Kolozsvár, 1893. július-december (7. évfolyam, 147-298. szám)

1893-10-09 / 230. szám

a -VII-ik évfolyam. 1893. BELKIRALY-UTCZA 6. SZÁM. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. kéziratok NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a­ lap minden nap az­­,nnep- es vasárnapok kivető­ünnep­­ével. Névtelenöl beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek. B­ELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM. SZ.ÖFIZETÉSI DIJAK Égisz évre......................Hmn. Félévre .............................S írt. Negyed évre ..... * írt. Egy hóra .......................1 írt 50 kr Egy txdm ára 6 kr. HIRDETÉSI D 11 A A : Egy □ cm. tér ára 4 kr. 1.Gyárosok kereskedők és iparosok árkedvezmény­ben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyílttér­pera 20 kr. Nemzetiségi politika. Kolozsvár, okt. 9. Minden részban van valami jó. Ez különben szerfölött kétes értékű köz­mondás igazolódott a most folyó sérelmi vitában, melyet számbavehető indok nél­kül erőszakolt ki az ellenzék. Ugyanis e vita, különösen pedig Bartha Miklós beszédének azon része, melyben ismertette az erdélyrészi nem­zetiségi helyzetet, alkalmat adott a kor­mánynak arra, hogy nyilatkozzék nem­zetiségi program­ja felől. A miniszterelnöknek és a belügy­miniszternek e tárgyra vonatkozó kije­lentései egyszerre háttérbe szoritották a s­zérelm­eket.“ Apponyi gróf felirati ja­vaslata, mely a nemzeti pártkörben meg­­rnkatta érzékeny szivü párthiveit, hatás­talanul hangzott el a t. házban, és ha­tástalan maradt minden egyéb művész­­kedés, melylyel ellenzéki oldalról elhi­­í­tetni akarták, hogy a király azokat mon­dotta Borossebesen és Kőszegen, a mi­ket válaszaiba az oppoziczionális lele­ményesség belemagyarázott. Előtérbe jutottak a kormány­nyilat­kozatok és a közhelyesléssel fogadott irányelvek, melyek alapján a kormány szanálni kívánja Magyarország legsúlyo­sabb betegségét. És hiába minden igye­kezet, hogy a képviselőház s a közvéle­mény figyelme visszatartassék a királyi válaszok számára, mert bizony az orszá­gos érdeklődés mindjárt az első napon a nemzetiségi kérdéshez fordult. A­mint hogy valójában sokkal inkább érdemes törődésünkre az a komoly, veszélyes seb, melyet az izgatók üzelmei ütnek a ma­gyar államtesten, mint azok az üres­­ szemfényvesztő fifikák, a­melyekkel ő felsége nyilatkozatait akarnák félrema­­gyaráztatni az ellenzéki ezermesterek. H­­erén­y­mi Károly belügyminisz­ter a képviselőház tegnapi ülésén nagy­­érdekű beszédben egészítette ki azokat, a­miket W­e­k­e­r­l­e miniszterelnök a kor­mány n­emz­e­t­is­é­g­i poli­ti­k­ájár­ó­l mondott. Beszédének első részében a belügy­miniszter adatokat sorolt föl a „magyar nemzetiség“ kifejezés igazolására és ki­mutatta, hogy akkor, mikor a királyi válaszban egyenes hivatkozás történik az ország törvényeire és alkotmányára, teljességgel nem lehet mondani, hogy az épen alkotmányos szempontból kifo­gásolható. Ezek után így folytatta a belügy­miniszter: Horánszky Nándor­­. képviselő úr azt mondja, hogy a borossebesi válaszban az egész nemzet vereségét látja, még­pedig azért, mert felfogása szerint a királyi válaszban a sovi­nizmus szó alatt azoknak törekvései Bujtat­nak, a­kik fenn akarják tartani e nemzetnek egységét, e nemzetnek alkotmányát, hogy a so­vinizmus szóval sújtatnak azok a törekvések, a­melyek államfentartó törekvések, míg ellen­ben nagyon gyenge intelemben részesülnek azok a törekvések,­­ a­melyek határozottan állam­bontók. T. hát ! Felfogásom