Kolozsvár, 1894. július-december (8. évfolyam, 149-298. szám)

1894-11-08 / 256. szám

VIIl-ik évfolyam. 1894. Szerkesitő-irodt: BELKIRALY­ UTCZA 6.82 Az­­ lap szellemi részét illeti minden közlemény ide intézendő. KIHHATOK NEU ADATNAK VISNZA Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivéte­lével. Névtelenül beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek. 256. szám. Kolozsvár, csü­törtök november 8. Kisdobb­tal: BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM. ELŐFIZETÉSI DIJAK : Esés évre ................IS trt Fél évn ......................................8 trt. Negyed évre......................* öt. Egy hóra .................1 trt 50 kr Egy diám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: Egy □ cm. tér ára 4 kr. — Gyárosok kereskedők és iparosok árkedvezmény­ben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyílttér sora 20 kr. Baj van. Kolozsvár, nov. 8. A „szent ügy“ hősei bajban vannak. A nagyszebeni Tribuna, a mely mér­téktelen önérzettel szokott beszélni a román agitáczió diadaláról és az ellen­állhatatlan erkölcsi nyomásról, melyet e mozgalom a magyar zsarnokságra gya­korol, — most egyszerre fölhagy az ed­digi nagyzolással és félénk, panaszos hangon is. Pár nap előtt elpanaszolta, hogy a romániai miniszterelnök milyen rideg, elutasító módon nyilatkozott a magyar­­országi román mozgalomról, azt mond­ván róla, hogy­ ez az egész „erdélyi kér­dés“ hiábavaló izgatás és hogy fölötte kétséges, váljon jogosultak-e a nagy hév­vel hangoztatott sérelmek. Elpanaszolta továbbá a nagyszebeni lap, hogy ők egy krajczárt sem kaptak abból a pénzből, a­melyet — Kálnoky gróf és Sturdza D. állítása szerint — a bukaresti kormány, román, kulturális czélokra, Erdélybe küldött. Konstatálja a Tribuna, hogy a „nemzeti párt“ e se­gélyezésekről mit sem tud, azok a párt elkerülésével osztatnak szét és e kö­rülményben újabb jele mutatkozik az ellenszernek, melyet a bukaresti kor­mányférfiak a magyarországi románok (helyesebben mondva: a tribunisták) ügye iránt mostanság tanúsít. Azt hisszük — így iz a Tribuna egy másik czikkben , hogy Románia jelenlegi kormánya azon az uton van, hogy minden tekintetben sajnálatraméltó politikát kezdjen, mely a románság ja­vának és saját tekintélyének egyaránt árt. Kezdve gr. Kálnoky Gusztávnak a delegácziókban tett nyilatkozataival, mind több bizonyíték jutott hozzánk, hogy a román kormány nemcsak nem támogatja a mi ügyünket, nemcsak hogy legalább jóakaró semlegességet nem mutat irán­tunk, de egyenesen ellensé­geink táborába szegődött. Ettől fogva a bukaresti és a bécsi és budapesti kormányok kölcsönös meg­­egyezésérő­l szóló bizonyítékok, mint lánczszemek fűződnek egymáshoz, ezzel egyszerre ama törekvések, melyek a ro­mán mozgalmat itt és a hegyeken­­túl egyaránt megakadályozzák. Bukarestből jelentik, hogy a kormány elhatározta, hogy szigorú rendszabályokat fog alkal­mazni a tüntetők ellen, a zavargó ta­nulókat kizáratja, sőt arról is szó volt, hogy emigrált testvéreinket kiűzi. Ezek és még sok más dolog, azt a saj­nálatos tapasztalatot erősítették meg bennünk — írja továbbá a Tribuna — hogy Románia kormánya nemcsak nem érez a mi fájdalmunkkal (már t. i. a tribunisták fájdalmával) nemcsak hogy nem járul hozzá e fájdalmak eny­hítéséhez, hanem ellenkezőleg azok szá­mára dolgozik, kik minket bántanak és akadályozza azokat, kik segítségünkre sietnek. Testvérországunk kormánya, hogy magát a hatalmon fentartsa, vagy általa ismert érdekek miatt oly dolgokat kö­vet el, melyek tetszenek a magyarok­nak s kimondhatatlanul károsak a mi ügy­einknek. Ehhez ma már kétség nem fér, így panaszkodik a román agitáczió vezérközlönye. És hogy