Kolozsvár, 1891. július-december (5. évfolyam, 146-298. szám)
1891-12-03 / 276. szám
1 V-ik. évfolyam 1891. 276. szám Kolozsvár, csütörtök, deczember 3. Szerkesztő-iroda: BELKIRÁLY-UTCZA 6 SZÁM A Up szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM. előfizetési dijak : Kiftíz évre.............................16 írt. Fél évre.................................* írt. Noejedévre . . ... * írt. Bej hóra.................................1 trt bO kr. Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: Kgy 0 cm. tér ára, Ciceró betűből, 4 kr Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyikttér tora 25 kr. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivételével. Iítelenöl beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. Kikre szavazzunk? — Ez is két czikk. — II. Kolozsvár, decz. 3. Ám lássuk a — semmit tevőket. Itt van mindjárt a kolozsvári regaleváltság ügye. A kárpótlási összeg — a törvény betű szerinti értelmében — eredetileg 800.000 írtban volt megállapítva. Hosszas tárgyalások, küzdelmes fáradozás után sikerült ezt az összeget majdnem kétszeresére, másfélmillió forintra fölemelni. Akkora váltság ez, aminőt — Szeged kivételével — egyetlen vidéki város sem kapott. Ezenfölül Kolozsvár városa megnyerte az államtól három évre, évenkénti 120.000 frtnyi bérért, a regalejogot és ezt nyomban kiadta 154.000 frtért Tehát ebből a kedvezményes szerződésből több mint 100.000 frtnyi tiszta nyereségünk van, három esztendő alatt. így áll a regaleváltság köztudomású ügye, amelyet most az Ellenzék — a tényleges való egyszerű elhallgatásával — általánosságban fölpanaszol képviselőinkkel szemben. így áll e fontos kérdés, mely hogy ilyen (majdnem páratlannak mondható) fényes eredménynyel oldatott meg, abban, a kormány mindig tapasztalt jóindulatán kívül, főérdeme van orsz. képviselőinknek és különösen Hegedűs Sándornak. Ott van a posta- és távirda-igazgatóság idehelyezésének kérdése. Nagyszeben városa ingyen épületet ajánlott föl, holott a Kolozsvártt épülő palotáért esztendőnként 8000 frtnyi bért fog fizetni az állam. Egy újabb központi hivatal megnyeréséért, egy díszes középülettel való gazdagodásunkért és az évi bér oly kielégítő megállapításáért — az elismerés elsősorban Sigmond Dezső orsz. képviselőt illeti, aki legtöbbet buzgolkodott ez ügyben. A katonai csapatkórház kiépítéséhez 130,000 frt, a katonai laktanyák kiépítéséhez 380,000 frt, a posta- és távírda épület kiépítéséhez 200,000 frt kölcsönre lévén Kolozsvár városának szüksége, — ezen összegeket főleg Hegedűs Sándor közvetítésével oly enyhe és méltányos kamat és törlesztési kvóta mellett eszközölhette ki a város egyik hazai pénzintézetnél, amilyen előnynyel aligha dicsekedhetik valamely város vagy község a hazában. Ott van — korábbi időkből — a kereskedelmi akadémia létesítése; továbbá a második honvédzászlóaljnak Kolozsvárra helyezése ; a felső leányiskolának, a siketnéma intézetnek állami fölkarolása; állami gyümölcsiskola berendezése; egy állami kiededóvónak máris tervbe vett fölállítása stb. stb. — a vagyoni és szellemi előhaladás minden terén számos kisebb-nagyobb fontosságú reform, új intézmény, melyeket (városi intéző köreink buzgólkodásán kívül) főleg a kormány méltányos figyelmének és képviselőink fáradozásának köszönhetünk. Nincs a kormány elé kerülő városi közügy, bármi csekély jelentőségű legyen is az, hogy orsz. képviselőink abban ne volnának a hatóságnak