Kolozsvár, 1891. január-június (5. évfolyam, 1-145. szám)

1891-05-23 / 115. szám

V­ ik. évfolyam 1891. Szerkesztő-iroda: BELMONOSTOR UTCZA 8. SZÁM A Up szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivéte­lével. Névtelenül beküldött közlemények te­­kintetbe nem vétetnek. Kolozsvár, szombat, május 23. Kiiilliintil: BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁK. ILOmiTill DUMM : biu lm.............................IS fit. Fii­lm............................. 8 frt. Negyedévre..................................4 frt. Egy kört....................................1 frt bO kV. Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: Egy □ cm. tér irt. Ciceró betűből, 4 kr Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok Árkedvezményben részesülnek Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyilttér «éra 25 kr. ÚJABB GRAVAMENEK. Kolozsvár, május 23. A közoktatási miniszter erélyes kéz­zel rendezi közoktatási állapotainkat. Semmi sem kerüli ki az ő­ figyelmét; intézkedéseiben nem csak bölcs, de egy­úttal tapintatos is. Kétségtelen nálunk sok fonákság fészkelte be magát minden téren. Az abszolutizmus alatt becsempészte ma­gát egy csomó időtlenség, mely senki­nek sem használt s mely tényleg sok irányban zavarólag hat kulturális te­kintetben. Egy olyan éles tekintetű embernek kellett lőni, mint a milyen Csáky Albin gróf, hogy mind ezen visszásságokat észre vegye és ren­dezze. Legközelebbi rendelkezését az anya­könyvekbe bekerülő család­nevek eltor­zításának megakadályozása tárgyában már ismerjük. Ezen rendeletével sokat foglalkoznak különösen a román lapok. Gravament csináltak már ebből is. Az ügyet úgy tüntetik fel, mintha a ma­gyar kormánynak magyarosítási szán­dékai volnának. Pedig hát ez ügy a magyarosítással nincs kapcsolatban. Ma­gán­jogi kérdéseket érint ez ügy. Egy esetet hozunk fel. Valamely román pap keresztel egy magyar gyer­meket. Az apa bediktálja a Kis János nevet, a pap beírja a Chisiu nevet. A telek­könyvben a tulajdon­jog Kis né­ven van telekkönyvezve. Miféle tortúrá­nak lesz kitéve Chisiu, örökségét lesz átveendő, mikor ő apai bebizonyitni tartozván, hogy Chisiu és Kis volta­képpen egy név, egy ember. Efféle és ehez hasonló több nehézség is előáll­hat, ha a papnak a tetszésétől függ, hogy a család­nevet mily torzítással ír­ja be az anyakönyvbe. Az anyaköny­vek tisztasága közérdek, mert közhitelű okmányok adatnak ki azok alapján. Ebből nem lehet nemzetiségi kérdést csinálni. Ez a fonákság a németek alatt vert gyökeret. 1848. előtt nem volt igy. A román anyakönyvek a magyar neve­ket saját valóságukban őrizték meg. A magyar nevű románok sem igyekeztek nevüket más, mint magyar helyesírás szerint írni. Romániában a család­neveket még most is az eredet szerint, hol görögösen, hol oroszosan, hol másképpen írják, de nem igyekeznek az eredetin, a történeti múlton változtatni. Ez a fonákság is csak tisms nálunk keletkezhetett az absolu­alatt, mikor a román szereplő egyének szégyelték magyaros nevüket s nemesitették vagy románositották, így kedvesebbeknek vélték magukat a né­metek előtt. És ezen fonákság fenntar­tása megszülte a mai zűrzavart, a­mit, a miniszter eloszlatott. Egy másik fonákság is orvoslásra vár, a­mi a miniszter figyelmét ki nem kerülte ez a vallásoktatás kérdése a magyar iskolákban. A román papok na­gyon kényelmesen kezelték a