ez egyszer nem a levegőből szerzi értesüléseit, azt egyéb tudósítások is igazolják. Néhány bukaresti lap ugyanis hírt ad arról, hogy a ro­mán kormány diplomácziai után közben­járt az agitáczió ellensúlyozása érdeké­ben. A Románul szerint a párisi román követ felkérte a franczia előkelőbb la­pok szerkesztőit, hogy ne közöljenek többé semmit sem, a­mit Bukarestből, vagy Erdélyből kapnak, mert a magyar és román kormány egyetért abban, hogy a mozgalom megszűnjék, miután Erdély­ben békés viszonyok állanak fenn. Pél­dául a Journal de Debati már nem is fogad el többé semmit sem közlésre ro­mán részről. Ezen kívül a román követ a franczia külügyéinél is közbenjárt bi­zalmasan ez ügyben. Nem fűzünk kommentárt sem a Tribuna panaszaihoz, sem a bukaresti hírekhez. Egyszerűen konstatálni kíván­tuk, most már a lehető „legrománabb“ források alapján, hogy nem fenékig tejföl az a romániai támogatás, mely­­lyel a mi tribunistáink folytonosan di­csekedtek és melynek előtérbe tolásá­val ugyancsak nagy méreteket adtak itt­honi és külföldi izgatásuknak. A helyzet most már — úgy lát­szik — meg fog változni, annyiban hogy agitátoraink majd ismét kénytelenek lesz­nek csupán a saját kezükre dol­gozni és a bukaresti segítség tekinteté­ben megelégedni azzal a kevéssel, a­mit a romániai irredentista frakc­ió és a pénzeszközökben nagyon is megcsappant erejű kulturdliga nyújthat. Csakhogy ez utóbbit is jövőre a román kormány ben­­­­sőbb figyelemre fogja méltatni, tüntető- ,­seit korlátozza és a liga akcziójában való közreműködést már­is kormány-­­ ellenesnek kezdik minősíteni, így húzzák ki az erdélyi izgatók alól a bukaresti talapzatot. A­­KOLOZSVÁR“ TÁRCZAJA. Millenáris emlékszobor és szép­­ művészeti múzeum. Az Otthon írók és hirlapirók körében Zala György, egy ebből a czélból egybehívott értekezleten bemutatta az általa tervezett mil­­leniumi emlékszobor tervet, utána pedig Pulszky Károly részletesen ismertette az ezredéves ki­állítás után alapítandó szépművészeti múzeum rendeltetését és szervezését, úgy, a­hogyan W­e­k­e­r­l­e Sándor miniszterelnök kontem­­piálta. Zala György helyesen fogta fel feladatát, mi­kor átérezte, hogy olyan nagyszerű világtörté­neti fontosságú eseményt, a­milyen egy nem­zet ezredéves fennállása, nem lehet egyszerű szoborban, oszlopban, vagy pedig diadalkapu­ban kifejezni. E három emlékfaj közül akár­melyikhez folyamodott volna nagyon silányan és szerfölött banálisan oldotta volna meg a kérdést, akármilyen befejezett remekmű is lett volna az a szobor vagy diadalkapu, mint ilyen. Egy nemzet ezredéves történetét nem lehet egyetlen egy szoborban kifejezni, mint valamely emberét. Ha előttünk áll Deák, Arany vagy Eötvös József szobra, tudunk mindent, a­mit a szobor ki akar fejezni. Ha látjuk az Arc de Triomphe-t, akkor is tudunk mindent, még ha nincsenek is belevésve a hősök és csaták ne­vei. De ha elébünk állítanak egy Hungáriát, akkor még nem tudunk semmit sem. Legke­vésbé pedig tudjuk azt, hogy ez a Hungária már ezer esztendő dicsőségét és gyászát ábrá­zolja. Pedig az egész emlékműnek éppen az a feladata, hogy az ezer esztendő minden nagy momentumát elregélje. Zala György, hogy ezt a czélt elérje, ter­vezetébe belevette a szobrot, az oszlopot és a diadalkaput is, úgy, hogy ezek egymást ki­egészítsék, hogy az egyik elmondja, a­mit a másik elmondani nem képes s hogy együtt egy befejezett, harmonikus egészet képez­zenek. Az általa tervezett emléknek, mely az A­n­d­r­á­s­s­y-út torkolatát képező városligeti térre lő, központját egy talapzat képezi, melyen­­ a hét vezér lovas alakja áll. Ezzel meg lesz adva az emlékmű eminenter magyar jellege. Mi meg e hét lovas alakot teljesen elegendőnek