Kolozsvár, 1890. július-december (4. évfolyam, 147-298. szám)
1890-09-16 / 210. szám
IV-ik évfolyam. 1990. Szerkesztő-iroda: FŐTÉR 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivételével. Névtelenül beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. Kolozsvár, kedd, szeptember 16. Kiadóhivatal: BELKÖZÉP-UTCZA 4 SZÁM. ELŐFIZETÉSI DÍJAK : Egész én»................................18 frt. £*" év"........................... frt. Negyedévre.......................* frt. Egy bora.......................................I frt 50 kr. Egy szám ára 6 Kr. HIRDETÉSI DIJAK: Egy □ cm. tér éra, Ciceró betűből, 4 kr. Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 80 kr. Nyilttér sora 25 kr. 210. szám. „OK*. — Három czikk. — m: Kolozsvár, szept. IC. Vannak, akik azt mondják, amit Pató Pál úr mond: „Ej, ráérünk arra még!“. . . Tudniillik, hogy ráérünk még a nemzetiségi kérdéssel tüzetesen foglalkozni. Mi, magyarok, csak haladjunk a magunk utján, erősítsük tőlünk telhetőleg az államot és ekként közvetve védekezzünk annak ellenségeivel szemben. Ha pedig körmünkre találna égni a gyertya, hát majd csak elbánunk azokkal, akik megégetik az ujjunkat. A fenyítéshez lesz erőnk akármikor. Hiszen ez elég tetszetősen hangzik. De azért mégis csak — Patóbeszéd! Már mindjárt az állam erősbítés munkája problematikus sikerű mindaddig, amíg a nemzetiségi viszályoknak hatékony orvosszerét nem találtuk. Mert építeni egy házat és e közben megengedni, hogy az egyúttal akadálytalanul alá is aknáztassák, az ilyen vállalat legalább 13 koczkázatos. Kitűzni a teljes konszolidáczió elérendő czélját és nem biztosítani előzetesen a siker legfőbb feltételét, —jóformán szerencsejáték, melynél a véletlentől függ, hogy az a partner javára üssön ki. A siker fő feltétele, hogy a honpolgárok nyugalma és testvéries egyetértése megoltalmaztassék a bomlasztási kísérletek ellen. Azt mondottuk, hogy hatékony „orvos-szert“ kell találni a nemzetiségi ellentétek elenyésztetésére. Szert, amely gyógyít és nem olyat, amely új sebeket üt. Ma még abban a helyzetben vagyunk, hogy ezt az egyetlen lehetséges módot alkalmazhatjuk. Ma még sokkal kisebb terjedelmű az izgatók hatásköre, hogysem le ne fegyverezhetnék őket, anélkül, hogy rendszabályainkkal a tömegnél visszahatást keltenénk. Ma még megtehetjük, hogy elválasszuk őket a néptől, amelynek nevében izgatnak; megtehetjük, hogy szigorú föllépés által megelőzzük a veszélyt, amelyet semmittevésünk okvetlenül maga után vonna. De ép oly gyors, mint radikális intézkedésekre van szükség. És kifogástalan tapintatra, olyanra, aminővel a műtőorvosnak kell bírnia az operácziónál. Mert az bizonyos, hogy a bujtogatás sebét múlhatatlanul ki kell vágni a magyar állam testéből, ha azt nem akarjuk, hogy elfenesedjék. De amennyire szükséges, hogy a fertőzött rész egy atomját se hagyjuk testünkben, és oly óvatosan vigyáznunk kell, hogy késünk egészséges húsba ne vágjon, mert ezzel magunkra hoznánk veszedelmet, — egy baj helyett kettőt. Izolálni és ártalmatlanná kell tenni az izgatókat és megoltalmazni tőlük a népet. Hogy ez megtörténhessék — erre a következőkre van szükség : A büntető törvénynek az állam elleni vétségekre vonatkozó rendelkezései tetemesen szigorítandók. A tapasztalat bizonyítja, hogy a „custodia honestas“ enyhe és rövid lejáratú büntetése nem megtorlás, hanem könnyű áldozattal járó dicsőségszerzési mód. Az állam elleni vétségek, ha sajtó útján követtetnek is el, az esküdtszék hatásköre alól elvonandók és a rendes bíróság elé utasítandók. Mert azt is tapasztalatok bizonyítják, hogy a sajtóügyi eljárás — a maga nyilvánosságával és szabadalmaival — csak arra való, hogy a vétkesek többszörösen elkövethessék a vétséget, amelyért