Kolozsvár, 1894. január-június (8. évfolyam, 2-148. szám)

1894-05-23 / 117. szám

Wll­ ik évfolyam. 1894. Szerkesztő-iroda: BELKIRALY­ UTCZA 6. SZÁM­­ lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő.­­(IMÁTOK NAK ADATNAK VISSZA )jelenik & lap minden nap, az innep­­es vasárnapok kivéte­lével. Vitelénél beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek. 117. szám. Kolozsvár, szerda május 23. B­ELKÖZÉP-UTCA­A 4. SZÁM. ELŐFIZETÉSI DIJAK : Egész erre ...........................16 írt Fél évre ..........................8 írt. . Negyed évre.............................4 írt. Egy hóra .............................1 írt 60 kr. Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: Egy □ cm. tér ára 4 kr. — Gyárosok kereskedők és iparosok árkedvezmény­­ben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyílttér tára 20 kr. Magyarok, románok. (Moldován G. új röpirata.) Kolozsvár, máj. 23. Harmadik hete tart a Memorandum­­hire, melytől annyit már mindenesetre vártunk, hogy tisztázza a helyzetet. A mozgalom szervezetére itt-ott esett is némi bágyadt sugár; a román nemzetiség lel­két, akaratát azonban nem világította meg egy sem. A vádlottak igen sokat beszéltek, még semmit sem mondtak ; magukat védték, nem az ügyet. Ezen a héten a megunt prókátori dikcziók he­lyett hallunk már talán államférfiakat megillető nyilatkozatokat is; valami uta­lást arra, a vér és vas politikájának al­kalmazása nélkül hogyan lehetne meg­nyugtatni azt a három millió románt, ki most nem találja honját a hazában. Mert ennek a pernek nem az a feladata, hogy fogságba juttasson néhány szóvivőt, hanem az, hogy tisztázza egy nagy nemzetiség követeléseiben, hol a törvényes határ. Ezen határon belül senki sem gátolja a sajtó és a szólás szabad­ságát , sőt nagyon is kívánatos, hogy ez a két hatalmas eszköz valahára véget vessen a gravaminális politikának, s örö­kös panasz, gúny, szitok és fenyegetés helyett a becsületes és közös munka sze­­retetét ébressze föl magyarban, román­ban egyaránt. A magyarokról és románokról írt legújabb röpiratában jól mondja dr.Mol­dován Gergely, hogy „a haza legna­gyobb hálájára lesz érdemes, a­ki ezt a dolgot nyélbe üti.“ Ehhez azonban a leg­nagyobb őszinteség szükséges. A magyarok nem angyalok, a romá­nok nem ördögök, hanem nagyon is em­berek, megáldva erényekkel s megverve hibákkal, a­hogy a történelemben és a politikában ugyancsak megszokhattuk. A Memorandum-per arra már talán mégis csak megtanított bennünket, mit jelent az, hogy quod un­ justum, alteri aequum.“ Sorra is, hogy „suum cuique!“ Moldován teljesen alkalmas arra hogy Magyarország nemzetiségi kérdésé­nek főkönyvében szembeállítsa, ki mit követel és viszont mivel tartozik. Egy­aránt munkája a magyar és a román irodalomnak, tudománynak. Azért a nyílt­ságért, melylyel a magyar állam eszmé­jét szolgálja, s azért a bátorságért, mely­lyel a román politika szédelgéseit ismé­telve föltárta, övéinek gyűlöletét rég föl­­hizta maga ellen. Most rajtunk, magya­rokon volna a sor, hogy őszinteségéért hasonló gyűlölettel fizessünk neki. Hiszen könyvét is azon kezdi, hogy „mi romá­nok nem szeretjük és nem szerettük a magyart.“ „Ez a szó „oláh“, az­­erdélyi magyar előtt azt jelenti: szolga,jobbágy, hitvány, neveletlen, a parasztságnak ne­továbbja; olyan valami, a­mit komolyan számbavenni, vagy a kinek fájdalma iránt érdeklődni merőben felesleges.