tartjuk arra, hogy az emlékmű specziális ma­gyar benyomást tegyen. Csak emlékeztetünk a Notra-Dame templom előtti téren Nagy Károly lovas szobrára, melynek a rabszijra fűzött ava­rok magyar jelleget kölcsönöznek. De Zala és vele együtt Schikedanz is, ki e műemlék arki­­tektonikus részét készíti, tovább is mennek és­­ az egész óriási méretű emléket, a­mennyire­­ lehet, a magyar ízléshez legközelebb álló ro­­mán-góth átmeneti stílusban tervezték. Az An­­­­jouk és Hollós Mátyás alatt nálunk fejlődés­nek indult művészet ennek a művészeti kor­­­­nak bélyegét viselte magán. Vajda Hunyad és­­ a kassai dóm még ma is tanúskodnak e mel­lett. Zala és Schikedanz beható tanulmányo­kat tettek Olaszország román-góth műemlékein és ama inspiráczió alatt, mely őket Nagy La­jost, Róbert Károly és Hunyadi Mátyás kora művészetének a szemlélése alatt megszállta, készítették tervüket. A hét vezér a honfoglalást ábrázolja. A talapzatból harminc­öt méter magas oszlop emel­kedik fölfelé, tetején az égből leszálló Gábor arkangyallal, a­mint, a legenda szerint, kezé­ben tartja az égből lehozott szent koronát. Ez az allegória nagyon szerencsésen van választva,­­ noha azt, a­mit ki akar fejezni, talán nem fe­jezi ki oly erővel, mint a place de la Bastil­­lon, a júliusi forradalom emlékoszlopán álló géniusz, a széttört bilincscsel és az égő fák­­­­lyával. De meg kell engedni, hogy a magyar királyság fenségét semmivel sem lehet nagy­szerűbben kifejezni, mint épen az égből leho­zott koronával. Mint mondották, a szoborcsoport a belőle kimagasló oszloppal képezi a műemlék cselek­vési központját.­­ Nyolc­van méter átmérőjű kör központján áll, hátterét pedig jobbról és balról két oszlopcsarnok képezi, mely a sablon­ná vált diadalkaput helyettesíti. A két oszlop­­csarnok negyedkört képez és kápolnaszerű nyi­lasaikban történetünk korszakalkotó uralkodói­nak a szobra fog állani. A négy főpillér alatt Szent István, Nagy Lajos, I. Mátyás és I. Fe­­rencz József szobra áll majd. Közöttük pedig a többi tíz király, akinek uralkodása alatt nagy események történtek. Az oszlopcsarnok két első pillérén, quad­­ripán vagy trigán húsz méternyi magasban a művészet, tudomány, hadidicsőség és béke alak­jai fognak állani. Az ide tervezett csoport-ta­lapzat szerintünk megrontja az egész mű har­móniáját. Szögletes, összhangbontó. Nagyon sze­­retnék, ha ezen valamiképen segíteni lehetne. Az oszlopcsarnok kiszögelés inkább elválasztja őket a központi emléktől, a­helyett, hogy ösz­­szekötné őket. Lágyabb, ív alakú vonalak ta­lán jobbban megfelelnének ennek a czélnak. A csarnok talapzatán hetvenöt méter hosszú szalagban az ezredéves történet főbb es­eményei és személyiségei relifben lesznek megörökítve. A hátsó oldalon pedig írásba fogl­­­alják a reliefekben elmondottakat. Ez a gon­dolat is nagyon szerencsés. Gondoljunk csak a place de la Republique-en a Köztársaság szob­­­­rának igazán fenséges reliefjeire. Milyen hide­gen hagyják az embert, ha nem tudja a meg­örökített jelenet történetét is. Azután gondol­junk a place d’Etoile­ra. Csak puszta nevek és évszámok vannak belevésve a hatalmas diadal­kapuba , mégis hogy feldobog az ember szive, mikor olvassa: Arcole, Lodi, Rivoli, Montebella Austerlitz, Jena stb. Az idegen szive is heve­sebben lüktet. Szeme előtt minden szónál egy halhatatlan dicsőség emléke vonul el. Hát még a franczia milyen büszke érzelemmel és szent ihlettel olvashatja ! Ugyanilyen hazafias büsz­keséggel kell hogy a reliefeket magyarázó so­rokat is olvassa mindegyik magyar. E miatt el kell kerülni a reliefeken mindent, a­mi az idegen ajkú magyarokat sérthetné. Tanulja meg ott, a haza történetét látva és