Kolozsvár, 1891. július-december (5. évfolyam, 146-298. szám)

1891-10-09 / 229. szám

Szerkesztő-iroda: BELKIRÁLY­ UTCZA 6. SZÁM. V­ ik. évfolyam 1891. •/ 229. szám. Névtelenül beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek.­ Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivéte­lével. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Kolozsvár, péntek, október 9. Kiadóhivatal: BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM. ELŐFIZETÉSI DÍJAK: Egész évre.............................16 frt. Fél évre...................................8­­. Negyedévre..............................4 frt. Egy hóra...................................1 frt M.­kr. Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: Egy □ cm. tér ára, Ciceró betűből, 4 kr Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. SZAPÁRY ÉS APPONYI: Kolozsvár, okt. 9. Jászberényben a mérsékelt ellen­zék vezére gr. Apponyi Albert választói előtt beszámoló beszéde közt méltatla­nul személyeskedvén a miniszterelnök­kel, ünnepélyesen kitűzte a harczi zász­lót a többségben levő párt megdönté­sére s e zászló alá hatalmas teli hangon hívta meg az uralkodó többség vala­mennyi ellenfelét, kivált a szélsőbalt, annak számára fegyverbarátságát fel­­ajánlja s hogy ajánlkozásának sikert biztosítson, egy zok szóval sem érintő annak a parlamentáris rendszer alapjá­ban rongáló obstructionális, a többség törvényes hatalmát a kisebbség agyon­­beszélési terrorizmusával megtörni ki­tűnő hadjáratát, s oly jelszavakat hasz­nált az általa követelt nemzeti politika tekintetében, melyek az 1867-ki kiegye­zés megbolygatását föltételezik, s me­lyek annál fogva csak az e kiegyezés megbuktatására törő szélsőbali közjogi ellenzék előtt lehetnek kívánatosak. E beszédnek személyeskedő része önmagát ítélvén el, ez ugyan nem, de az egésznek tartalma igen­is kötelessé­gévé tette a többség vezérének, hogy a nemzetet a csillogó frázisok által való esetleges félrevezetéstől megóvni, arra illetékes és nyomatékos feleletet adjon. Meg is adta ma mindjárt a szabadelvű párt első értekezletén. Élet halál har ezra ki­hívás lévén Apponyi beszéde a többség s a belőle származott kormány ellen, teljesen helyén való s indokolt volt azon könyörtelen kritika, melylyel gr. Sza­­páry Apponyinak politikai egyéniségét husz éves politikai pályájának élesen megvilágító rajzában feltűntette. Miután a rajz igazságos volt, csak egyedül Ap­ponyi az oka, hogy az rá nézve teljesen lesújtó, megsemmisítő hatású volt. Ki­mutatta, hogy az, ki a nemzet jelenlegi vezérletéről oly kicsinylőleg nyilatkozik, ki a mostani többségtől a nemzet as­­piráczióinak, vagyonainak, törekvései­nek igazi képviselőségét megtagadják, s magának a vezérszerepet követelni me­rész, — egész múltja által defavonálva van mind a többség­i kormánya elíté­lésének, mind pedig az irányadó hata­lom utáni vágyakozásának jogosultságát illetőleg. A miniszterelnök beszéde kimutatta hogy Apponyi politikai működése csak a következetlenségben volt következe­tes, hogy abban egymást érik az egy­mást tökéletesen megsemmisítő ellen­mondások. Kifejtette, hogy Apponyi húsz év alatt nem vett részt semmi alkotás­ban, sem a gazdasági, sem az egyesü­leti, sem