izgató tanaik számára. A nemzetiségi izgatások eseteinél kimondható legyen ideiglenes vagy vég­leges betiltása ama hírlapnak, melyben a vétség elkövettetett. Szigorúan meg­ál­lapítandó a szerkesztői felelősség.­­ És kifejezetten biztosítandó az ál­lami hatalom részére, hogy az izgatót iskolai vagy egyházi autonómia jogai ne védelmezhessék a büntetés el­len , és a­mennyiben ilyen jogoknak pa­lástja alatt követtetnek el vétség, — a kormánynak szabadságában álljon, hogy az autonomikus garancziáktól eltekint­hessen s igy járhason el a bűnösökkel szemben. Az izgatót ne védhesse semmi a szigorú megtorlás elől. És az ismét­lés esetei legyenek lehetőleg kizárva, oly módon, hogy az illetőtől elvonatha­­sék a működési tér, melyen a vétséget elkövette. Ennek elérhetése czéljából, sú­lyosító körülmények közt, kimondandó a hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. Csak példaadó büntetésekkel, csak radikális eszközökkel menthet­jük meg magunkat és a nemzetiségeket az izgatások mételyétől. Csak ilykép előzhetjük meg azt, hogy például az erdélyi országrészben a román népesség valóságos áldozatául ne essék a rend­szeresen és korlátlanul folytatott bujto­­gatásoknak. Ki gondolhatna aggodalom nélkül arra az eshetőségre — mel­lyel a túl­zók mindegyre fenyegetnek minket — hogy elkövetkezhetik az idő, a­mikor majd erőszakkal kell levernünk az izgatások konzekvencziáit! Ki ne érez­né, hogy gyöngeségünknek volna az világra szóló bizonyítéka, ha esetleg csakugyan a fegyver erejével kellene ér­vényt szereznünk itthoni hatalmunk­nak! És ki ne tudná, hogy egy ilyen akc­iónak, ha még akkora sikerrel jár­na is a mi javunkra, — egy ilyen ak­cziónak a következményei nem a békét, hanem csak fokozottabb mérvű gyűlöl­­séget és súrlódásokat hozna a nemzeti­ségek közé! * Rámutattunk azon okok némelyi­kére, melyek sürgős kötelességgé teszik reánk nézve, hogy a nemzetiségi izgatók, s kiváltkép az erdélyrészi ro­mán izgatók ellenében erélyesebb, szi­gorúbb rendszabályokat alkalmazzunk. Igyekeztünk bebizonyítani, hogy az er­délyrészi mozgalom — úgy méreteinél, mint eszközeinél fogva — minden fi­gyelmünket érdemli s hogy azt kicsi­nyelnünk egyátalán nem szabad. Várjuk az intézkedéseket. De a­mikor az állami hatalom az izgatókat keményebb büntetésekkel sújt­ja,­­ úgy az államnak, mint különösen a magyar társadalomnak kiváló gondja kell hogy legyen arra, hogy m­a­­ga a nép, melynek bitorolt nevében az üzelmek folynak, — a megtorlások ál­tal érintve soha se találhassa ma­gát. A paczifikácziót (a­hol már erre van szükség) és a testvéries béke ál­landó megőrzését (a­hol ez még meg­zavarva nincsen) semmi sem biztosítja jobban, mint ha társadalmi úton őszinte jóindulattal, barátságos és való­di testvéries viselkedéssel támogatjuk az állam hasonló törekvéseit. Hiszek nekünk nem az „oláh“ az ellenségünk, hanem egynéhány izgató! És ha mi általánosságban az „oláh“-val éreztet­jük kedvetlenségünket, akkor mi a túlzók bűntársává szegődünk és az ő malmukra hajtjuk a vizet! Kezde­ményezni ama válaszfalak eltünte­tését, melyek köztünk és más­ ajkú honfi­társaink közt fennállanak — magyar kötelesség. Mi kell hogy megtegyük min­denütt az első lépést, mert mi vagyunk az erősebbek és az előnyösebb helyzet­ben levők. Ha a magyar társadalom és a saj­tó türelmetlenebb orgánumai megérte­nék ezt a kötelességet és azt egész mértékében teljesítenék is —akkor a paczifikáczió feladatának épen feleré­­szét végezhetnők el m­i m­ag­u­n­k. (Kolozsvár, szept. 