Kolozsvár, 1894. július-december (8. évfolyam, 149-298. szám)

1894-09-11 / 207. szám

0­207. «zac­i. yny.it évfolyam. 1894. g£LKlBALY­UTC2A 6. SZÁM .„llwtti r~«« illeő minden ‘%Bé»7 id« inti«nd5. 01ÁDITNAK V,88ZA­I.nik » !»P minden nap, az .i?'19 A vasárnapok kivéte­l:'tfw lével. . ,|| beküldött közlemények te­l'rt* kinetbe nem vétetnek. Kolozsvár, kedd szeptember 11. Kiadóhivatal: 8 ELKÖZÉP-UTCZ­A 4 SZÁM. ELŐFIZETÉSI DIJA­K : Egéz évre ..............................16 frt. Fél évre ......................................8 frt. Negyed évre................................4 frt. Egy hóra ................................­ frt 60 kr Egy azdm ára 5 kr. HiRDETF.sl DtJAiC: Egy □ cen.­tár ára 4 kr. — Gyárosok kereskedők és iparosok árkedvezmény­ben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyílttér sora 20 kr. H kolozsvári színház. Kolozsvár, szept. 11. Étem közkeletű szólamot haszná­lt h hanem az igazsághoz híven nyilat­ok, mikor azon kezdjük, hogy : el­­á­­jjük azt, a­mit már százszor mondottunk. Mert évek hosszú sora óta mind­­­tilan föl kell elevenítenünk a kérdést, mi lesz a kolozsvári színház álla­pításával ? Mindannyiszor előadjuk,­­nyitjuk e reformnak nemzeti és kur­­tális kiváló jelentőségét. És mindam­­­ikor eredménytelenül szólalunk föl. Most már épen t­í­z esztendeje an­­_____ hogy az államosítás kérdése ú­junttá vált. Akkor, ideiglenesen,úgy itták meg, hogy a belügyi kormány megkísértette a színház bérbeadását. A bierlit rosszul ütött ki, de azért meg­­jushittank mellette, mind e mai napig. Ezelőtt két esztendővel (1892. ok­­per havában) Szapáry Gyula gróf ak­­jen belügyminiszter megígérte az álla­lat­ ügyének jóakaratu tanulmányo­­­sát. Csakhamar kormányváltozás kö­­letkezvén be, az uj belügyminiszter: Jeronymi Károly, meleg érdeklődéssel itta magáévá elődjének ígéretét. A szi­geti jubileum bizottsága (mely az ál­­lasítás iránt megindított akczió foly­atására permanensnek nyilvánította ma­sul valami öt-hat feliratot küldött ez ügyben a kormányhoz. A jóakaratú ta­­nulmányozás ígérete megúyittatott, mi­­niateri kiküldött jelent meg Kolozsvártt, a belügyminisztériumban enquete-t tar­attak, költségvetés és működési terv készült stb. És maradt aztán minden a ré-két esztendeje már, hogy a kolozs­vári színház és a közönség félévenként, negyedévenként, némelykor pedig havon­ként várja az államosítást, — a meg­szabadulást egy mindenképen sanyarú, az ideiglenességnek minden hátrányával bővelkedő állapottól, a­melynek rész ha­tásai alatt a kolozsvári színház művé­szeti értéke, nemzeti missziója valóság­gal gyilkoló sebeket szenved. Mikor lesz ennek már egyszer vé­ge . Mikor teljesül végre hazafias óhaj­tásunk, hogy e nemzeti érdekben annyira fontos központon a színház olyan mű­­intézetté váljék, a­milyennek az ala­pító elődök tervezték ? Elmondjuk még egyszer, hogy mi­lyen ez idő szerint a kolozsvári színház állapota. A felügyelet és igazgatás így áll: A színház tisztviselőit a belügymi­niszter nevezi ki; a magán­vállalkozó igazgatóval a szerződést — az általa kinevezett intendáns útján — a belügy­­­­miniszter köti meg, a színházi alapva­­gyon felügyeletét, sőt az a fölött való rendelkezést is a belügyminiszter gyako­rolja és minden színházi ügyben mint felső fórum dönt. A­minek