kérdést. Tudvalevőleg a magyar tanitézetek ro­mán növendékei saját papjukhoz tartoz­tak menni a vallást tanulni. De hát a pap nem volt mindig megkapható; a gyermekek időt fecséreltek, így egy ren­detlenség fészkelte magát. Voltak tanu­lók a­kik egyetlen vallásórán sem vol­tak és mégis osztályzatot nyertek. Ez demoralizálólag hatott sok irányban. A gymnasiumokban a vallástanítás a rendes tantárgyak között áll. Tessék a kiszabott órákon az illető vallástaní­­tónak az oktatást az intézetben tartani meg, és a tanítást az intézet tannyel­vén végezni. így lehet a rendet fenntar­tani csupán, másképen nem. A román lapok e kérdést is felfúj­ták, s abból is gravament csináltak.Jól teszik, ki veszi számba jajgatásaikat ? Egész működésük úgy sem áll másból, mint ellentéteket csinálni még ott is, a­hol közös munkáról, vagy javításról vol­na szó. Minket nem furdalhat a lelkiisme­ret. Mi jót akarunk más ajkú állampol­gároknak. Rendezkednük kell, és szük­séges javítni közállapotainkon ott, ahol félszegségeket tapasztalunk. Utunkból ki nem téríthet senki és semmi. (Kolozsvár, május 23.) Az abrudbányai zavar. Alsófehér megye olyan szerencsés, hogy városaiból egymás után jőnek a különböző hí­rek a zavarokról. Most Abrudbányán van nagy fölfordulás, mert alig pár hét választ el a kép­viselő-választástól, s még a legirányadóbb kö­rök sincsenek tájékozva a választás eredmé­nyéről, leszámítva az esélyeket, úgy beszélik, hogy eddig már jóval fölül áll a tud­aton a jelölt-aspiránsok száma, s tekintve az ottani közhangulat változékonyságát, nehéz számot adni a kilátásokról. — Ma még, mint positív tényt, csak annyit lehet konstatálni, hogy a gróf Bethlen Gábor jelöltsége mellőzöttnek tekinthető, mert a nemes gróf az általunk már korábban jelzett politikai játékba nem volt hajlandó belemenni, — annál kevésbbé, mert a Horváth Gyula lemondásával megürült ba­­lavásári kerület­et szólította föl jelöltnek. — Ma Abrudbányán jelentékeny akcziót fejt ki megválasztatása érdekében R­á­t­h Károly fővá­rosi nagyiparos. Nem tudni azonban, hogy a 115. szám. túlnyomó szabadelvűpárti többség a pártonkí­­­­vüli Ráth-tal szemben állít-e jelöltet, mert ez a Ráth diadalát nagyon is kétségessé tenné. A zavar ma különben teljes, — a­mire egyéb­iránt Abrudbánya városa már a hírével is rá­szolgált. (Budapest, máj. 22.) Az országházból. A képviselőház ma délelőtt rövid ülést tartott. Megválasztották a bizottsági tagokat, megsza­vazták a képviselőház májusi költségvetését s az ülés végén Csatár Zsigmond intézett inter­­pellácziót a fölmivelési miniszterhez, a sorok­sári Duna-ág szabályozása tárgyában. A helyzet Szerbiában. A belgrádi hiva­talos táviratok folyton azt hangoztatják, hogy nincs semmi baj s a főváros s az ország álla­pota ismét normálissá vált. Ezt még csak el lehetne hinni, ellenben gyanusabb az a sok de­menti, mely Belgrádból szintén hivatalos for­rásból minduntalan érkezik- h­a e dementiket olvassuk, azt kellene hinnünk, hogy a hétfői események nemcsak a legcsekélyebb jelentő­séggel nem bírtak, hanem tulajdonképpen sem­mi sem történt s a keddi táviratok melyek a mozgalomról hírt adtak, egyszerű koholmányok voltak. A szerb officziózusok szerint a tanuló ifjúság nem vett részt a zavargásban, az intelligensebb elemek szintén távol marad­tak tőle s ma tulajdonképpen az egész szerb nemzet örvend Natália eltávolításának. — Ha