Kolozsvár, 1891. július-december (5. évfolyam, 146-298. szám)

1891-12-03 / 276. szám

1 V-ik. évfolyam 1891. 276. szám Kolozsvár, csütörtök, deczember 3. Szerkesztő-iroda: BELKIRÁLY-UTCZA 6 SZÁM A Up szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM. előfizetési dijak : Ki­ftíz évre.............................16 írt. Fél évre.................................* írt. Noejedévre . . ... * írt. Bej hóra.................................1 trt bO kr. Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: Kgy 0 cm. tér ára, Ciceró betűből, 4 kr Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyikttér tora 25 kr. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivéte­lével. Iítelenöl beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek. Kikre szavazzunk? — Ez is két czikk. — II. Kolozsvár, decz. 3. Ám lássuk a — semmit tevőket. Itt van mindjárt a kolozsvári re­­gale­váltság ügye. A kárpótlási összeg — a törvény betű szerinti értelmében — eredetileg 800.000 írtban volt megálla­pítva. Hosszas tárgyalások, küzdelmes fáradozás után sikerült ezt az összeget majdnem kétszeresére, másfél­millió forintra fölemelni. Akkora vált­­ság ez, a­minőt — Szeged kivételével — egyetlen vidéki város sem kapott. Ezenfölül Kolozsvár városa megnyerte az államtól három évre, évenkénti 120.000 frtnyi bérért, a regalejogot és ezt nyom­ban kiadta 154.000 frtért Tehát ebből a kedvezményes szerződésből több mint 100.000 frtnyi tiszta nyereségünk van, három esztendő alatt. így áll a regale­váltság köztudo­mású ügye, a­melyet most az Ellenzék — a tényleges való egyszerű elhallga­tásával — általánosságban fölpana­szol képviselőinkkel szemben. így áll e fontos kérdés, mely hogy ilyen (majd­nem páratlannak mondható) fényes ered­ménynyel oldatott meg, abban, a kor­mány mindig tapasztalt jóindulatán kí­vül, főérdeme van orsz. képviselőinknek és különösen Hegedűs Sándornak. Ott van a posta- és távirda-igaz­­gatóság idehelyezésének kérdése. Nagy­szeben városa ingyen épületet aján­lott föl, holott a Kolozsvártt épülő pa­lotáért esztendőnként 8000 frtnyi bért fog fizetni az állam. Egy újabb központi hivatal megnyeréséért, egy díszes köz­épülettel való gazdagodásunkért és az évi bér oly kielégítő megállapításáért — az elismerés első­sorban Sigmond Dezső orsz. képviselőt illeti, a­ki legtöbbet buz­­golkodott ez ügyben. A katonai csapatkórház kiépítésé­hez 130,000 frt, a katonai laktanyák kiépítéséhez 380,000 frt, a posta- és távírda épület kiépítéséhez 200,000 frt kölcsönre lévén Kolozsvár városának szüksége, — ezen összegeket főleg He­gedűs Sándor közvetítésével oly enyhe és méltányos kamat és törlesztési kvóta mellett eszközölhette ki a város egyik hazai pénzintézetnél, a­milyen előnynyel aligha dicsekedhetik valamely város vagy község a hazában. Ott van — korábbi időkből — a kereskedelmi akadémia létesítése; to­vábbá a második honvédzászlóaljnak Ko­lozsvárra helyezése ; a felső leányisko­lának, a siketnéma intézetnek állami fölkarolása; állami gyümölcsiskola be­rendezése; egy állami kiededóvónak már­is tervbe vett fölállítása stb. stb. — a vagyoni és szellemi előhaladás minden terén számos kisebb-nagyobb fontosságú reform, új intézmény, melyeket (városi intéző köreink buzgólkodásán kívül) fő­leg a kormány méltányos figyelmének és képviselőink fáradozásának köszönhe­tünk. Nincs a kormány elé kerülő vá­rosi közügy, bármi csekély jelentőségű legyen is az, hogy orsz. képviselőink ab­ban ne volnának a hatóságnak