következté­ben teljes mértékben meg van színhá­zunknál az állami kezelés egyik fele: a rendelkezési jog gyakorlása; de hiány­zik a másik fele: egy állami műinté­­zethez illő állandó szervezet és javadalmazás. Kivülről, t. i. czímekben, ren­delkezők és felügyelők tekintetében úgy néz ki intézetünk, mint akár a buda­pesti nemzeti színház. No de a külső pompa alatt ott van a magán­vállalkozó igazgató. A felsőbb felügyelet az államé , a felsőbb ellenőrzés az önkormányzaté , azonban a folyó adminisztráczió és a színpad a magánvállalkozóé. A tisztvi­selők államiak; az ellenőrzők a múlt hitbizományosai, azonban a színészek a magánvállalkozóé. Színházunk országos nemzeti színház; a kezdeményezéstől számítva: száz esztendős a múltnak, mint állami intézménynek; országgyű­lési határozatok keltettek életre; ország­gyűlési kirendeltségek igazgattak; orszá­gos alap adatott a színház czéljaira; ha­zafias lelkesedésből, nemzeti kötelesség­érzetből folyó roppant áldozatok erősí­tették újból és újból ez intézetet orszá­gos jelentőségűvé; királyunk ő felsége a színházat rendes évi segélylyel támo­gatja: ugyanezt teszi az állam, gondo­zásába fogadván az intézetet, — — de a színész, az nem a miénk! Minde­nütt teljes a pompa, minden egyébben teljes az önkormányzati és állami ren­delkezés , csak a színház művészeti életében nem. Ez a fényes nevű színház csak n­é­v­l­e­g önálló intézmény, mert lénye­gében csak úgy része az országos színészegyesületnek, mint akármelyik vi­déki színtársulat. Kolozsvárhoz nincs kötve senki és semmi. A színészek csak f­o­r­m­a­i­l­a­g vannak a színházhoz szer­ződtetve, de tényleg az igazgató szí­nészei. A színház nem biztosít, nem ad nekik semmit, mindent kizárólag az igazgatótól nyerhetnek. Az igazgató kap 26.000 frtnyi szub­­venc­iót és köteles Kolozsvárt „legfel­jebb“ nyolc­ hónapig jó társulattal, jó előadásokat tartani ; köteles továbbá évenként 1500 frtnyi beruházást tenni, de egyéb, általa készítendő fölszerelések, díszletek, ruhák, darabok az ő tu­l­aj­d­o­­nát képezik. Ezeket az állam an­nak idején, 60°/0 árelengedéssel, meg­válthatja, ha akarja. A szerződés betar­tását a belügyminiszter felügyeli, de a színház művészeti fejlődésének, beruházásokban való folytonos gya­rapodásának biztosítása tekintetében a kormány semminemű kötelezettséget, fe­lelősséget nem vállal. Mindenkorra és állandóan nem biztosít semmit. A szín­ház jövője iránt garancziát nem nyújt. Kötelmei a „noblesse oblige“ határain túl nem terjednek. Ha tetszik, kaphat a színház esetleg többet is; ha nem tet­szik, kaphat kevesebbet a mostaninál; vagy épen semmit. Ilyenek a jelenlegi biztosíté­kaink. És az így kreált magán­vállal­kozási rendszernek eredménye, hogy ma­holnap kidobott pénznek kell monda­nunk azt, a­mit a felség és a kormány erre az össze-vissza kezelt s czéltudatos művészeti munkára ez idők szerint képtelen intézetre áldoz. Kérjük az államosítást. 