szerint ez a soviniz­mus szónak egészen önkényes és c­élzatos ma­gyarázata. Mert azt hiszem, ebben a házban nem lehet semmi kétség az iránt, hogy m­i sovinizmus alatt azokat a törekvé­seket értjük, melyek nem számol­nak sem a körülményekkel, sem az eszközökkel, melyek nem tartanak szemek előtt egyebet, mint—­ megengedem — a he­lyes és szép végczélt, de a melyek tökéletesen vakok a körülmények és eszközök iránt és e törekvések esetleg nagyobb kárt tesznek, mint a mennyi hasznot hajtana a különben ideális szép czél. Hogy tehát a sovinizmus szóba bele lehetne magyarázni azt, hogy a királyi válasz az állam fentartó törekvéseket akar­­ja azzal jelezni, akkor midőn a válasz egyenesen a törvénynek és alkotmánynak ál­láspontjára helyezkedik, ez oly erőszakos magyarázat, mely azt hiszem nyelvta­nilag sem képes helyt állani. —­­Úgy van ! ügy van! jobbfelől. Mozgás a bal- és szélsőbaloldalon.) T. hát ! A t. miniszterelnök úr, a bizott­sági tárgyalás során és magam is bátrak vol­tunk elmondani, hogy micsoda politikának ki­fejezését látjuk a királyi válaszban. Megmondta a t. miniszterelnök úr, és én teljesen csatla­koztam és csatlakozom most is ahhoz, hogy ez a politika semmiféle állambontó, a tör­­vényekkel és az alkotmánynyal el­lenkező törekvéseket meg nem tűr, hanem ezeket a törvény egész szigorá­val sújtja. De azért, mert valamely nemze­tiség körében vannak egyesek, a­kiknek ilyen államellenes törekvéseik vannak, nem akar­juk az egész nemzetiséget, nem akar­juk a nemzetiségek azon tagjait e­­­l­t­e­­­n­i, a­kik a hazának hű és igaz fiai. (Élénk helyes­lés a jobboldalon.) Ismételten utalás történt arra és egészen­­ helyesen, hogy a királyi válaszokért egyedül a kormány felelős. De ennek az állításnak meg­vannak a maga konzekvencziái: ha a kor­mány felelős ezekért a válaszo­kért és a kormány adta azokat a király aj­kára, akkor, ha e válaszok értelmére nézve ké­tely merül fel, méltóztassék elfogadni azt a magyarázatot, melyet a kor­mány ad azoknak. (Élénk helyeslés a jobboldalon) és ne tessék felelőssé ten­ni a kormányt a válaszoknak olyan értelméért, melyet a kormány azok­nak adni nem akart. (Élénk helyeslés a jobboldalon. Felkiáltások balfelől. Magyarázza meg igazán azok értelmét.) És azok, a­kik a kormány kijelentése, magyarázata daczára megmaradnak a mellett, hogy azokban a királyi válaszokban olyan po­litika inauguráltatik, a­mely nemzetellenes, a­melynek nem az a czélja, hogy az egységes, oszthatatlan magyar nemzetet fen­t­art­sa, hanem a­mely a föderalizmus felé hajlik, azok nem tesznek jó szolgálatot az ügynek, mert a kormányt olyan politikától visszatartani, a­mely nem az ő politikája, nem szükséges, ez a fáradság tehát kárba veszett; ellenben a nemzetiségek körében azt a gondo­latot keltheti, hogy a kormány körén kívül vannak talán más körök, a­melyek e nemzet­­ellenes, föderalisztikus politikát alattomosan, vagy nyíltan támogatják. (Úgy van! balfelől.) T. hát! Fonjuk csak tovább ezt a gon­dolatot. (Halljuk! Halljuk!) Hogyha a kormány a szóban forgó királyi szavakkal csakugyan fö­­deralisztikus politikát akart volna inaugurálni, kérdem: nem-e felbomlasztása volna ez az egy­séges magyar államnak ? vagy, mint Bartha Miklós képviselő úr nagyon helyesen mon­dotta, nem-e ezeréves jogrendünknek romjain lehetne-e azt megvalósítani? Hát ezzel a po­litikával vádolnak bennünket? (Zaj a balolda­lon), a­mikor mi e politika ellen kézzel-lábbal küzdünk és küzdeni fogunk akárhol, akármi­lyen módon nyilvánuljon is