a társadalmi, sem működési érdekek körül nem tett semmit. Míg Tisza volt elnök, azt ostromolta, most pedig magasztalja, mint közigazgatás­­államosító csak néhány hét előtt is el­keseredetten harczolt a szélsőbal ellen, s most meg annak tömjénez s avval kí­ván szövetkezni; kimutatta, hogy Appo­nyi tehát szerencsésen eljátszotta az ál­lamférfias tekintélyt s nem számit a po­litikában többé. Élesen tiltakozott gr. Szapáry azon állítás ellen, mintha a többségnek egész programmja s czélja csak az összetar­tás volna, hangsúlyozta ennek fő prog­­ramm­pontjait, a pénzügyi egyensúly fen­­tartását, a szükséges reformok létesíté­sét — köztük első­sorban a közigaz­gatási törvény s a vele kapcsolatos tör­vények létrehozását, mint a „programm leglényegesebb részét“ — a közgazdasági ügyek fejlesztését, mint a nemzet s a magyar állam megerősödésének legfon­tosabb , legnagyobb súlyt képező biz­tosítékait s élesen elítélte azon vissza­éléseket, melyeket Apponyi s hívei a nemzeti eszmék hangzatos jelszavai alatt űznek. E hangzatos jelszavak a magyar fülnek hangzatosak, s Apponyi kortes­beszédei ékes szólók, azért gr. Szapáry hazafias érdemet szerzett magának, mi­dőn az e jelszavakkal űzött ékeshangu korteskedések bűnös és veszélyes voltá­ra rámutatott. Kimutatta hogy Apponyi az 1867-68 közgyűlése ostromló szélső­bal malmára hajtja a vizet, éppen a mostani veszélyes európai viszonyok, közt mikor a magyar nemzet csak az egyetértő összetartásban, a dinasztiához s az 1867- iki államkapocshoz való föltétlen ragasz­kodásban találhatja csak meg a mentő horgonyt a közeli viharok csapkodásai közt! Kimutatta, hogy Apponyi kor­teskedő jelszavai a nemzeti politiká­ról a dynastiáról s a monarchia másik felével egyenetlenségre s viszályra s evvel a nemzet erejének,európai súlyának gyön­­gítésére vezethetnek csak, kimutatta hogy az az igazi s a jelen viszonyoknak meg­felelő nemzeti politika, mely az ország politikai gazdasági és közművelődési meg­erősödésén és az egység létrehozásán dolgozik s az ország fejlődését nem aka­dályozza mesterséges államjogi viszályok szításával , a nemzet szolidaritását ké­pező Parlamentarismus törvényrendszer­­nek a parlament tekintélyének aláásá­­sával. A többségi párt kitörő lelkesedés­sel és helyesléssel fogadta vezérének enuntiátióját, melyről meg vagyok győ­ződve, hogy az ország polgársága részé­ről is hasonló fogadtatásra fog találni. E fogadtatás beharangoz Apponyi ural­mi ambitiói teljesedésének nagyon hosz­­szú időre, de hát hiába: az oly ellenzé­ki vezér, ki a közjogi alapon áll, s mé­gis ennek megátalkodott ellenségei közt keresi szövetségeseit, bármily fényesek legyenek is tehetségei — melyeket tőle el nem akar vitatni senki — mégis még éretlen arra, hogy a nemzet sorsá­nak intézésére irányadást gyakorló ha­talmi állást igényelhessen. A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. A sáros-bögözi bukás. A sáros-bögözi önkéntes tűzoltó-egylet egyhangúlag és nagy lelkesedéssel megválasztott közgyűlésén alparancsnokká. Győzelmem teljes volt, népszerűségem az egylet kebelében tető­pontján állott, a fájdalom, épen ez okozta, hogy lassan apadnia kellett. Mert tudvalevő, hogy a tetőpontról már csak lefelé van út. A