olvasva, magyar, német, oláh, tót és szerb egyaránt szeretni a magyar hazát és magyar alkot­mányt. Az egész szobormű költségvetése 802.000 írtba kerülne, ebből a szoborművekre 523.000 frt kerülne. „A szépművészeti múzeum rendeltetése az, hogy a szépművészetek emlékeit magába foglalva, módot nyújtson Magyarország polgá­rainak, hogy a szépművészetek fejlődését benne megismerhessék. Közönségünk itt alapos tájé­kozást, illetőleg annak ismeretét szerezné meg, hogy az emberi elme legkiválóbb alkotásai a szépművészeteknek terén mik és milyenek. A szépművészeti múzeum gyűjteményeinek össze­állításánál tehát oda kell törekednünk, hogy az összes említett anyag eredeti alkotásokban — és a­hol ezek meg nem szerezhetők, oly má­solatokban, a­melyek az eredetit megfelelően pótolhatják, úgy a nagy­közönségnek, mint a szakembereknek legyenek azok akár tudósok, gyakorló művészek, hozzáférhető legyen.“ Ezekkel a szavakkal vezeti be Wekerle Sándor miniszterelnök azt az emlékiratfélét, melyben a létesítendő szépművészeti múzeum programmját kifejti s a melyet ma az Otthonban az értekezlet tagjai között ki­osztottak. Ez a programm világos és annál értékesebb, mert egy oly hiányon akar segíteni, a­melyet, ha nem is régóta, de a legújabb időben égetően érezztünk. Mert eltekintve attól, hogy a nép értékét a szép iránt annál nagyobb és hatásosabb mértékben lehet fejleszteni, minél hozzáférhetőbbé teszik nekik azokat a szép­művészeti alkotásokat, miket rég letűnt év­századok és évezredek óta máig teremtettek, nem szabad figyelmen kívül hagyni azt az eléggé fel nem becsülhető nyerességet sem, mi művészeinkre háromol egy ilyen szépművészeti múzeumból. Ha közelebbről szemügyre vesszük művészetünket, még a legújabbat is, mindent elmondhatunk felőle, csak azt az egyet nem, hogy van benne magyar nemzeti vonás. Azt mondják ugyan, hogy a művészet internaczio­­nális. Ez azonban ugyanolyan frázis, mint sok egyébb szólásforma, a­mit az internaczionáliz­­mussal kapcsolatba hoznak. Internaczionális a mathematikai, a geometria, a fizikai, és még sok egyébb is. Egyszerűen azért, mert „magyar“ gyökvonást nem tudunk elképzelni, a­mely el­ütne a „német“ gyökvonástól, és ha mégis el­ütnének egymástól, akkor a kettő közül az egyik nem gyökvonás. Egészen máskép áll a dolog a művészetben. Ha visszatérünk kelet­kezése legelső forrásaihoz, Indiába, Egyiptomba, Aszirába, Görögországba, akkor már ott is rögtön látjuk, hogy mindenütt magán viselte nemzeti bélyegét. És ez így van még ma is. A­hol pedig nincsen úgy, ott művészet sincsen, hanem egyszerű utánzás! Hogy minálunk még nincsen művészet, annak legnagyobb oka az, hogy művészeink még ma is kénytelenek a külföldre menni ta- Országos egészségügyi felügye­let. A belügyminisztériumban nyolc­ országos közegészségügyi felügyelői állást szerveztek , az egész ország területét pedig a geográfiai fek­vés és a népességi viszonyok szerint hét köz­egészségügyi kerületre osztották fel. A nyolc­ felügyelő közül hét egy-egy ily kerület egész­ségügyi viszonyainak állandó felügyeletével és ellenőrzésével van megbízva. Ez az ellenőrzés részben a központból történik, de másrészt a felügyelők tartoznak kerületeiket évenként két­szer beutazni, hogy kerületük viszonyaival így a helyszínen is megismerkedhessenek és a ke­rületből kapott jelentéseket ellenőrizhessék. — Járvány vagy egyéb rendkívüli esetek idején a felügyelők kötelesek kerületeikben tar­tózkodni és a minisztériumból érkező utasítások pontos keresztülviteléről gondoskodni, illetőleg ezt a helyszínen ellenőrizni. Abban az időben pedig, a­mikor a felügyelők nem tartózkodnak kerületeikben, a belügyminisztérium közegész­ségügyi osztályában szakszerű