Kolozsvár, 1894. január-június (8. évfolyam, 2-148. szám)
1894-05-23 / 117. szám
Wll ik évfolyam. 1894. Szerkesztő-iroda: BELKIRALY UTCZA 6. SZÁM lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő.(IMÁTOK NAK ADATNAK VISSZA )jelenik & lap minden nap, az innepes vasárnapok kivételével. Vitelénél beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. 117. szám. Kolozsvár, szerda május 23. BELKÖZÉP-UTCAA 4. SZÁM. ELŐFIZETÉSI DIJAK : Egész erre ...........................16 írt Fél évre ..........................8 írt. . Negyed évre.............................4 írt. Egy hóra .............................1 írt 60 kr. Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: Egy □ cm. tér ára 4 kr. — Gyárosok kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyílttér tára 20 kr. Magyarok, románok. (Moldován G. új röpirata.) Kolozsvár, máj. 23. Harmadik hete tart a Memorandumhire, melytől annyit már mindenesetre vártunk, hogy tisztázza a helyzetet. A mozgalom szervezetére itt-ott esett is némi bágyadt sugár; a román nemzetiség lelkét, akaratát azonban nem világította meg egy sem. A vádlottak igen sokat beszéltek, még semmit sem mondtak ; magukat védték, nem az ügyet. Ezen a héten a megunt prókátori dikcziók helyett hallunk már talán államférfiakat megillető nyilatkozatokat is; valami utalást arra, a vér és vas politikájának alkalmazása nélkül hogyan lehetne megnyugtatni azt a három millió románt, ki most nem találja honját a hazában. Mert ennek a pernek nem az a feladata, hogy fogságba juttasson néhány szóvivőt, hanem az, hogy tisztázza egy nagy nemzetiség követeléseiben, hol a törvényes határ. Ezen határon belül senki sem gátolja a sajtó és a szólás szabadságát , sőt nagyon is kívánatos, hogy ez a két hatalmas eszköz valahára véget vessen a gravaminális politikának, s örökös panasz, gúny, szitok és fenyegetés helyett a becsületes és közös munka szeretetét ébressze föl magyarban, románban egyaránt. A magyarokról és románokról írt legújabb röpiratában jól mondja dr.Moldován Gergely, hogy „a haza legnagyobb hálájára lesz érdemes, aki ezt a dolgot nyélbe üti.“ Ehhez azonban a legnagyobb őszinteség szükséges. A magyarok nem angyalok, a románok nem ördögök, hanem nagyon is emberek, megáldva erényekkel s megverve hibákkal, ahogy a történelemben és a politikában ugyancsak megszokhattuk. A Memorandum-per arra már talán mégis csak megtanított bennünket, mit jelent az, hogy quod un justum, alteri aequum.“ Sorra is, hogy „suum cuique!“ Moldován teljesen alkalmas arra hogy Magyarország nemzetiségi kérdésének főkönyvében szembeállítsa, ki mit követel és viszont mivel tartozik. Egyaránt munkája a magyar és a román irodalomnak, tudománynak. Azért a nyíltságért, melylyel a magyar állam eszméjét szolgálja, s azért a bátorságért, melylyel a román politika szédelgéseit ismételve föltárta, övéinek gyűlöletét rég fölhizta maga ellen. Most rajtunk, magyarokon volna a sor, hogy őszinteségéért hasonló gyűlölettel fizessünk neki. Hiszen könyvét is azon kezdi, hogy „mi románok nem szeretjük és nem szerettük a magyart.“ „Ez a szó „oláh“, azerdélyi magyar előtt azt jelenti: szolga,jobbágy, hitvány, neveletlen, a parasztságnak netovábbja; olyan valami, amit komolyan számbavenni, vagy a kinek fájdalma iránt érdeklődni merőben felesleges.