Kolozsvár, 1897. július-december (11. évfolyam, 146-298. szám)

1897-09-11 / 206. szám

1 Xl-ik évfolyam. 1897. Szerkesztő-iroda: BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM szellemi részét illető minden A ^^jjtemény ide intézendő. ,tr»tok nem adatnak vissza ® jelenik a 1»P minden nap. az fm* „8p- és vasárnapok kivételével. jelenés beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. Telefonszám: 364 206 szám. Kolozsvár, szombat szeptember 11. BELKÖZÉP UTCZA 4. SZÁM ELŐFIZETÉSI DÍJAK : Egé«* évre....................: 10 frt. Félévre 5 frt. Negyed évre . . . . •s frt 50 kr. _Egy hóra.........................1 frt. Közvetítőknek százalékot nem adunk. Egy szám ára 4 kr. HIRDETÉSI DÍJAK: Egy □ cm. tér ára 4 kr. — Gyárosok kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyittér sora 20 kr. A szomszéd baja. Kolozsvár, szept. 11. Ausztriában bajok vannak. A németek kiejtették kezükből a gyeplőt, s most , szlávok akarják magukhoz ragadni. A fél szemben áll egymással, s míg a vezetéstől elesett németek obstructióval igyekeznek az elvesztett positiót viszszaserezni, addig a többségre támaszkodó nemzetiségek az alkotmányosság nevében követelik a hatalmat. A két malomkő között Badeni kormánya nap-nap után válik, s csak a legfelsőbb bizalom tartja meg benne a lelket. Édes-keveset törődnénk mindezzel, ha a szomszéd viszonyai a mienkre semmi hatással se volnának. De az uralkodó háromszázados közössége anynyira öszszefonta a két állam életének szálait, hogy az egymásra hatás még akkor se volna elkerülhető, ha törvények nem fűzték volna közöttünk szorosabbra a kapcsokat. Már a közvetlen szomszédságnak is megvannak a maga természetes következményei. Két tőszomszédnak még akkor is vannak közös érdekeik, ha nem ismerik egymást. Ám minket a pragmatica sanctio arra kötelez, hogy védjük Ausztriát, amelyre nézve viszont ez a kötelesség áll fönn irányunkban. Ezen kívül a 67-ki kiegyezés úgy rendelkezik, hogy egységes és alkotmányos Ausztriával végezzük közösen érdeklő ügyeinket. Ez a két törvény tehát egyenesen kötelességünkké teszi, hogy Ausztria dolgait figyelemmel kísérjük anynyiban, amenynyiben azok velünk érintkeznek. És higyjük el odaát, hogy tovább nem is megyünk, még idáig se szívesen. S ha ez a zűrzavar nem ép most, a kiegyezés megújításának küszöbén állott volna elő, minden öszszeköttetésünk mellett se foglalkoznánk anynyit vele. Mert ez öszszeköttetéstől eltekintve, reánk nézve közönyös, hogy Ausztriában ki van fölül és ki alól. így azonban, ahogy a viszonyok öszszehoztak, örök elismeréssel kell adóznunk Deák bölcsességének, amelylyel Ausztria egységét és alkotmányosságát föltételül kötötte ki. Az egység kizárja a föderácziót, vagyis a nemzetiségi uralmat, amely nálunk is vérszemre kaparná a nemzetiségeket; az alkotmányos- ság kizárja az abszolút uralmat, amely a mi alkotmányosságunkat is fenyegetné és központosításra vezetne. E kettős veszedelem ellen gondoskodott a haza bölcse a törvényes villámhárítókkal. Vájjon beválnak-e ezek ? A mostani események ezt a kérdést vetik föl, s hónapok óta erre keressük a feleletet. Keresés közben ne feledjük, hogy mi nem Ausztriával kötöttük meg a kiegyezést, hanem az uralkodóval. Csak a közösen érintő ügyek intézésének módjára nézve kötöttük ki föltételül, hogy mi csak egységes és alkotmányos Ausztriával tárgyalunk. Nos, ha e kettős föltétel odaát megszűnnék, mi következnék ebből? Az, hogy a közös ügyek is megszűnnének ? Nem. Az uralkodó közösségének ténye azért fönnmaradna, némely ügyeink közös elintézése pedig e közösségből származik; illetőleg abból, hogy mi a pragmatica sanctióban viszonzásul köteleztük magunkat Ausztria védelmére. Szorítkoznék tehát a változás egyszerűen az elintézés módjára. A magyar törvényhozás megszavazna a közös ügyek intézésére anynyit, amennyit időnként megszavazandónak ítélne, s erről számadást követelne kormányunk útján a közös kormánytól. A többi Ausztria dolga volna. A közös vámterület, s az ezzel kapcsolatos ügyek megszűnnének, mert hiányoznék a gazdasági kiegyezés megkötéséhez szükséges másik alkotmányos fél. Tehát nem volna sem delegáczió, sem vámszerződés, de azért megmaradna az uralkodó