Kolozsvár, 1893. július-december (7. évfolyam, 147-298. szám)
1893-10-09 / 230. szám
a -VII-ik évfolyam. 1893. BELKIRALY-UTCZA 6. SZÁM. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. kéziratok NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap az,nnep- es vasárnapok kivetőünnepével. Névtelenöl beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM. SZ.ÖFIZETÉSI DIJAK Égisz évre......................Hmn. Félévre .............................S írt. Negyed évre ..... * írt. Egy hóra .......................1 írt 50 kr Egy txdm ára 6 kr. HIRDETÉSI D 11 A A : Egy □ cm. tér ára 4 kr. 1.Gyárosok kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyílttérpera 20 kr. Nemzetiségi politika. Kolozsvár, okt. 9. Minden részban van valami jó. Ez különben szerfölött kétes értékű közmondás igazolódott a most folyó sérelmi vitában, melyet számbavehető indok nélkül erőszakolt ki az ellenzék. Ugyanis e vita, különösen pedig Bartha Miklós beszédének azon része, melyben ismertette az erdélyrészi nemzetiségi helyzetet, alkalmat adott a kormánynak arra, hogy nyilatkozzék nemzetiségi programja felől. A miniszterelnöknek és a belügyminiszternek e tárgyra vonatkozó kijelentései egyszerre háttérbe szoritották a szérelmeket.“ Apponyi gróf felirati javaslata, mely a nemzeti pártkörben megrnkatta érzékeny szivü párthiveit, hatástalanul hangzott el a t. házban, és hatástalan maradt minden egyéb művészkedés, melylyel ellenzéki oldalról elhiítetni akarták, hogy a király azokat mondotta Borossebesen és Kőszegen, a miket válaszaiba az oppoziczionális leleményesség belemagyarázott. Előtérbe jutottak a kormánynyilatkozatok és a közhelyesléssel fogadott irányelvek, melyek alapján a kormány szanálni kívánja Magyarország legsúlyosabb betegségét. És hiába minden igyekezet, hogy a képviselőház s a közvélemény figyelme visszatartassék a királyi válaszok számára, mert bizony az országos érdeklődés mindjárt az első napon a nemzetiségi kérdéshez fordult. Amint hogy valójában sokkal inkább érdemes törődésünkre az a komoly, veszélyes seb, melyet az izgatók üzelmei ütnek a magyar államtesten, mint azok az üres szemfényvesztő fifikák, amelyekkel ő felsége nyilatkozatait akarnák félremagyaráztatni az ellenzéki ezermesterek. Herénymi Károly belügyminiszter a képviselőház tegnapi ülésén nagyérdekű beszédben egészítette ki azokat, amiket Wekerle miniszterelnök a kormány nemzetiségi politikájáról mondott. Beszédének első részében a belügyminiszter adatokat sorolt föl a „magyar nemzetiség“ kifejezés igazolására és kimutatta, hogy akkor, mikor a királyi válaszban egyenes hivatkozás történik az ország törvényeire és alkotmányára, teljességgel nem lehet mondani, hogy az épen alkotmányos szempontból kifogásolható. Ezek után így folytatta a belügyminiszter: Horánszky Nándor. képviselő úr azt mondja, hogy a borossebesi válaszban az egész nemzet vereségét látja, mégpedig azért, mert felfogása szerint a királyi válaszban a sovinizmus szó alatt azoknak törekvései Bujtatnak, akik fenn akarják tartani e nemzetnek egységét, e nemzetnek alkotmányát, hogy a sovinizmus szóval sújtatnak azok a törekvések, amelyek államfentartó törekvések, míg ellenben nagyon gyenge intelemben részesülnek azok a törekvések, amelyek határozottan állambontók. T. hát ! Felfogásom szerint ez a sovinizmus szónak egészen önkényes és célzatos magyarázata. Mert azt hiszem, ebben a házban nem lehet semmi