Kolozsvár, 1891. január-június (5. évfolyam, 1-145. szám)
1891-05-23 / 115. szám
V ik. évfolyam 1891. Szerkesztő-iroda: BELMONOSTOR UTCZA 8. SZÁM A Up szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivételével. Névtelenül beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. Kolozsvár, szombat, május 23. Kiiilliintil: BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁK. ILOmiTill DUMM : biu lm.............................IS fit. Fiilm............................. 8 frt. Negyedévre..................................4 frt. Egy kört....................................1 frt bO kV. Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: Egy □ cm. tér irt. Ciceró betűből, 4 kr Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok Árkedvezményben részesülnek Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyilttér «éra 25 kr. ÚJABB GRAVAMENEK. Kolozsvár, május 23. A közoktatási miniszter erélyes kézzel rendezi közoktatási állapotainkat. Semmi sem kerüli ki az ő figyelmét; intézkedéseiben nem csak bölcs, de egyúttal tapintatos is. Kétségtelen nálunk sok fonákság fészkelte be magát minden téren. Az abszolutizmus alatt becsempészte magát egy csomó időtlenség, mely senkinek sem használt s mely tényleg sok irányban zavarólag hat kulturális tekintetben. Egy olyan éles tekintetű embernek kellett lőni, mint a milyen Csáky Albin gróf, hogy mind ezen visszásságokat észre vegye és rendezze. Legközelebbi rendelkezését az anyakönyvekbe bekerülő családnevek eltorzításának megakadályozása tárgyában már ismerjük. Ezen rendeletével sokat foglalkoznak különösen a román lapok. Gravament csináltak már ebből is. Az ügyet úgy tüntetik fel, mintha a magyar kormánynak magyarosítási szándékai volnának. Pedig hát ez ügy a magyarosítással nincs kapcsolatban. Magánjogi kérdéseket érint ez ügy. Egy esetet hozunk fel. Valamely román pap keresztel egy magyar gyermeket. Az apa bediktálja a Kis János nevet, a pap beírja a Chisiu nevet. A telekkönyvben a tulajdonjog Kis néven van telekkönyvezve. Miféle tortúrának lesz kitéve Chisiu, örökségét lesz átveendő, mikor ő apai bebizonyitni tartozván, hogy Chisiu és Kis voltaképpen egy név, egy ember. Efféle és ehez hasonló több nehézség is előállhat, ha a papnak a tetszésétől függ, hogy a családnevet mily torzítással írja be az anyakönyvbe. Az anyakönyvek tisztasága közérdek, mert közhitelű okmányok adatnak ki azok alapján. Ebből nem lehet nemzetiségi kérdést csinálni. Ez a fonákság a németek alatt vert gyökeret. 1848. előtt nem volt igy. A román anyakönyvek a magyar neveket saját valóságukban őrizték meg. A magyar nevű románok sem igyekeztek nevüket más, mint magyar helyesírás szerint írni. Romániában a családneveket még most is az eredet szerint, hol görögösen, hol oroszosan, hol másképpen írják, de nem igyekeznek az eredetin, a történeti múlton változtatni. Ez a fonákság is csak tisms nálunk keletkezhetett az absolualatt, mikor a román szereplő egyének szégyelték magyaros nevüket s nemesitették vagy románositották, így kedvesebbeknek vélték magukat a németek előtt. És ezen fonákság fenntartása megszülte a mai zűrzavart, amit, a miniszter eloszlatott. Egy másik fonákság is orvoslásra vár, ami a miniszter figyelmét ki nem kerülte ez a vallásoktatás kérdése a magyar iskolákban. A román papok nagyon kényelmesen