“ S viszont a románok fülében sok század szenvedését, keserűségét és fájdalmát jelenti az „ungur“ nevezet. Alkotmányos szempontból egészen jónak tartja ugyan az oláh köznépet, intelligencziáját ellenben egészen rosznak és kártevőnek, de maga is hirdeti, hogy a két elem azért mégis együtt érez jóban, roszban egyaránt s hogy nincs közte semmi különbség. Ennek az észrevételnek pedig annál nagyobb a súlya, mert szerinte a nép nem törődik vezetőinek politikai jellemével és következetességével, sőt talán az egyéniségével sem. Nem hiszik a románok, hogy a magyar alkotmány keretébe be lehessen illeszteni tételüket, boldogságukat; s a legfőbb engedmény, amit a magyar államiságnak tehetnek, az volna, hogy foederatív állammá alakítsák Magyarországot. Ehhez pedig az első és legfőbb követelés hazánk kettészakítása, vagyis Erdély önkormányzatának helyreállítása s ebben a román túlsúly biztosítása. Nemzeti állam helyett tehát nemzetiségi állam. Midőn azonban megvilágítja azt az ösvényt, mely a románokat a magyargyűlölet, az államtagadás és a politikai álomhüvelyezés hínárjába vezette, egyúttal a magyarságot teszi felelőssé, hogy egy három milliónyi nemzetiség politikai érzületét megromolni engedte. Kíméletlen, de nem kíméletlenebb, mint már félszázad előtt Széchenyi és Wesselényi, kik közül az egyik a „legnagyobb magyar“ nevét érdemelte ki ugyanakkor, amikor haragtól reszketve riadt népére, ne túlozzon a nemzetiség kérdésében. Szemünkre veti, hogy semmit sem tanultunk a múltból, különben nem kellett volna jogainkat 1848-ban egymagunknak védelmeznünk. Én azonban azt hiszem, hogy nagyon is sötét az a kép, melyet a magyaroknak a románokkal szemben való türelme, bizalma és szeretete hiányáról fest. Való, hogy a magyar keveset törődött más nemzetiségekkel; de hát egyáltalán törődött-e a magáéval ? Pesty Frigyes a Századokban már 1867-ben ki- fejtette önmaga iránt is mily mostoha volt nemzetünk. S a román szellem el-nyomatásának ebben a korszakalkotó esztendejében talán megemlékezhetnénk arról, hogy ez az idei voltaképen jubiláns esztendő, mert épen most negyedfélszázada, hogy Szebenben megjelent a világ első oláh nyomtatványa, az Invaczetura krestyinyáske (Katekizmus) s háromszáz esztendeje annak, hogy I. Rákóczy György felszólalt az idegen nyelven való „birbizelés“ ellen s nemzeti nyelvek megbecsülésére ösztönözte az oláhokat. Ha akkor a románok a kálvinista államvalláshoz csatlakoznak, növekedett volna vagyonosságuk és politikai jelentőségük is és kétségtelenül beveszik őket negyedik nemzetül. I. Rákóczy György halála után azonban csak pár évtizedig tartott Erdély függetlensége. S utóbb a Királyhágón innen és túl ugyan ura volt-e a nemzet önelhatározásának ? Egészséges fejlődésében meggátolva, a nemzetiségek miatt szabad-e igazán felelősségre vonni a magyart, mely — mint helyesen jegyzi meg Moldován — még most, a kiegyezés után is nemzetiséggé zsugorodik össze saját hadseregében? Felelősségünk voltakép csak 1867-en erről kezdődik. Eötvös nemzetiségi törvényének ideális az alapja, talán épen azért fűzik hozzá a panaszok egész sorát. Újból kimondták az uniót, mely nélkül Magyarország nem lehetett nemzetállam. De bizony csakugyan kívánatos lett volna, hogy a földrajzi határoknak ezt a lerombolását megelőzze az érzelmek és az érdekek uniója. Az unió törvényességét azonban mégis ki merné kétségbe vonni, hacsak egy padon nem akarna ülni a Memorandum-per vádlottjaival? Az unió oly kevéssé akadályozta a románok fejlődését, hogy— és azt Moldován könyvéből idézem — „ha 1867. óta a román elem dolgoznék a magyar helyett Erdélyben, ma Erdély egészen oláh volna.