feladatokat lát­nak el. Ez a felügyelők közül hétnek a mun­­kaprogrammja. A nyolc­adiknak egész mun­kássága kizárólag az egyptomi szembetegség (trachoma) járványszerű terjedésének megakadá­lyozására és e járvány megszüntetésére irányul. Az országos egészségügyi felügyelők évi fize­tése 2000 forint és 600 forint lakáspénz, de ezen­­felül megfelelő úti átalányt élveznek arra az időre, a­melyet kerületükben töltenek. Képviselőválasztás. A választók élénk részvéte mellett ment végbe kedden a zurányi választás, melyből győztesként P­u­l­s­z­k­y Ágost vallás- és közoktatásügyi államtitkár ke­rült ki általános szótöbbséggel. A szavazatok így oszlottak meg: Pulszky Ágostra esett 930 szavazat, Gr. Zichy Vladimírra esett 895 sza­vazat, Hackenberger Ernőre esett 16 szavazat. E szerint Pulszky Ágost­ 16 szónyi abszolút­­többséggel választatott meg a kerület képvise­lőjévé a klerikális Zichy gróf és a független­ségi Hackenberger ellenében. (Ez utóbbi jelölt egyébként időközben visszalépett. ) Az országházból, Budapest nov. 7. A képviselőház mai ülésén kifejezte rész­vétót, III. Sándor czár elhunyta alkalmából. Az ülésnek e része így folyt le: Elnök: Tisztelt ház! Az orosz birodalmat november hó 1-én az a csapás érte, hogy ural­kodóját életének delén rövid, de gyötrő szen­vedés után elragadta a halál. (Mozgás a szél­sőbalon. Halljuk! Halljuk!) E gyászos esemény hallatára azon rész­vét mellett, a melyet a humanitárius érzés kelt fel bennünk, nem feledhetjük, hogy az elhunyt uralkodót a barátság kötelékei fűzték szeretett királyunkhoz s hogy mint a békés irányzat­nak egyik támasza és előmozdítója, örvendett köztiszteletnek a mivelt világ népei között. Méltó azért, hogy midőn egész Európa rokonszenve kiséri őt végotthonába. (Mozgás a szélsőbalon. (Halljuk ! Halljuk !) mi is tisztelet­tel emlékezvén meg róla, részvétünknek adjunk kifejezést. (Élénk helyeslés jobb- és balfelől. Mozgás a szélső­baloldalon.) Thaly Kálmán : T. ház! Ez a pillanat komoly, jól érzem. Méltóztassanak megnyugodni abban, hogy semmi olyat mondani nem fogok, a­mi a pillanat komolyságával ellenkeznék. (Helyeslés jobbfelől.) Távol van tőlem az, hogy szeretve tisztelt uralkodónk barátjáról — mint mondauik — nem a tisztelet hangján kívánnék szólni. Az elhunyt uralkodó halála feletti gyászt a magyar kormány azon az úton, a­melyet jó­nak látott, már kifejezte. Én azt gondolom, hogy ezzel elég lett volna téve az udvariassági tekinteteknek; mindazonáltal épen az alkalom komolyságánál fogva, itt sem bocsájtkozom bí­rálatba. Csak azt konstatálom, hogy Paskievics herczeg egykor azt írta Miklós orosz czárnak: „Magyarország felséged lábai előtt fekszik.“ Miklós orosz czárnak hadseregei voltak azok, a­melyek a magyar nemzet alkotmányos küz­delmét jogtalanul leverték és legjobbjainkat vesztőhelyre juttatták. Oly keserű emlékek ezek, a­melyeket legalább én, a­ki a történelemmel sokat fog­lalkozom, feledni még e komoly pillanatban sem tudok és azt gondolom, hogy vannak má­sok is e házban, (A szélső baloldalra mutat,) a­kik szintén így gondolkoznak. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Tudom azt, hogy a most elhunyt czár ebben a dologban — természetesen — közre nem működhetett, hanem a Magyarországot összetipró Miklós czár unokájának a halálakor még­sem bírom — ha a többség teszi, tegye — a részvétkifejezést eltűrni a nélkül, hogy Magyarország parlamentjében felszólalás ne tör­ténjék, szomorú, de jogos visszaemlékezésül a múltakra. Megtörtént ez Bécsben is a lengye­lek részéről (Helyeslés a szélsőbaloldalról Fel­kiáltások jobbfelől: Elég sajnos!) és én úgy vélem, hogy mi magyarok a mi régi hű bará­tainknak, a lengyeleknek okoznánk