Kolozsvár, 1894. július-december (8. évfolyam, 149-298. szám)
1894-09-11 / 207. szám
0207. «zaci. yny.it évfolyam. 1894. g£LKlBALYUTC2A 6. SZÁM .„llwtti r~«« illeő minden ‘%Bé»7 id« inti«nd5. 01ÁDITNAK V,88ZAI.nik » !»P minden nap, az .i?'19 A vasárnapok kivétel:'tfw lével. . ,|| beküldött közlemények tel'rt* kinetbe nem vétetnek. Kolozsvár, kedd szeptember 11. Kiadóhivatal: 8 ELKÖZÉP-UTCZA 4 SZÁM. ELŐFIZETÉSI DIJAK : Egéz évre ..............................16 frt. Fél évre ......................................8 frt. Negyed évre................................4 frt. Egy hóra ................................ frt 60 kr Egy azdm ára 5 kr. HiRDETF.sl DtJAiC: Egy □ cen.tár ára 4 kr. — Gyárosok kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyílttér sora 20 kr. H kolozsvári színház. Kolozsvár, szept. 11. Étem közkeletű szólamot használt h hanem az igazsághoz híven nyilatok, mikor azon kezdjük, hogy : elájjük azt, amit már százszor mondottunk. Mert évek hosszú sora óta mindtilan föl kell elevenítenünk a kérdést, mi lesz a kolozsvári színház állapításával ? Mindannyiszor előadjuk,nyitjuk e reformnak nemzeti és kurtális kiváló jelentőségét. És mindamikor eredménytelenül szólalunk föl. Most már épen tíz esztendeje an_____ hogy az államosítás kérdése újunttá vált. Akkor, ideiglenesen,úgy itták meg, hogy a belügyi kormány megkísértette a színház bérbeadását. A bierlit rosszul ütött ki, de azért megjushittank mellette, mind e mai napig. Ezelőtt két esztendővel (1892. okper havában) Szapáry Gyula gróf akjen belügyminiszter megígérte az állalat ügyének jóakaratu tanulmányosát. Csakhamar kormányváltozás köletkezvén be, az uj belügyminiszter: Jeronymi Károly, meleg érdeklődéssel itta magáévá elődjének ígéretét. A szigeti jubileum bizottsága (mely az állasítás iránt megindított akczió folyatására permanensnek nyilvánította masul valami öt-hat feliratot küldött ez ügyben a kormányhoz. A jóakaratú tanulmányozás ígérete megúyittatott, miniateri kiküldött jelent meg Kolozsvártt, a belügyminisztériumban enquete-t tarattak, költségvetés és működési terv készült stb. És maradt aztán minden a ré-két esztendeje már, hogy a kolozsvári színház és a közönség félévenként, negyedévenként, némelykor pedig havonként várja az államosítást, — a megszabadulást egy mindenképen sanyarú, az ideiglenességnek minden hátrányával bővelkedő állapottól, amelynek rész hatásai alatt a kolozsvári színház művészeti értéke, nemzeti missziója valósággal gyilkoló sebeket szenved. Mikor lesz ennek már egyszer vége . Mikor teljesül végre hazafias óhajtásunk, hogy e nemzeti érdekben annyira fontos központon a színház olyan műintézetté váljék, amilyennek az alapító elődök tervezték ? Elmondjuk még egyszer, hogy milyen ez idő szerint a kolozsvári színház állapota. A felügyelet és igazgatás így áll: A színház tisztviselőit a belügyminiszter nevezi ki; a magánvállalkozó igazgatóval a szerződést — az általa kinevezett intendáns útján — a belügyminiszter köti meg, a színházi alapvagyon felügyeletét, sőt az a fölött való rendelkezést is a belügyminiszter gyakorolja és minden színházi ügyben mint felső fórum dönt. Aminek következtében teljes mértékben meg van színházunknál