lelkiismeretes munkatársai. Azonkívül folytonosan részesei a legkülönbözőbb kulturális, ipari, társadalmi mozgalmaknak, melyek Kolozsvártt fölmerülnek. Tényleges közreműködéssel — és áldozatokkal — ott vannak mindenütt az elsők között, ahol valamely közjóért önzéstelenül tenni kell. Ezt aztán igazán „mindenki tudja“, Kolozsvártt. Mindenki tudhatja és folytonosan tapasztalhatja, hogy Hegedűs Sándor és Sigmond Dezső a szó legnemesebb értelmében teljesítik képviselői kötelességüknek azt a részét is, mely a helyi érdekek szolgálására vonatkozik. Vannak még hiányaink, kívánni valóink ? — Persze, hogy vannak! De ezeknek is rendszerint képviselőink adnak hangot, alkalmas időben és illetékes helyen. Például a kolozsvári egyetem hiányaira épen Hegedűs Sándor hívta föl legutóbb — ismételten — a közoktatási miniszter figyelmét, és Csáky gróf (aki egyetemünk iránt máris gyakran tanúsította jóindulatát) e felszólalás alkalmával örvendetes és értékes ígéreteket ten az egyetem fejlesztésének további teendőire nézve. Egyébiránt nem csupán a kolozsvári egyetem dolgában, nem csupán a közoktatási kormány, de valamennyi minisztérium részéről szünetlenül tapasztalhatjuk, hogy Kolozsvár város hiányai, igényei, haladásának öszszes föltételei mindenkor rokonszenves érdeklődésre és olykor-olykor különösen kedvezményes támogatásra is találnak. És mindezt bizony nem az Ellenzék uréknak köszönhetjük, hanem a kormánynak, képviselőinknek — no meg azoknak, akik vacsoráinak.. . Mert híven és jól teljesített munka után vacsorálnak azok! És a kik irigyük az étvágyukat, bizony e sivalkodóknak a gyomrát dologtalanság s a tehetetlenség mérge rontotta el. Vártuk, hogy mondja meg az Ellenzék, hogy hát: „Kikre szavazzunk?“ Annyit legalább is vártunk, hogy megmondja: függetlenségiekre, negyvennyolczasokra, vagy „nemzeti“ pártiakra szavazzunk-e ? — hogy a hirtelen, vagy fokozatos közjogi átalakulás, az önállóság vagy dualizmus, az önkormányzat vagy államosítás híveihez csatlakozzék-e Kolozsvár választó közönsége? Hanem legvégül maga az Ellenzék — nem felel az általa határozottan föltett kérdésre. Mert ezt mondja . . . Hogy már most személyileg is kikre szavazzunk, azt akkor mondjuk el — mikor közelebb jutunk az elhatározó időponthoz.* Tehát tessék várni a negyvennyolcas választóknak. A neveket és a pártirányzatot később kapják meg. Most még nagy e tekintetben az „égi“ homály! Nekünk azonban nincs miért homályoskodnunk. Elveink, eredményeink ismeretesek. És most mindjárt szolgálhatunk a — nevekkel is. íme, mi megmondjuk, hogy: kikre szavazzunk ? Hegedűs Sándorra és Sigmond Dezsőre szavazzunk! A függetlenségi párt manifesztuma. A függetlenségi és 48-as párt kedden este értekezletet tartott, melyen véglegesen megállapította a párthívekhez intézendő manifesztum szövegét, amelyet az Egyetértés legújabb száma közöl. A román miniszterválság. Még két hete sincs, hogy a Floresku-kormány kiegészítette magát s már is nagy arányú válság tört ki kebelében. Egyszerre három miniszter adta be lemondását és pedig a hírhedt Catargiu Lázár belügyi, Lahováry ezredes hadügyi és Olanesku közmunkaügyi miniszter. Mi okozta a válságot, arról a hivatalos táviró mélyen hallgat. De egy tegnapi jelentés azt mondja, hogy a bukaresti ellenzéki képviselők körében nagy feltűnést kelt, hogy a román trónbeszéd nem említi Románia viszonyát a hármas szövetséghez; hogy Károly király erre vonatkozólag föl akart egy