kezelték a kérdést. Tudvalevőleg a magyar tanitézetek román növendékei saját papjukhoz tartoztak menni a vallást tanulni. De hát a pap nem volt mindig megkapható; a gyermekek időt fecséreltek, így egy rendetlenség fészkelte magát. Voltak tanulók akik egyetlen vallásórán sem voltak és mégis osztályzatot nyertek. Ez demoralizálólag hatott sok irányban. A gymnasiumokban a vallástanítás a rendes tantárgyak között áll. Tessék a kiszabott órákon az illető vallástanítónak az oktatást az intézetben tartani meg, és a tanítást az intézet tannyelvén végezni. így lehet a rendet fenntartani csupán, másképen nem. A román lapok e kérdést is felfújták, s abból is gravament csináltak.Jól teszik, ki veszi számba jajgatásaikat ? Egész működésük úgy sem áll másból, mint ellentéteket csinálni még ott is, ahol közös munkáról, vagy javításról volna szó. Minket nem furdalhat a lelkiismeret. Mi jót akarunk más ajkú állampolgároknak. Rendezkednük kell, és szükséges javítni közállapotainkon ott, ahol félszegségeket tapasztalunk. Utunkból ki nem téríthet senki és semmi. (Kolozsvár, május 23.) Az abrudbányai zavar. Alsófehér megye olyan szerencsés, hogy városaiból egymás után jőnek a különböző hírek a zavarokról. Most Abrudbányán van nagy fölfordulás, mert alig pár hét választ el a képviselő-választástól, s még a legirányadóbb körök sincsenek tájékozva a választás eredményéről, leszámítva az esélyeket, úgy beszélik, hogy eddig már jóval fölül áll a tudaton a jelölt-aspiránsok száma, s tekintve az ottani közhangulat változékonyságát, nehéz számot adni a kilátásokról. — Ma még, mint positív tényt, csak annyit lehet konstatálni, hogy a gróf Bethlen Gábor jelöltsége mellőzöttnek tekinthető, mert a nemes gróf az általunk már korábban jelzett politikai játékba nem volt hajlandó belemenni, — annál kevésbbé, mert a Horváth Gyula lemondásával megürült balavásári kerületet szólította föl jelöltnek. — Ma Abrudbányán jelentékeny akcziót fejt ki megválasztatása érdekében Ráth Károly fővárosi nagyiparos. Nem tudni azonban, hogy a 115. szám. túlnyomó szabadelvűpárti többség a pártonkívüli Ráth-tal szemben állít-e jelöltet, mert ez a Ráth diadalát nagyon is kétségessé tenné. A zavar ma különben teljes, — amire egyébiránt Abrudbánya városa már a hírével is rászolgált. (Budapest, máj. 22.) Az országházból. A képviselőház ma délelőtt rövid ülést tartott. Megválasztották a bizottsági tagokat, megszavazták a képviselőház májusi költségvetését s az ülés végén Csatár Zsigmond intézett interpellácziót a fölmivelési miniszterhez, a soroksári Duna-ág szabályozása tárgyában. A helyzet Szerbiában. A belgrádi hivatalos táviratok folyton azt hangoztatják, hogy nincs semmi baj s a főváros s az ország állapota ismét normálissá vált. Ezt még csak el lehetne hinni, ellenben gyanusabb az a sok dementi, mely Belgrádból szintén hivatalos forrásból minduntalan érkezik- ha e dementiket olvassuk, azt kellene hinnünk, hogy a hétfői események nemcsak a legcsekélyebb jelentőséggel nem bírtak, hanem tulajdonképpen semmi sem történt s a keddi táviratok melyek a mozgalomról hírt adtak, egyszerű koholmányok voltak. A szerb officziózusok szerint a tanuló ifjúság nem vett részt a zavargásban, az intelligensebb elemek szintén távol maradtak tőle s ma tulajdonképpen az egész szerb nemzet örvend Natália