népszerűség nem kis dolog, Sáros-Bö­­gözön pedig épen nagy dolog. Ritka szerencsé­vel dicsekedhetem, hogy e tekintélyes egylet többségénél, később pedig egésszénél oly ked­veltségi jutottam. Midőn az egyletbe léptem (ennek örömére ittunk és bedörrentettünk), nem is mertem ál­modni, hogy én hamar tiszt legyek. Azt ész­revettem, hogy a kormányt nyíltan, és az egy­leti parancsnokságot titokban szidták tagtár­saim. Magam is követtem példájukat , csak­hamar túltettem e tekintetben a legvéresebb szájunkon is. Ezenkívül mindenkinek egybehang­zó véleménye szerint oly katonásan viseltem magam, a­hogy csak lehetett, ez pedig a fő­dolog Sáros-Bögözön. Történt, hogy egyszer egy istálló meggyűlt. A harangokat persze félreverték, s a fecskendőt nagy trombitálás közben a tűzhöz vontatták. Haza szaladtam, s rögtön felöltöztem új egyen­ruhámba. A tűz színhelyétől nem messze egy pocsolya díszelgett. Buzgalmamban belerohantam a pocsolyába és nyakig sáros lettem. Ilyen mar­cona külsőben óriási lelkesedéssel fogadtak, a lelkesedés tüze még javában dühöngött, mi­dőn az istálló tüze már elaludt. Az egész egy­let, élén a főparancsnokkal, el volt ragadtatva nagyszerű önfeláldozásomtól és a főparancsnok ott a helyszínen beszédet tartva, rögtön kine­vezett helyettes őrvezetőnek. Ennek örömére ittunk és a fent már említett műkifejezéssel élve: testületileg bedörrentettünk. Az első lépés megvolt. Nemsokára egy szakaszvezető meghalt. Eltemettük nagy disz- szel és bandával. Sírjánál megható beszédet tartottam, ecseteltem a tűzoltás töviseit és menydörgő szózatot bocsátottam a kormányra, mely a sáros-bögözi tűzoltó-egyletet sem pár­tolja. Az özvegy szívhez szólóan zokogott, baj­társaim könnyeztek, a főparancsnok meg volt hatva. Komolyan szóba jött, hogy én legyek az elhunyt derék szakaszvezető — kötélverő volt — utódja. Ámde egy szíjgyártó őrsvezető erő­sen pályázott e tisztségre, s korteskedett. Nekem is akadtak embereim, s a válasz­tási küzdelem megindult.­­Folytak a kapacitá­­lások s a bor, ez utóbbi az én költségemre. A választás nagy hullámokat vert föl, az el­lenfél emberei azzal izgattak ellenem, hogy az ő jelöltjüknek hatalmas szakálla van, nekem ellenben csupán füleim nagyok. Ezenkívül rám fogták, hogy tüzeknél mindig félek és tüsszö­­gök a füsttől. Persze, hogy az én korteseim sem kés­zek hasonló vádakkal előállani és ilyen igye­kezetek közt elérkezett a választás napja. Engem választottak meg két szavazattal. Ennek örömére az­nap este ittunk, bedörren­­tettünk és összeverekedtünk az ellenféllel. A mi pártunkból öt sisak, ellenben az ellenfél ré­széről hét fej tört be. Még itt is győztünk kettővel. Az ellenjelölt szíjgyártó olyan éktelen dühbe jött, hogy kilépett az egyletből, így tör­tént, hogy emberei is mind átpártoltak, s én a legnagyobb népszerűséghez jutottam. És mi­dőn az alparancsnok körjegyzőt más faluba vá­lasztották meg, s eltávozott, pengem léptettek fel alparancsnok-jelöltnek. Volt szerencsém em­líteni, hogy egyhangúlag engem választottak meg, (melynek örömére ittunk és bedörren­tettünk.) Azt hittem, hogy én leszek a legboldo­gabb ember az egyletben. De áskálódni kezd­tek ellenem fényes rangom néhány irigyei. A lángot titokban a