passzust venni a trónbeszédbe, de a kormány ellenezte a dolgot , hogy most ez ügyben interpellálni fogják a kabinetet. Nem lehetetlen tehát, hogy a mostani válság a külügyekkel függ össze, ámbár másrészt feltűnő, hogy az oroszbarát Catargiu és a hármas szövetséghez hajló Lahováry egyszerre adják be lemondásukat. A 48-as pártkör keddi értekezletén hitelesítette november 14-én tartott értekezletének jegyzőkönyvét, melyben azon határozat foglaltatik, hogy a negyvennyolcas és függetlenségi párttal egyesülni nem kíván. E jegyzőkönyvi kivonat Irányi Dánielnek mint pártelnöknek fog megküldetni. Az Ugron Gábor, Hoitsy Pál és Holló Lajos tagokból álló bizottság bemutatta a párt t manifesztumának szövegét, melyet az értekezlet némely módosításokkal elfogadót, a módosítások szövegezésével a bizottságott bízta meg oly meghagyással, hogy a manifesztumot nyomassa ki és hozza nyilvánosságra. A delegácziókból. A magyar delegáczió keddi nyilvános üléséről még az alábbiakat közöljük : Rakovszky előadó a hadügyi költségvetésre nézve elmondja, hogy a hadsereg jövő évi szükséglete 121.720290 írttal van felvéve, ami a múlt évinél 4.300.000 írttal több, mi a hadsereg természetes fejlődésében leli indokát. Általánosságban megjegyzi, hogy a költségemelkedés túlnyomó része oly tényezőktől függ, melyek a kormányzat hatáskörén kívül esnek, így az élelmezési árak drágulása és az elszállásolás növelik a budgetet, mindkettő olyan viszonyoktól függ, melyekre a kormányzat nem bír hatással, részint törvényen alapul, tehát kötelessége volt az emelkedést a budgetbe beállítani. Újabb intézkedés, mely a költségeket növelné, alig van. A mai politikai helyzetben nem lehet elkerülni, hogy áldozatot hozzunk. Bármint óhajtjuk a békét s a hallott nyilatkozatok után alaposan remélhetjük a békének hosszabb ideig fentartását, mégsem merne senki közülünk felelősséget vállalni hadseregünk harczképessége fejlesztésének elhanyagolásáért. (Helyeslés.) A helyzetet megfontolva és látva az albizottság, hogy a hadügyi kormány csak a legszükségesebbekre szorítkozott, a költségvetés elfogadását ajánlja. (Helyeslés.) Beöthy Ákos szerint a jelen költségvetés megújítja azon tüneteket, melyek szólóban aggodalmat keltettek már korább. Ugyanis a hadügyi kormányzat aktívjával állunk szemben, mely a monarchia biztosságának követelményeit egyoldalú felfogással túlhajtva a militarizmus politikáját honosítja meg A müstarszraud egyik kifejezése, hogy minden más érdekkel szemben túlságosan hangsúlyozzák a hadsereg érdeket s igen sok nagy tétele a budgetnek arra szolgál, hogy a tisztikaraik előlépését biztosítsa. Nem irigyli senki a hadsereg derék tisztikarának előléptetését, de nem szabad annak pénzügyeink rovására történnie, különösen, ha polgári tisztviselőink csekélyebb javadalmazását tekintjük, hiszen iskolamestereink majdnem éhen halnak, tisztviselőink helyzetét nem vagyunk képesek javítani. E militarizmus második mozzanata, hogy az alkotmányos kontrolt lehetőleg melőzik. Ez kétféleképen jelentkezik: először a hadügyi kormányzat többet költ és akarna költeni, mint amennyit a delegácziók megszavazni hajlandók lennének, másodszor történnek létszámemelések úgy a béke mint hadilétszámmal a törvényhozás intencziói ellenére. Ennek az akcziónak kezdetét 1887-re lehet tenni s azóta folyton emelik a létszámot a törvényhozás intencziója ellenére. Pedig tévesan az, hogy az országok sorsa a szuronyok millióitól