16.) Ugrón és a füg­getlenségi párt. Ugrón Gábor vasárnap Gyo­­mán tartott beszédet, kifejtvén ismert ál­láspontját a szélsőbal purifikálása tárgyában. Gyomára Hartsy Pál képviselőt kisérte, a­ki ott beszámoló beszédet mondott, kijelentette, hogy csatlakozik az Ugron által kezdeménye­zett akczióhoz. — Ugron fejtegetéseit nagy lel­kesedéssel fogadták a gyomaiak. Budapestről és az ország különböző részeiből üdvözlő­ táv­iratok érkeztek a pártfelek részéről Ugronhoz, biztatván őt a megkezdett munkának kitartó folytatására. Az üdvözlők közt van Unger Ala­jos, Komjáthy Béla, Matkovics Tivadar és Czirer Ákos. Ez utóbbi azonban kijelenti, hogy a köz­­igazgatási reform kérdésében eltérő nézetei vannak. úgy látszik, hogy az „Ugron pártja“ csak gyarapodik, daczára a nagykőrösi demonstrá­­cziónak. Az Eötvös slágerje nem ütött be eléggé. Talán ugyanez a sorsa lesz a Polonyi slágerjének is, a­ki benyújtotta lemondását a párt alelnökségéről — valószínűleg abban a reményben, hogy példáját Ugrón is követni fogja s az uj választásnál majd csak sikerül leszavazni a purifikácziónális kísérletet. Az uj martyr. — Domnyule Makaveiu. — Naszód, szept. 15. Tán úgy illik, hogy a legfrisebb sütetű oláh martyr pátriájából is felhangozzék a szó az „esküdt urak“ által történt felavatás ün­­­­nepségének alkalmából. Annyival inkább, mert figyelemreméltó s nem érdektelen, a­mit mon­dok. Mondom pedig azt, hogy az e­l­í­t­é­l­ő verdikt sehol sem keltett oly igaz­örömet, mint „városomban“ (falu lesz ez, de nem akarja elhinni) — Naszódon. A szóban forgó „tisztelendő“ urat, vajmi kevesen tisztelik áldatlan munkája mián, mely az örökös „heczcz macherei“-ból áll. __ A sa­ját román atyjafiait értem, azokat, kiket Ma­­kaveiu papi állásánál fogva „hivei“-nek tart, de a kiket saját maga tett maga iránt hirte­­lenekké.­­ És pedig az által, hogy rátermett­ség hiányában vezérré tolta fel magát s köz­­tük a furfangos aknamunkával és a terroriz­­mus mérgével törekedett uralmát megállapítani. Tévednek azok, kik az önfeláldozó fajszerete­­tet, a nemzetiségi rajongást vélik viselkedésé­nek okául. Másutt kell ennek a rugóját keres­ni és aligha­nem egy bizonyos hagyományos szellemben. Régente Naszód egy obscurus ten­­dentia főfészke vala s az ennek érdekében ki­fejtett tevékenységet nevezetes érdem számba tudták be. Ennek az érdemnek extra kitünte­tési czimet találtak ki, melyet úgy nevezének el, hogy „vicarius“. Nos hát Moisil je­lenlegi naszódi vicarius vén ember, afféle 80-as, se nem lát, se nem hall és igy üresedésnek néz eleibe a széke. Kinek volna annyi jussa a naszódi papi állásra, mint a naszódi segédpapnak ?, és ha az ember már naszódi pap csak bizonyos tra­­ditionális érdemeinek kell lenni, hogy a vica­­riusi ordót és ezzel egyben a vezéri dorongot, elnyerje. — Hic est Rhodus! Moisis vicarius azonban még tovább szeret öregedni, pedig a várakozás nagyon keserves sovány segédpapi kenyéren. — Mit mivel tehát Makaveiu úr? Míg egyfelől nem szűnik meg a „Tribuna“ ülőjén erősen ütni azt a vasat, melyből a püs­pöki helynöki korona készülend, addig másfe­lől élhető várakozási állapotba tolja magát, de persze csak úgy, hogy a válságos pillanat­ban pontosan a helyszínen teremjen, illetve, hogy ez időpont beállásáig naszódi Őrhelyét el ne hagyja. — Van Naszódtól 10 percznyi távolságban egy község, melynek ez a hang­zatos neve : Szálva. —­ Ennek a papja, név sze­­rint K­a­t­ó n­e­­ki kételkednék abban, hogy ez tulajdonkép: Katona?) megőrült s meg­halt. — Most utód kell. Épen Makaveiu­ist» nak való mulatság. Lenne parochia is, naszódi strázsa köpenyeg is. Eljárta Szálva parasztjait, ezekkel instancziát íratott alá a püspökhöz, hogy őt nevezze ki papnak. A verdikt ketté vágta ezt a finoman szőtt tervet. Lehetetlen, hogy a hazafiasan érző dr. Szabó János sz.-ujvári g.