“ Szerzőnk azt hiszi, hogy e dologban az Erdélyben olyan ágas-bogas osztály, társadalmi, vallásfelekezeti és nemzetiségi üres gőg és arisztokratikus hajlam akakadályozta a románságot, ezt a teljesen demokratikus szervezetet. Én azonban az alföldről is ismerni vélem az u. n. parasztgőgöt, s úgy gondolom, megterem az Erdélyben, az oláhság közt is és hogy megnyilatkoznék akkor is, ha a saját véréből való hivatalnok-aristokrácziával akadna tennivalója. Románia aligha mellettem nem bizonyít. Kétségtelenül megdöbbentően rajzolja Moldován azt a teljes tájékozatlanságot, melyet —még 1894. május 23-án szerdán magában a kormánypárti Kolozsvárban legyen mondva — nostris quidem temporibus tanúsít erdélyi dolgok iránt a kormány, melynek csak olyan értesülései vannak Erdélyről, mint körülbelül két évtizede a czárnak a balkáni hadjáratról. „A Sipka-szorosban minden csöndes.“ Hibáztat közigazgatást, sajtót, társadalmat egyaránt. Méltán rójja meg a m. t. akadémiát, mely 64 esztendő óta nem foglalkozott tudományosan a románsággal; a tanügyi kormányt, mely 27 év óta nem tudott a román ifjak számára az állam szempontjából kifogástalan könyveket íratni, s magát a törvényhozást is, mely a nemesség eltűnésekor nem gondoskodott arról, hogy továbbra is legyen valami erő, ami a nemzetiségeket egybeforraszsza. Erre pedig annál nagyobb szükség volna, mert hiszen a pánszlávizmussal szemben mégiscsak a magyar állam van hivatva Európa egyensúlyának fenntartására. Romániában a román parasztok száma fogy s a liga — ha ugyan nem rubelekkel dolgoznék— okosabban tenné, ha a mesterségesen felfújt erdélyi kérdés helyett a romániai kérdéssel foglalkoznék, s a román államból nem törne a magyar nemzetállam ellen. Mert hiszen tagadhatatlanul sok a belső baj, de, ha külső izgatás nem járul hozzá, a magyar államtest erős szervezete majd csak túlesik a válságon. Transsylvania faráda se, de nem lesz külön test többé. Ezzel számolni kell s Moldován jól tette volna, ha a nagyrománok álmodozásairól szólva, utal a Romániához való csatlakozásnak geographiai képtelenségére is. Miénk a jog, a történeti múlt s ezzel szemben erőtlenek volnának már is az oláh irredentisták, ha igazi képviseletünk volna Romániában, mint amilyen éber képviselete van ennek minálunk. Az erdélyi részek magyar és román népe meg fogja érteni egymást, ha nem vágják el fejlődésük természetes irányát és számára sziklák közt való robbantásokkal nem akarnak új vitát nyitni. Csak azt nem szabad felejtenünk, hogy Erdélyben a román kérdés nemcsak egy nemzetiségnek, hanem a demokrácziának, soczializmusnak, sőt egy kicsikét az anarchizmusnak ügye is. Szóval, hogy van benne valami közös vonás az alföldi munkásmozgalmakkal. Pedig a béretek és a rónák lakosainak túlzóit egyaránt nem valami magasztos érzelmek hevítik. „Der Topf, der Topf ist Vaterland!“ Széchenyi tanítását még most sem fogadtuk meg: gazdaggá tenni a hazát, hogy igazán szabaddá tehessük. Ha ugyan kell haza a socialistának, s ha kell haza a nemzetiségi izgatónak, aki három haza közt válogat: a meglevő hazát nem szereti, a külföldön levő román hazához csatlakozni nem áll épen érdekében, a meglevő hazából pedig mégis csak bajos egy újat kiszakítani. S ha mégis kikerülne, mennyivel közelebb jutna a középkorhoz, melyet felelőssé tesz a jelen minden nyomorúságáért! Az államiság, a belbéke s az igazság érdekében igenis orvosolni kell a románok minden méltányos panaszát. Viszont azonban „vaskézzel kell fenntartani az állam tekintélyét azon szellem ellen, mely a meglevő bajokra támaszkodva az állam integritását, az államrendet támadja meg.