csakugyan igy állana a dolog, akkor bajos el­képzelni, kik vettek részt a hétfői mozgalom­ban. Épp úgy megczáfolják a katonaság ma­gaviseletéről elterjedt híreket, s azt mondják, hogy mindenki korrektül viselte magát, s az egyedül hibás csak a rendőrfőnök, kit már el­csaptak. Ő tehát a bűnbak, ellenben más te­kintetben rendben van minden. Hogy csakugyan így áll a dolog, az majd kitűnik később, de már ma is nagyon valószínű, hogy ha nem is az egész Pasics-kormány, úgy legalább egy-két miniszter szintén áldozatul esik a legutóbbi eseményeknek. Meglepő hírt hoz a „Times" legújabb száma. E szerint Szerbia és Bulgária viszonyai igen kedvezőtlenül ala­kul és a bolgárszerb határon a helyzet egy­re komolyabb lesz, annyira, hogy az 1885-dik évi háború óta még nem volt oly veszedel­mesek a viszonyok, mint most­ A szerb ka­tonai körökben nagy tevékenység és mozgalom észlelhető , bár a hivatalos táviró nem akarja megengedni, tény, hogy Nis és Pirot vidékén tetemes csapatösszepontosítások történnek. Azt mondják, mint a „Times“ sürgönye jelenti, hogy a szerbek bolgár inváziótól félnek, de jobban értesült körökben úgy fogják fel a dol­got, hogy a szerbek meg akarják boszulni ma­gukat a bolgárokon a Szlivniczáért s ezt ké­szítik elő. Általában az a nézet van elterjedve, hogy a szerbeket ebben az irányban Oroszor­szág szünet nélkül bátorítja s ez a feltevés az, mely a bolgárokat arra indítja, hogy a ma­guk részéről is minden eshetőségre elkészül­jenek. Az 1848-iki emléknap, Kolozsvár, máj. 23. A balázsfali gyűlés emlékét ünneplik a román lapok. Tudvalevő, hogy 1848. május 15-én a Balázsfalva melletti réten (a melyet azóta „szabadság mezejé“-nek hívnak) nagy gyűlés tartatott s ezen 16 pontban megállapit­­tattak a „román nemzet“ kívánságai. Tudva­levő az is, hogy eme kívánságok túlnyomó részét a magyar nemzet a saját kezde­ményezéséből teljesítette volt, hanem azért a román nép elvakított tömege mégis fegyvert fogott igazi szabadítója ellen, az elnyomó abszolút uralom érdekében. A­mikor 1848. május 15-én „felébredt“ a román nép, akkor már régen fel volt ébred­ve a közszabadságok iránt az egész magyar közhangulat. Azok a pontok, melyek a balázs­­falvi programmban emberiesek és valóban libe­rálisak, épen két hónappal azelőtt emeltettek közkövetelményekké Budapesten s már az új alkotmányos élet első feladatait képezték. A­mi pedig a balázsfalvi határozatokban túlzott és elfogadható­ volt, az mind retrograd irány­zatú és a mai Magyarország életébe sohasem fog beleilleni. Egyébiránt a román lapok a legközönsé­gesebb frázisokkal ünneplik május 15-ének emlékét. Mintha kedvetlen muszájból ten­nék, olyan üres szóáradatot szentelnek a ba­lázsfalvi eseménynek. Például a temesvári „Luminatorium­“ a következőkép puffog: Európában ma már elmúltak azon idők midőn lehetséges volt erőszakkal a népeket nemzetiségüktől kivetkőztetni, ez annál kevésbé lehetséges országunkban és sehogy sem a ro­mán népnél. Az csak gyengeség volt, megtiltani ezen napnak megünneplését, mert ez mégis emléke­zetes, felejthetlen és szent nap maradt a ro­mán nép előtt és mit sem vesztett varázsából az által, hogy külső alakszerűségtől megfosz­­latott, mert az erőszak vetkőztette le, és a gyengeség fosztotta meg külső alakszerűsé­gektől. Május 3/15-nek napja emlékezetes marad, a­míg a román vér perzsegni fog. Ma már nem fogunk félni