eltávolításának. — Ha csakugyan igy állana a dolog, akkor bajos elképzelni, kik vettek részt a hétfői mozgalomban. Épp úgy megczáfolják a katonaság magaviseletéről elterjedt híreket, s azt mondják, hogy mindenki korrektül viselte magát, s az egyedül hibás csak a rendőrfőnök, kit már elcsaptak. Ő tehát a bűnbak, ellenben más tekintetben rendben van minden. Hogy csakugyan így áll a dolog, az majd kitűnik később, de már ma is nagyon valószínű, hogy ha nem is az egész Pasics-kormány, úgy legalább egy-két miniszter szintén áldozatul esik a legutóbbi eseményeknek. Meglepő hírt hoz a „Times" legújabb száma. E szerint Szerbia és Bulgária viszonyai igen kedvezőtlenül alakul és a bolgárszerb határon a helyzet egyre komolyabb lesz, annyira, hogy az 1885-dik évi háború óta még nem volt oly veszedelmesek a viszonyok, mint most A szerb katonai körökben nagy tevékenység és mozgalom észlelhető , bár a hivatalos táviró nem akarja megengedni, tény, hogy Nis és Pirot vidékén tetemes csapatösszepontosítások történnek. Azt mondják, mint a „Times“ sürgönye jelenti, hogy a szerbek bolgár inváziótól félnek, de jobban értesült körökben úgy fogják fel a dolgot, hogy a szerbek meg akarják boszulni magukat a bolgárokon a Szlivniczáért s ezt készítik elő. Általában az a nézet van elterjedve, hogy a szerbeket ebben az irányban Oroszország szünet nélkül bátorítja s ez a feltevés az, mely a bolgárokat arra indítja, hogy a maguk részéről is minden eshetőségre elkészüljenek. Az 1848-iki emléknap, Kolozsvár, máj. 23. A balázsfali gyűlés emlékét ünneplik a román lapok. Tudvalevő, hogy 1848. május 15-én a Balázsfalva melletti réten (a melyet azóta „szabadság mezejé“-nek hívnak) nagy gyűlés tartatott s ezen 16 pontban megállapittattak a „román nemzet“ kívánságai. Tudvalevő az is, hogy eme kívánságok túlnyomó részét a magyar nemzet a saját kezdeményezéséből teljesítette volt, hanem azért a román nép elvakított tömege mégis fegyvert fogott igazi szabadítója ellen, az elnyomó abszolút uralom érdekében. Amikor 1848. május 15-én „felébredt“ a román nép, akkor már régen fel volt ébredve a közszabadságok iránt az egész magyar közhangulat. Azok a pontok, melyek a balázsfalvi programmban emberiesek és valóban liberálisak, épen két hónappal azelőtt emeltettek közkövetelményekké Budapesten s már az új alkotmányos élet első feladatait képezték. Ami pedig a balázsfalvi határozatokban túlzott és elfogadható volt, az mind retrograd irányzatú és a mai Magyarország életébe sohasem fog beleilleni. Egyébiránt a román lapok a legközönségesebb frázisokkal ünneplik május 15-ének emlékét. Mintha kedvetlen muszájból tennék, olyan üres szóáradatot szentelnek a balázsfalvi eseménynek. Például a temesvári „Luminatorium“ a következőkép puffog: Európában ma már elmúltak azon idők midőn lehetséges volt erőszakkal a népeket nemzetiségüktől kivetkőztetni, ez annál kevésbé lehetséges országunkban és sehogy sem a román népnél. Az csak gyengeség volt, megtiltani ezen napnak megünneplését, mert ez mégis emlékezetes, felejthetlen és szent nap maradt a román nép előtt és mit sem vesztett varázsából az által, hogy külső alakszerűségtől megfoszlatott, mert az erőszak vetkőztette le, és a gyengeség fosztotta meg külső alakszerűségektől. Május 3/15-nek napja emlékezetes marad, amíg a román vér perzsegni fog. Ma már