“ Ez a dilemmából való szabadulás legfőbb két tétele A kibontakozás módjait eléggé most még nem részletezte Moldován, inkább csak utalt rájuk. De világosan szembeállította a magyarok és románok előnyeit s gyöngéit és az emberiesség magas szempontjából ítélt róluk. Megmutatta, hogy a kettejük közt levő s óriásinak látszó ellenszenv mélyen gyökerezik ugyan, de mégsem rákkal s értelemmel, jóakarattal elejét lehet venni, sőt ki is irthatjuk. Nagyobb válságon is átestünk már, s ha ez mégis végzetessé válnék, nagy része volna benne saját könnyelműségünknek. A román irredentát tehát nem szabad egyszerűen csak politikai divatnak tekinteni. S politikusaink jól teszik, ha ebben a kérdésben figyelembe veszik azt az őszinteséget, melylyel Moldován a baj aggasztó voltát föltárja. Ha szemhunyorítás nélkül bele tudnak tekinteni abba a világosságba, melybe nemzeti politikánk hibás voltát helyezi, meg fogják találni azt a módot is, melylyel ezt a politikát az egyedül helyes irányba terelhetik. Erő, akarat, szeretet! Dr MÁRKI SÁNDOR keze hírek egész tömege, amely hívek eleinte nagyon ijesztő képet tüntettek fel, de amelyek alaposabban megvizsgálva és megrostálva, azt mutatják, hogy van ugyan folyamatban egy nagyon csúnya, lehet, hogy még különböző oldalról egyenesen szított, a szenvedélyeket felette lázító izgatás, de ez, czéltalanságát és tévelygését, konkrét kerete hiányát tekintve, távolról sem öltötte azt a veszedelmes jelleget, mint a minőnek eleinte kellett hogy tekintse a magyarság, amely a szomorú eseményeken okulva, idejekorán ügyelt minden jelenségre, nehogy meglepettessék. Összefoglalva mindent, ami e kérdésben az utolsó napokban feljegyezhető, mindenekelőtt ki lehet jelenteni egész határozottan, hogy semmiféle tényleges veszély nem forog fenn. A lelketlen agitátorok, akik tudvalevőleg kitűnő kenyérkeresetnek tekintik a lázítást, vagy legalább annak tettetését, úgy látszik elérkezettnek hitték az időt arra, hogy a tudatlan néptömeget bizonyos tekintetben szervezzék és így maguknak alávessék. Az első dolog tehát az volt, hogy mintegy katonai parancsszóra engedelmességre tanítsák ezt a paraszttömeget és ezt bizonyos fokig el is érték. Arról azonban, hogy ezt most már fel is használhassák törvénytelen czéljukra, szó sincs. Meg lehet, hogy szemük előtt az is lebegett, hogy esetleg választási czélokra is felhasználhassák ezeket a vakon követő embereket. Ha azonban kedvük kerekednék bárminemű törvénytelen lépésre, nagyon pórul járnának. Hieronymi belügyminiszter távolról sem az az ember, aki a közbiztonsági állapotok veszélyességét vagy az államellenes áskálódásokat csendesen tűrné. Hetek óta folyik a belügyminisztériumban a legkörültekintőbb munka az erdélyi viszonyok egészségessé tétele tárgyában. Mindenekelőtt gondoskodott a belügyminiszter arról, hogy legyen Erdélyben elégséges államhatalmi eszköz kéznél. Ez már meg is történt. Nem fog ott mozoghatni senki sem, anélkül, hogy csendőrség és a hatóság rögtön rá ne tegye a kezét. Tréfát nem ismer a magyar kormány, legkevésbé