terrorizálásoktól és üldözé­sektől, mert semmitől és senkitől sem félünk mind­addig, míg a törvények és az igazság alapján állunk, a­míg országunkat szeretjük és arra törekszünk, hogy béke és egye­tértés legyen az ország összes polgárai között, da­c­ára annak, hogy a román nép szenvedései meg nem szűntek jelen pillanatig, a­mint ezt bizonyítják a váczi, szegedi, nagy­szebeni, ko­lozsvári és naszódi fogházak. Május 8­ u -nek napját, a­melyen a ro­mán szabadságát és egyenjogúsítását procla­­málta, örökké meg fogjuk ünnepelni és min­denkor cultiválni fogjuk szívünkben. Ezen nap felbátorít minket arra, hogy folytassuk küzdel­münket a román nép szabadságának és politi­­kai-culturális nemzeti jogainak tiszteletben tar­tásáért. Az, a­ki ezen jogosult és törvényes küz­delmet elítéli és üldözi a tiszta lelkű és ér­dek nélküli küzdőket, az ellensége a román népnek, az nem barátja ezen ország népei közti egyettértésnek, az rosszul értelmezi május lö­ki napnak jelentőségét, és elköveti a legros­­­szabb hazafinak tettét. A nagy­szebeni Tribuna is vezérczikkben emlékezik meg május 15 éről kimutatva a ma­gyar és román elem közti ellentéteket, azt mondja, hogy csak az lesz a valódi öröm nap midőn ezen ellentétek kiegyenlítése után test­véries egyetértésben meg lehet ünnepelni ezen napot, és a hazának minden fia testvéri jobb­ját nyújta a másiknak. A forrongó Szerbia. A szerb pénzügyminisztert tegnap két hírlapíró megintervieválta. Vuics­a többek közt kijelentette, hogy Natáliának el kellett távoz­ni az országból, mert szította a pártviszályo­­kat s veszélyeztette a belbékét. A szerb kor­mánynak és a régenseknek ma fő czélja, hogy három év múlva a királynak — nagykorusí­­tása alkalmából — egy rendezett országot ad­hassanak át. Szerbia ma nem követhet mást, mint béke­politikát. Vuics szóról szóra idézte Giersnek egy idevonatkozó kijelentését: „Csak azt tanácsolhatom önöknek — mondá Vuics­­nak Giers — hogy minden körülmények közt tartsák fönn a csendet és őrizzék meg józan­ságukat, kifelé békére törekedjenek és befelé pedig saját fajuk jólétét mozdítsák elő.“ A tudósítók kérdést intéztek Vuicshoz, hogy Kál­­nokyval szemben is tett-e a pénzügyminiszter hasonló nyilatkozatot, mire kijelentette, hogy ugyanezeket Kálnoky előtt is hangsúlyozta, máskülönben a Kálnokyval folytatott beszél­getés a fogyasztási adóra s közgazdasági ügyek­re vonatkozott, az a hit pedig téves, mintha Ausztria-Magyarországgal szemben Szerbia el­lenséges magaviseletét tanúsítaná. Garasanin a „Videlo“ mai számában közli azt a beszélgetést, melyet május 16-án Natá­lia Pasic­csal és Gyulával folytatott. Pasics biztosította Natáliát a radikálisok rokonszen­­véről, a kellemetlenséget csakugyan a régen­seknek Milánnal kötött szerződése okozta, melyről a kormány nem tudott. Vaszilijevics, kit a kormány annak idejében Yaltába kül­dött, hogy a királynét Szerbiába jöveteléről beszélje le, — úgymon Pasics — rosszul in­formálta őt. Natália: Nem Vaszilijevics informált rosszul, hanem őt informálták rosszul. Egyál­talában sohasem jártak velem szemben egye­nesen el. P­a 8­i­c 8 : Csupán azért távoztatjuk el felségedet, hogy férjével egyenlő legyen. Na­tália ingerülten szólt: „Szép egyenlőség, mi­kor engem föláldoznak!