keserű csa­lódást akkor, ha meg nem emlékeznénk ez al­kalommal arról, hogy a magyarok és a lengyelek törekvései közösek voltak, hogy mindketten szabadságszerető nép voltunk és ugyanazon el­lenség tiprott el bennünket. Ezeket akartam én itt röviden emléke­zetbe hozni, csak megpendíteni, megérinteni kívántam azokat a húrokat, a­melyek engem arra vezérelnek, hogy a parlament részéről tör­ténendő részvétnyilatkozatba belenyugodni nem tudok. Azért a t. elnök úr javaslatát el nem fogadom. (Helyeslét a szélsőbaloldalon.) Horánszky Nándor: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Én nem habozom a magam részéről kijelenteni, hogy magam óhajtottam volna, hogy az a részvétnyilatkozat, a­melyet a háznak igen­­. elnöke a boldogult orosz czár halála alkalmából tett és az a javaslat, a­melyet a ház elé terjesztett, egyhangúlag fogadtassák el. • (Helyeslés a bal- és jobboldalon.) Minthogy azonban ez nem történt, szükségét érzem an­nak, hogy szavazatomat élő­sdóval is tolmá­csoljam (Helyeslés bal és jobbfelől. Mozgás a szélső baloldalon.) T. ház ! Maga a részvétnyilatkozat termé­szeténél fogva nem alkalmas arra, hogy annak indokaival bővebben foglalkozzunk, még ke­­vésbbé alkalmas arra, hogy a felett bármiféle polémiába belebocsátkozzunk, (úgy van­­ bal és jobbfelől.) Azt hiszem azonban, hogy ez állás­pontommal nem jövök ellentétbe, ha egy ész­revételt teszek. T. ház ! A történelem tanulsága szerint a nemzetek koronként ellentétbe jönnek. Ez a közéletből, fájdalom, kiirthatatlan és sokszor az események megakadályozhatatlan fejlődésé­ből következik. De ez nem lehet ok arra, hogy más körülmények között és hogy más helyzet­ben, midőn a harmóniát semmi sem zavarja, a nemzetek, akként cselekedjenek, akként járja­nak el, a­miként azt az adott helyzetnek bé­­­­kéje, nyugalma és az abból folyó állami érdek parancsolja. (Helyeslés jobb- és balfelől. Moz­­­­gás és nyugtalanság a szélsőbaloldalon.) Hoitsy Pál: Szégyeljék az ilyen politi­­­­kát! (Nagy mozgás jobb- és balfelől. Zaj a szélsőbaloldalon) Horánszky Nándor: Szégyelni csak olyas­mit lehet, a­mi oly érdekekkel áll ellentétben, a­miket én hazai érdeknek soha el nem is­merhetek. Lukács Gyula: Hízelegjünk minden tyran­­nusnak. Tha­ly Kálmán : Csókoljuk a korbácsot ! (Nyugtalanság és zaj a szélsőbaloldalon. Hall­juk ! Halljuk! jobbfelől.) Horánszky Nándor : . . . Ebből a szem­pontból indult ki a ház igen t. elnöke, midőn egyfelől hivatkozott arra a személyes barátság­ra, a mely a boldogult uralkodó és Magyaror­szág királya közt fenforgott, (Nagy zaj és nyug­talanság a szélsőbaloldalon.) és a melynek fel­séges uralkodónk nem egy alkalommal élő szó­val is kifejezést adott. (Nagy zaj és nyugtalan­­­ság a szélsőbaloldalon.) Helyesen hivatkozott továbbá a ház igen t. elnöke arra is, hogy a boldogult czár az európai békének egyik fen­­tartója, egyik döntő tényezője volt. (Egy van­­ jobbfelől.) Ily körülmények közt tehát én azt hiszem, hogy úgy a nemzetközi udvariasság, mint a jó szomszédi viszony, valamint a czivi­­lizáczió törvényei és a magasabb állami érde­kek etnikája is azt követelik, (Zajos helyeslés jobb és balfelől.), hogy a képen cselekedjünk, a­mint azt e tekintetek megkívánják. Én tehát a magam részéről fentartás nélkül és őszintén csatlakozom az elnök úr javaslatához. (Élénk helyeslés jobb és balfelől. Zaj a szélsőbalon.) Balty hiány Tivadar úr. nem szándékozik polemizálni a szélbal (Derültség. Felkiáltások: Szélső­ball), szónokával (Zaj a szélsőbalon.) egyszerűen konstatálja, hogy oly események, min­ket a képviselő úr említett, más alakban és más országokban is megtörténtek. Ily kér­déseket a történelemnek adunk át, s azokra a

Next