az állami kezelés egyik fele: a rendelkezési jog gyakorlása; de hiányzik a másik fele: egy állami műintézethez illő állandó szervezet és javadalmazás. Kivülről, t. i. czímekben, rendelkezők és felügyelők tekintetében úgy néz ki intézetünk, mint akár a budapesti nemzeti színház. No de a külső pompa alatt ott van a magánvállalkozó igazgató. A felsőbb felügyelet az államé , a felsőbb ellenőrzés az önkormányzaté , azonban a folyó adminisztráczió és a színpad a magánvállalkozóé. A tisztviselők államiak; az ellenőrzők a múlt hitbizományosai, azonban a színészek a magánvállalkozóé. Színházunk országos nemzeti színház; a kezdeményezéstől számítva: száz esztendős a múltnak, mint állami intézménynek; országgyűlési határozatok keltettek életre; országgyűlési kirendeltségek igazgattak; országos alap adatott a színház czéljaira; hazafias lelkesedésből, nemzeti kötelességérzetből folyó roppant áldozatok erősítették újból és újból ez intézetet országos jelentőségűvé; királyunk ő felsége a színházat rendes évi segélylyel támogatja: ugyanezt teszi az állam, gondozásába fogadván az intézetet, — — de a színész, az nem a miénk! Mindenütt teljes a pompa, minden egyébben teljes az önkormányzati és állami rendelkezés , csak a színház művészeti életében nem. Ez a fényes nevű színház csak névleg önálló intézmény, mert lényegében csak úgy része az országos színészegyesületnek, mint akármelyik vidéki színtársulat. Kolozsvárhoz nincs kötve senki és semmi. A színészek csak formailag vannak a színházhoz szerződtetve, de tényleg az igazgató színészei. A színház nem biztosít, nem ad nekik semmit, mindent kizárólag az igazgatótól nyerhetnek. Az igazgató kap 26.000 frtnyi szubvenciót és köteles Kolozsvárt „legfeljebb“ nyolc hónapig jó társulattal, jó előadásokat tartani ; köteles továbbá évenként 1500 frtnyi beruházást tenni, de egyéb, általa készítendő fölszerelések, díszletek, ruhák, darabok az ő tulajdonát képezik. Ezeket az állam annak idején, 60°/0 árelengedéssel, megválthatja, ha akarja. A szerződés betartását a belügyminiszter felügyeli, de a színház művészeti fejlődésének, beruházásokban való folytonos gyarapodásának biztosítása tekintetében a kormány semminemű kötelezettséget, felelősséget nem vállal. Mindenkorra és állandóan nem biztosít semmit. A színház jövője iránt garancziát nem nyújt. Kötelmei a „noblesse oblige“ határain túl nem terjednek. Ha tetszik, kaphat a színház esetleg többet is; ha nem tetszik, kaphat kevesebbet a mostaninál; vagy épen semmit. Ilyenek a jelenlegi biztosítékaink. És az így kreált magánvállalkozási rendszernek eredménye, hogy maholnap kidobott pénznek kell mondanunk azt, amit a felség és a kormány erre az össze-vissza kezelt s czéltudatos művészeti munkára ez idők szerint képtelen intézetre áldoz. Kérjük az államosítást. 