főparancsnok is szította, mert népszerűségemtől félt. Azt kezdték ter­jeszteni, hogy én — már mint az új alparancs­nok, rettenetesen henczegek. Történt, hogy az egyik nagy társaskirán­dulásunk alkalmával menet közben a banda klárinétosa megbotlott és elesett. A klárinét torkába jutott s az egylet orvosa félórai mű­ködés után volt képes kihúzni teljesen az esz­közt és darabjait a szerencsétlen klárinétos torkából. Hogy, hogy nem, én olyan furcsának tar­tottam ezt a jelenetet, hogy hangosan ka­cagtam. • E pillanattól kezdve a banda becsülését elvesztettem. Egy egyleti tagot kinevetni baj­ban! Hátha a lábát törte volna ki a klariné­tos, akkor is kacagtam volna? Ezt s ilyenek­hez hasonlókat kérdeztek egymástól a bandá­nak tagjai és abban állapodtak meg, hogy egy ilyen hencegő alparancsnok még akkor is ka­cagna, ha a klarinétos a lábát törné. A pohár csaknem csordultig telt. Nem­sokára meg is telt. Ártatlan voltam a dolog­ban és mégis áldozatul estem. Két Kis János volt az egyletben. Az egyik a falu cipésze, a másik a falu csizmadiája. Ha­lálos ellenségei voltak egymásnak. Egyszer nekem, a­kinek az éjjeli őrségre idézőket kellett küldözgetnie, be kellett hív­nom Kovács János csizmadiát. A szolgálattevő őrvezető, a­ki a sáros­­bögözi egylet hivatalos iratait szokta széthor­­dani, bizonyára célzatos boszából a csizmadiá­nak szóló meghívót a cipészhez vitte. A cipész menydörgő tiltakozással ug­rott fel: — Én nem vagyok csizmadia. Ki meri mondani ! — Az alparancsnok küldte. A neki keseredett cipész vadul kiáltotta. — Megeszem az alparancsnokot. Ezzel kirohant és fogait csattogtatva egy­­begyüjtötte a legelégedetlenebb tagokat. „A zöld­­hasú bárányhoz“ czimzett korcsmában 5 liter bort hozatott s igy szólt: — Testvérek (Halljuk!) A mi sok az sok (Egy hang: túlságos) Ezt nem álljuk ki tovább! (Zúgó moraj) Mi mindnyájan önkéntesen vál­lalkoztunk, hogy Sáros-Bögözön tüzet oltsunk (Helyes) Mi választottuk meg azt az embert, a­ki azért mert nem mesterember, nem több mint mi (Egy hang: mi adót fizetünk) Már pedig ő csúfolódik a mesterségekkel. Ilyen em­ber nem kell. Csapjuk el! (El vele ! Le vele ! Pisszegés fütyölés.) Az értekezlet folyamán fölszólalt a kla­rinétos is, előadván, hogy én mennyire csúfo­­lódtam velük, holott régebben csaknem kezét csókoltam meg a szekund klarinétosnak is, most pedig a prim klarinétost kikaczagom, mi­kor bajba jött. Az ötödik liter végeztével a társaság ablakom alá jött és óriási macskazenével lepett meg. Élvez­hettem a legnagyobb politikai nagyságok meg­tiszteltetését. Ablakaimat nem verték be, mert hátul laktam az udvaron. Ellenben megdobál­ták kedvenc macskámat, mely rögtön világgá szaladt a macskamuzsika s a kőzápor után. Beláttam, hogy ez itt nincs jól igy s ez­ért másnap szilárd elhatározással a főparancs­nokhoz mentem, teljes díszben és beadtam le­köszönésemet rangomról. A sáros bögözi-egylet egyhangúlag és leg­nagyobb lelkesedéssel fogadta lemondásomat. Én pedig beláttam, hogy minden nagy népsze­rűség vége a bukás, így van ez Sáros Bögözön és így Párisban. GYUFA. (Kolozsvár, okt. 9.) Nézetek a költség­­vetésről. A mai budapesti lapok kivétel nél­kül a jövő évi költségvetéssel foglalkoznak. A nagy