az ? Méltóztassék elhinni, hogyha bármely mérvadóhelyről nyil­vánulna ez a politika, mi nem állanánk ezen a helyen. (Élénk helyeslés a jobbol­dalon). Ne imputáljanak tehát nekünk olyan politikát, a­melynek szolgálatában nem állunk, hanem a­mely ellen minden rendel­kezésünkre áll­ó e­s­z­k­ö­zz­e­l k­ü­z­d­ü­nk. (Helyeslés a jobboldalon.) A kormánynak nemzetiségi po­litikája igen egyszerű, igen világos. (Fel­kiáltások a szélsőbalon: Látjuk !) A végczélja az, hogy e haza minden polgára annak hű fia legyen, hogy a haza minden polgára nemzetiségi különbség nélkül, velünk közreműködjék a nem­zet megerősítésére és felvirágzá­sára. — E czél felé kell törekednünk, daczára annak, hogy a román nemzetiségi in­­telligenczia egy része ma is az 1881-ki poli­tikai programm alapján áll, ama programm alapján, a­melynek sarkalatos pontja az, hogy Erdélynek külön autonómiája legyen, hogy Er­délyben a közigazgatás nyelvi területek szerint szerveztessék, kívánnak általános szavazati jo­got stb. El vagyunk határozva az e czélra irányuló a­kc­iót, bármiben jelentkezzék, a törvény egész szi­gorával sújtani. (Általános élénk helyes­lés.) Mi azokkal, a­kik e politikai programm alapján állanak, nem találkozhatunk, mert egészen más alapon állunk. (Élénk tetszés.) Van még egy szomorú jelensége a ro­mán nemzetiségi törekvéseknek, és ez az, hogy bár nem nyíltan, mert ez az illetőkre nézve veszélylyel járna — hanem mégis vannak olyan álmodozók is, kik a magyarországi ro­mánság és más idegen államok ro­mánságából egy nemzeti román ál­lamot akarnának alkotni. Vannak, de hiszem és merem állítani kevesen. (Felkiáltá­sok a szélsőbalon: Több millióan vannak!) Is­merjük azokat a szálakat, a­melyek Romániából Magyarországba átszö­vődnek és mert ismerjük, elvágtuk és el fogjuk vágni azokat. (Általános élénk helyeslés). E politikai álmodozók számára más szavunk nem is lehet, mint hogy e nem­zetnek van elég elszánt akarata és elég ereje arra, hogy azt, a­mi a törvényünkben meg van írva, hogy a nemzet egységes és oszthatatlan, utolsó csepp vérével is megvédje. (Általános élénk helyeslés.) E tö­rekvéssel szemben minden gyengeség bűn volna és én e bűnbe esni nem fogok. (Élénk tetszés.) A román népnek, t. hát nagy zöme ér­telmes, szorgalmas, jóakaratu nép, mely köny­­nyen kormányozható. Hála istennek, a román nép e nagy zö­mére az agitátorok befolyása eddig csekély. És a mi kötelességünk megóvni, hogy közöttünk az agitátorok befolyása tért ne nyerjen. E vitában ismételten hivatkoztak arra, hogy a magyar nemzet alkotta és tartja fenn ezt az államot. De, te hát, épen azért, mert ez így van, nem elégedhetünk meg azzal, hogy felpanaszoljuk, hogy a románoknak van külön társadalmuk, külön kultúrájuk, külön gazda­sági életük ; nem elégedhetünk meg azzal, hogy ezeket a jelenségeket egyszerűen konstatáljuk : nekünk kötelességünk megkeresni és megtalálni az ellen az orvossze­reket is. (Általános helyeslés. Egy hang bal­felől : Mióta keresik ?) Arra is felelek, mióta keressük. Ezeket az óvszereket nem fogjuk megta­lálni és nem fogjuk alkalmazni tudni, ha min­dig csak a szimptomákat akarjuk gyó­gyítani, ha nem fogunk nyúlni a ba­jok gyökeréhez. (Általános élénk helyes­lés.) ha nem fogjuk keresni azokat az okokat, melyek az egész mozgalom indítói. (Általános élénk helyeslés.) Polónyi Géza : Állami oktatás ! Hieronymi Károly miniszter: Az egyik ez okok közül az is, — nem mondom, hogy az egyedüli, de mindenesetre az egyik — hogy a szomszéd Romániában sok ezerre