kétség az iránt, hogy mi sovinizmus alatt azokat a törekvéseket értjük, melyek nem számolnak sem a körülményekkel, sem az eszközökkel, melyek nem tartanak szemek előtt egyebet, mint— megengedem — a helyes és szép végczélt, de a melyek tökéletesen vakok a körülmények és eszközök iránt és e törekvések esetleg nagyobb kárt tesznek, mint a mennyi hasznot hajtana a különben ideális szép czél. Hogy tehát a sovinizmus szóba bele lehetne magyarázni azt, hogy a királyi válasz az állam fentartó törekvéseket akarja azzal jelezni, akkor midőn a válasz egyenesen a törvénynek és alkotmánynak álláspontjára helyezkedik, ez oly erőszakos magyarázat, mely azt hiszem nyelvtanilag sem képes helyt állani. —Úgy van ! ügy van! jobbfelől. Mozgás a bal- és szélsőbaloldalon.) T. hát ! A t. miniszterelnök úr, a bizottsági tárgyalás során és magam is bátrak voltunk elmondani, hogy micsoda politikának kifejezését látjuk a királyi válaszban. Megmondta a t. miniszterelnök úr, és én teljesen csatlakoztam és csatlakozom most is ahhoz, hogy ez a politika semmiféle állambontó, a törvényekkel és az alkotmánynyal ellenkező törekvéseket meg nem tűr, hanem ezeket a törvény egész szigorával sújtja. De azért, mert valamely nemzetiség körében vannak egyesek, akiknek ilyen államellenes törekvéseik vannak, nem akarjuk az egész nemzetiséget, nem akarjuk a nemzetiségek azon tagjait elteni, akik a hazának hű és igaz fiai. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Ismételten utalás történt arra és egészen helyesen, hogy a királyi válaszokért egyedül a kormány felelős. De ennek az állításnak megvannak a maga konzekvencziái: ha a kormány felelős ezekért a válaszokért és a kormány adta azokat a király ajkára, akkor, ha e válaszok értelmére nézve kétely merül fel, méltóztassék elfogadni azt a magyarázatot, melyet a kormány ad azoknak. (Élénk helyeslés a jobboldalon) és ne tessék felelőssé tenni a kormányt a válaszoknak olyan értelméért, melyet a kormány azoknak adni nem akart. (Élénk helyeslés a jobboldalon. Felkiáltások balfelől. Magyarázza meg igazán azok értelmét.) És azok, akik a kormány kijelentése, magyarázata daczára megmaradnak a mellett, hogy azokban a királyi válaszokban olyan politika inauguráltatik, amely nemzetellenes, amelynek nem az a czélja, hogy az egységes, oszthatatlan magyar nemzetet fentartsa, hanem amely a föderalizmus felé hajlik, azok nem tesznek jó szolgálatot az ügynek, mert a kormányt olyan politikától visszatartani, amely nem az ő politikája, nem szükséges, ez a fáradság tehát kárba veszett; ellenben a nemzetiségek körében azt a gondolatot keltheti, hogy a kormány körén kívül vannak talán más körök, amelyek e nemzetellenes, föderalisztikus politikát alattomosan, vagy nyíltan támogatják. (Úgy van! balfelől.) T. hát! Fonjuk csak tovább ezt a gondolatot. (Halljuk! Halljuk!) Hogyha a kormány a szóban forgó királyi szavakkal csakugyan föderalisztikus politikát akart volna inaugurálni, kérdem: nem-e felbomlasztása volna ez az egységes magyar államnak ? vagy, mint Bartha Miklós képviselő úr nagyon helyesen mondotta, nem-e ezeréves jogrendünknek romjain lehetne-e azt megvalósítani? Hát ezzel a politikával vádolnak bennünket? (Zaj a baloldalon), amikor mi e politika ellen kézzel-lábbal küzdünk és küzdeni fogunk akárhol, akármilyen módon nyilvánuljon is az ? Méltóztassék elhinni, hogyha bármely mérvadóhelyről nyilvánulna ez a politika, mi nem állanánk