4 .KOLOZSVÁR 8 TÁRCZÁJA. Sándor meghalt! Irta: HEREPEI IVÁN. Miért is van az, hogy a halál gondolatához nem lehet hozzászokni? Ha már megmásíthatatlan törvénye a természetnek, hogy aki erre a világra született, innen előbb-utóbb ismét elköltözzék ; miért kell a halálnak mindig oly szörnyű kint okoznia annak, akit áldozatul elragad, s a hátramaradóknak, akiknek egy-két perezre, egy pár évre még kegyelmet adott. Kegyelmet, mert hiszen élni jó, a halál pedig rosz. Vagy talán nem is rósz? Talán az élet nyög, és a halál szabadulás a ránk feszülő békából. Kicsoda nem gondolt sohasem öngyilkosságra ? Kinek nem fájt sohasem az élet? Sokszor, mikor valami bánt, nagyon bánt, elgondolom, hogy egy pillanatig tartó kin árán megválthatom magamat minden gyötrelemtől. Mert — jaj — de gyakran gyötrődöm. Nyomorultak vagyunk. Élünk anélkül, hogy csak sejtenek is, miért. Örvendünk egy keveset, szenvedünk százszor annyit, látunk-futunk, küzdünk, fáradunk czéltalanul. Legalább mi nem látjuk a czélt, hisszük ugyan, hogy kell lennie czélnak, de csak hisszük, mert bizonyosnak semmi sem bizonyos. Érzékeink, melyek által a létező dolgokról tudomást veszünk, velük született fogyatkozásokkal teljesek ; agyunk veleje, melynek alkotása megszabja gondolatainknak határát, tökéletlen. Gépek vagyunk; gépek, amelyek tudják, hogy ők azok, és egészen addig, amíg tönkremennek, fáj nekik ez a tudat. Akaratunk, az emberi akarat, nem szabad. Ha ezer illúziót rombol is szét e gondolat, meg kell vele mégis barátkoznunk. A testemet alkotó parányok összefüggésének módja s a számtalan körülmény, melyek között életemet születésem pillanatától fogva töltöm, még ki nem kutatott, de létező erős törvény szerint intézi minden tettemet, valamennyi gondolatomat. A lángoló elme, mely oly dolgokat mivel, mire egy évszáz nemzedéke képtelen, kortársaim az utókornak hálás tiszteletét érdemetlenül bitorolja. S a ki lusta tétlenségben a társadalom nyakán mint nyűg róvja le a sors által nekiajándékozott éveket, méltatlanul szenved gáncsot. Nincs ember tiszteletre vagy megvetésre érdemes. A zsenialitás és a vasszorgalom vagy a bárgyúság meg a tunya restség mind csak okozatok, melyek az illetőtől független ki tudja hány okból származnak. És ha nincsen szabadakarat, akkor nem lehet bűn meg erény, akkor nincsen lélekbe irt igazság s a magasztosaknak nevezett erkölcsi törvények pusztán czélszerűségi szabályok, melyek csak azért alkotják, hogy a társadalom rendje egzistálhasson. Mire való hát az élet, ha minden hiábavalóság ? Ha nincsen semmi jó és semmi rész , ha minden lépésem meg van, kötve s ha egy szikra gondolatunk sem szabad? Ugyan miért kell egy földből gyúrt óriási golyónak milliárd társával a együtt végetlen űrben rohanva rohanni, és miért kell e golyón kétezer milió eleven gépnek mozognia, készítenie újabb gépeket, hogy ezek még újabbakat hozhassanak világra? És ha már ez így van, miért léteztem épen én, és miért ne vessek egy darab zsineggel véget előre játéknak. Egyetlen perczig tartó kellemetlen érzés elégséges ok arra, hogy kioltsuk életünket. A halállal rögtön elmúlik minden szenvedés, s veszítenie mit sem veszíthetünk ; mert hiszen arról, ami még hátra volt volna, — boldogság és búbánat — a koporsóban már semmit sem tudunk. A sírban nincsen öröm, nincsen jajszenvedés, a sírban nincsen semmi. Naponként elgondolom ezt és mégsem gyilkolom meg magamat. Vajon miért nem? Bolond beszéd! Mert nem mi rajtunk múlik. A természet kitörülhetetlenül belénk verte a haláltól való irtózást; kétségbeesünk, borzadunk már a halál gondolától is. Bár fáj az élet, néha