megy azok­nak a száma, kik Magyarországon születtek, Magyarországon tanultak, sokszor nélkülözé­sek között, és kik azután kimentek Romániába, hogy ott keressék kenyerüket. Ez az önkén­­tes száműzetés — méltóztassék elhinni — ritka esetben szabadon választott, hanem a legtöbb esetben azért történik, mert az ille­tők itt az országban megélhetésü­ket biztosítani nem tudják. (Ellen­mondás a szélső­baloldalon) Ha nem fogjuk ezeket a jelenségeket teljes objektivással, min­den szenvedély nélkül elemezni, méltóztassék meghinni, sohasem fogjuk megtalálni a gyógy­szereket. (Helyeslés.) Magán a kolozsvári egyetemen az utolsó években 185 oly román fiatal ember végezte el a filozófiai kurzust, a­ki nem talál­ván alkalmazást, elment középiskolai tanárnak Romániába. Távolról sem akarom a szabad költözködést megakadályozni de rámutatok arra, hogy talán nem helyes az, hogy mi módot és alkalmat nyújtunk egy intelligenczia fejlődésének és annak azután megélhetési módosít , kenyeret adni nem tudunk. (Mozgás a szélsőbalon.) A társadalomnak is nagy szerepe és nagy feladata van és nagyon kívánatos, hogy ez a magyar társadalom, a­mely úgy műveltségével, mint hatalmával és gazdagsá­gával messze fölülmúl minden más társadalmat az országban — ezt abban a vonatkozásban mondom, hogy Bartha Miklós t. képviselő úr egyenesen a román társadalomra hivatkozott, — gyakorolja a maga beolvasztó hatás­át. (Általános helyeslés.) És kívánatos, hogy azt a beolvasztó hatását na­gyobb mértékben gyakorolja, mint tette eddig. (Általános helyeslés.) hogy legyen kevésbé exkluzív, mint volt eddi­g, mert e bajokat csak erkölcsi ténye­zőkkel lehet megjavítani. (Igaz . Úgy van!) Marad egy nagy feladatunk ezenkívül és ez az, hogy annak a nagy román kö­zönségnek, annak az előbb nagyon béketűrő könnyen kormányozhatónak jelzett nagy nép­tömegnek érdekeivel gondoljunk, ennek ügyeit szeretettel ápoljuk. Mert méltóztassék elhinni, ha ez a nép boldog lesz, akkor nem találnak ott az agitátorok talajt (Igaz ! Úgy van!) Kötelességünk ebben a te­kintetben, mint a­hogy a t. miniszterelnök úr erre tegnap is rámutatott, először is gondolni, azzal, hogy az oláh lelkészeknek anya­gi helyzete ne legyen oly nyomorult, a­mely helyzet oka annak, hogy minden agitá­­cziónak és orosz befolyásnak martalékjává less ; kötelességünk gondoskodni a tanítók sor­sáról és kötelességünk oda hatni, hogy a lelkészek hazafias szellemben ne­veltessenek (Általános élénk helyeslés.) és hogy ezek a lelkészek úgy, mint a tanítók, az állameszme apostolaivá legyenek, nem pedig megfordítva, annak romlásán dolgozzanak. És, te­hát, utoljára hagytam azt a nagy faktort, a­mely szerint azon kell igyekeznünk, hogy a közigazgatást a nemzetiségi vidékeken telhetőleg javítsuk. A magyar közigazgatás sok helyen nem felel meg a kívánalmaknak, és bár mindenütt szükséges a közigazgatás javítása, ez a nem­zeti­ségi vidékeken parancsoló szük­ség. Mert nagyon helyesen mondta Horánszky Nándor t. képviselő úr mai beszédében — a­kivel ebben tökéletesen egyetértek, — hogy a magyar vidékeken a rossz közigaz­­gatást a kormánynak imputálják. A „KOLOZSVÁR“ TÁRCZÁJA. A költőkről. - B E. után Dr IGNÁCZ ISTVÁN (F­olytatás.) A meseköltő Aesop, mint tudva van, min­­den képzeletet meghaladó módon alaktalan volt perzsa collegája Lokman valóságos bohócz külsővel birt. Homer vak volt, mint Ossian és A'ton. Tyr­ass biczegett, mint Byron és Wal­­ter Scott, s nyomorék volt, mint Heine és Catron- Horaz egy alaktalan, vaskos kis