eredményeket, melyeket a költségvetésből ki lehet olvasni s ama fejtegetések helyes­ségét melyeket a pénzügyminiter exposéjában hallatott a pénzügyminiszter: pártkülönbség nél­kül kénytelen elismeréssel fogadni mindenki, a­ki az ország javáért lelkesedik. A lapok is pártkülönbség nélkül bizalommal emlékeznek meg a kormány pénzügyi politikájáról s csak a mérsékelt ellenzéki lapok sorai között hang­zik fel egy-egy kicsinyítő paszus, melynek ér­tékét azonban menten lerontják a költségve­tés minden tekintetben kedvező számadatai. (Kolozsvár, okt. 9.) Oláh-cseh pajtásko­dás. A brassói Gazetának írják, hogy egy csomó erdélyi oláh, állítólag 30, Prágába érkezett e hó 6-án. A pályaudvaron Jarnik és Pitsch egyetemi tanárok és Padlidbko ügyvéd, mint az ifjú csehek klubjának küldöttsége fo­gadták őket melegen. Másnap az oláhok meg­látogatták a kiállítást, hol Sedlac üdvözölte a vendégeket, kiemelvén, hogy a cseh és az oláh törekvések körülbelül egy czélra irá­nyulnak. Az ifjú csehek szónokának Mure- b­­­a­n a dr. a Gazeta volt szerkesztője felelt, kívánván minden jókat a cseheknek. Ebből tehát azt lehet megtanulni, hogy a cseh és oláh törekvések körülbelül „egy czélra irányulnak.“ (Budapest, okt. 8.) Az állami tisztviselők, altisztek és szolgák illetményeinek szabályozása a legközelebb benyújtandó törvényjavaslat ren­delkezéseinek alapján tett számítások szerint 21/5 millió forintnyi évi költségtöbbletet fog igénybe venni. Elejtvén az általános új díjsza­­bályozás folytán a fővárosban alkalmazott és szolgálattételre beosztott alsóbbrendű állami hivatalnokok altisztek és szolgák segélyezésére eddig fordított egy negyed millió, ez által ke­rek számban két millió forintra fog leszállani az új szabályozási költségtöbblet. Az állami al­kalmazottak illetményeinek új szabályozását a kormány, — mint a „P.H.“ értesül — csak 1892. évi július hó 1-vel szándékozván életbe léptetni, a jövő év első felében a fővárosban levő állami alkalmazottak segélyezésére s má­sodik felében az új szabályozás költségeire a fentebbiek szerint együttvéve 11/5 millió forint lesz szükséges. (Budapest, okt. 8.) A közigazgatás álla­mosítása. A főrendiház közjogi és törvényke­zésügyi, a pénzügyi és közgazdasági és köz­lekedésügyi bizottság f. hó 12-én délelőtt 11 órakor tartandó ülésében tárgyalandja „a közigazgatás államosításáról“ szóló törvényja­vaslatot. AZ EXPOSE, Kolozsvár, okt. 9. W­e­k­e­r­­­e Sándor pénzügyminisz­ter beszéde mellyel a költségelőirány­zatot beterjesztette, nemcsak a kizáró­lagos pénzügyi szakszerűség szempont­jából kelti föl a közfigyelmet, de poli­tikai tekintetben is nagyjelentőségű prog­­ramm-nyilatkozat. Nagy hatása, melyet a képviselőházban pártkülönbség nélkül gyakorolt, országszerte előnyösen nyilat­kozik, s a közvélemény egészen annak uralma alatt áll. Mindenki ösztönszerűen érzi azt a mély igazságot, mit a mi­niszter beszéde végén fejezett ki, midőn azt mondta, hogy akár a mai kormány lesz jelenlegi helyén, akár mások, a mos­tani politikának irányán, eszközein és módozatain lényegi változtatást tenni nem fog. Olvassa csak bárki figyelemmel e nagyfontosságú beszédet, s lehetetlen hogy ne ezt a benyomást merítse be­lőle. Még az ellenzéket