“ S viszont a románok fülében sok század szenvedését, keserűségét és fájdalmát je­lenti az „ungur“ nevezet. Alkotmányos szempontból egészen jónak tartja ugyan az oláh köznépet, intelligencziáját ellenben egészen rosznak és kártevőnek, de maga is hirdeti, hogy a két elem azért mégis együtt érez jóban, roszban egyaránt s hogy nincs közte semmi különbség. Ennek az ész­revételnek pedig annál nagyobb a súlya, mert szerinte a nép nem törő­dik vezetőinek politikai jellemével és következetességével, sőt talán az egyénisé­gével sem. Nem hiszik a románok, hogy a magyar alkotmány keretébe be lehessen il­leszteni tételüket, boldogságukat; s a leg­főbb engedmény, a­mit a magyar államiság­nak tehetnek, az volna, hogy foederatív állammá alakítsák Magyarországot. Ehhez pedig az első és legfőbb követelés ha­zánk kettészakítása, vagyis Erdély ön­­kormányzatának helyreállítása s ebben a román túlsúly biztosítása. Nemzeti állam helyett tehát nemzetiségi állam. Midőn azonban megvilágítja azt az ösvényt, mely a románokat a magyar­­gyűlölet, az államtagadás és a politikai álomhüvelyezés hínárjába vezette, egy­úttal a magyarságot teszi felelőssé, hogy egy három milliónyi nemzetiség politikai érzületét megromolni engedte. Kíméletlen, de nem kíméletlenebb, mint már félszázad előtt Széchenyi és Wesse­lényi, kik közül az egyik a „legnagyobb magyar“ nevét érdemelte ki ugyanakkor, a­mikor haragtól reszketve riadt népére, ne túlozzon a nemzetiség kérdésében. Szemünkre veti, hogy semmit sem ta­nultunk a múltból, különben nem kellett volna jogainkat 1848-ban egymagunknak védelmeznünk. Én azonban azt hiszem, hogy na­gyon is sötét az a kép, melyet a magya­roknak a románokkal szemben való tü­relme, bizalma és szeretete hiányáról fest. Való, hogy a magyar keveset törő­dött más nemzetiségekkel; de hát egyál­talán törődött-e a magáéval ? Pesty Fri­gyes a Századokban már 1867-ben ki-­­ fejtette önmaga iránt is mily mostoha­­ volt nemzetünk. S a román szellem el-­­­nyomatásának ebben a korszakalkotó esztendejében talán megemlékezhetnénk arról, hogy ez az idei voltaképen jubilá­ns esztendő, mert épen most negyedfél­­százada, hogy Szebenben megjelent a világ első oláh nyomtatványa, az Inva­­czetura krestyinyáske (Katekizmus) s há­romszáz esztendeje annak, hogy I. Rá­­kóczy György felszólalt az idegen nyel­ven való „birbizelés“ ellen s nemzeti nyelvek megbecsülésére ösztönözte az oláhokat. Ha akkor a románok a kál­vinista államvalláshoz csatlakoznak, nö­vekedett volna vagyonosságuk és politi­kai jelentőségük is és kétségtelenül be­veszik őket negyedik nemzetül. I. Rá­­kóczy György halála után azonban csak pár évtizedig tartott Erdély független­sége. S utóbb a Királyhágón innen és túl ugyan ura volt-e a nemzet önelha­tározásának ? Egészséges fejlődésében meggátolva, a nemzetiségek miatt sza­­bad-e igazán felelősségre vonni a ma­gyart, mely — mint helyesen jegyzi meg Moldován — még most, a kiegyezés után is nemzetiséggé zsugorodik össze saját hadseregében? Felelősségünk voltakép csak 1867-en erről kezdődik. Eötvös nemzetiségi tör­vényének ideális az alapja, talán épen azért fűzik hozzá a panaszok egész sorát. Újból kimondták az uniót, mely nélkül Magyarország nem lehetett nemzetállam. De bizony csakugyan kívánatos lett volna, hogy a földrajzi határoknak ezt a lerom­bolását megelőzze az érzelmek és az ér­dekek uniója. Az unió törvényességét azonban mégis ki merné kétségbe vonni, hacsak egy padon nem akarna ülni a Memorandum-per vádlottjaival? Az unió oly kevéssé akadályozta a románok fej­lődését, hogy— és azt Moldován könyvé­ből idézem — „ha 1867. óta a román elem dolgoznék a magyar helyett Er­délyben, ma Erdély egészen oláh volna.