nem fogunk félni terrorizálásoktól és üldözésektől, mert semmitől és senkitől sem félünk mindaddig, míg a törvények és az igazság alapján állunk, amíg országunkat szeretjük és arra törekszünk, hogy béke és egyetértés legyen az ország összes polgárai között, dacára annak, hogy a román nép szenvedései meg nem szűntek jelen pillanatig, amint ezt bizonyítják a váczi, szegedi, nagyszebeni, kolozsvári és naszódi fogházak. Május 8 u -nek napját, amelyen a román szabadságát és egyenjogúsítását proclamálta, örökké meg fogjuk ünnepelni és mindenkor cultiválni fogjuk szívünkben. Ezen nap felbátorít minket arra, hogy folytassuk küzdelmünket a román nép szabadságának és politikai-culturális nemzeti jogainak tiszteletben tartásáért. Az, aki ezen jogosult és törvényes küzdelmet elítéli és üldözi a tiszta lelkű és érdek nélküli küzdőket, az ellensége a román népnek, az nem barátja ezen ország népei közti egyettértésnek, az rosszul értelmezi május löki napnak jelentőségét, és elköveti a legrosszabb hazafinak tettét. A nagyszebeni Tribuna is vezérczikkben emlékezik meg május 15 éről kimutatva a magyar és román elem közti ellentéteket, azt mondja, hogy csak az lesz a valódi öröm nap midőn ezen ellentétek kiegyenlítése után testvéries egyetértésben meg lehet ünnepelni ezen napot, és a hazának minden fia testvéri jobbját nyújta a másiknak. A forrongó Szerbia. A szerb pénzügyminisztert tegnap két hírlapíró megintervieválta. Vuicsa többek közt kijelentette, hogy Natáliának el kellett távozni az országból, mert szította a pártviszályokat s veszélyeztette a belbékét. A szerb kormánynak és a régenseknek ma fő czélja, hogy három év múlva a királynak — nagykorusítása alkalmából — egy rendezett országot adhassanak át. Szerbia ma nem követhet mást, mint békepolitikát. Vuics szóról szóra idézte Giersnek egy idevonatkozó kijelentését: „Csak azt tanácsolhatom önöknek — mondá Vuicsnak Giers — hogy minden körülmények közt tartsák fönn a csendet és őrizzék meg józanságukat, kifelé békére törekedjenek és befelé pedig saját fajuk jólétét mozdítsák elő.“ A tudósítók kérdést intéztek Vuicshoz, hogy Kálnokyval szemben is tett-e a pénzügyminiszter hasonló nyilatkozatot, mire kijelentette, hogy ugyanezeket Kálnoky előtt is hangsúlyozta, máskülönben a Kálnokyval folytatott beszélgetés a fogyasztási adóra s közgazdasági ügyekre vonatkozott, az a hit pedig téves, mintha Ausztria-Magyarországgal szemben Szerbia ellenséges magaviseletét tanúsítaná. Garasanin a „Videlo“ mai számában közli azt a beszélgetést, melyet május 16-án Natália Pasiccsal és Gyulával folytatott. Pasics biztosította Natáliát a radikálisok rokonszenvéről, a kellemetlenséget csakugyan a régenseknek Milánnal kötött szerződése okozta, melyről a kormány nem tudott. Vaszilijevics, kit a kormány annak idejében Yaltába küldött, hogy a királynét Szerbiába jöveteléről beszélje le, — úgymon Pasics — rosszul informálta őt. Natália: Nem Vaszilijevics informált rosszul, hanem őt informálták rosszul. Egyáltalában sohasem jártak velem szemben egyenesen el. Pa 8ic 8 : Csupán azért távoztatjuk el felségedet, hogy férjével egyenlő legyen. Natália ingerülten szólt: „Szép egyenlőség, mikor engem föláldoznak!