ezen a helyen. (Élénk helyeslés a jobboldalon). Ne imputáljanak tehát nekünk olyan politikát, amelynek szolgálatában nem állunk, hanem amely ellen minden rendelkezésünkre álló eszközzel küzdünk. (Helyeslés a jobboldalon.) A kormánynak nemzetiségi politikája igen egyszerű, igen világos. (Felkiáltások a szélsőbalon: Látjuk !) A végczélja az, hogy e haza minden polgára annak hű fia legyen, hogy a haza minden polgára nemzetiségi különbség nélkül, velünk közreműködjék a nemzet megerősítésére és felvirágzására. — E czél felé kell törekednünk, daczára annak, hogy a román nemzetiségi intelligenczia egy része ma is az 1881-ki politikai programm alapján áll, ama programm alapján, amelynek sarkalatos pontja az, hogy Erdélynek külön autonómiája legyen, hogy Erdélyben a közigazgatás nyelvi területek szerint szerveztessék, kívánnak általános szavazati jogot stb. El vagyunk határozva az e czélra irányuló akciót, bármiben jelentkezzék, a törvény egész szigorával sújtani. (Általános élénk helyeslés.) Mi azokkal, akik e politikai programm alapján állanak, nem találkozhatunk, mert egészen más alapon állunk. (Élénk tetszés.) Van még egy szomorú jelensége a román nemzetiségi törekvéseknek, és ez az, hogy bár nem nyíltan, mert ez az illetőkre nézve veszélylyel járna — hanem mégis vannak olyan álmodozók is, kik a magyarországi románság és más idegen államok románságából egy nemzeti román államot akarnának alkotni. Vannak, de hiszem és merem állítani kevesen. (Felkiáltások a szélsőbalon: Több millióan vannak!) Ismerjük azokat a szálakat, amelyek Romániából Magyarországba átszövődnek és mert ismerjük, elvágtuk és el fogjuk vágni azokat. (Általános élénk helyeslés). E politikai álmodozók számára más szavunk nem is lehet, mint hogy e nemzetnek van elég elszánt akarata és elég ereje arra, hogy azt, ami a törvényünkben meg van írva, hogy a nemzet egységes és oszthatatlan, utolsó csepp vérével is megvédje. (Általános élénk helyeslés.) E törekvéssel szemben minden gyengeség bűn volna és én e bűnbe esni nem fogok. (Élénk tetszés.) A román népnek, t. hát nagy zöme értelmes, szorgalmas, jóakaratu nép, mely könynyen kormányozható. Hála istennek, a román nép e nagy zömére az agitátorok befolyása eddig csekély. És a mi kötelességünk megóvni, hogy közöttünk az agitátorok befolyása tért ne nyerjen. E vitában ismételten hivatkoztak arra, hogy a magyar nemzet alkotta és tartja fenn ezt az államot. De, te hát, épen azért, mert ez így van, nem elégedhetünk meg azzal, hogy felpanaszoljuk, hogy a románoknak van külön társadalmuk, külön kultúrájuk, külön gazdasági életük ; nem elégedhetünk meg azzal, hogy ezeket a jelenségeket egyszerűen konstatáljuk : nekünk kötelességünk megkeresni és megtalálni az ellen az orvosszereket is. (Általános helyeslés. Egy hang balfelől : Mióta keresik ?) Arra is felelek, mióta keressük. Ezeket az óvszereket nem fogjuk megtalálni és nem fogjuk alkalmazni tudni, ha mindig csak a szimptomákat akarjuk gyógyítani, ha nem fogunk nyúlni a bajok gyökeréhez. (Általános élénk helyeslés.) ha nem fogjuk keresni azokat az okokat, melyek az egész mozgalom indítói. (Általános élénk helyeslés.) Polónyi Géza : Állami oktatás ! Hieronymi Károly miniszter: Az egyik ez okok közül az is, — nem mondom, hogy az egyedüli, de mindenesetre az egyik — hogy a szomszéd Romániában sok ezerre megy azoknak a száma, kik Magyarországon születtek, Magyarországon