“ Néhány pillanat múl­va azt kérdezte, hogy miért nem engedték el­utazni, midőn három hét előtt Morussinéhoz készült ? Pasics: A kormány ezen esetben nem szabadult volna meg Milántól. Ne súlyo­sítsa felséged a kormány helyzetét. Utazzék el. Megígérem felségednek, hogy visszahívjuk, mi­helyt Milánnal végeztünk, és felséged a királyi palotában fog lakni. Natália: Tudom, azt akar­ják csak, hogy Szerbiából elmenjenek, mert a Milannal kötött szerződésnek egy titkos pontja van, mely szerint a szerződés érvénytelen, ha itt maradok. De nem érzem magam hivatva­­ arra, hogy az önök álláspontját megkönnyítsem A KOLOZSVÁR TARCZAJA.­ ­ A­nna. Egy korai tavaszi nap csöndes alkonya­tán Pál Anna, a karcsú termetű fiatal leány, kinek egy fővárosi segéd tanítónő szerény czi­­mével és jövedelmével kellett megelégednie, sietve, alig pillantva fel — nyitott be az egy­szerű, de ízléses berendezésű kis udvari lakásba, mely ott volt a nagy, kaszárnyaszerű bérház másodemeletének egyik zugában. Odahaza, családja körében, vendég várt reá. — Az én nevem Bánó Béla — mondá a nyúlánk, szőke fiatal ember, némileg bátorta­­lanul. Kissé ügyetlen zavarral nyújtotta neki a kezét, mi­közben alig lebbent az arczára egy pillantása. — Mi régóta látjuk egymást — kezdő a fiatalember, midőn magukra maradtak, kissé fiaik hangon — és mégis csak ma mondhatom meg a nevemet kegyednek. Egyszer beszélget­tünk is, emlékszik reá?­­— Igen — felelte a leány kissé még min­dig elfogultan. — Én nekem úgy jó, mintha azóta min­dig jó ismerősök lennénk, pedig azóta szót sem váltottunk soha. De én, ha nem is vett észre, mindig figyeltem lépéseire. Láttam reg­gel, midőn sietve ment iskolájába, délben és este, mikor elfáradtan tért haza. A kezében rajzok vagy irhafüzetek s keblén egy kis ibo­lyacsokor, mely nem maradt el soha. A folyo­són gyorsan jött át s olykor meg - meg­csipkedte egy kis szöszke fiúcskának arczát, a ki itt őgyelgett a szomszéd ajtaja elő tt. — — Valóban úgy volt, mondá Anna és fehér kezeivel zavartan babrálta egyszerű ru­hája fodrait. — Ezt én mind láttam onnan a könyve­im mellől. A tanulás akkor nem is ment va­lami kitünően. Láttam és még beszéltem is kegyedhez, úgy önmagamban. Kissé hosszabban nézett reá és a tekin­tetével mintha megfedezte volna. — Nem gondol lulbátornak vagy tolakodó­nak épen ? Ne tegye! Csak ma ismerem meg, de nekem úgy tetszik mégis, mintha egütt ját­szottunk volna már mint apró Miért van ez, magam sem tudom, gyermekek. De úgy hiszem, a lelkünk rokon . . . Elhallgattak. Bánó Béla csak oda lopkodta néha a lány arczára szemeit, de míg a kezei­ben egy pár szál fonyadó virágot babrált, hallgatott, mintha keresné a szavakat, mintha sokat, mindent akarna egy lélekzetre el­mondani. Aféle félig ismeretség volt az egész. Na­­ponta látták egymást futólag, sietve, egyetlen egyszer váltva szót. Ez a virág kegyedé kis­asszony — mondá valaki egyszer a háta mö­gött, a­mint a lépcsőkön jött felfelé és egy kis csokrot nyújtott feléje. Kissé megrezzenve nézett a fiatalemberre (a szemei kékek voltak és az arcza majdnem hófehér) köszönöm — mondá sebesen és zavarral sietett odább. A nagy, kaszárnyaszerü házban tanár ur­nak hívták. Pedig még csak készült az lenni. A két nyalka jogászgyerek, kik mellette lak­tak, alig tekintettek az „éhes filozopter“ re. Hanem szillásadónéja, az bezzeg agyon dicsérte. Az bizony szelíd és derék. Az anyja érczképét csókolgatja és nem holmi festett képű frájtákat — mondogatta büszkélkedőn. Ezek jutottak