a mostani. Amint azután látni fogják az elégedetlenek, hogy mindenütt ujjaikra néz a hatóság, majd szép csendesen visszafejlődik az egész mozgalom, amelyet, mint a Paprika Jancsi színházban a bábukat, csak egyes emberek mozgattak. Az erdélyi képviselők meg is vannak most már nyugtatva, mert látják, hogy erélyes közbelépés történik és hogy a belügyminiszter teljes tudatában van annak, hogy mit kell tenni, sőt már a román püspökökkel is váltott a miniszterelnökkel egyetemben néhány komoly szót, amelyek hatása bizonyára nem fog elmaradni. Nem is kívánunk már semmiféle külön intézkedést, királybiztos vagy hasonló dolgokat, amelyek csak félreértésekre adhatnának alkalmat és furcsa színben tüntetnék fel Magyarországot a külföld előtt, hanem bízva a kormány öntudatos eljárásában hisszük, hogy ez az egész, úgy látszik, román oldalról erőszakkal felfújt intermezzo, el fog múlni a nékül, hogy a legkisebb bajt okozta volna. Meg fog szűnni a sok riasztó hír is, amely Erdélyből került a fővárosi lapokba és amelynek egy díszpéldányát ma olvashattuk, hogy t. i. ma Balázsfalván az oláhok felszedték a vasúti síneket is, amiből egy szó sem igaz. A magyar államvasutak igazgatósága csak ámulva olvasta a táviratokat, midőn ott egyetlenegy oláh sem mutatkozott a vasúti sínpár közelben, ha csak nem mint utazó. Az oláh mozgalmak és a kormány. Budapestről írja levelezőnk a következő nagyérdekű sorokat: A képviselőház folyosóin néhány nap ótai állandó beszéd tárgyát képezi az Erdélyből él Szapáry és az állami anyakönyvek. — Saját levelezőnktől. — Budapest, május 22. A képviselőházban tegnap kezdték el érdemlegesen tárgyalni az állami anyakönyvek behozataláról szóló törvényjavaslatot. A vitát ma be lehetett volna fejezni, haSzapáry Gyula gróf személyes pártjának galibáskodó része nem tüntetett volna az ülés végén avval, hogy feliratkoztak szólásra. Pedig ezen urak vajmi gyenge beszélő tehetségek, a képviselőházban valahányszor felszólalnak, mondhatni mindannyiszor a nevetség vagy a sajnálatnak tárgyai. A mit azonban vezérük, Szapáry Gyula gróf műveit, az önfelülmúlásnak lehet nevezni. Szapáry Gyula gróf ugyanis tegnap ,Wekerlének személyes kérdésben válaszolva, minden szükség nélkül azt hangsúlyozta, hogy ő az összes egyházpolitikai kérdések teljes és egészséges megoldását csakis az állami anyakönyvvezetés behozatalában látta és látja még ma is. Képzelhető tehát a képviselőház ámulata, midőn ma egyszerre csak felkel Szapáry Gyula gróf és azt mondja, hogy neki ugyanaz a nézete volt mindig, hogy az állami anyakönyvek behozatala sürgős és elodázhatatlan, de — de — de — ... neki ez a javaslat nem kell. Hogy miért, azt már elmulasztotta megmondani, de minden ember megértette, mert nem ő terjesztette, hanem más miniszter. Ez csak elég ok egy Szapáry grófnak ! Ezért azonban ezzel sem fog élni; lassanként a Polónyi sorsára jut Szapáry gróf is, ami annál könnyebben megeshetik, mert hozzá képest Polónyi még elsőrendű szónok. Tény, hogy az egész képviselőház, valahányszor felemelkedik, már gúnyosan nevet és lesi, hogy minő következetlenséget fog most elmondani, vagy inkább elhebegni. Az ultramontán ellenzék ezalatt folytonosan zug-bug. Azt hiszik, hogy napjuk felderült, a Wekerle kormánynak vége s ők lesznek hivatva Magyarországon uralkodni. Ezt elősegítendő, találtak egy olyan hihetetlen rágalmat, amelynél csúnyábbat Magyarországon