tanultak, sokszor nélkülözések között, és kik azután kimentek Romániába, hogy ott keressék kenyerüket. Ez az önkéntes száműzetés — méltóztassék elhinni — ritka esetben szabadon választott, hanem a legtöbb esetben azért történik, mert az illetők itt az országban megélhetésüket biztosítani nem tudják. (Ellenmondás a szélsőbaloldalon) Ha nem fogjuk ezeket a jelenségeket teljes objektivással, minden szenvedély nélkül elemezni, méltóztassék meghinni, sohasem fogjuk megtalálni a gyógyszereket. (Helyeslés.) Magán a kolozsvári egyetemen az utolsó években 185 oly román fiatal ember végezte el a filozófiai kurzust, aki nem találván alkalmazást, elment középiskolai tanárnak Romániába. Távolról sem akarom a szabad költözködést megakadályozni de rámutatok arra, hogy talán nem helyes az, hogy mi módot és alkalmat nyújtunk egy intelligenczia fejlődésének és annak azután megélhetési módosít , kenyeret adni nem tudunk. (Mozgás a szélsőbalon.) A társadalomnak is nagy szerepe és nagy feladata van és nagyon kívánatos, hogy ez a magyar társadalom, amely úgy műveltségével, mint hatalmával és gazdagságával messze fölülmúl minden más társadalmat az országban — ezt abban a vonatkozásban mondom, hogy Bartha Miklós t. képviselő úr egyenesen a román társadalomra hivatkozott, — gyakorolja a maga beolvasztó hatását. (Általános helyeslés.) És kívánatos, hogy azt a beolvasztó hatását nagyobb mértékben gyakorolja, mint tette eddig. (Általános helyeslés.) hogy legyen kevésbé exkluzív, mint volt eddig, mert e bajokat csak erkölcsi tényezőkkel lehet megjavítani. (Igaz . Úgy van!) Marad egy nagy feladatunk ezenkívül és ez az, hogy annak a nagy román közönségnek, annak az előbb nagyon béketűrő könnyen kormányozhatónak jelzett nagy néptömegnek érdekeivel gondoljunk, ennek ügyeit szeretettel ápoljuk. Mert méltóztassék elhinni, ha ez a nép boldog lesz, akkor nem találnak ott az agitátorok talajt (Igaz ! Úgy van!) Kötelességünk ebben a tekintetben, mint ahogy a t. miniszterelnök úr erre tegnap is rámutatott, először is gondolni, azzal, hogy az oláh lelkészeknek anyagi helyzete ne legyen oly nyomorult, amely helyzet oka annak, hogy minden agitácziónak és orosz befolyásnak martalékjává less ; kötelességünk gondoskodni a tanítók sorsáról és kötelességünk oda hatni, hogy a lelkészek hazafias szellemben neveltessenek (Általános élénk helyeslés.) és hogy ezek a lelkészek úgy, mint a tanítók, az állameszme apostolaivá legyenek, nem pedig megfordítva, annak romlásán dolgozzanak. És, tehát, utoljára hagytam azt a nagy faktort, amely szerint azon kell igyekeznünk, hogy a közigazgatást a nemzetiségi vidékeken telhetőleg javítsuk. A magyar közigazgatás sok helyen nem felel meg a kívánalmaknak, és bár mindenütt szükséges a közigazgatás javítása, ez a nemzetiségi vidékeken parancsoló szükség. Mert nagyon helyesen mondta Horánszky Nándor t. képviselő úr mai beszédében — akivel ebben tökéletesen egyetértek, — hogy a magyar vidékeken a rossz közigazgatást a kormánynak imputálják. A „KOLOZSVÁR“ TÁRCZÁJA. A költőkről. - B E. után Dr IGNÁCZ ISTVÁN (Folytatás.) A meseköltő Aesop, mint tudva van, minden képzeletet meghaladó módon alaktalan volt perzsa collegája Lokman valóságos bohócz külsővel birt. Homer vak volt, mint Ossian és A'ton. Tyrass biczegett, mint Byron és Walter Scott, s nyomorék volt, mint Heine és Catron- Horaz egy alaktalan, vaskos kis haselimeg volt és Ovid olyan orral birt, a