függ, mert nemcsak a hadsereg ereje, hanem az állami szervezetnek ereje is dönt. (Helyeslések.) A győzelmek állandók eredményét csak akkor voltak képesek biztosítani, ha egy nagy történeti eszmét és szükséget képviseltek. Példa rá Németország és Olaszország egységének helyreállítása, példa rá monarchiánk, mely vesztett csaták után is erősebb volt, mint valaha. Ezzel nem akarja szóló a csatavesztések appológiáját hirdetni. (Derültség.) sőt ellenkezőleg megbízik hadseregünkben, de óvni kívánja az országos bizottságot a fölfogások egyoldalúságától, attól, hogy minden a hadseregben van. — Mindezek alapján a szónok, határozati javaslatot nyújt be. (E rezolució szövegét már tegnap közöltük.) Hollán Ernő szerint az újabb terhek elvállalására a motívumok a poliitikai helyzetben rejlenek. Nincs garanczia az iránt, hogy meddig tart a békés hangulat a Néva partján. Bizonyos, hogy amíg északi határainkon a nagy csapatösszpontosítások folynak, a megtámadtatás veszélye előtt biztosítva nem vagyunk. Nem lehet tehát megütközni azon, hogy a hadügyminiszter a hadikészültségben mutatkozó hézagokat kitölteni törekszik. Másrészt a delegáczió a gazdasági és pénzügyi érdekeket is kell, hogy szem előtt tartsa. E részben megnyugvással vette szólá a magyar pénzügyminiszter október havi expozéjában tett azon kijelentését, hogy a közösügyi szükségleteket államháztartásunk egyensúlyának megóvása mellett teljesítési képességünkkel összhangba hozni sikerült. A kltségvetést tehát átalánosságban elfogadja. Hieronymi polemizál Beöthyvel, bizonyítván, hogy nálunk militarizmusról nincsen szó. Összehasonlítja hadügyi költségeinket azokkal a költségekkel, melyeket más államok fordítanak hadseregükre és e számokból azt következteti, hogy egyrészt szövetségeseink nem tehetik azt a szemrehányást, hogy hadikészülődéseinkben visszamaradtunk, másfelől pedig azt, hogy elmentünk azon határig, mint Poroszország, mely elsősorban katonai állam Megszavazza a költségvetést azon meggyőződésben, hogy nem megy túl azon határon, melyet gazdasági érdekeink kímélése szükségkép megkövetel. (Élénk helyeslés és tetszés.) Szünet után Apponyi Albert gr. szólalt fel. A hadügyi költségvetés megítélésénél a kiindulási pont mindnyájunknál közös, tudniillik, az európai politikai helyzet, mely előre láthatólag még hosszú időn át fenyegető lesz. Az erőfeszítések is, melyeket védelmünkre teszünk, állandó jellegűek lesznek. Erre kell tekintenünk, mikor az alkalmazandó erőfeszítésnek módját és mértékét megállapítjuk. Ez okból a védelem eszközlésére szolgáló erők mindenikét harmonice kell fejleszteni, magának a védelem igényeinek érdekében is. Ez álláspontból foly, hogy a. A .KOLOZSVÁR* TÁRCZAJA. Még egyszer Musotte-ról. Amint tudni való volt — s magunk is megmondtuk időre — a realismus nem hagyja magát és, miután a positív tudománynak , a kiváltságok egyedüli tulajdonosa, magas birószékéről megadja a kellő lecskét az idealismusnak, vagy, mint ő nevezi: az elfogultságnak, annak, akinek hiában írták a világköltészet remekeit, a Tartuffe-öknek, a meddő szellemeknek, az elmúlt idők holt nyelvén beszélőknek. S meg kell adnunk, a leczkéző, ezúttal, egészen hivatott férfiú, dr. Apáthy István, az egyetem állattani kathedrájának tudós tanára, ki ex professo búvárlója az állati test életének, a sejteknek, az izmoknak, zsigereknek és idegeknek; tanulmányozója az emrbyológiának, a fajok kiválasztásának, a természeti tényezők