bíróság előtt állanak, s a lehető legszélesebb körű reklámot szerezhessék izgató tanaik számára. A nemzetiségi izgatások eseteinél kimondható legyen ideiglenes vagy végleges betiltása ama hírlapnak, melyben a vétség elkövettetett. Szigorúan megállapítandó a szerkesztői felelősség. És kifejezetten biztosítandó az állami hatalom részére, hogy az izgatót iskolai vagy egyházi autonómia jogai ne védelmezhessék a büntetés ellen , és amennyiben ilyen jogoknak palástja alatt követtetnek el vétség, — a kormánynak szabadságában álljon, hogy az autonomikus garancziáktól eltekinthessen s igy járhason el a bűnösökkel szemben. Az izgatót ne védhesse semmi a szigorú megtorlás elől. És az ismétlés esetei legyenek lehetőleg kizárva, oly módon, hogy az illetőtől elvonathasék a működési tér, melyen a vétséget elkövette. Ennek elérhetése czéljából, súlyosító körülmények közt, kimondandó a hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. Csak példaadó büntetésekkel, csak radikális eszközökkel menthetjük meg magunkat és a nemzetiségeket az izgatások mételyétől. Csak ilykép előzhetjük meg azt, hogy például az erdélyi országrészben a román népesség valóságos áldozatául ne essék a rendszeresen és korlátlanul folytatott bujtogatásoknak. Ki gondolhatna aggodalom nélkül arra az eshetőségre — mellyel a túlzók mindegyre fenyegetnek minket — hogy elkövetkezhetik az idő, amikor majd erőszakkal kell levernünk az izgatások konzekvencziáit! Ki ne érezné, hogy gyöngeségünknek volna az világra szóló bizonyítéka, ha esetleg csakugyan a fegyver erejével kellene érvényt szereznünk itthoni hatalmunknak! És ki ne tudná, hogy egy ilyen akciónak, ha még akkora sikerrel járna is a mi javunkra, — egy ilyen akcziónak a következményei nem a békét, hanem csak fokozottabb mérvű gyűlölséget és súrlódásokat hozna a nemzetiségek közé! * Rámutattunk azon okok némelyikére, melyek sürgős kötelességgé teszik reánk nézve, hogy a nemzetiségi izgatók, s kiváltkép az erdélyrészi román izgatók ellenében erélyesebb, szigorúbb rendszabályokat alkalmazzunk. Igyekeztünk bebizonyítani, hogy az erdélyrészi mozgalom — úgy méreteinél, mint eszközeinél fogva — minden figyelmünket érdemli s hogy azt kicsinyelnünk egyátalán nem szabad. Várjuk az intézkedéseket. De amikor az állami hatalom az izgatókat keményebb büntetésekkel sújtja, úgy az államnak, mint különösen a magyar társadalomnak kiváló gondja kell hogy legyen arra, hogy maga a nép, melynek bitorolt nevében az üzelmek folynak, — a megtorlások által érintve soha se találhassa magát. A paczifikácziót (ahol már erre van szükség) és a testvéries béke állandó megőrzését (ahol ez még megzavarva nincsen) semmi sem biztosítja jobban, mint ha társadalmi úton őszinte jóindulattal, barátságos és valódi testvéries viselkedéssel támogatjuk az állam hasonló törekvéseit. Hiszek nekünk nem az „oláh“ az ellenségünk, hanem egynéhány izgató! És ha mi általánosságban az „oláh“-val éreztetjük kedvetlenségünket, akkor mi a túlzók bűntársává szegődünk és az ő malmukra hajtjuk a vizet! Kezdeményezni ama válaszfalak eltüntetését, melyek köztünk és más ajkú honfitársaink közt fennállanak — magyar kötelesség. Mi kell hogy megtegyük mindenütt az első lépést, mert mi vagyunk az erősebbek és az előnyösebb helyzetben levők. Ha a magyar társadalom és a sajtó türelmetlenebb orgánumai megértenék ezt a kötelességet és azt egész mértékében teljesítenék is —akkor a paczifikáczió feladatának épen felerészét végezhetnők el mi magunk. (Kolozsvár, szept. 