mely elefánt agyarára emlékeztetett. Dante se sokkal csinosabb, Voltairről pedig azt tranulják, hogy két profilja volt, amelyek közül máyiket a menyéttől, a másikat a tengeri macskatól örökölte stb. stb. A névsort a végtelenségig lehetne folyatni, de én még csak egyetlen példát hozok a mely valóban jellemző. Racau költő, a 11 háj08 idylljeivel a franczia udvar összes jegyeit annyira elbájolta, hogy ezek egymásig11 kérték látogatását, oly sértő rútság "■fokában volt, hogy egyik barátját kellett megbiznia, mikép helyette a látogatásokat meggye. Ő vele ugyanis az történt, hogy mikor személyesen jelent meg egy ilyen látogatáson, a "Hlkesült hölgy azt kérdezte tőle, mit akarja s egy olyan utálatos kis szörnyeteg elhitetni, hogy ő a nagy Racaus szép költeményeinek nagyobb dicsőségére a lépcsőkön dobatott le. Most már azt hinné az ember, hogy, ha a költők szépségükkel nem valami nagyon tüntethették ki magukat, megelégedtek ezzel a hódolattal, amely műveiknek jutott osztályrészül, ugyancsak óvakodtak külsejüket érvényesíteni. De ez nagy tévedés. Ellenkezőleg, nincs az emberiségnek még egy olyan osztálya, amelynek hiúságáról annyit beszéltek volna, mint a költőkéről. Már a római Ialyricus Perseus magánkívül volt örömében collegájával együtt, ha az utczán menve azt hallották suttogni: „Nézd, nézd, ez ő!“ és ő maga írja, hogy mint foglalták el ünneplő ruhába öltözve, ujjaikon gyűrűkkel, amelyek csillogtak a napon, ha kinyújtották kezeiket, kaczér mosolylyal és ékesen meghajtott nyakkal a legszem- betűnőbb helyeket, miután előbb jól megkenték torkukat mézzel és tojássárgával, hogy hangjuk bájoló legyen, s mint declamálták el negédesen verseiket, nem is sejtve, hogy hátuk mögött a torzkép festő áll és készíti a képeket. Ezernyolczezár éve múlt, hogy ez a leleplezés íratott, de úgy kell lenni, hogy ez a gyöngeség még manapság is általánosan el van terjedve, mert mikor nemrégiben egy párisi fényképész egy idős collegájától kérdezte, hogy ismer-e még olyan népet, amelyik oly oktalan követelésekkel állana elő a képeket illetőleg, mint a költőnők, a tapasztalt ember gondolkozás nélkül így felelt: „Nem — természetesen kivéve a költőket.“ Nagyon őrizkedem hazai példát hozni föl, de egy külföldi kiváló példányt talán megszabad neveznem, nevezetesen az idősb Dumas Sándort. Ő tudvalevőleg félmulatt volt és gyöngéden kifejezve, nem túlságos csinos, de azért, mint egyik legközelebbi rokona bizonyítja, képes volt puszta hiúságból saját szekerének az inas bakjára állani, hogy az emberek azt higyjék, mikép fekete szolgája van. Egy másik általánosan ismert tulajdonsága a költőnek az összeférhetetlenség. Nemcsak a régi éjszakán voltak olyan czivódó énekesek mint Ormetunge és Skaldetspilder. Még egy félszázaddal ezelőtt is csaknem minden akkor élő dán költő egymás hajába kapaszkodott, s nekünk is az ég felé merednek a hajunk szálai, ha azokat a szidalmakat olvassuk, amelyeket az ízlés előharczosai kicseréltek. A norvégek még nagyobb veszekedést mutathatnak föl Werhaven és Wergeland költő hozzátartozói közt; a németeknél szintén volt egy rut czivódás Heine ás Platen-Hallermünde közt — ha nem említjük az Alexis és Börne veszekedését, amely azzal végződött, hogy az utóbb nevezett humorista tisztán könyörületből egy egész lexicont küldött ellenfelének, amely tele volt használatból kiment szitkokkal. Csaknem minden irodalom tud egy vagy több ilyen költői harczot