-kath. püspök egy polgári esküdtszék által lázitónak talált em­bert nevezzen ki papnak. Pedig Szálván kí­vánják őt. Ma jobban, mint valaha. Mert ed­dig csupán partütő és scribler volt, de most már vártam­ is. — Kívánják annyival inkább, mert Makarenu a maga szájával és újságjával elhitette, hogy boldogítani fogja őket, mind­járt kezdetben azzal, hogy nyakára hág a vi­ A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. Szeretet—szerelem. (13) (Elbeszélés.) Irta : PAÁL ÁRPÁD. — Nos, igaz! — kiáltott fel Nelli, — hol laknak ők ? Hogy is hívják ? Igen, Ida. De azt nem irta miféle Ida. Na mutassa csak lát­ható innen az ablakból, az ő lakásuk? Jaj, úgy vágyom már hogy találkozzunk. Olyan szép is itt minden. Mondja hát, hogy hívják? Hát a nagymamája ? . . . Gyorsan csevegett s élénk, mosolygó sze­mei figyelmesen tekintettek majd bátyjára, majd az előtte elterülő szokatlan szép képre. — Már elutaztak, — felelt szárazon Ist­ván. — Mint hallottam, valami váratlan családi­ügy miatt. Nelli kerekre nyílt szemekkel nézett báty­jára. Első pillanatra hitelt látszott adni szavai­nak, de csakhamar úgy vette, hogy bátyja csak tréfál, kiváncsiskodását akarja próbára tenni. Tagadólag rázta meg fejét s mosolyogva monda: — I­gy­e nem? Csak tréfál. Pista? — Nem, — felesé István. Az ismeretség­nek oly hamar vége lett, mint a­mily hirtelen keletkezett. Még el sem búcsúzhattam. — Be kár, — mondá szelíden durczás­­kodó ajkbigyesztéssel Nelli. — így most már nincs is itt senki a kivel vágynám megismer­kedni. Itván halvány mosol­lyal felelt. — Oh, azt még nem tudhatja, Nellike A fürdőn nagy és előkelő közönség van, meg­látja csak mennyi kedves barátnőre fog találni csakhamar. — Nekem ám nem kell senki, — folyta­­tá az előbbi kedvességgel Nell. — Hanem itt lesz maga Pista s aztán ugy­e sokat sokat le­szünk együtt ? — Mikor csak tehetem Nellike, — vála­szolt az, vontatottan keresve mentegetődző sza­vait. — De engemet most oly váratlan dolog lepett meg. Ép e hetekben egy felette sürgős és nagy munkát kell elvégeznem, mely majd­­minden időmet elrabolja, s így sokszorosan örömteljes lesz az a pár óra, mit néha néha itt tölthetek. De majd utánna pótolom otthon, — sietett a vigasztaló szavakkal. Bármily gyöngéd hangon s bármily óva­tosan beszélt is István, lehetetlen volt észre nem vennie Nelli arczán a komoly, hallgatag elmerülést, mit váratlan szavai keltettek. Pár pillanatra elhalgattak s e hallgatagság mindket­tőjüket zavarba hozta. Uj trémát kerestek, mely visszahozza élénkségüket. Majd a még hátra levő apró elrendezni valókkal foglalkoztak,mind­addig míg István eltávozott. Baradlayné és Nelli a délutáni corso al­kalmával hagyták el először lakásukat, s ha anyja akarata és az újság ingere nem vonja, Nelli talán erről is lemondott volna, egészen szótalan komolyságának adva át magát. De alig pár percz múlva egész váratlan meglepe­tés érte őket, a­mint a virág­pompájukban dí­szelgő gruppokat néhányszor körül­sétáltak, i­smerős hangok köszöntöttek reájuk. Cserneyné és unokája, kivel pár év előtt egy fürdő-sai­­son-t töltöttek együtt. Az öreg matróna, ki lehető vissza­vonultan élt a szigeten, kiváló örömmel fogadta Baradlaynét, kivel még mint bájos, ünnepelt. Sárkinéval ösmerkedett, volt meg. Egykori játszótársára találván Idában, Nelli is egészen felélénkült. Míg a mamák csakhamar egy kertipadon foglaltak helyet, a két gyermek vidám csevegésbe merülve sz­álgatott előttük, felújítva régi emlékeiket s örvendezve az uj együttlétnek. A szokásszerű kölcsönös kérdezősködések alatt azonban Cserneynét csakhamar a legkel­lemetlenebb meglepetés érte. Baradlayné máso­dik házasságáról véve tudomást, alig leplezhető zavarral értesült arról hogy barátnője István mostohája. Nelli sem sokáig maradt barátnője neve emlékére támadt gyanakodásának még erősebb felkeltése nélkül. Amint élénk hangu­latát­ visszanyerve, az együtt töltendő vidám napokról kezdtek terveket szőni, egész önkén­telenül jött