“ Szerzőnk azt hiszi, hogy e dologban az Erdélyben olyan ágas-bogas osztály, tár­sadalmi, vallásfelekezeti és nemzetiségi üres gőg és arisztokratikus hajlam aka­­kadályozta a románságot, ezt a teljesen demokratikus szervezetet. Én azonban az alföldről is ismerni vélem az u. n. pa­rasztgőgöt, s úgy gondolom, megterem az Erdélyben, az oláhság közt is és hogy megnyilatkoznék akkor is, ha a saját véréből való hivatalnok-aristokrácziával akadna tennivalója. Románia aligha mel­lettem nem bizonyít. Kétségtelenül megdöbbentően raj­zolja Moldován azt a teljes tájékozatlan­ságot, melyet —még 1894. május 23-án szerdán magában a kormánypárti Ko­lo­zs­vá­rban legyen mondva — nostris quidem temporibus tanúsít erdélyi dolgok iránt a kormány, melynek csak olyan értesülései vannak Erdélyről, mint kö­rülbelül két évtizede a czárnak a bal­káni hadjáratról. „A Sipka-szorosban min­den csöndes.“ Hibáztat közigazgatást, sajtót, társadalmat egyaránt. Méltán rójja meg a m. t. akadémiát, mely 64 esztendő óta nem foglalkozott tudományosan a románsággal; a tanügyi kormányt, mely 27 év óta nem tudott a román ifjak számára az állam szempontjából kifogás­talan könyveket íratni, s magát a törvény­hozást is, mely a nemesség eltűnésekor­­ nem gondoskodott arról, hogy továbbra is legyen valami erő, a­mi a nemzetisé­geket egybeforraszsza. Erre pedig annál nagyobb szükség volna, mert hiszen a pánszlávizmussal szemben mégiscsak a magyar állam van hivatva Európa egyensúlyának fenntar­tására. Romániában a román parasztok száma fogy s a liga — ha­ ugyan nem rubelekkel dolgoznék— okosabban tenné, ha a mesterségesen felfújt erdélyi kér­dés helyett a romániai kérdéssel foglal­koznék, s a román államból nem törne a magyar nemzetállam ellen. Mert hiszen tagadhatatlanul sok a belső baj, de, ha külső izgatás nem járul hozzá, a magyar államtest erős szerve­zete majd csak túlesik a válságon. Trans­sylvania fará­da se, de nem lesz külön test többé. Ezzel számolni kell s Moldo­ván jól tette volna, ha a nagyrománok álmodozásairól szólva, utal a Romániához való csatlakozásnak geographiai képtelen­ségére is. Miénk a jog, a történeti múlt s ezzel szemben erőtlenek volnának már is az oláh irredentisták, ha igazi képvi­seletünk volna Romániában, mint a­milyen éber képviselete van ennek minálunk. Az erdélyi részek magyar és román népe meg fogja érteni egymást, ha nem vágják el fejlődésük természetes irányát és számára sziklák közt való robbantá­sokkal nem akarnak új vitát nyitni. Csak azt nem szabad felejtenünk, hogy Erdély­ben a román­ kérdés nemcsak egy nem­zetiségnek, hanem a demokrácziának, soczializmusnak, sőt egy kicsikét az anar­chizmusnak ügye is. Szóval, hogy van benne valami közös vonás az alföldi munkás­mozgalmakkal. Pedig a béretek és a rónák lakosainak túlzóit egyaránt nem valami magasztos érzelmek hevítik. „Der Topf, der Topf ist Vaterland!“ Széchenyi tanítását még most sem fo­gadtuk meg: gazdaggá tenni a hazát, hogy igazán szabaddá tehessük. Ha ugyan kell haza a socialistának, s ha kell haza a nemzetiségi izgatónak, a­ki három haza közt válogat: a meglevő hazát nem sze­reti, a külföldön levő román­ hazához csatlakozni nem áll épen érdekében, a meglevő hazából pedig mégis csak bajos egy újat kiszakítani. S ha mégis kikerülne, mennyivel közelebb jutna a középkor­hoz, melyet felelőssé tesz a jelen minden nyomorúságáért! Az államiság, a belbéke s az igazság érdekében igen­is orvosolni kell a románok minden méltányos panaszát. Viszont azon­ban „vaskézzel kell fenntartani az állam tekintélyét azon szellem ellen, mely a meglevő bajokra támaszkodva az állam integritását, az államrendet támadja meg.