4 .KOLOZSVÁR 8 TÁRCZÁJA. Sándor meghalt! Irta: HEREPEI IVÁN. Miért is van az, hogy a halál gondolatá­hoz nem lehet hozzászokni? Ha már megmásíthatatlan törvénye a ter­mészetnek, hogy a­ki erre a világra született, innen előbb-utóbb ismét elköltözzék ; miért kell a halálnak mindig oly szörnyű kint okoznia annak, a­kit áldozatul elragad, s a hátramara­dóknak, a­kiknek egy-két perezre, egy pár évre még kegyelmet adott. Kegyelmet, mert hiszen élni jó, a halál pedig rosz. Vagy talán nem is rósz? Talán az élet nyög, és a halál szabadulás a ránk feszülő békából. Kicsoda nem gondolt sohasem öngyil­kosságra ? Kinek nem fájt sohasem az élet? Sokszor, mikor valami bánt, nagyon bánt, el­gondolom, hogy egy pillanatig tartó kin árán megválthatom magamat minden gyötre­lemtől. Mert — jaj — de gyakran gyötrődöm. Nyomorultak vagyunk. Élünk anélkül, hogy csak sejtenek is, miért. Örvendünk egy keve­set, szenvedünk százszor annyit, látunk-futunk, küzdünk, fáradunk czéltalanul. Legalább mi nem látjuk a czélt, hisszük ugyan, hogy kell lennie czélnak, de csak hisszük, mert bizo­nyosnak semmi sem bizonyos. Érzékeink, me­lyek által a létező dolgokról tudomást veszünk, velük született fogyatkozásokkal teljesek ; agyunk veleje, melynek alkotása megszabja gondola­tainknak határát, tökéletlen. Gépek vagyunk; gépek, a­melyek tudják, hogy ők azok, és egé­szen addig, a­míg tönkremennek, fáj nekik ez a tudat. Akaratunk, az emberi akarat, nem szabad. Ha ezer illúziót rombol is szét e gon­dolat, meg kell vele mégis barátkoznunk. A testemet alkotó parányok összefüggésének módja s a számtalan körülmény, melyek között éle­temet születésem pillanatától fogva töltöm, még ki nem kutatott, de létező erős törvény szerint intézi minden tettemet, valamennyi gondolatomat. A lángoló elme, mely oly dolgokat mivel, mire egy évszáz nemzedéke képtelen, kortársai­m az utókornak hálás tiszteletét érdemetlenül bitorolja. S a ki lusta tétlenségben a társadalom nyakán mint nyűg róvja le a sors által neki­ajándékozott éveket, méltatlanul szenved gán­csot. Nincs ember tiszteletre vagy megvetésre érdemes. A zsenialitás és a vasszorgalom vagy a bárgyúság meg a tunya restség mind csak okozatok, melyek az illetőtől független ki tudja hány okból származnak. És ha nincsen szabad­akarat, akkor nem lehet bűn meg erény, akkor nincsen lélekbe irt igazság s a magasztosak­nak nevezett erkölcsi törvények pusztán czél­­szerűségi szabályok, melyek csak azért alkotják, hogy a társadalom rendje egzistálhasson. Mire való hát az élet, ha minden hiába­valóság ? Ha nincsen semmi jó és semmi rész , ha minden lépésem meg van, kötve s ha egy szikra gondolatunk sem szabad? Ugyan miért kell egy földből gyúrt óriási golyónak milliárd társával a együtt végetlen űr­ben rohanva rohanni, és miért kell e golyón két­ezer milió eleven gépnek mozognia, készítenie újabb gépeket, hogy ezek még újabbakat hozhas­sanak világra? És ha már ez így van, miért léteztem épen én, és miért ne vessek egy darab zsi­neggel véget e­lőre játéknak. Egyetlen perczig tartó kellemetlen érzés elégséges ok arra, hogy kioltsuk életünket. A halállal rögtön elmúlik minden szenvedés, s veszítenie mit sem veszít­hetünk ; mert hiszen arról, a­mi még hátra volt volna, — boldogság és búbánat — a koporsóban már semmit sem tudunk. A sírban nincsen öröm, nincsen jajszenvedés, a sírban nincsen semmi. Naponként elgondolom ezt és mégsem gyilkolom meg magamat. Vajon miért nem? Bolond beszéd! Mert nem mi rajtunk múlik. A természet kitörülhetetlenül belénk verte a haláltól való irtózást; kétségbeesünk, borza­dunk már a halál gondolától is. Bár fáj