Annának eszébe most, hogy a vendégek elszéledtek s egyedül maradt. Bá­gyadt, nehéz volt a feje. Egy­ fiatal, rózsapiros szemű leány pajkos vidámsággal jött hozzá a homályban és incselkedve mondá: — Nos Anna ! mit szólunk az új ismerős­höz ? Jól tud beszélni, ugy­e ? Ügyes, az ajkai­ról kedvesen omlik a belzéd. De neked rész kedved van Anna, miért? — Erősen fáj a fejem. Ez a sok beszéd úgy elkábított — felelt nővérének Anna és átlátszó, fehér ujjait lassan vonta végig hom­lokán. Igen kedvetlennek látszott. Az ajtó meg­­nyilt és egy kis, alacsony asszony jött be lám­pával kezében. Sürgött — forgott, villákat és késeket csörömpöltetett és végre gőzölgő tála­kat hozott be. Anna alig szólt valamit. Főfájást em­legetett ismét és alig várta, hogy már lefe­küdjenek. — Alu8zol Ida? kérdezte alig, hogy sö­tétség, borul a szobára. Tudod-e, hogy nekem nem igen tetszik ennek a Bánó Bélának a jövetele? A világ szeme mindent másként lát. — Bohó gyermek vagy! Jobb szeretném ha soha sem­­ jönne többé — mondá szomorúan. Párnái közé Dugta fejét. — Kábult volt. Talán attól, a­mit a fiatal ember beszélt- Ta­lán attól a mire emlékezett. Más­nap, hogy ismét találkozott vele, úgy tetszet neki, mintha bátrabban, nyíltabban üdvözölné. Íme elbizakodott! — mondá és fel­tette magában, hogy ezért megbünteti. Hide­gen köszöntötte, hosszú, sötét pilláit mélyen szemeire bocsátva és ha megszólítja, ridegen felelt volna neki. De nem szólította meg. Este felé, hogy hazajött, ismét azzal a bátor, nyílt tekintettel találkozott. Ah Bánó Béla, balga­ság, ha hiszel valamit! — mondá magában és a szomszéd ajtajában a kis szöszke fiúnak hosszú csókot nyomott az ajkára. — Csak téged szeretlek, kis bolond — téged — mondá hangosan és hevesen átka­rolta a gyermek gyönge testét, hogy szinte megroppant ölelése alatt. Nem akarom látni — folytatta magában, a­mint szobájába tért és a fiatal emberre gon­dolt. Mégis látnia kellett még az­nap, a­mint a vacsora után csendben ült ablakánál. Lassan jött és hátratett kezében valamit rejtegetett. — Megengedi? kérdé halkan és egy szép, nagy szirmú sárga rózsát nyújtott feléje setét nefelejtsek között. — Köszönöm — szaladt ki a lány aj­kán a szó egész gépiesen és izgatott kézzel nyúlt a virág után. — Ma nem volt a virágja Anna. Szeret­ném így szólítani ezután, ha megengedi. Ezért hoztam. Tűzze keblére. És elmélázva nézte a kisfejü nefelejtse­­ket, melyek ott reszkettek a lány kebele fölött. — Most én köszönöm kegyednek, hogy elfogadta. Szeretném, ha engedné, hogy ott elhervadjanak. Tud kegyed ezekkel beszélni Anna? Én tudok. Beszélnek hozzám és én is ne­kik, de kegyed ugy­e nem érti az ő nyel­vüket ? Az udvar csenevész fái közt hüs szél surrant el és egy-egy megsárgult akácz virágot felkergetett, a folyosó falához legyező szárnyú, bolyhos esti pillék ütődtek vak koppanással és a nagy város örökös zsivaja, egy hanga mor­gásként, hangzott ide. Csak az Anna halvány arcza nézett némán az esti zsibongásban. — Szép álmokat­ mondá valaki és kezét nyújtotta. Megérezte a lágy fogását és az arczára tűz rózsákat lehelt a vér. Ah a lázas, a go­nosz vér, mely körülfolyja a szivet és tenger­ként elborítja. BALOGH ARTHUR: * + * Ballépés-e a házasság ? Eduard Hauton után Angolból fordította: Parádi Kálmánné (12) Az ő erős akarata ellen nem volt fel­lebbezés. Mary valósággal gyámoltalannak érez-

Next