czudarul fáj, és bár tudom, legalább tudni vélem, hogy a halál meggyógyít, ösztönszerűen visszariadok , fázom a koporsónak még a látásától is. Hiába untam meg az életet, nem akarok még, nem akarok sohasem meghalni. Úgy bizony ! Azért oltotta belénk a természet a megsemmisüléstől való rettegést, azért tette oly kínossá a halált s keserűvé kedveseink kimúlásának érzetét, mert különben talán megölnek elébb azokat, akiket szeretük, aztán magunkat, hogy ne fájjon a más nyomorusága, és ne nyomorogjunk mi magunk. Sándor meghalt! Első pillanatban azt gondoltam, hogy ez nem lehet igaz. Szép, erős testtel, becsületes, okos lélekkel nem lehet az embernek tizennyolc éves korában meghalnia. Azután eszembe jutott, hogy úgy vagyunk minden váratlan halállal, nem akarjuk elhinni. Vad kétségbeséssel tagadjuk az elmúlást , mesét találunk ki az örök életről, hogy meg ne bomoljon eszünk apánknak, anyánknak, testvérünknek, kedvesünknek rothadó hullája mellett. Mikor megtudtam, hogy Sándor meghalt, úgy kezdtem magamat érezni, mint aki fél. Eszembe jutott, vagy talán eszembe sem jutott, csak az ösztönöm súgta: ma neked, holnap — holnapután nekem. Aztán úgy tettem, mint a gyáva ember, próbáltam bátorságot önteni magamba. Akartam cinikusan gondolkozni. Sándor meghalt tizennyolcz esztendős korában ! De hát nem mindegy akár most akár nyolcvan éves korában hal meg? Hiszen mindenkinek meg kell egyszer halnia. Igen! Egyszer, de hát akkor miért épen most? Édesanyja keservesen jajgat, sir és jajgat, bár talán már nem is tudja é, miért ? A kétségbeesett kin egészen eltompítja az ember eszét. Szörnyűséges lehet elveszteni azt, aki általunk jött erre a világra. Az apának erősnek kell lennie. Vigasztalnia kell a feleségét meg a lányát. Az asszonynép legalább hangosan sírhat; van a ki vigasztalja. A férfi lüktető halántékaira szorítja forró kezét, s azt hiszi, mindjárt megőrül. S a lány, — félig még gyerek, — kinek mondja ezután : bátyám ! ? ki szereti őt majd úgy, mint ahogy az a fiú szerette? Ki örvend boldogságának, s kinek vár- ' jára támaszkodva sirja el majd baját, ha megmarja az élet ? . . . O hát miért is kellett Sándornak meghalnia ? És ha meg kell halniok azoknak, a ki k nemzetiségi viszonyok Magyarországon. — Előadás a nemzetközi kongresszuson — írta: LÁNG LAJOS. Midőn a külföld annyi nagynevű demográfusát van szerencsénk körünkben tisztelhetni, akik e megjelenésükkel a magyar tudományt és azzal a magyar nemzetet megtisztelték, azt hiszem, hogy mint a demográfiai kongresszus elnöke, csak kötelességet teljesítek, midőn pár szóval feltárom önök előtt a magyar államnak a külföldön még mindig nem eléggé ismert és még gyakrabban félreismert nemzetiségi viszonyait, hogy így alkalmam legyen megmutatni, mily széles alapokon nyugszik ebben az államban az államalkotó magyar nemzetiség uralma, s még inkább, hogy mily feltartózhatatlan erővel halad a magyar nemzetiség a maga erősödésével a magyar állam minél teljesebb konszolidácziója felé, rámutatván ez alkalommal azon mélyebben fekvő és épp azért még magában e hazában is kevéssé méltányolt okokra, amelyeken a magyar állam mai ereje és jövő nagysága nyugszanak. Midőn a magyar számok mellett a legtöbb