16.) Ugrón és a függetlenségi párt. Ugrón Gábor vasárnap Gyomán tartott beszédet, kifejtvén ismert álláspontját a szélsőbal purifikálása tárgyában. Gyomára Hartsy Pál képviselőt kisérte, aki ott beszámoló beszédet mondott, kijelentette, hogy csatlakozik az Ugron által kezdeményezett akczióhoz. — Ugron fejtegetéseit nagy lelkesedéssel fogadták a gyomaiak. Budapestről és az ország különböző részeiből üdvözlő táviratok érkeztek a pártfelek részéről Ugronhoz, biztatván őt a megkezdett munkának kitartó folytatására. Az üdvözlők közt van Unger Alajos, Komjáthy Béla, Matkovics Tivadar és Czirer Ákos. Ez utóbbi azonban kijelenti, hogy a közigazgatási reform kérdésében eltérő nézetei vannak. úgy látszik, hogy az „Ugron pártja“ csak gyarapodik, daczára a nagykőrösi demonstrácziónak. Az Eötvös slágerje nem ütött be eléggé. Talán ugyanez a sorsa lesz a Polonyi slágerjének is, aki benyújtotta lemondását a párt alelnökségéről — valószínűleg abban a reményben, hogy példáját Ugrón is követni fogja s az uj választásnál majd csak sikerül leszavazni a purifikácziónális kísérletet. Az uj martyr. — Domnyule Makaveiu. — Naszód, szept. 15. Tán úgy illik, hogy a legfrisebb sütetű oláh martyr pátriájából is felhangozzék a szó az „esküdt urak“ által történt felavatás ünnepségének alkalmából. Annyival inkább, mert figyelemreméltó s nem érdektelen, amit mondok. Mondom pedig azt, hogy az elítélő verdikt sehol sem keltett oly igazörömet, mint „városomban“ (falu lesz ez, de nem akarja elhinni) — Naszódon. A szóban forgó „tisztelendő“ urat, vajmi kevesen tisztelik áldatlan munkája mián, mely az örökös „heczcz macherei“-ból áll. __ A saját román atyjafiait értem, azokat, kiket Makaveiu papi állásánál fogva „hivei“-nek tart, de a kiket saját maga tett maga iránt hirtelenekké. És pedig az által, hogy rátermettség hiányában vezérré tolta fel magát s köztük a furfangos aknamunkával és a terrorizmus mérgével törekedett uralmát megállapítani. Tévednek azok, kik az önfeláldozó fajszeretetet, a nemzetiségi rajongást vélik viselkedésének okául. Másutt kell ennek a rugóját keresni és alighanem egy bizonyos hagyományos szellemben. Régente Naszód egy obscurus tendentia főfészke vala s az ennek érdekében kifejtett tevékenységet nevezetes érdem számba tudták be. Ennek az érdemnek extra kitüntetési czimet találtak ki, melyet úgy nevezének el, hogy „vicarius“. Nos hát Moisil jelenlegi naszódi vicarius vén ember, afféle 80-as, se nem lát, se nem hall és igy üresedésnek néz eleibe a széke. Kinek volna annyi jussa a naszódi papi állásra, mint a naszódi segédpapnak ?, és ha az ember már naszódi pap csak bizonyos traditionális érdemeinek kell lenni, hogy a vicariusi ordót és ezzel egyben a vezéri dorongot, elnyerje. — Hic est Rhodus! Moisis vicarius azonban még tovább szeret öregedni, pedig a várakozás nagyon keserves sovány segédpapi kenyéren. — Mit mivel tehát Makaveiu úr? Míg egyfelől nem szűnik meg a „Tribuna“ ülőjén erősen ütni azt a vasat, melyből a püspöki helynöki korona készülend, addig másfelől élhető várakozási állapotba tolja magát, de persze csak úgy, hogy a válságos pillanatban pontosan a helyszínen teremjen, illetve, hogy ez időpont beállásáig naszódi Őrhelyét el ne hagyja. — Van Naszódtól 10 percznyi távolságban egy község, melynek ez a hangzatos neve : Szálva. — Ennek a papja, név szerint Kató neki kételkednék abban, hogy ez tulajdonkép: Katona?) megőrült s meghalt. — Most utód kell. Épen Makaveiuist» nak való mulatság. Lenne parochia is, naszódi strázsa köpenyeg is. Eljárta Szálva parasztjait, ezekkel instancziát íratott alá a püspökhöz, hogy őt nevezze ki papnak. A verdikt ketté vágta ezt a finoman szőtt tervet. Lehetetlen, hogy a hazafiasan érző dr. Szabó János sz.-ujvári g.