ajkára, hogy bátyjáról is említést tegyen. Gyöngéd vonzalmainak szokott dicsérő szavaival emlékezett meg Istvánról, s annyi szeretetreméltósággal oly élénk szavakkal raj­zolta előtte hogy a fiatal leány egészen elko­morult, bár mosolgó arczczal leste, szavait. — S ő is itt lakik? — kérdé halvány hangon­ ígérte. — Nem. Bent lakik a városban. De meg­hogy mig itt leszünk, gyakran fog ki­jönni, bár most felette el van foglalva. — Mily jó dolgod van neked, hogy van fivéred, — mondá szomorúan Ida. — Lásd, én otthon majdnem mindég egyedül vagyok. — Nincs testvéred ? — Nincs. A cousinom van, de ő olyan komor, rideg fiú. Ő nem szeret senkit. — Istenem, — szomorodott el pillanatra Nelli is — pedig lásd, nekem is István csak mostoha­testvérem. Idát hirtelen zavar szállta meg. Talán akarata ellenére szállt ajkaira e kérdés: — Hát hogy hivják? — Baradlay Pista. Nelli karjában hevesen rántódott meg ba­rátnője karja s a mint meglepetve arczába te­kintett, annak fehérre vált halványsága meg­­rémité. De sejtelmének való hite erőt adott lelkének; egy közeli padhoz vonta Idát s ken­dőjével végig simítva homlokát, csak alig ha­ll­­hatólag mondá: — Iduskám, te roszul vagy; szólj, mi bánt? E szavakra Ida, a mélyen érző szívnek azzal a csodás erejű tekintetével nézett fel, melyen az egymást megértő lelkek beszélnek, aztán gyengén, szótlanul bólintott fejével. Nelli pár pillanatig bátortalanul küzdött magával, de erőt vett félelmén, hogy ki merje mondani e kérdést: — Ugy­e, te ismered Istvánt? Te ott vol­tál azon az ünnepélyen ? Ida, fejét tagadólag megrázva, nemet akart mondani, de hangja elakadt. Nellinek nagy erejébe került kényeit vis­­­szafojtani, s aztán megfogva barátnője karját, a meghatottság elhaló hangján suttogva felé: — Légy erős, én meggyógyítalak. Én meggyógyítalak! A­­ gyermek leány most már öntudatosan, a mély rokonszenv von­zalmának érzetével ismételte e szavakat. Kis ideig ott pihentek még, hogy vissza­nyerjék nyugodtságukat, aztán visszatértek szü­leikhez Cserneyné, a hűvös est ürügye alatt csak­hamar siettető hazatérésüket. A mamák a tár­sasági szokásos búcsúszóval, Ida egy meleg tekintettel s egy — lelkének még mindég tartó remegését eláruló — kézszoritással vált el Nel­­litől. S mig az estek­ alatt Cserneyné folyton ama bántó gondolattal foglalkozott, mert hogy a szeszélyes sors ép most, a szórakozásra szánt napok alatt ébreszti fel lelkében újra és újra szomorú emlékeit, unokája remény és kétség, félelem és bizalommal vegyes gondolatának en­­­gedte át magát. „Én meggyógyítalak.“ Ez a két szó csen­gett fülébe, zsibongott át agyán. Ez a két szó egész lelkét megosztotta Nellivel. Most még inkább érezte mélységét, melegét barátnője gyöngéd szavainak, melyekkel az Istvánról beszélt. Nellit, a változó érzelmek egész lánczo­­latán vezette át felfedezése. A mint Ida vise­letének önáruló zavarára s vissza nem fojtha­tott fájdalmára gondolt, gyöngéd szivének egész vonzalmával érzett részvétet iránta. Hogy Ida szereti Istvánt, azt a szó nem bizonyíthatta volna előtte jobban, mint ama véletlen pilla­nat. S talán valami rokonérzés is volt kebelé­ben, a­mi ezt megértesse vele. Hiszen, a­mint most elmerengve sétálgat, anyja karjára dőlve, ott az esti árnyba boruló platánok alatt szálló gondolatai egy perezre az otthonba tévednek, s eszébe jut a gyermek játszótárs, eszébe jut Sándor. Hogyan, mikép maga sem tudja, csak úgy összebódul fejében sok-sok édes, kedves emlék . . . Mintha erősebben dobbanna meg szíve. Nem is tudja, öröm vagy fájdalom érzete való­jában az, mi megszállja. Olyan zavart lesz egy kis időre előtte minden. Aztán még rokon­szenvesebben, még szomorúbban bontakozik ki előtte Ida képe. M­ost talán még jobban sze­reti, sajnálja. (Foly­atása következik.)

Next