“ Ez a dilemmából való szabadulás legfőbb két tétele A kibontakozás mód­jait eléggé most még nem részletezte Moldován, inkább csak utalt rájuk. De világosan szembeállította a magyarok és románok előnyeit s gyöngéit és az em­beriesség magas szempontjából ítélt róluk. Megmutatta, hogy a kettejük közt levő s óriásinak látszó ellenszenv mélyen gyökerezik ugyan, de mégsem rákkal s értelemmel, jóakarattal elejét lehet venni, sőt ki is irthatjuk. Nagyobb vál­ságon is átestünk már, s ha ez mégis végzetessé válnék, nagy része volna benne saját könnyelműségünknek. A román irredentát tehát nem sza­bad egyszerűen csak politikai divatnak tekinteni. S politikusaink jól teszik, ha ebben a kérdésben figyelembe veszik azt az őszinteséget, melylyel Moldován a baj aggasztó voltát föltárja. Ha szemhunyorí­­tás nélkül bele tudnak tekinteni abba a világosságba, melybe nemzeti politikánk hibás voltát helyezi, meg fogják találni azt a módot is, melylyel ezt a politikát az egyedül helyes irányba terelhetik. Erő, akarat, szeretet! Dr MÁRKI SÁNDOR keze hírek egész tömege, a­mely hívek eleinte nagyon ijesztő képet tüntettek fel, de amelyek alaposabban megvizsgálva és megrostálva, azt mutatják, hogy van ugyan folyamatban egy na­gyon csúnya, lehet, hogy még különböző ol­dalról egyenesen szított, a szenvedélyeket fe­lette lázító izgatás, de ez, czéltalanságát és té­velygését, konkrét kerete hiányát tekintve, tá­volról sem öltötte azt a veszedelmes jelleget, mint a minőnek eleinte kellett hogy tekintse a magyarság, a­mely a szomorú eseményeken okulva, idejekorán ügyelt minden jelenségre, nehogy meglepettessék. Összefoglalva mindent, a­mi e kérdésben az utolsó napokban feljegyezhető, mindenek­előtt ki lehet jelenteni egész határozottan, hogy semmiféle tényleges veszély nem fo­rog fenn. A lelketlen agitátorok, a­kik tudvalevő­leg kitűnő kenyérkeresetnek tekintik a lázítást, vagy legalább annak tettetését, úgy látszik el­érkezettnek hitték az időt arra, hogy a tudat­lan néptömeget bizonyos tekintetben szervezzék és így maguknak alá­vessék. Az első dolog tehát az volt, hogy mint­egy katonai parancsszóra engedelmességre ta­nítsák ezt a paraszttömeget és ezt bizonyos fokig el is érték. Arról azonban, hogy ezt most már fel is használhassák törvénytelen czéljukra, szó sincs. Meg lehet, hogy szemük előtt az is le­begett, hogy esetleg választási czélokra is fel­használhassák ezeket a vakon követő embereket. Ha azonban kedvük kerekednék bármi­nemű törvénytelen lépésre, nagyon pórul jár­nának. Hieronymi belügyminiszter távolról sem az az ember, a­ki a közbiztonsági álla­potok veszélyességét vagy az állam­ellenes ás­­kálódásokat csendesen tűrné. Hetek óta folyik a belügyminisztérium­ban a legkörültekintőbb munka az erdélyi viszo­nyok egészségessé tétele tárgyában. Mindenekelőtt gondoskodott a belügymi­niszter arról, hogy legyen Erdélyben elégséges államhatalmi eszköz kéznél. Ez már meg is történt. Nem fog ott mozoghatni senki sem, a­nélkül, hogy csendőrség és a hatóság rögtön rá ne tegye a kezét. Tréfát nem ismer a ma­gyar kormány, legkevésbé a mostani. A­mint