has­­elimeg volt és Ovid olyan orral birt, a mely elefánt agyarára emlékeztetett. Dante se sokkal csinosabb, Voltairről pedig azt tranulják, hogy két profilja volt, a­melyek közül máyiket a menyéttől, a másikat a tengeri macs­­katól örökölte stb. stb. A névsort a végtelenségig lehetne foly­­atni, de én még csak egyetlen példát hozok a mely valóban jellemző. Racau költő, a 11 h­áj08 idylljeivel a franczia udvar összes jegyeit annyira elbájolta, hogy ezek egymás­ig11 kérték látogatását, oly sértő rútság "■fokában volt, hogy egyik barátját kellett m­egbiznia, mikép helyette a látogatásokat meg­gye. Ő vele ugyanis az történt, hogy mikor személyesen jelent meg egy ilyen látogatáson, a "Hlkesült hölgy azt kérdezte tőle, mi­t akarja s egy olyan utálatos kis szörnyeteg elhitetni, hogy ő a nagy Racau­s szép költeményeinek na­­­­gyobb dicsőségére a lépcsőkön dobatott le. Most már azt hinné az ember, hogy, ha a költők szépségükkel nem valami nagyon tün­tethették ki magukat, megelégedtek ezzel a hódolattal, a­mely műveiknek jutott osztály­részül, ugyancsak óvakodtak külsejüket érvé­nyesíteni. De ez nagy tévedés. Ellenkezőleg, nincs az emberiségnek még egy olyan osztálya, a­melynek hiúságáról annyit beszéltek volna, mint a költőkéről. Már a római I­­alyricus Per­seus magánkívül volt örömében collegájával együtt, ha az utczán menve azt hallották sut­togni­: „Nézd, nézd, ez ő!“ é­s ő maga írja, hogy mint foglalták el ünneplő ruhába öltözve, ujjaikon gyűrűkkel, a­melyek csillogtak a na­pon, ha kinyújtották kezeiket, kaczér mosoly­­lyal és ékesen meghajtott nyakkal a legszem- betűnőbb helyeket, miután előbb jól megken­ték torkukat mézzel és tojássárgával, hogy hangjuk bájoló legyen, s mint declamálták el negédesen verseiket, nem is sejtve, hogy hátuk mögött a torzkép festő áll és készíti a képeket. Ezernyolczezár éve múlt, hogy ez a le­leplezés íratott, de úgy kell lenni, hogy ez a gyöngeség még manapság is általánosan el van terjedve, mert mikor nem­régiben egy párisi fényképész egy idős collegájától kérdezte, hogy ismer-e még olyan népet, a­melyik oly oktalan követelésekkel állana elő a képeket illetőleg, mint a költőnők, a tapasztalt ember gondol­kozás nélkül így felelt: „Nem — természete­sen kivéve a költőket.“ Nagyon őrizkedem hazai példát hozni föl, de egy külföldi kiváló példányt talán meg­szabad neveznem, nevezetesen az idősb Dumas Sándort. Ő tudvalevőleg félmulatt volt és gyöngéden kifejezve, nem túlságos csinos, de azért, mint egyik legközelebbi rokona bizo­nyítja, képes volt puszta hiúságból saját sze­kerének az inas bakjára állani, hogy az embe­rek azt higyjék, mikép fekete szolgája van. Egy másik általánosan ismert tulajdon­sága a költőnek az összeférhetetlenség. Nem­csak a régi éjszakán voltak olyan czivódó éne­kesek mint Ormetunge és Skaldetspilder. Még egy félszázaddal ezelőtt is csaknem minden akkor élő dán költő egymás hajába kapaszko­dott, s nekünk is az ég felé merednek a ha­junk szálai, ha azokat a szidalmakat olvassuk, a­melyeket az ízlés előharczosai kicseréltek. A norvégek még nagyobb veszekedést mutathat­nak föl Werhaven és Wergeland költő hozzá­tartozói közt; a németeknél szintén volt egy rut czivódás Heine ás Platen-Hallermünde közt — ha nem említjük az Alexis és Börne vesze­kedését, a­mely azzal végződött, hogy az utóbb nevezett humorista tisztán könyörületből egy egész lexicont küldött ellenfelének, a­mely tele volt használatból kiment szitkokkal. Csaknem minden irodalom tud egy vagy több