esetben osztrák számokat is hozok fel, teszem ezt tisztán csak azért, hogy az öszszhasonlítás útján egy megfoghatóbb mértéket kapjunk. Az osztrák nemzetiségi viszonyoknak bárminemű kritikáját ez alkalommal nem tarthatom célomnak. Az összehasonlítás különben is valószínűleg meg fog győzni mindenkit arról, hogy a két állam nemzetiségi viszonyai lényegesen eltérők egymástól. Mielőtt a számokra áttérnék, meg kell jegyeznem, hogy a magyar nemzetiségi számok az anyanyelvre vonatkoznak, míg az osztrákok a társalgási nyelvre,ogy alapjuk nem egyezik meg egészen egymással. Mindazáltal egyéb hiányában kénytelenek vagyunk ezekkel dolgozni, amit annál is inkább tehetünk, mert hiszen úgy az egyik mint a másik főleg az egyéni bevalláson és így az egyéni hajlamon nyugszik és azért főleg a mai elevenebb nemzetiségi viszonyok közt mindkettő azt a hajlandóságot mutatja, melyet az illetők valamely nemzetiség iránt éreznek, ami végre is az egyedüli alap, amely szerint a nemzetiségi viszonyok felett ítéletet mondani lehet. Megjegyzem még, hogy a magyar nemzetiségi viszonyoknál mindig csak az anyaországra, Szent István koronájának a Dráván inneni részét tartottam szem előtt. A nagymérvű autonómia, melyet Horvát-Szlavon és Dalmát országok élveznek, nemzetiségi szempontból egészen különálló területté teszik azokat. Magyarország lakosságában a magyar nemzetiségek az 1890-iki számlálás szerint 7.356,874 lelket tesz, vagyis a 15.133,494 főnyi lakosságnak 4861 °/0-át. Ausztriában ugyanezen évi számlálás szerint a német társalgási nyelvre esik 8.461,580 lélek, vagyis a 23.473,056 lakosságnak 36,05%-a Az utolsó két népszámlálás közt lefolyt évtizedben 1880-ról 1890-re Magyarország népessége 13.728,622 lélekről 15.133,494-re emelkedett. A szaporodás tehát 10 23° 0. A nagyobb nemzetiségek között az átlagot egyedül a magyar haladja meg 14,89%-kal, a többiek mind az átlagon alul maradnak, és pedig következő sorrendben: az oláh 7 74, a ruten 7.52, a horvát-szerb 740 és a német 2-22°/0 szaporodással. Ennek köszönhető, hogy a magyar nemzetiség aránya 46-65 °/0-ról 48‘51°/0-ra emelkedett. Az osztrák hivatalos statisztika szerint az össznépesség szaporodása: 1880-ról 1890- re 7.70°/0. Az átlagon felül gyarapodtak a fontosabb nemzetiségek közül sorrendben a lengyelek 1483, a horvát szerbek 13,42, a ruthének 11,19%-kal. Az átlagon maradtak a németek 565, a cseh-morva-tótok 563, a szlovének 319 és az olaszok 099%-kal. A német nemzetiség aránya 1880-ról 1890-re majdnem változatlan , csekély csökkenésssel 36,75 %-ról 3605%-ra. Nem szándékom kiterjeszkedni azon meszszemenő következtetésekre, melyeket Hainisch, Herkner és Dummreicher, kiknek német érzel- meihez kétség nem férhet, a német nemzetiség ■ háttérbe szorulása iránt vontak. Elfogadhatom jeles kortársunk Rauchberg felfogását, ki a németek lassúbb szaporodását azok kulturális fölénye által véli kiegyenlítettnek. Nem is akarom elhallgatni, hogy ott, ahol a nemzetiségi harc a legerősebb, Csehországban a német nemzetiség állása nem romlott, hanem inkább valami keveset javult, amennyiben a németül beszélők száma 37 17%-ról 3719%-ra emelkedett. Sőt még elmehetünk odáig is, hogy bizonyos jogosultságot