lelkiis­meretes munkatársai. Azonkívül folyto­nosan részesei a legkülönbözőbb kultu­rális, ipari, társadalmi mozgalmaknak, melyek Kolozsvártt fölmerülnek. Tény­leges közreműködéssel — és áldozatok­kal — ott vannak mindenütt az elsők között, a­hol valamely közjóért önzés­­telenül tenni kell. Ezt aztán igaz­án „mindenki tudja“, Kolozsvártt. Mindenki tudhatja és folyto­nosan tapasztalhatja, hogy Hegedűs Sán­dor és Sigmond Dezső a szó legneme­sebb értelmében teljesítik képviselői kö­telességüknek azt a részét is, mely a helyi érdekek szolgálására vonatkozik. Vannak még hiányaink, kívánni va­lóink ? — Persze, hogy vannak! De ezek­nek is rendszerint képviselőink adnak hangot, alkalmas időben és illetékes he­lyen. Például a kolozsvári egyetem hiá­nyaira épen Hegedűs Sándor hívta föl legutóbb — ismételten — a közoktatási miniszter figyelmét, és Csáky gróf (a­ki egyetemünk iránt már­is gyakran tanú­sította jóindulatát) e felszólalás alkal­mával örvendetes és értékes ígéreteket ten az egyetem fejlesztésének további teendőire nézve. Egyébiránt nem csupán a kolozs­vári egyetem dolgában,­­ nem csupán a közoktatási kormány, de valamennyi minisztérium részéről szünetlenül tapasz­talhatjuk, hogy Kolozsvár város hiányai, igényei, haladásának öszszes föltételei mindenkor rokonszenves érdeklődésre és olykor-olykor különösen kedvezményes támogatásra is találnak. És mindezt bizony nem az Ellenzék uréknak köszönhetjük, hanem a kor­mánynak, képviselőinknek — no meg azoknak, a­kik vacsoráinak.. . Mert híven és jól teljesített munka után vacsorálnak azok! És a kik irigy­ük az étvágyukat,­­ bizony e sivalkodók­­nak a gyomrát dologtalanság s a tehe­tetlenség mérge rontotta el. Vártuk, hogy mondja meg az El­lenzék, hogy hát: „Kikre szavazzunk?“ Annyit legalább is vártunk, hogy megmondja: függetlenségiekre, negyven­­nyolczasokra, vagy „nemzeti“ pártiakra szavazzunk-e ? — hogy a hirtelen, vagy fokozatos közjogi átalakulás, az önálló­ság vagy dualizmus, az önkormányzat vagy államosítás híveihez csatlakozzék-e Kolozsvár választó közönsége? Hanem legvégül maga az Ellenzék — nem felel az általa határozottan föltett kérdésre. Mert ezt mondja . . . Hogy már most személyileg is kikre szavazzunk, azt akkor mondjuk el — mikor közelebb jutunk az elhatározó idő­ponthoz.* Tehát tessék várni a negyvennyol­­c­as választóknak. A neveket és a­­ pártirányzatot később kapják meg. Most még nagy e tekintetben az „égi“ ho­mály! Nekünk azonban nincs miért homá­­lyoskodnunk. Elveink, eredményeink is­meretesek. És most mindjárt szolgálha­tunk a — nevekkel is. íme, mi megmondjuk, hogy: k­i­kre szavazzunk ? Hegedűs Sándorra és Sig­mond Dezsőre szavazzunk! A függetlenségi párt manifesz­tuma. A függetlenségi és 48-as párt kedden este értekezletet tartott, melyen véglegesen megál­lapította a párthívekhez intézendő manifesztum szövegét, a­melyet az Egyetértés legújabb szá­ma közöl. A román miniszterválság. Még két hete sincs, hogy a Floresku-kormány kiegészí­tette magát s már is nagy arányú válság tört ki kebelében. Egyszerre hár­o­m miniszter adta be lemondását és pedig a hírhedt Catargiu Lá­zár belügyi, Lahováry ezredes hadügyi és Ola­­nesku közmunkaügyi miniszter. Mi okozta a válságot, arról a hivatalos táviró mélyen hall­gat. De egy tegnapi jelentés azt mondja, hogy a bukaresti ellenzéki képviselők körében nagy feltűnést kelt, hogy a román trónbeszéd nem említi Románia viszonyát a hármas szövetség­hez; hogy Károly király erre vonatkozólag föl akart