fölmutatni és mindenütt találunk poétákat, akik sohase tudtak békességben élni — ilyenek a többek közt, hogy a három legnagyobb modern irodalom mindenkéből megnevezzek egy példát, Beaumarchais, Byron és Heine. Ha a classikus időkből akarunk egy példányt, minden gondolkozás nélkül előszedhetjük a legelső vígjátéknőt, akinek a műveit ismerjük. Előtte lehetetlen volt úgy írni meg egy darabot, hogy a vele e£’ időben élt költőről sértő dolgokat ne beszéljen, igy például, hogy az egyik kontár, a másik iszákos, a harmadik nem atyja sem tragoediái, sem gyermekeinek. A kritikával szemben a legtöbb költő igen érzékeny volt. A nagy Goethe, aki maga is fő-fő kritikus volt, oly kevéssé tűrhette a kritikát, hogy mikor egy diák elég merész volt heves tapsolót lepisszegni, fölugrott a székéről, s így kiáltott föl: „Ki azzal a kölyökkel!“ — Egy franczia •;■ ,j » ■ első revolutió alatt élt — r jai omiéászem Iriogatenak hívták — még tovább ment. Mikor egyik darabját kellett előadni, egy prológot bocsátott előre, amelyben arra figyelmeztette a közönséget, hogy ő mint egyik forradalmi egylet elnöke, bir azzal a hatalommal, jélkép mindazokat a gazembereket, akik darabját kifütyülik, fogságra és a guillotine alá hurczoltassa. Nagy szerencse, hogy nem volt minden drámai írónak ilyen nagy hatalma, mert különben soknak közülök módjába lett volna darabjának előadása után egy borzasztó vérfürdőt rendezni. Különben nem kell azt hinni, hogy a legvéresebb tragédiák szerzői egyszersmind a legvadabb emberek lettek volna. Ellenkezőleg: talán a legveszedelmesebb lett volna az illatos vígjátékok és drámai idillek kifütyölése. Mert a tapasztalat azt tanítja, hogy a költők jelleme azzal a műfajjal, amelyben dolgoznak, rendesen a legélesebb ellentétben áll. Alig lehet vizenyősebb darabokat találni, mint azok, amelyeket a vérengző Collett d’ Herbois írt. Blumauer, aki a sajtószabadságot oly szépen megénekelte, maga is censor volt Holberg, aki a „becsületes nagyravágyást“ oly fényesen kigúnyolta, bárói rangra emeltette magát. Hasonló módon engedte magát nemrégiben két német költő ad absurdum vereted Dingelstedt, az egykori politikai éji őr é. fel Victor; igen, az utóbbi pláne mikor egy gonosz kritikus szén nagy múzsája hirtelen udvari alattvalónak ;lapot töl, -.jenesen az államügyészsé.^L-:/ futni. Na itv ,j 8’"' csak egy tő tehet. Swift a ki oly élesei) ostorozta kortársainak ostobaságait és csodálatosságait, nemcsak önmaga is különcz volt, hanem időről-időre a végtelen csavaron dolgozott. Rousseau János Jakab, aki az utókort arra tanította, hogy mi módon nevelje gyermekeit, a sajátját a lelenczházba adta , és egy bizonyos angol költőről, akinek a házi boldogság legszebb leírását köszönhetjük, hivatalosan be van bizonyítva, hogy házas életében egy meglehetős vastag bambuszád a legfontosabb szerepet játszotta. Hogy a nőket elte ijesszem műveinek élvezetétől, nem akarom megnevezni, de mivel síelői csak ám bizonyos vagyok, hogy olvasónőim sem Ovid „Amores“-ét, sem „Remedia amoria“-át sem végül „Ars amandi“ ját nem olvassák, talán szabad elárulnom nekik, hogy ez a híres költő, aki oly szépen megírta a szerelmet és a szerelem művészetét, ennek határa két nőtől vált el, a harmadik pedig őt ergette el. Lelkiismeretes szemlélők egész bizonyossággal állítják, hogy a komikus írók ritkán nevetnek, a tragikusok többnyire jókedvű, vidám legények, a satirikusok a mindennapi