se véve ki, mely mindvégig meglepetten hallgatta, s alig talált egy pár lényegtelen részt, hogy tiltakozólag közbekiáltson. Kiváló figyelmet érdemelnek azon kommentárok, melyekkel magát az ösz­­szeállított költségvetést kísérte. Midőn fölsorolja a kiadási és bevételi rovatok emelkedéseit, s nevezetesen a kiadások­nál az osztrák-magyar államvasút álla­mosítása, a nyugdíj- és közegészségügyi szükséglet, az államrendőrség, s az er­­délyrészi határcsendőrség kö­vetkeztében szükségessé vált nagyobb kiadásokat. Továbbá az ipari és mező­gazdasági c­élokra, a pénzügyi admi­­nisztrác­ió javítására, az igazságügyi re­formokra, három új dohánygyár fölállí­tására, a fillokszéra és ragadós tüdő­lob elleni védekezésre, a tisztviselők sa­nyarú helyzetének javítására, a bányá­szat fölemelésére, s a védképesség foko­zására stb. igényelt emeléseket. Ki volna az, ki mindezek érezhe­tően szükséges, sőt elkerülhetetlen vol­tát és nagy horderejét vitatná? Ki mer­né állítani, hogy ezekből valami halasz­tást szenvedhet a­nélkül, hogy meg ne érezze az egész ország. Hasonlólag megy végig a bevéte­leknél is minden tárc­án, kimutatva, hogy az eddigi áldozatok és befektetések mi­ként kezdik meghozni jótékony gyümöl­cseiket. A bevételi emelkedés túlnyomó része az államvasutakra esik, s nagy­szabású közlekedési reformjaink ered­ménye. Jelentékeny többlet mutatkozik az egyenes és közvetett adóknál is, mi a fejlődő gazdasági életről tesz örvende­tes tanúságot. S évenként tekintélyes összeget veszünk be régebben eladott ál­lamjavak után a­nélkül, hogy újabban valamit elidegenítenénk. Ezekből látszik, hogy a rendezett pénzügyi viszonyokat nem koplalással, vagyis nem úgy értük el, hogy magunk­tól minden szükséges beruházást meg­tagadtuk volna, ha nem elértük a he­lyes közgazdasági politika lassú, de biz­tos és előre jól átgondolt alkalmazá­sával. És most ott állunk, hogy több igen fontos, s közgazdasági viszonyaink to­vább­fejlesztésével kapcsolatos téren újabb üdvös lépéseket tehetünk. Neve­zetesen, mint tegnap is megjegyeztük, reformálhatjuk az adóügyet, s a pénz­ügyi közigazgatást; javíthatjuk pénzügyi és hitelviszonyainkat; létesíthetünk hi­telszövetkezeteket, melyek a kisiparos és kisgazda anyagi viszonyain segítse­nek; szabályozhatjuk a valutát, mely egész gazdasági és üzleti életünkre mesz­­sze kihat; javíthatunk közegészségügyi viszonyainkon, igazságügyünkön, az er­­délyrészi birtokviszonyokon; kulturális téren pedig iskolák és óvo­dák szaporítása és nagyobb mérvű se­gélyezése által mozdíthatjuk elő nemzeti érdekeinket. Ezek képezik a kormány legköze­lebbi föladatait. És ki merné állítani, hogy ez nem nemzeti politika? És Egy kis ember tör­ténete. — ráblanyertes regény. — Irta: Halt Mária. — Francziából fordította: MEGYERI DEZSŐNÉ. (29) Az asztal két végén a két idősb Newall kisasszony tölté a theát míg az ifjak vígan csevegtek s kedélyesen hordták szét a csészé­ket és süteményeket. Thea után angol szokás szerint köszönt­­gettek egymásnak s hazamentek; csak a ház legmeghittebb barátai maradtak vacsorára. Duclair ur és leánya s az ő révükön Éti­enne maradtak. Visszamentek a salonba s ott találtak egy erős vállu kifejezésteljes barna arczu férfiút

Next