csakugyan még nem terjesztettek. Azt mondják, hogy az utczai tüntetések alkalmával a fiatalság antidynastikus kiáltásokban törtek volna ki. Ezt az egész dolgot utólag fundálták ki, valószínűleg be is súgták odafenn, de mert nem akadt Ma-gyarországon lap, amely ezeket az aljas rágalmakat terjesztette volna, fogták tehát magukat és kiíratták a gyönyörűséges bécsi „Vaterland“ ban, amely tudvalevőleg nagyon hű barátja Magyarországnak. Elszámolják magukat különben nagyon az ilyen botrányos ráfogásokkal is, mert nem akad józan eszű ember, legkevésbbé azonban maga a király az, aki a ilyen besúgásokra valamit adna és hogy elhinné a magyar nép lojalitásának csökkenését és pláne, hogy ezt a kormánynak tudná be. Mégis mondták egyenesen szemükbe az ultramontán szájhősöknek, hogy ha tényleg lesz valaha Budapesten antidynasztikus kiáltás hallható az utczán, azt okvetlenül ők bérelnék fel pénzért, hogy rákenjék a szabadelvű pártra. Vádbeszéd a Memorandumperben. — Vita Sándor főügyész beszéde. — Tekintetes kir. törvényszék ! tisztelt esküdtbiróság! Miként a felolvasott védlevélből megérteni méltóztattak, a büntető törvénybe ütköző cselekmény a melyért vádat emeltem, az u. n. román memorandum terjesztése által lett elkövetve. A román memorandum néven ismeretes emlékirat egyike az újabb időkben megjelent ama politikai tartalmú nyomtatványoknak, amelyek nem csak hogy a közfigyelmet magukra vonták, de egyszersmind élénk visszatetszést, részben pedig felháborodást is szültek a hazafias közvéleményben. Ez alkalommal csak a memorandumról szólva, magára vonta a közfigyelmet ez emlékirat abból az okból, mert tudva volt, hogy az abban felhozott sérelmek, hazánk román ajkú lakosságának nemzetiségi sérelmeiként vannak feltüntetve, és mert tudva volt, hogy ez emlékirat felségéhez benyujtatni szándékoltatott. Visszatetszést, — némely részeivel pedig, éppen felháborodást szült ez emlékirat, — nézetem szerint — abból az okból, mert abban, az az alaptalan sérelmek egész sorozata mellett, — a hazai törvényhozás, — és egyátalán véve a magyar nemzeti kormányzás elleni vádaknak egész halmaza is bennfoglaltatik. Nem csak, — de sőt az emlékirat az állami alaptörvények egyik legfontosabbikának, — jelesen az Unióról, — vagyis az egykori Erdélynek, a szőkébb értelemben vett Magyarországgal való egyesítéséről szóló törvénynek, a maga érvényességében és kötelező erejében való megtámadását is magában foglalja. Bármennyire költöttek, és alaptalanok legyenek azonban, a memorandumban felhozott sérelmek és vádak , — én itten azok mindegyikével mindenikének egyenkénti fejtegetése és cáfolatába nem bocsátkozom. — Nem bocsátkozom egyszerűen abból az okból, mert azoknak a sérelmi pontoknak fejtegetése, a melyek habár alaptalanok is, de nincsenek is vád tárgyává téve, azoknak a fejtegetése, — mondom — nem tartozik a jelen sajtóper keretébe. Szorítkozom tehát, csakis azoknak az állítólagos sérelmeknek a fejtegetésére és cáfolatára, melyek az unióról szóló törvény érvényessége és kötelező ereje ellen intézett támadással kapcsolatosan, és a támadásnak mintegy indokául vannak a memorandumban felhozva. Ezen sérelmek közé tartozik elsősorban az, hogy az unió, vagyis Erdélynek a szűkebb értelemben vett Magyarországgal való egyesítése, a miként a memorandumban állíttatik, ellentétben a közjoggal és azon szabad elemek jogaival, amelyek Erdélyországot alkotják.