átalakító hatásának. Aki bizonyosra megmagyarázza nekünk, tudatlan idealistáknak, hogy az egész élő természet, minden sokszerűségével, pár egészen egyszerű sejtből sokszorossodott és ágazott szét ezernyi, milliónyi különbségeire, csak és kizárólag az anyag és a természeti, mechanikai, meg chemiai, hatások önzreműködésére. Akinek tiltja tudománya, hogy a mérlegre vethető, retortákba zárható, számokban kifejezhető tényezőkön túl keressen valamit, akinek számára nincs semmi csodás — még a szárba, virágba, gyümölcsbe szökkenő szik sem az, valamint nem az ember, aki az ő tisztán természeti, húsból, vérből, csontból álló testében aesthetikai érzelmeket, erkölcsi akaratot és ideális— sőt a butábbja, még vallásos — eszméket is hordoz, táplál és fejleszt. Igen, dr. Apáthy István, a teljes mértékben modern természettudós, adja a szegény elmaradott, holt nyelven beszélő, idealistának a leczkét, azaz Apáthy Istvánba ki maga is kedvvel s gyöngéden pengeti olykor a szerelmi lyrát.... És ez a mi tisztelt, tudós ellenfelünk, jobban mondva biránk, mint tegnapi leczkéjében szepegve olvassuk, megtanít bennünket, hogy „az igazi költészet nem ösmeri a realismus és idealizmus kategóriáit, terméketlen szóvitákat, melyek ítélnek a felszin után és nem hatolnak a lényegbe“ — s a maga meggyőződése szerint bizonynyal termékeny, szóvitájával bizonyítja be, hogy például, Victor Hugó és Zola Emil közt semmi különbség nincs s hogy emez a lényegbe hat, mig amaz ítél a fölszin után. Megtanut, hogy a költő czélja csupán csak az, hogy hasson — bárminő eszközökkel, hogy neki a költemény tárgya csak alkalmi ok — és igy általános, örök eszmét tárgyául nem választhat és semmi forma, semmi határ nem korlátozza eszközei megválasztásában. Sőt, közelebb jőve, arra is megtanít ez a reális leczke bennünket, hogy lényegében Gilberte és Musotte egy és ugyanaz s csak a vak nem látja a külső buroktól, hogy ez a költő által bemutatott és jellemzett kérdő, ha szerepet (vagy talán, csak nevet is) cserélt volna, megfordítva bukik s válik vala példaképpé. Az egyén maga, e szerint, semmi, a döntő az anyagi világ és a környezet, ezek praedestinálják a feleséget és — már csak megtartjuk ezt a kifejezést — a courtisane-t. És megtanulhatjuk azt is, hogy Guy de Maupassanték, meg egy Sophokles és Aischylos tárgyválasztása közt semmi különbség, hogy amazok módjában, melylyel még a természettől is bölcsen elleplezett titkokról egész kedvteléssel rántják le a fátyolt s kihívóan előtérbe tolják, mint fő-főmozzanatot, és pedig a mai korban, épen oly kevés durvaság van, mint, ha Shakespeare, hatalmas, fenkölt alakjai mellett, egészen alárendelt szerepet juttatott, az ő durvább korában, egy-egy akkor egészen közkeletű trágár tréfának, burlesque mellékalaknak. A természettudós-aestheticus, természetesen, a Bacon-megbélyegezte vakmerő általánosítástól sem riad vissza és Jeant úgy akarja föltüntetni, mint a ki „csaknem összes életboldogságának elvesztével lakói egy korábbi ballépéséért“, kedvencz darabját, erkölcsiség szempontjából, fölébe helyezi Faustnak s azért, hogy a gyermekágyat, izetlen környezetét s a halálos véget nem szívesen láttuk a színpadon, azt olvassa ránk, hogy általában a fájdalom és halál színrehozatalát róttuk volna meg. Újszerű általánosításra, különben, legalább a mi saját csekélységünket illeti, egészen alaptalanul is elriadtatta magát a tisztelt tanár úr. Mi előre, látatlanban, sem