ilyen költői harczot fölmutatni és min­denütt találunk poétákat, a­kik sohase tudtak békességben élni — ilyenek a többek közt, h­ogy a három legnagyobb modern irodalom mindenkéből megnevezzek egy példát, Beaumar­chais, Byron és Heine. Ha a classikus időkből akarunk egy példányt, minden gondolkozás nélkül előszedhetjük a legelső vígjátéknőt, a­kinek a műveit ismerjük. Előtte lehetetlen volt úgy írni meg egy darabot, hogy a vele e£­’ időben élt költőről sértő dolgokat ne beszél­jen, igy például, hogy az egyik kontár, a má­sik iszákos, a harmadik nem atyja sem tragoe­­diái, sem gyermekeinek. A kritikával szemben a legtöbb költő igen érzékeny volt. A nagy Goethe, a­ki ma­ga is fő-fő kritikus volt, oly kevéssé tűrhette a kritikát, hogy mikor egy diák elég merész volt heves tapsolót lepisszegni, fölugrott a szé­kéről, s így kiáltott föl: „Ki azzal a kölyök­kel!“ — Egy franczia •;■ ,j » ■ első revolutió alatt élt — r jai omiéászem Irio­­gatenak hívták — még tovább ment. Mikor egyik darabját kellett előadni, egy prológot bo­csátott előre, a­melyben arra figyelmeztette a közönséget, hogy ő mint egyik forradalmi egy­let elnöke, bir azzal a hatalommal, jélkép mind­azokat a gazembereket, a­kik darabját kifü­tyülik, fogságra és a guillotine alá hurczoltassa. Nagy szerencse, hogy nem volt minden drámai írónak ilyen nagy hatalma, mert kü­lönben soknak közülök módjába lett volna da­rabjának előadása után egy borzasztó vérfürdőt rendezni. Különben nem kell azt hinni, hogy a leg­véresebb tragédiák szerzői egyszersmind a leg­vadabb emberek lettek volna. Ellenkezőleg: talán a legveszedelmesebb lett volna az illatos vígjátékok és drámai idillek kifütyölése. Mert a tapasztalat azt tanítja, hogy a költők jelleme azzal a műfajjal, a­melyben dolgoznak, rende­sen a legélesebb ellentétben áll. Alig lehet vi­­zenyősebb darabokat találni, mint azok, a­me­lyeket a vérengző Collett d’ Herbois írt. Blu­­mauer, a­ki a sajtószabadságot oly szépen megénekelte, maga is censor volt Holberg, a­ki a „becsületes nagyravágyást“ oly fénye­­sen kigúnyolta, bárói rangra emeltette ma­gát. Hasonló módon engedte magát nem­régi­ben két német költő ad absurdum vereted Dingelstedt, az egykori politikai éji őr é­. fel Victor; igen, az utóbbi pláne mikor egy gonosz krit­ikus szén nagy múzsája hirtelen udvari alattvalónak ;lapot töl, -.jenesen az államügyészsé.^L-:/ futni. Na itv ,j 8’"' csak egy tő tehet. Swift a ki oly élesei) ostorozta kortársai­nak ostobaságait és csodálatosságait, nemcsak önmaga is különcz volt, hanem időről-időre a végtelen csavaron dolgozott. Rousseau János Jakab, a­ki az utókort arra tanította, hogy mi módon nevelje gyermekeit, a sajátját a lelenczházba adta , és egy bizonyos angol köl­tőről, a­kinek a házi boldogság legszebb leírá­sát köszönhetjük, hivatalosan be van bizo­nyítva, hogy házas életében egy meglehetős vastag bambuszád a legfontosabb szerepet ját­szotta. Hogy a nőket el­te ijesszem műveinek élvezetétől, nem akarom megnevezni, de mivel síelői csak ám bizonyos vagyok, hogy olvasó­nőim sem Ovid „Amores“-ét, sem „Remedia amoria“-át sem végül „Ars amandi“ ját nem olvassák, talán szabad elárulnom nekik, hogy ez a híres költő, a­ki oly szépen megírta a szerelmet és a szerelem művészetét, ennek ha­­tára két nőtől vált el, a harmadik pedig őt ergette el. Lelkiismeretes szemlélők egész bizonyos­sággal állítják, hogy a komikus írók ritkán nevetnek, a tragikusok többnyire jókedvű, vi­dám legények, a satirikusok a mindennapi

Next