az élet, néha czudarul fáj, és bár t­udom, legalább tudni vélem, hogy a halál meggyógyít, ösztön­­szerűen visszariadok , fázom a k­oporsónak még a látásától is. Hiába untam meg az életet, nem akarok még, nem akarok sohasem meghalni. Úgy bizony ! Azért oltotta be­lénk a termé­szet a megsemmisüléstől való retteg­­ést, azért tette oly kínossá a halált s keserűvé ked­veseink kimú­lásának érzetét, mert különben t­alán megölnek el­ébb azokat, a­kiket szeretü­­­k, aztán ma­gunkat, hogy ne fájjon a más n­yomorusága, és ne nyomorogjunk mi magunk. Sándor meghalt! Első pillanatban azt gondo­ltam, hogy ez nem lehet igaz. Szép, erős testt­­el, becsületes, okos lélekkel nem lehet az em­­bernek tizen­nyolc­ éves korában meghalnia. Azután eszembe jutott, hogy úgy vagyunk minden váratlan ha­lállal, nem akarjuk elhinni. Vad kétségbeséssel tagadjuk az elmúlást , mesét találunk ki az örök életről, hogy meg ne bomoljon eszünk apánknak, anyánknak, testvérünknek, kedve­sünknek rothadó hullája mellett. Mikor megtudtam, hogy Sándor meghalt, úgy kezdtem magamat érezni, mint a­ki fél. Eszembe jutott, vagy talán eszembe sem jutott, csak az ösztönöm súgta: ma neked, holnap — holnapután nekem. Aztán úgy tettem, mint a gyáva ember, próbáltam bátorságot önteni ma­gamba. Akartam c­inikusan gondolkozni. Sándor meghalt tizennyol­cz esztendős korában ! De hát nem mindegy akár most akár nyolc­van éves korában hal meg? Hiszen mindenkinek meg­­ kell egyszer halnia. Igen! Egyszer, de hát ak­kor miért épen most? Édes­anyja keservesen jajgat, sir és jajgat, bár talán már nem is tudja é, miért ? A kétségbeesett kin egészen eltompítja az ember eszét. Szörnyűséges lehet elveszteni azt, a­ki általunk jött erre a világra. Az apá­nak erősnek kell lennie. Vigasztalnia kell a fe­leségét meg a lányát. Az asszonynép legalább hangosan sírhat; van a ki vigasztalja. A férfi lüktető halántékaira szorítja forró kezét, s azt hiszi, mindjárt megőrül. S a lány, — félig még gyerek, — kinek mondja ezután : bátyám ! ? ki­­ szereti őt majd úgy, mint a­hogy az a fiú sze­­­­rette? Ki örvend boldogságának, s kinek vár- ' jára támaszkodva sirja el majd baját, ha meg­marj­a az élet ? . . . O hát miért is kellett Sándornak meg­halnia ? És ha meg kell halniok azoknak, a ki­­ k nemzetiségi viszonyok Ma­gyarországon. — Előadás a nemzetközi kongresszuson — írta: LÁNG LAJOS. Midőn a külföld annyi nagynevű demo­gráfusát van szerencsénk körünkben tisztelhetni, a­kik e megjelenésükkel a magyar tudományt és azzal a magyar nemzetet megtisztelték, azt hiszem, hogy mint a demográfiai kongresszus elnöke, csak kötelességet teljesítek, midőn pár szóval feltárom önök előtt a magyar államnak a külföldön még mindig nem eléggé ismert és még gyakrabban félreismert nemzetiségi viszo­nyait, hogy így alkalmam legyen megmutatni, mily széles alapokon nyugszik ebben az ál­lamban az államalkotó magyar nemzetiség uralma, s még inkább, hogy mily feltartózha­­tatlan erővel halad a magyar nemzetiség a maga erősödésével a magyar állam minél tel­jesebb konszolidácziója felé, rámutatván ez al­kalommal azon mélyebben fekvő és épp azért még magában e hazában is kevéssé méltányolt okokra, a­melyeken a magyar állam mai ereje és jövő nagysága nyugszanak. Midőn a magyar számok mellett