-kath. püspök egy polgári esküdtszék által lázitónak talált embert nevezzen ki papnak. Pedig Szálván kívánják őt. Ma jobban, mint valaha. Mert eddig csupán partütő és scribler volt, de most már vártam is. — Kívánják annyival inkább, mert Makarenu a maga szájával és újságjával elhitette, hogy boldogítani fogja őket, mindjárt kezdetben azzal, hogy nyakára hág a vi A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. Szeretet—szerelem. (13) (Elbeszélés.) Irta : PAÁL ÁRPÁD. — Nos, igaz! — kiáltott fel Nelli, — hol laknak ők ? Hogy is hívják ? Igen, Ida. De azt nem irta miféle Ida. Na mutassa csak látható innen az ablakból, az ő lakásuk? Jaj, úgy vágyom már hogy találkozzunk. Olyan szép is itt minden. Mondja hát, hogy hívják? Hát a nagymamája ? . . . Gyorsan csevegett s élénk, mosolygó szemei figyelmesen tekintettek majd bátyjára, majd az előtte elterülő szokatlan szép képre. — Már elutaztak, — felelt szárazon István. — Mint hallottam, valami váratlan családiügy miatt. Nelli kerekre nyílt szemekkel nézett bátyjára. Első pillanatra hitelt látszott adni szavainak, de csakhamar úgy vette, hogy bátyja csak tréfál, kiváncsiskodását akarja próbára tenni. Tagadólag rázta meg fejét s mosolyogva monda: — Igye nem? Csak tréfál. Pista? — Nem, — felesé István. Az ismeretségnek oly hamar vége lett, mint amily hirtelen keletkezett. Még el sem búcsúzhattam. — Be kár, — mondá szelíden durczáskodó ajkbigyesztéssel Nelli. — így most már nincs is itt senki a kivel vágynám megismerkedni. Itván halvány mosollyal felelt. — Oh, azt még nem tudhatja, Nellike A fürdőn nagy és előkelő közönség van, meglátja csak mennyi kedves barátnőre fog találni csakhamar. — Nekem ám nem kell senki, — folytatá az előbbi kedvességgel Nell. — Hanem itt lesz maga Pista s aztán ugye sokat sokat leszünk együtt ? — Mikor csak tehetem Nellike, — válaszolt az, vontatottan keresve mentegetődző szavait. — De engemet most oly váratlan dolog lepett meg. Ép e hetekben egy felette sürgős és nagy munkát kell elvégeznem, mely majdminden időmet elrabolja, s így sokszorosan örömteljes lesz az a pár óra, mit néha néha itt tölthetek. De majd utánna pótolom otthon, — sietett a vigasztaló szavakkal. Bármily gyöngéd hangon s bármily óvatosan beszélt is István, lehetetlen volt észre nem vennie Nelli arczán a komoly, hallgatag elmerülést, mit váratlan szavai keltettek. Pár pillanatra elhalgattak s e hallgatagság mindkettőjüket zavarba hozta. Uj trémát kerestek, mely visszahozza élénkségüket. Majd a még hátra levő apró elrendezni valókkal foglalkoztak,mindaddig míg István eltávozott. Baradlayné és Nelli a délutáni corso alkalmával hagyták el először lakásukat, s ha anyja akarata és az újság ingere nem vonja, Nelli talán erről is lemondott volna, egészen szótalan komolyságának adva át magát. De alig pár percz múlva egész váratlan meglepetés érte őket, amint a virágpompájukban díszelgő gruppokat néhányszor körülsétáltak, ismerős hangok köszöntöttek reájuk. Cserneyné és unokája, kivel pár év előtt egy fürdő-saison-t töltöttek együtt. Az öreg matróna, ki lehető visszavonultan élt a szigeten, kiváló örömmel fogadta Baradlaynét, kivel még mint bájos, ünnepelt. Sárkinéval ösmerkedett, volt meg. Egykori játszótársára találván Idában, Nelli is egészen felélénkült. Míg a mamák csakhamar egy kertipadon foglaltak helyet, a két gyermek vidám csevegésbe merülve szálgatott előttük, felújítva régi emlékeiket s örvendezve az uj együttlétnek. A szokásszerű kölcsönös kérdezősködések alatt azonban Cserneynét csakhamar a legkellemetlenebb meglepetés érte. Baradlayné második házasságáról véve tudomást, alig leplezhető zavarral értesült arról hogy barátnője István mostohája. Nelli sem sokáig maradt barátnője neve emlékére támadt gyanakodásának még erősebb felkeltése nélkül. Amint élénk hangulatát visszanyerve, az együtt töltendő vidám napokról kezdtek terveket szőni, egész önkéntelenül