“ Néhány pillanat múlva azt kérdezte, hogy miért nem engedték elutazni, midőn három hét előtt Morussinéhoz készült ? Pasics: A kormány ezen esetben nem szabadult volna meg Milántól. Ne súlyosítsa felséged a kormány helyzetét. Utazzék el. Megígérem felségednek, hogy visszahívjuk, mihelyt Milánnal végeztünk, és felséged a királyi palotában fog lakni. Natália: Tudom, azt akarják csak, hogy Szerbiából elmenjenek, mert a Milannal kötött szerződésnek egy titkos pontja van, mely szerint a szerződés érvénytelen, ha itt maradok. De nem érzem magam hivatva arra, hogy az önök álláspontját megkönnyítsem A KOLOZSVÁR TARCZAJA. Anna. Egy korai tavaszi nap csöndes alkonyatán Pál Anna, a karcsú termetű fiatal leány, kinek egy fővárosi segéd tanítónő szerény czimével és jövedelmével kellett megelégednie, sietve, alig pillantva fel — nyitott be az egyszerű, de ízléses berendezésű kis udvari lakásba, mely ott volt a nagy, kaszárnyaszerű bérház másodemeletének egyik zugában. Odahaza, családja körében, vendég várt reá. — Az én nevem Bánó Béla — mondá a nyúlánk, szőke fiatal ember, némileg bátortalanul. Kissé ügyetlen zavarral nyújtotta neki a kezét, miközben alig lebbent az arczára egy pillantása. — Mi régóta látjuk egymást — kezdő a fiatalember, midőn magukra maradtak, kissé fiaik hangon — és mégis csak ma mondhatom meg a nevemet kegyednek. Egyszer beszélgettünk is, emlékszik reá?— Igen — felelte a leány kissé még mindig elfogultan. — Én nekem úgy jó, mintha azóta mindig jó ismerősök lennénk, pedig azóta szót sem váltottunk soha. De én, ha nem is vett észre, mindig figyeltem lépéseire. Láttam reggel, midőn sietve ment iskolájába, délben és este, mikor elfáradtan tért haza. A kezében rajzok vagy irhafüzetek s keblén egy kis ibolyacsokor, mely nem maradt el soha. A folyosón gyorsan jött át s olykor meg - megcsipkedte egy kis szöszke fiúcskának arczát, a ki itt őgyelgett a szomszéd ajtaja elő tt. — — Valóban úgy volt, mondá Anna és fehér kezeivel zavartan babrálta egyszerű ruhája fodrait. — Ezt én mind láttam onnan a könyveim mellől. A tanulás akkor nem is ment valami kitünően. Láttam és még beszéltem is kegyedhez, úgy önmagamban. Kissé hosszabban nézett reá és a tekintetével mintha megfedezte volna. — Nem gondol lulbátornak vagy tolakodónak épen ? Ne tegye! Csak ma ismerem meg, de nekem úgy tetszik mégis, mintha egütt játszottunk volna már mint apró Miért van ez, magam sem tudom, gyermekek. De úgy hiszem, a lelkünk rokon . . . Elhallgattak. Bánó Béla csak oda lopkodta néha a lány arczára szemeit, de míg a kezeiben egy pár szál fonyadó virágot babrált, hallgatott, mintha keresné a szavakat, mintha sokat, mindent akarna egy lélekzetre elmondani. Aféle félig ismeretség volt az egész. Naponta látták egymást futólag, sietve, egyetlen egyszer váltva szót. Ez a virág kegyedé kisasszony — mondá valaki egyszer a háta mögött, amint a lépcsőkön jött felfelé és egy kis csokrot nyújtott feléje. Kissé megrezzenve nézett a fiatalemberre (a szemei kékek voltak és az arcza majdnem hófehér) köszönöm — mondá sebesen és zavarral sietett odább. A nagy, kaszárnyaszerü házban tanár urnak hívták. Pedig még csak készült az lenni. A két nyalka jogászgyerek, kik mellette laktak, alig tekintettek az „éhes filozopter“ re. Hanem szillásadónéja, az bezzeg agyon dicsérte. Az bizony szelíd és derék. Az anyja érczképét csókolgatja és nem holmi festett képű frájtákat — mondogatta büszkélkedőn. Ezek jutottak