máskor és egyébnek, sem Musotte-nak nem néztünk sem kissebb, sem legnagyobb megbotránkozással elébe ; soha nem ünnepeltük a Fekete hajó vagy Titilla hadnagy szerzőjét; semmiképen nem nyújtózkodtunk Ninidhe csiklandozásai alatt s épen nem tartok vívmánynak Ibsen egyetlen darabjának is előadását. Nem tagadtuk soha, sőt fájdalmasan valljuk, hogy a lélek nyilatkozatai nagyon is függenek az anyagi világtól; minden ballépést szintehozhatónak ítélünk szép és költői formában; nem igen tapasztaltuk magunkon — úti figura docet is — hogy ne azért dicsérnénk, mivel magunk is jónak és szépnek tartjuk, hanem azért, mert dicsér a többség, a közmegegyezés s mióta gyarló bíráló tollunkat forgatjuk, soha sem kacsingattunk — a válogatott kifejezés szerint — „az erkölcsileg anyaszült meztelen operette-primadonnák felé.“ A természettudomány emberei nagyon fenhangon szokták emlegetni az igazság iránti föltétlen hódolatukat; maguk és következetességük iránti kötelességük, tehát, hogy ezt minden irányban, egyként kiszolgáltassák s úgy ezeket az igaztalan vádakat, egész tisztelettel , ép oly határozottsággal, utasítjuk a kellő czimzetre. Egyébiránt, mint előre is mondok, semmi kilátásunk rá, hogy a realistákatmegtérítsük. Örülünk, ha — a maguk módja szerint — ők is tulajdonosul vallják az örök szépet s költőit, csak az a baj, hogy ők és mi egészen mást értünk az örök szép és költői alatt. Más a táj a völgyből s más a hegytetőről nézve. Ők, a nagy tudósok módjára, különös sugallatuktól nyert hypothesiseikkel, a tudó Hiánynak egy-egy emberöltőre való lendületet adnak, mi, konok rövidlátással ragaszkodunk a múlt édes hagyományaihoz, ízlésüket megtartják ők s kifejteti szép érzetünket mi, ők szeretik a gyöngyöt sárosan is, magunk maradunk a szép foglalatban, tisztán ragyogó gyöngy bámulói közt. A régi kés. — Franczidból. — Paulin elmerengve tartotta kezei közt a regényt, melyet már ezelőtt több héttel kezdett olvasni. A könyv levelei még csak félig voltak kivágva Az ifjú nő fölállt, hogy csinos kis szekrényéből előhozza a kést, mit tíz év óta használt. . . Semmi más eszköz se pótolhatta volna neki ezt. Pedig nem is arra volt rendeltetve, amire most használni akarta. A világért se volt valami drága papírvágó, hanem egy közönséges pásztorkés fanyéllel és egykor éles hegygyel, mely azonban a sok használat miatt kerekre kopott. És Pauline kés nélkül nem tudott ellenni. Ott tartotta egy kis aranyos dobozban, s ujjain mindig magával hordozta. Ezzel szelte a pompás gyümölcsöt, ezzel az új regényeket. Hanem ma hasztalan keresi élete hű társát az ifjú nő. Sehol se találja. Pedig minden este ő maga teszi helyére! Talán csak nem tette véletlenül az ócskaságok közé? Vagy talán ékszerei sorába ? Oh, mert oly aggódó, oly szórakozott!. . . Egyszerre csönget valaki a kapun. Haza jó kis leánya, megcsókolja a mamát, s előveszi játékait. — Megmondtam, hogy ne nyúlj a játékokhoz. De te nagyon engedetlen vagy mostanában. Mernék fogadni, hogy a régi kést is te vetted el. — Melyiket ? — Tudod te jól . .. — Ah, azt a csúf, régi kést, mit annyira szeretsz! Úgy tudom, nem jártam vel. — Visszaadd, különben büntetést kapsz. — De ha nincs nálam!. . . S a gyermek sírásra fakad. Paulin türelmetlenül eltávolítja a szobából, s folytatja a keresést. A gyermek sírása betölti az egész házat, s az anya szemrehányásokat tesz önmagának. Durva, talán igazságtalan is volt gyermekével szemben . . . Pedig