jött ajkára, hogy bátyjáról is említést tegyen. Gyöngéd vonzalmainak szokott dicsérő szavaival emlékezett meg Istvánról, s annyi szeretetreméltósággal oly élénk szavakkal rajzolta előtte hogy a fiatal leány egészen elkomorult, bár mosolgó arczczal leste, szavait. — S ő is itt lakik? — kérdé halvány hangon ígérte. — Nem. Bent lakik a városban. De meghogy mig itt leszünk, gyakran fog kijönni, bár most felette el van foglalva. — Mily jó dolgod van neked, hogy van fivéred, — mondá szomorúan Ida. — Lásd, én otthon majdnem mindég egyedül vagyok. — Nincs testvéred ? — Nincs. A cousinom van, de ő olyan komor, rideg fiú. Ő nem szeret senkit. — Istenem, — szomorodott el pillanatra Nelli is — pedig lásd, nekem is István csak mostohatestvérem. Idát hirtelen zavar szállta meg. Talán akarata ellenére szállt ajkaira e kérdés: — Hát hogy hivják? — Baradlay Pista. Nelli karjában hevesen rántódott meg barátnője karja s a mint meglepetve arczába tekintett, annak fehérre vált halványsága megrémité. De sejtelmének való hite erőt adott lelkének; egy közeli padhoz vonta Idát s kendőjével végig simítva homlokát, csak alig hallhatólag mondá: — Iduskám, te roszul vagy; szólj, mi bánt? E szavakra Ida, a mélyen érző szívnek azzal a csodás erejű tekintetével nézett fel, melyen az egymást megértő lelkek beszélnek, aztán gyengén, szótlanul bólintott fejével. Nelli pár pillanatig bátortalanul küzdött magával, de erőt vett félelmén, hogy ki merje mondani e kérdést: — Ugye, te ismered Istvánt? Te ott voltál azon az ünnepélyen ? Ida, fejét tagadólag megrázva, nemet akart mondani, de hangja elakadt. Nellinek nagy erejébe került kényeit visszafojtani, s aztán megfogva barátnője karját, a meghatottság elhaló hangján suttogva felé: — Légy erős, én meggyógyítalak. Én meggyógyítalak! A gyermek leány most már öntudatosan, a mély rokonszenv vonzalmának érzetével ismételte e szavakat. Kis ideig ott pihentek még, hogy visszanyerjék nyugodtságukat, aztán visszatértek szüleikhez Cserneyné, a hűvös est ürügye alatt csakhamar siettető hazatérésüket. A mamák a társasági szokásos búcsúszóval, Ida egy meleg tekintettel s egy — lelkének még mindég tartó remegését eláruló — kézszoritással vált el Nellitől. S mig az estek alatt Cserneyné folyton ama bántó gondolattal foglalkozott, mert hogy a szeszélyes sors ép most, a szórakozásra szánt napok alatt ébreszti fel lelkében újra és újra szomorú emlékeit, unokája remény és kétség, félelem és bizalommal vegyes gondolatának engedte át magát. „Én meggyógyítalak.“ Ez a két szó csengett fülébe, zsibongott át agyán. Ez a két szó egész lelkét megosztotta Nellivel. Most még inkább érezte mélységét, melegét barátnője gyöngéd szavainak, melyekkel az Istvánról beszélt. Nellit, a változó érzelmek egész lánczolatán vezette át felfedezése. A mint Ida viseletének önáruló zavarára s vissza nem fojthatott fájdalmára gondolt, gyöngéd szivének egész vonzalmával érzett részvétet iránta. Hogy Ida szereti Istvánt, azt a szó nem bizonyíthatta volna előtte jobban, mint ama véletlen pillanat. S talán valami rokonérzés is volt kebelében, ami ezt megértesse vele. Hiszen, amint most elmerengve sétálgat, anyja karjára dőlve, ott az esti árnyba boruló platánok alatt szálló gondolatai egy perezre az otthonba tévednek, s eszébe jut a gyermek játszótárs, eszébe jut Sándor. Hogyan, mikép maga sem tudja, csak úgy összebódul fejében sok-sok édes, kedves emlék . . . Mintha erősebben dobbanna meg szíve. Nem is tudja, öröm vagy fájdalom érzete valójában az, mi megszállja. Olyan zavart lesz egy kis időre előtte minden. Aztán még rokonszenvesebben, még szomorúbban bontakozik ki előtte Ida képe. Most talán még jobban szereti, sajnálja. (Folyatása következik.)