azután látni fogják az elégedetlenek, hogy min­denütt ujjaikra néz a hatóság, majd szép csen­desen vissza­fejlődik az egész mozgalom, a­melyet, mint a Paprika Jancsi színházban a bábukat, csak egyes emberek mozgattak. Az erdélyi képviselők meg is vannak most már nyugtatva, mert látják, hogy erélyes közbelépés történik és hogy a belügyminiszter teljes tudatában van annak, hogy mit kell tenni, sőt már a román püspökökkel is váltott a miniszterelnökkel egyetemben néhány komoly szót, a­melyek hatása bizonyára nem fog el­maradni. Nem is kívánunk már semmiféle külön intézkedést, királybiztos vag­y hasonló dolgokat, a­melyek csak félreértésekre adhatnának alkal­mat és furcsa színben tüntetnék fel Magyaror­szágot a külföld előtt,­­ hanem bízva a kor­mány öntudatos eljárásában hisszük, hogy ez az egész, úgy látszik, román oldalról erőszakkal felfújt intermezzo, el fog múlni a nékü­l, hogy a legkisebb bajt okozta volna. Meg fog szűnni a sok riasztó hír is, a­mely Erdélyből ke­rült a fővárosi lapokba és amelynek egy dísz­példányát ma olvashattuk, hogy t. i. ma Ba­­lázsfalván az oláhok felszedték a vasúti síne­ket is, a­miből egy szó sem igaz. A magyar államvasutak igazgatósága csak ámulva olvasta a táviratokat, midőn ott egyetlenegy oláh sem mutatkozott a vasúti sínpár közel­ben, ha csak nem mint utazó. Az oláh mozgalmak és a kor­mány. Budapestről írja levelezőnk a követ­kező nagyérdekű sorokat: A képviselőház folyosóin néhány nap ótai állandó beszéd tárgyát képezi az Erdélyből él­ Szapáry és az állami anya­könyvek. — Saját levelezőnktől. — Budapest, május 22. A képviselőházban tegnap kezdték el ér­demlegesen tárgyalni az állami anyakönyvek behozataláról szóló törvényjavaslatot. A vitát ma be lehetett volna fejezni, ha­­Szapáry Gyula gróf személyes pártjának galibáskodó része nem tüntetett volna az ülés végén av­val, hogy feliratkoztak szólásra. Pedig ezen urak vajmi gyenge beszélő tehetségek, a kép­viselőházban valahányszor felszólalnak, mond­hatni mindannyiszor a nevetség vagy a sajná­latnak tárgyai. A mit azonban vezérük, S­z­a­p­á­r­y Gyu­la gróf műveit, az önfelülmúlásnak lehet ne­vezni. Szapáry Gyula gróf ugyanis tegnap ,Wekerlének személyes kérdésben vála­szolva, minden szükség nélkül azt hangsúlyozta, hogy ő az összes egyházpolitikai kérdések tel­jes és egészséges megoldását csakis az állami anyakönyvvezetés behozatalában látta és látja még ma is. Képzelhető tehát a képviselőház ámulata, midőn ma egyszerre csak felkel Szapáry Gyula gróf és azt mondja, hogy neki ugyanaz a nézete volt mindig, hogy az állami anya­könyvek behozatala sürgős és elodázhatatlan, de — de — de — ... neki ez a javaslat nem kell. Hogy miért, azt már elmulasztotta megmondani­­, de minden ember megértette, mert­­ nem ő terjesztette, hanem más mi­niszter. Ez csak elég ok egy Szapáry gróf­nak ! Ezért azonban ezzel sem fog élni; las­sanként a Polónyi sorsára jut Szapáry gróf is, a­mi annál könnyebben megeshetik, mert hozzá képest Polónyi még elsőrendű szónok. Tény, hogy az egész képviselőház, valahányszor felemelkedik, már gúnyosan nevet és lesi, hogy minő következetlenséget fog most elmondani, vagy inkább elhebegni. Az ultramontán ellenzék ezalatt folyto­nosan zug-bug. Azt hiszik, hogy napjuk felde­­rült, a We­kerle kormánynak vége s ők lesz­nek hivatva Magyarországon uralkodni. Ezt elő­segítendő, találtak egy olyan hihetetlen rágalmat, a­melynél csúnyábbat Magyarországon csakugyan még nem