egy passzust venni a trónbeszédbe, de a kormány ellenezte a dolgot , hogy most ez ügyben interpellálni fogják a kabinetet. Nem lehetetlen tehát, hogy a mostani válság a kül­­ügyekkel függ össze, ámbár másrészt feltűnő, hogy az oroszbarát Catargiu és a hármas szö­vetséghez hajló Lahováry egyszerre adják be lemondásukat. A 48-as pártkör keddi értekezletén hitelesítette november 14-én tartott értekezle­tének jegyzőkönyvét, melyben azon határozat foglaltatik, hogy a negyvennyolc­as és függet­lenségi párttal egyesülni nem kíván. E jegyző­­könyvi kivonat Irányi Dánielnek mint párt­elnöknek fog megküldetni. Az Ugron Gábor, Hoitsy Pál és Holló Lajos tagokból álló bizottság bemutatta a párt t manifesztumának szövegét, melyet az értekezlet némely módo­sításokkal elfogadót, a módosítások szövege­zésével a bizottságott bízta meg oly megha­gyással, hogy a manifesztumot nyomassa ki és hozza nyilvánosságra. A delegácziókból. A magyar delegáczió keddi nyilvános ülé­séről még az alábbiakat közöljük : Rakovszky előadó a hadügyi költségve­­tésre nézve elmondja, hogy a hadsereg jövő évi szükséglete 121.720290 írttal van felvéve, a­mi a múlt évinél 4.300.000 írttal több, mi a hadsereg természetes fejlődésében leli indo­kát. Általánosságban megjegyzi, hogy a költ­ségemelkedés túlnyomó része oly tényezőktől függ, melyek a kormányzat hatáskörén kívül esnek, így az élelmezési árak drágulása és az elszállásolás növelik a budgetet, mindkettő olyan viszonyoktól függ, melyekre a kormányzat nem bír hatással, részint törvényen alapul, tehát kötelessége volt az emelkedést a budgetbe be­állítani. Újabb intézkedés, mely a költségeket növelné, alig van. A mai politikai helyzetben nem lehet elkerülni, hogy áldozatot hozzunk. Bármint óhajtjuk a békét s a hallott nyilatko­zatok után alaposan remélhetjük a békének hosszabb ideig fentartását,­ még­sem merne senki közülünk felelősséget vállalni hadseregünk harcz­­képessége fejlesztésének elhanyagolásáért. (He­lyeslés.) A helyzetet megfontolva és látva az albizottság, hogy a hadügyi kormány csak a legszükségesebbekre szorítkozott, a költségve­­tés elfogadását ajánlja. (Helyeslés.) Beöthy Ákos szerint a jelen költségve­tés megújítja azon tüneteket, melyek szólóban aggodalmat keltettek már korább. Ugyanis a hadügyi kormányzat aktívjával állunk szemben, mely a monarchia biztosságának követelmé­nyeit egyoldalú felfogással túlhajtva a milita­­rizmus politikáját honosítja meg A müstarsz­­raud egyik kifejezése, hogy minden más érdek­kel szemben túlságosan hangsúlyozzák a had­sereg érdeke­t s igen sok nagy tétele a bud­­getnek arra szolgál, hogy a tisztikaraik elő­­lépését biztosítsa. Nem irigyli senki a hadse­reg derék tisztikarának előléptetését, de nem szabad annak pénzügyeink rovására történnie, különösen, ha polgári tisztviselőink csekélyebb javadalmazását tekintjük, hiszen iskolameste­reink majdnem éhen halnak, tisztviselőink hely­zetét nem vagyunk képesek javítani. E mili­­tarizmus második mozzanata, hogy az alkot­mányos kontrolt lehetőleg me­lőzik. Ez kétfé­leképen jelentkezik: először a hadügyi kor­mányzat többet költ és akarna költeni, mint a­mennyit a delegácziók megszavazni hajlan­dók lennének, másodszor történnek létszám­­emelések úgy a béke mint hadilétszámmal a törvényhozás intencziói ellenére. Ennek az ak­­cziónak kezdetét 1887-re lehet tenni s azóta folyton emelik a létszámot a törvényhozás in­­tencziója ellenére. Pedig téves­­an az, hogy az országok sorsa a szuronyok