Annának eszébe most, hogy a vendégek elszéledtek s egyedül maradt. Bágyadt, nehéz volt a feje. Egy fiatal, rózsapiros szemű leány pajkos vidámsággal jött hozzá a homályban és incselkedve mondá: — Nos Anna ! mit szólunk az új ismerőshöz ? Jól tud beszélni, ugye ? Ügyes, az ajkairól kedvesen omlik a belzéd. De neked rész kedved van Anna, miért? — Erősen fáj a fejem. Ez a sok beszéd úgy elkábított — felelt nővérének Anna és átlátszó, fehér ujjait lassan vonta végig homlokán. Igen kedvetlennek látszott. Az ajtó megnyilt és egy kis, alacsony asszony jött be lámpával kezében. Sürgött — forgott, villákat és késeket csörömpöltetett és végre gőzölgő tálakat hozott be. Anna alig szólt valamit. Főfájást emlegetett ismét és alig várta, hogy már lefeküdjenek. — Alu8zol Ida? kérdezte alig, hogy sötétség, borul a szobára. Tudod-e, hogy nekem nem igen tetszik ennek a Bánó Bélának a jövetele? A világ szeme mindent másként lát. — Bohó gyermek vagy! Jobb szeretném ha soha sem jönne többé — mondá szomorúan. Párnái közé Dugta fejét. — Kábult volt. Talán attól, amit a fiatal ember beszélt- Talán attól a mire emlékezett. Másnap, hogy ismét találkozott vele, úgy tetszet neki, mintha bátrabban, nyíltabban üdvözölné. Íme elbizakodott! — mondá és feltette magában, hogy ezért megbünteti. Hidegen köszöntötte, hosszú, sötét pilláit mélyen szemeire bocsátva és ha megszólítja, ridegen felelt volna neki. De nem szólította meg. Este felé, hogy hazajött, ismét azzal a bátor, nyílt tekintettel találkozott. Ah Bánó Béla, balgaság, ha hiszel valamit! — mondá magában és a szomszéd ajtajában a kis szöszke fiúnak hosszú csókot nyomott az ajkára. — Csak téged szeretlek, kis bolond — téged — mondá hangosan és hevesen átkarolta a gyermek gyönge testét, hogy szinte megroppant ölelése alatt. Nem akarom látni — folytatta magában, amint szobájába tért és a fiatal emberre gondolt. Mégis látnia kellett még aznap, amint a vacsora után csendben ült ablakánál. Lassan jött és hátratett kezében valamit rejtegetett. — Megengedi? kérdé halkan és egy szép, nagy szirmú sárga rózsát nyújtott feléje setét nefelejtsek között. — Köszönöm — szaladt ki a lány ajkán a szó egész gépiesen és izgatott kézzel nyúlt a virág után. — Ma nem volt a virágja Anna. Szeretném így szólítani ezután, ha megengedi. Ezért hoztam. Tűzze keblére. És elmélázva nézte a kisfejü nefelejtseket, melyek ott reszkettek a lány kebele fölött. — Most én köszönöm kegyednek, hogy elfogadta. Szeretném, ha engedné, hogy ott elhervadjanak. Tud kegyed ezekkel beszélni Anna? Én tudok. Beszélnek hozzám és én is nekik, de kegyed ugye nem érti az ő nyelvüket ? Az udvar csenevész fái közt hüs szél surrant el és egy-egy megsárgult akácz virágot felkergetett, a folyosó falához legyező szárnyú, bolyhos esti pillék ütődtek vak koppanással és a nagy város örökös zsivaja, egy hanga morgásként, hangzott ide. Csak az Anna halvány arcza nézett némán az esti zsibongásban. — Szép álmokat mondá valaki és kezét nyújtotta. Megérezte a lágy fogását és az arczára tűz rózsákat lehelt a vér. Ah a lázas, a gonosz vér, mely körülfolyja a szivet és tengerként elborítja. BALOGH ARTHUR: * + * Ballépés-e a házasság ? Eduard Hauton után Angolból fordította: Parádi Kálmánné (12) Az ő erős akarata ellen nem volt fellebbezés. Mary valósággal gyámoltalannak érez-