terjesztettek. Azt mondják, hogy az utczai tüntetések alkalmával a fiatalság anti­­dynastikus kiáltásokban törtek volna ki. Ezt az egész dolgot utólag fundálták ki, valószínűleg be is súgták odafenn, de mert nem akadt Ma-­­­gyarországon lap, a­mely ezeket az aljas rágal­­­­makat terjesztette volna, fogták tehát magukat­­ és kiíratták a gyönyörűséges bécsi „Vaterland“­­­ ban, a­mely tudvalevőleg nagyon hű barátja­­ Magyarországnak. Elszámolják magukat külön­ben nagyon az ilyen botrányos ráfogásokkal is, mert nem akad józan eszű ember, legkevésbbé azonban maga a király az, aki a ilyen besú­­gásokra valamit adna és hogy elhinné a ma­gyar nép lojalitásának csökkenését és pláne, hogy ezt a kormánynak tudná be. Mégis mond­ták egyenesen szemükbe az ultramontán száj­­hősöknek, hogy ha tényleg lesz valaha Buda­pesten antidynasztikus kiáltás hallható az ut­­czán, azt okvetlenül ők bérelnék fel pénzért, hogy rá­kenjék a szabadelvű pártra. Vádbeszéd a Memorandum­­perben. — Vita Sándor főügyész beszéde. — Tekintetes kir. törvényszék ! tisztelt es­­küdtbiróság! Miként a felolvasott védlevélből megér­teni méltóztattak, a büntető törvénybe ütköző cselekmény a melyért vádat emeltem, az u. n. román memorandum terjesztése által lett elkö­vetve. A román memorandum néven ismeretes emlékirat egyike az újabb időkben megjelent ama politikai tartalmú nyomtatványoknak, a­melyek nem csak hogy a közfigyelmet maguk­ra vonták,­­ de egyszersmind élénk visszatet­szést, részben pedig felháborodást is szültek a hazafias közvéleményben. Ez alkalommal csak a memorandumról szólva, magára vonta a közfigyelmet ez emlék­irat abból az okból, mert tudva volt, hogy az abban felhozott sérelmek, hazánk román ajkú lakosságának nemzetiségi sérelmeiként vannak feltüntetve, és mert tudva volt, hogy ez em­lékirat­­ felségéhez benyujtatni szándékol­­tatott. Visszatetszést, — némely részeivel pedig, éppen felháborodást szült ez emlékirat, — né­zetem szerint — abból az okból, mert abban, az az alaptalan sérelmek egész sorozata mel­lett, — a hazai törvényhozás, — és egyátalán véve a magyar nemzeti kormányzás elleni vá­daknak egész halmaza is bennfoglaltatik. Nem csak, — de sőt az emlékirat az állami alap­törvények egyik legfontosabbikának, — jelesen az Unióról, — vagy­is az egykori Erdélynek, a szőkébb értelemben vett Magyarországgal való egyesítéséről szóló törvénynek, a maga érvé­nyességében és kötelező erejében való megtá­madását is magában foglalja. Bármennyire költöttek, és alaptalanok le­gyenek azonban, a memorandumban felhozott sé­relmek és vádak , — én itten azok mindegyikével mindenikének egyenkénti fejtegetése és c­áfolatá­­ba nem bocsátkozom. — Nem bocsátkozom egy­szerűen abból az okból, mert azoknak a sé­­relmi pontoknak fejtegetése, a melyek habár alaptalanok is, de nincsenek is vád tárgyává téve, azoknak a fejtegetése, — mondom — nem tartozik a jelen sajtóper keretébe. Szorítkozom tehát, csakis azoknak az ál­lítólagos sérelmeknek a fejtegetésére és c­áfo­­latára, melyek az unióról szóló törvény érvé­nyessége és kötelező ereje ellen intézett tá­madással kapcsolatosan, é­s a támadásnak mintegy indokául vannak a memorandumban felhozva. Ezen sérelmek közé tartozik első­sorban az, hogy az unió, vagy­is Erdélynek a szűkebb értelemben vett Magyarországgal való egyesí­tése, a miként a memorandumban állíttatik, ellentétben a közjoggal és azon szabad ele­­mek jogaival, a­melyek Erdélyországot alkotják.

Next