millióitól függ, mert nemcsak a hadsereg ereje, hanem az ál­lami szervezetnek ereje is dönt. (Helyeslések.) A győzelmek állandók eredményét csak akkor voltak képesek biztosítani, ha egy nagy törté­neti eszmét és szükséget képviseltek. Példa rá Németország és Olaszország egységének hely­reállítása, példa rá monarchiánk, mely vesztett csaták után is erősebb volt, mint valaha. Ez­zel nem akarja szóló a csatavesztések appoló­­giáját hirdetni. (Derültség.) sőt ellenkezőleg megbízik hadseregünkben, de óvni kívánja az országos bizottságot a fölfogások egyoldalúsá­gától, attól, hogy minden a hadseregben van. — Mindezek alapján a szónok, határozati ja­vaslatot nyújt be. (E rezoluc­ió szövegét már tegnap közöltük.) Hollán Ernő szerint az újabb terhek el­vállalására a motívumok a poliitikai helyzet­ben rejlenek. Nincs garanczia az iránt, hogy meddig tart a békés hangulat a Néva partján. Bizonyos, hogy a­míg északi határainkon a nagy csapatösszpontosítások folynak, a megtá­­madtatás veszélye előtt biztosítva nem vagyunk. Nem lehet tehát megütközni azon, hogy a hadügyminiszter a hadikészültségben mutatkozó hézagokat kitölteni törekszik. Másrészt a de­legáczió a gazdasági és pénzügyi érdekeket is kell, hogy szem előtt tartsa. E részben meg­nyugvással vette szólá a magyar pénzügymi­niszter október havi expozéjában tett azon ki­jelentését, hogy a közösügyi szükségleteket ál­lamháztartásunk egyensúlyának megóvása mel­lett teljesítési képességünkkel összhangba hozni sikerült. A k­ltségvetést tehát átalánosságban elfogadja. Hieronymi polemizál Beöthyvel, bizonyít­ván, hogy nálunk militarizmusról nincsen szó. Összehasonlítja hadügyi költségeinket azokkal a költségekkel, melyeket más államok fordíta­nak hadseregükre és e számokból azt követ­kezteti, hogy egyrészt szövetségeseink nem te­hetik azt a szemrehányást, hogy hadikészülő­déseinkben visszamaradtunk, másfelől pedig azt, hogy elmentünk azon határig, mint Poroszor­szág, mely első­sorban katonai állam Megsza­vazza a költségvetést azon meggyőződésben, hogy nem megy túl azon határon, melyet gaz­dasági érdekeink kímélése szükségkép megkö­vetel. (Élénk helyeslés és tetszés.) Szünet után Apponyi Albert gr. szólalt fel. A hadügyi költségvetés megítélésénél a kiindu­lási pont mindnyájunknál közös, tudniillik, az európai politikai helyzet, mely előre láthatólag még hosszú időn át fenyegető lesz. Az erőfe­szítések is, melyeket védelmünkre teszünk, ál­landó jellegűek lesznek. Erre kell tekintenünk, mikor az alkalmazandó erőfeszítésnek módját és mértékét megállapítjuk. Ez okból a védelem eszközlésére szolgáló erők mindenikét harmoni­­ce kell fejleszteni, magának a védelem igényei­nek érdekében is. Ez álláspontból foly, hogy a. A .KOLOZSVÁR* TÁRCZAJA. Még egyszer Musotte-ról. A­mint tudni való volt — s magunk is megmondtuk időre — a realismus nem hagyja magát és, miután a positív tudománynak , a kiváltságok­ egyedüli tulajdonosa, magas biró­­székéről megadja a kellő lecskét az idealismus­­nak, vagy, mint ő nevezi: az elfogultságnak, annak, a­kinek hiában írták a világköltészet remekeit, a Tartuffe-öknek, a meddő szelle­meknek, az elmúlt idők holt nyelvén beszé­lőknek. S meg kell adnunk, a leczkéző, ezúttal, egészen hivatott férfiú, dr. Apáthy István, az egyetem állattani kathedrájának tudós ta­nára, ki ex professo búvárlója az állati test életének, a sejteknek, az izmoknak, zsigerek­­nek és idegeknek; tanulmányozója az emrbyo­­lógiának, a fajok kiválasztásának, a