a leg­több esetben osztrák számokat is hozok fel, teszem ezt tisztán csak azért, hogy az öszsz­­hasonlítás útján egy megfoghatóbb mértéket kapjunk. Az osztrák nemzetiségi viszonyoknak bárminemű kritikáját ez alkalommal nem tart­hatom c­élomnak. Az összehasonlítás különben is valószínűleg meg fog győzni mindenkit ar­ról, hogy a két állam nemzetiségi viszonyai lé­nyegesen eltérők egymástól. Mielőtt a számokra áttérnék, meg kell jegyeznem, hogy a magyar nemzetiségi számok az anya­nyelvre vonatkoznak, míg az osztrákok a társalgási nyelvre,­­­ogy alapjuk nem egye­zik meg egészen egymással. Mindazáltal egyéb hiányában kénytelenek vagyunk ezekkel dol­gozni, a­mit annál is inkább tehetünk, mert hiszen úgy az egyik mint a másik főleg az egyéni bevalláson és így az egyéni hajlamon nyugszik és azért főleg a mai elevenebb nem­zetiségi viszonyok közt mindkettő azt a hajlan­dóságot mutatja, melyet az illetők valamely nemzetiség iránt éreznek, a­mi végre is az egyedüli alap, a­mely szerint a nemzetiségi vi­szonyok felett ítéletet mondani lehet. Megjegyzem még, hogy a magyar nemze­tiségi viszonyoknál mindig csak az anyaország­ra, Szent István koronájának a Dráván inneni részét tartottam szem előtt. A nagymérvű autonómia, melyet Horvát-Szlavon és Dalmát országok élveznek, nemzetiségi szempontból egészen különálló területté teszik azokat. Magyarország lakosságában a magyar nem­zetiségek az 1890-iki számlálás szerint 7.356,874 lelket tesz, vagyis a 15.133,494 főnyi lakos­ságnak 4861 °/0-át. Ausztriában ugyanezen évi számlálás sze­rint a német társalgási nyelvre esik 8.461,580 lélek, vagyis a 23.473,056 lakosságnak 36,05%-a­ Az utolsó két népszámlálás közt lefolyt évtizedben 1880-ról 1890-re Magyarország né­pessége 13.728,622 lélekről 15.133,494-re emel­kedett. A szaporodás tehát 10 23°­ 0. A na­gyobb nemzetiségek között az átlagot egyedül a magyar haladja meg 14,89%-kal, a többiek mind az átlagon alul maradnak, és pedig kö­vetkező sorrendben: az oláh 7­ 74, a rut­en 7.52, a horvát-szerb 7­40 és a német 2-22°/0 szaporodással. Ennek köszönhető, hogy a ma­­gyar nemzetiség aránya 46-65 °/0-ról 48‘51°/0-ra­­ emelkedett. Az osztrák hivatalos statisztika szerint az össznépesség szaporodása: 1880-ról 1890- re 7.70°/0. Az átlagon felül gyarapodtak a fon­tosabb nemzetiségek közül sorrendben a len­gyelek 1483, a horvát szerbek 13,42, a rut­­hének 11,19%-kal. Az átlagon maradtak a né­metek 5­65, a cseh-morva-tótok 5­63, a szlové­­­­nek 3­19 és az olaszok 099%-kal. A német nemzetiség aránya 1880-ról 1890-re majdnem vál­tozatlan , csekély csökkenésssel 36,75 %-ról 3605%-ra.­­ Nem szándékom kiterjeszkedni azon mesz­­szemenő következtetésekre, melyeket Hainisch, Herkner és Dummreicher, kiknek német érzel-­­ meihez kétség nem férhet, a német nemzetiség ■ háttérbe szorulása iránt vontak. Elfogadhatom jeles kortársunk Rauchberg felfogását, ki a né­metek lassúbb szaporodását azok kulturális fö­lénye által véli kiegyenlítettnek. Nem is aka­rom elhallgatni, hogy ott, a­hol a nemzetiségi harc a legerősebb, Csehországban a német nem­zetiség állása nem romlott, hanem inkább va­lami keveset javult, a­mennyiben a németül beszélők száma 37 17%-ról 3719%-ra emel­kedett. Sőt még elmehetünk odáig is, hogy bi­zonyos jogosultságot