tulajdonítsunk Weitler felfogásának, aki Ausztriát három csoportra osztva csak a belső Ausztriában (Cseh- és Morvaország, Szilézia, Alsó- és Felső Ausztria, Salzburg, Sziria, Karinthia,) tulajdonít valódi fontosságot a nemzetiségi küzdelemnek, és itt arra a következtetésre jön, hogy a német elem 53 22%-áról 53‘64%-ra emelkedett, mig a szláv 44*21 °0-ról 43 94%-ra száll le s igy a német 6 91%-nyi gyarapodást mutat, mig a szláv csak 5‘47%-nyit. Ismétlem, hogy én még ezen a német elemre legkedvezőbb számítástól sem akarok ez alkalommal bizonyos jogosultságot elvitatni, de azt hiszem annál inkább mondhatom, hogy az az eredmény, melyet a magyar elem ebben az országban felmutathat, a magyar faj hatalomas hódításáról és a magyar állam minél tovább haladó konszolidácziójáról tesz kétségte■en tanúságot. Igen érdekes adatokkal bírunk még arról, hogy hogyan terjedt hazánkban a magyar nyelv tudása a nem magyar ajkúak között, amihez hasonló adatok Ausztriában nem állnak rendelkezésre. Nem magyar ajkú beszélt magyarul 1880-ban 817.000, 1890-ben 1.077.892, a nem magyar anyanyelvűek 1134%-a az első esetben és 13'80%-a a másodikban, vagyis ■ együttvéve a magyar ajkuakat és a magyarul beszélő nem magyar ajkuakat, magyarul beszélt ; Magyarország lakosságából 1880-ban 52'60% , 1890-ben 55 74%. A magyar nyelv terjedésének tulajdonképeni erősségei városaink, még ott is, hol nem magyar ajkú nemzetiségektől vannak körülvéve. 1886-ban a városi lakosságnak már 63.82%-ra volt magyar ajkú, 1890-ben 67.79, Budapest nélkül 65.24 illetőleg 68 16%. Ezzel kapcsolatosan nagyobb a városokban a magyarul beszélők száma is, mely az összes lakosság 73.93% 1880-ban és 79.15%-a 1890-ben. A városok magyarosodása még fokozottabb fontosságot nyer ama közismeretű tény által, hogy a városok mindig nagyobb részét is teszik az összes népességnek, így Magyarországban a városokra esik 1880-ban az összes lakosságnak 15.45%-a és 1890-ben a már 16.19%-a az öszszes lakosságnak. (Vége következik.)ket szeretünk, miért okoz a halál szomorúságot ? Ha az élet jó, miért nem élünk örökké? Ha a halál ad üdvöt, miért kell azt egy élet kínjaival megvásárolni? Miért ? Miért ? . . . Ezt kérdezem sokszor álmatlan hosszú éjszakákon, s a nagy sötétségben keresem az Istent. Helvétia földjén. Irta : TUTSEK JÓZSEF. Üdvözöllek szabad nép és szabad nemzet hazája ! Légy üdvözölve Schweitz ! Csak ott a távolból látom még büszkén ég felé meredő hegyóriásaidat, csak messziről szemlélem még hóval takart szikla tömbeidet, de szivom már ezt az édes levegőt, mely kéjes zsibbadtsággal tölti el a testet s felszabadítja a rab- tánczra fűzött gondolatokat. Oh légy üdvözölve te szép ország, te szabadságnak eldorádója ! Én üdvözöllek, ki a szabadságszerető magyar nép közül való vagyok — téged, ki valóban szabad vagy ! Oda támaszkodom a hajó korlátjához és elvonul előttem ez a vidék, a szabad Schweitz határvonala. Mellettem és körülöttem száz meg száz utas a fedélzeten. Nemzeti ünnep van ma a Rajna vízesésnél — oda igyekeznek. Nem látom őket, csak téged nézlek egyedül: szabadság földje , Helvétia. Hátunk megött eltűntek már Konstantz körvonalai. A sötét kék víz mint egy óriási tükörlap terjedt tova és a hajó