természeti tényezők átalakító hatásának. A­ki bizonyosra megmagyarázza nekünk, tudatlan idealistáknak, hogy az egész élő természet, minden sokszerű­­ségével, pár egészen egyszerű sejtből sokszoros­sodott és ágazott szét ezernyi, milliónyi kü­lönbségeire, csak és kizárólag az anyag és a természeti, mechanikai, meg chemiai, hatások önzreműködésére. A­kinek tiltja tudománya, hogy a mérlegre vethető, retortákba zárható, számokban kifejezhető tényezőkön túl keressen valamit, a­kinek számára nincs semmi csodás — még a szárba, virágba, gyümölcsbe szök­kenő szik sem az, valamint nem az ember, a­ki az ő tisztán természeti, húsból, vérből, csont­ból álló testében aesthetikai érzelmeket, erköl­csi akaratot és ideális­­— sőt a butábbja, még vallásos — eszméket is hordoz, táplál és fej­leszt. Igen, dr. Apáthy István, a teljes mérték­ben modern természettudós, adja a szegény el­maradott, holt nyelven beszélő, idealistának a leczkét, azaz Apáthy Istvánba ki maga is kedv­vel s gyöngéden pengeti olykor a szerelmi lyrát.... És ez a mi tisztelt, tudós ellenfelünk, jobban mondva biránk, mint tegnapi leczkéjé­­ben szepegve olvassuk, megtanít bennünket, hogy „az igazi költészet nem ösmeri a realis­mus és idealizmus kategóriáit, terméketlen szó­vitákat, melyek ítélnek a felszin után és nem hatolnak a lényegbe“ — s a maga meggyőző­dése szerint bizonynyal termékeny, szóvitájá­val bizonyítja be, hogy például, Victor Hugó és Zola Emil közt semmi különbség nincs s hogy emez a lényegbe hat, mig amaz ítél a fölszin után. Megtanut, hogy a költő czélja csu­pán csak az, hogy hasson — bárminő eszkö­zökkel, hogy neki a költemény tárgya csak alkalmi ok — és igy általános, örök esz­mét tárgyául nem választhat és semmi forma, semmi határ nem korlátozza eszközei megvá­lasztásában. Sőt, közelebb jőve, arra is megtanít ez a reális leczke bennünket, hogy lényegében Gil­berte és Musotte egy és ugyanaz s csak a vak nem látja a külső buroktól, hogy ez a költő által bemutatott és jellemzett kér­dő, ha sze­repet (vagy talán, csak nevet is) cserélt volna, megfordítva bukik s válik vala példaképpé. Az egyén maga, e szerint, semmi, a döntő az anyagi világ és a környezet, ezek praedes­­tinálják a feleséget és — már csak megtart­juk ezt a kifejezést — a courtisane-t. És meg­tanulhatjuk azt is, hogy Guy de Maupassant­ék, meg egy Sophokles és Aischylos tárgyvá­lasztása közt semmi különbség, hogy amazok módjában, melylyel még a természettől is böl­csen elleplezett titkokról egész kedvteléssel rántják le a fátyolt s kihívóan előtérbe tolják, mint fő-főmozzanatot, és pedig a mai korban, épen oly kevés durvaság van, mint, ha Sha­kespeare, hatalmas, fenkölt alakjai mellett, egé­szen alárendelt szerepet juttatott, az ő durvább korában, egy-egy akkor egészen közkeletű trá­gár tréfának, burlesque mellék­alaknak. A természettudós-aestheticus, természe­tesen, a Bacon-megbélyegezte vakmerő álta­lánosítástól sem riad vissza és Jeant úgy akarja föltüntetni, mint a ki „csaknem összes életboldogságának elvesztével lakói egy korábbi ballépéséért­­“, kedvencz darabját, erkölcsiség szempontjából, fölébe helyezi Faustnak s azért, hogy a gyermek­ágyat, izetlen környezetét s a halálos véget nem szívesen láttuk a színpadon, azt olvassa ránk, hogy általában a fájdalom és halál színrehozatalát róttuk volna meg. Újszerű általánosításra, különben, leg­alább a mi saját csekélységünket illeti, egészen alaptalanul is elr­iadtatta magát a tisztelt ta­nár úr. Mi