tulajdonítsunk Weitler fel­fogásának, a­ki Ausztriát három csoportra oszt­va csak a belső Ausztriában (Cseh- és Morva­ország, Szilézia, Alsó- és Felső Ausztria, Salz­burg, Sziria, Karinthia,) tulajdonít valódi fon­tosságot a nemzetiségi küzdelemnek, és itt arra a következtetésre jön, hogy a német elem 53 22%-áról 53‘64%-ra emelkedett, mig a szláv 44*21 °­0-ról 43 94%-ra száll le s igy a német 6­ 91%-nyi gyarapodást mutat, mig a szláv csak 5‘47%-nyit. Ismétlem, hogy én még ezen a német elemre legkedvezőbb számítástól sem akarok ez alkalommal bizonyos jogosultságot elvitatni, de azt hiszem annál inkább mondhatom, hogy az az eredmény, melyet a magyar elem ebben­­ az országban felmutathat, a magyar faj hatal­­o­mas hódításáról és a magyar állam minél to­­­­vább haladó konszolidácziójáról tesz kétségte­■­­en tanúságot. Igen érdekes adatokkal bírunk még ar­ról, hogy hogyan terjedt hazánkban a magyar nyelv tudása a nem magyar ajkúak között, a­­­mihez hasonló adatok Ausztriában nem állnak rendelkezésre. Nem magyar ajkú beszélt ma­gyarul 1880-ban 817.000, 1890-ben 1.077.892, a nem magyar anyanyelvűek 1134%-a az el­­­­ső esetben és 13'80%-a a másodikban, vagyis ■ együttvéve a magyar ajkuakat és a magyarul­­ beszélő nem magyar ajkuakat, magyarul beszélt ; Magyarország lakosságából 1880-ban 52'60% , 1890-ben 55 74%. A magyar nyelv terjedésének tulajdonké­­peni erősségei városaink, még ott is, hol nem magyar ajkú nemzetiségektől vannak körül­véve. 1886-ban a városi lakosságnak már 63.82%-ra volt magyar ajkú, 1890-ben 67.79, Budapest nélkül 65.24 illetőleg 68 16%. Ezzel kapcsolatosan nagyobb a városokban a magya­rul beszélők száma is, mely az összes lakosság 73.93% 1880-ban és 79.15%-a 1890-ben. A városok magyarosodása még fokozottabb fon­tosságot nyer ama közismeretű tény által, hogy a városok mindig nagyobb részét is teszik az összes népességnek, így Magyarországban a városokra esik 1880-ban az összes lakosságnak 15.45%-a és 1890-ben a már 16.19%-a az ösz­­szes lakosságnak. (Vége következik.)­ket szeretünk, miért okoz a halál szomorú­ságot ? Ha az élet jó, miért nem élünk örökké? Ha a halál ad üdvöt, miért kell azt egy élet kínjaival megvásárolni? Miért ? Miért ? . . . Ezt kérdezem sokszor álmatlan hosszú éjszakákon, s a nagy sötétségben keresem az Istent. Helvétia földjén. Irta : TUTSEK JÓZSEF. Üdvözöllek szabad nép és szabad nemzet hazája ! Légy üdvözölve S­c­h­w­e­i­t­z ! Csak ott a távolból látom még büszkén ég felé me­redő hegyóriásaidat, csak messziről szemlélem még hóval takart szikla tömbeidet, de szivom már ezt az édes levegőt, mely kéjes zsibbadt­sággal tölti el a testet s felszabadítja a rab- t­ánczra fűzött gondolatokat. Oh légy üdvözölve te szép ország, te szabadságnak eldorádója ! Én üdvözöllek, ki a szabadságszerető magyar nép közül való vagyok — téged, ki valóban szabad vagy ! Oda támaszkodom a hajó korlátjához és elvonul előttem ez a vidék, a szabad Schweitz határvonala. Mellettem és körülöttem száz meg száz utas a fedélzeten. Nemzeti ünnep van ma a Rajna vízesésnél — oda igyekeznek. Nem látom őket, csak téged nézlek egyedül: szabad­ság földje , Helvétia. Hátunk megött eltűntek már Konstantz körvonalai. A sötét kék víz mint egy óriási tükörlap terjedt tova és a hajó

Next