előre, látatlanban, sem máskor és egyébnek, sem Musotte-nak nem néztünk sem kis­­sebb, sem legnagyobb megbotránkozással elébe ; soha nem ünnepeltük a Fekete hajó vagy Ti­­tilla hadnagy szerzőjét; semmiképen nem nyúj­tózkodtunk Ninidhe csiklandozásai alatt s épen nem tartok vívmánynak Ibsen egyetlen darab­jának is előadását. Nem tagadtuk soha, sőt fájdalmasan valljuk, hogy a lélek nyilatkozatai nagyon is függenek az anyagi világtól; min­den ballépést szintehozhatónak ítélünk szép és költői formában; nem igen tapasztaltuk magunkon — úti figura docet is — hogy ne azért dicsérnénk, mivel magunk is jónak és szépnek tartjuk, hanem azért, mert dicsér a többség, a közmegegyezés s mióta gyarló bí­ráló tollunkat forgatjuk, soha sem kacsingat­tunk — a válogatott kifejezés szerint — „az erkölcsileg anyaszült meztelen operette-prima­­donnák felé.“ A természettudomány emberei nagyon fen­hangon szokták emlegetni az igazság iránti föltétlen hódolatukat; maguk és következetes­ségük iránti kötelességük, tehát, hogy ezt min­den irányban, egyként kiszolgáltassák s úgy ezeket az igaztalan vádakat, egész tisztelettel , ép oly határozottsággal, utasítjuk a kellő czimzetre. Egyébiránt, mint előre is mondok, semmi kilátásunk rá, hogy a realistákat­­megtérítsük. Örülünk, ha — a maguk módja szerint — ők is tulajdonosul vallják az örök szépet s költőit, csak az a baj, hogy ők és mi egé­szen mást értünk az örök szép és költői alatt. Más a táj a völgyből s más a hegytetőről nézve. Ők, a nagy tudósok módjára, különös sugallatuktól nyert hypothesiseikkel, a tudó Hiánynak egy-egy emberöltőre való lendületet adnak, mi, konok rövidlátással ragaszkodunk a múlt édes hagyományaihoz, ízlésüket megtartják ők s kifejteti szép érzetünket mi, ők szeretik a gyöngyöt sárosan is, magunk maradunk a szép foglalatban, tisz­tán ragyogó gyöngy bámulói közt. A régi kés. — Franczidból. — Paulin elmerengve tartotta kezei közt a regényt, melyet már ezelőtt több héttel kezdett olvasni. A könyv levelei még csak félig voltak kivágva Az ifjú nő fölállt, hogy csinos kis szekrényéből előhozza a kést, mit tíz év óta használt. . . Semmi más eszköz se pótolhatta volna neki ezt. Pedig nem is arra volt rendel­tetve, a­mire most használni akarta. A világért se volt valami drága papírvágó, hanem egy közönséges pásztorkés fanyéllel és egykor éles hegygyel, mely azonban a sok használat miatt kerekre kopott. És Paulin­e kés nélkül nem tudott el­lenni. Ott tartotta egy kis aranyos dobozban, s ujjain mindig magával hordozta. Ezzel szelte a pompás gyümölcsöt, ezzel az új regényeket. Hanem ma hasztalan keresi élete hű tár­sát az ifjú nő. Sehol se találja. Pedig minden este ő maga teszi helyére! Talán csak nem tette véletlenül az ócskaságok közé? Vagy ta­lán ékszerei sorába ? Oh, mert oly aggódó, oly szórakozott!. . . Egyszerre csönget valaki a kapun. Haza jó kis leánya, megcsókolja a mamát, s előveszi játékait. — Megmondtam, hogy ne nyúlj a játé­kokhoz. De te nagyon engedetlen vagy mosta­nában. Mernék fogadni, hogy a régi kést is te vetted el. — Melyiket ? — Tudod te jól . .. — Ah, azt a csúf, régi kést, mit annyira szeretsz! Úgy tudom, nem jártam ve­l. — Visszaadd, különben büntetést kapsz. — De ha nincs nálam!. . . S a gyermek sírásra fakad. Paulin türelmetlenül eltávolítja a szobá­ból, s folytatja a keresést. A gyermek sírása betölti az egész házat, s az anya szemrehá­nyásokat tesz önmagának. Durva, talán igaz­ságtalan is volt gyermekével szemben . . . Pedig

Next