egysége, a kölcsönös védelmi kötelezettség, s az ebből származó közös ügyek közös intézése és finanszírozása. A felelősséget velünk szemben hordozná az összkormány. Különben nem szükséges ez eshetőségek feszegetése, mert ezekre úgyse kerül a sor. A tartományi és „nemzeti“ külön jogok fölött folyhat ugyan a harcz és a villongás, de ezek nem vezetnek sem az egység, sem az alkotmányosság megszűnésére. Ebbe már beleszól az uralkodóház és a nagyhatalmi állás érdeke is, ez pedig azonos a mi érdekünkkel. Az osztrák kormányok változhatnak, úgyszintén a többségek is, billenthetik hol a németek, hol a szlávok felé Ausztria vezetésének, vagyis szekerének a rúdját, de ez a lényegre, az egységre és alkotmányosságra nem lesz befolyással. Ez utóbbit maguk a népek se engednék már, amelyek a kormányzatba való beleszólási jogukat és az alkotmányosságnak, s így közvetve a magyar nemzetnek is köszönhetik. Az alkotmányosság sok küzdelemmel, s Ausztriában sok versengéssel járhat, de utoljára is megvédi önmagát. Ami pedig a most küszöbön álló kiegyezést, s a delegáczió megválasztását illeti, ezeken is túlesünk, ha szinte némi nehézséggel is. Az osztrákok odahaza maguk között és ellen lármázhatnak, amíg nekik tetszik, de ha arról van szó, hogy magatartásukkal veszélyeztessék a kiegyezésben rejlő érdekeiket ez mindjárt észre téríti mindnyájukat, s nem a kiegyezés lehetetlenné tétele, hanem mentői jobb kihasználása irányozza együttes cselekvésüket. Mert most adják ugyan a kiegyezéstől való idegenkedést, de ez náluk csak üzérkedés, hogy annál több előnyt biztosítsanak. De, ha látnák, hogy maga a kiegyezés forog kockán, maguk sietnének ennek lehetővé tételére. Ismerjük mi már őket nagyon jól! Reánk nézve sokkal komolyabb az a magyar ellenzéki föllépés, ami most az osztrák viszonyokból bő vizet szerezhet a saját malmára. A rövidlátó pártpolitika bizonyára fölhasználja az alkalmat egy bőbeszédű közjogi harczra, ami nagy időt elpocsékolhat és sok sürgős belkérdést megint hátra lökhet. Ennek útját állani, hathatósan elzsilipelni, s a parlament munkásságát rendes mederben tartani: ez lesz a szabadelvű párt nehéz, de annál szebb és hazafiasabb legközelebbi föladata. E föladat megoldásától függ annak bebizonyítása is, hogy Magyarország csakugyan fix és súlypontja a monarchiának. Lehet, hogy ez a meggyőződés befolyással lesz ellenzékünk jövő magatartására is, s ez esetben nemcsak sikerrel bontakozunk ki a bonyodalmakból, hanem bölcsességgel és eszélylyel oly előnyök megnyerésére használjuk föl a helyzetet, amelyekhez máskülönben talán évek és évtizedek kellenének. A »KOLOZSVÁR“ TÁRCZÁJA. Házasság tévedésből. Irta: Ifj Téglás Gábor. A kávéházban ültem D’ Avray grófnővel , az asszonyokról, a rossz kiflikről, a vizvez®ték faunájáról, a német császárról, aztán mell10^ az asszonyokról beszélgettünk. D’ Avray grófnő, mint rendesen, ezúttal ** rendkivül előkelően volt öltözve. Fehér ten-gerész sipkát, kalotaszegi mellényt, kávébarna ^ dicsőségesen uralkodó királyunkról elnevekabátot viselt. A lakó cipőjére világos ga■Aásni volt csatolva és ezüstgombos sétabotjászórakozottan ütögette a márványasztal vas-Már nem tudom, mi alapon D’ Avraytime nagy megfigyelő és mély gondolkozó hírében állt a kávéház látogatói előtt. Az eredeti talán sohase tudtam, sőt nem lehetetlen, ígg ő maga is elfeledte. — Mióta ugyanis szépirodalmi újság számára a jóhangzású Avray grófnő név alatt divattudósításokatállított, mindenki a fölvett nevén szólította. Megállapodtunk abban, hogy a nők sok mindenhez értenek pl. az öltözködéshez, kerék- Prozáshoz, regényíráshoz, csak a szerelemben kontárok. — A házasságok — folytatta a grófnő franczia szakállát simogatva — a házas^ 8ók ritkán vezetnek a boldogsághoz. Hányféle van ? Mindjárt elszámlálom. Első a pénz — házasság. Erre következik az a gyöngéd szövetség, melyet valamely érdek hoz létre. Még legjobban hangzik az ugynevezet szerelmiházasság. — Ön azt se tartja üdvösnek ? — Éveken át folytatott megfigyeléseim kiábrándítottak a férfi és nő egyesülésének ebből a sokszor megénekelt fajából is. Tudja kérem, hova vezettek az észleleteim ? Egész a pesszimizmusig. A szerelem az esküvő mámora után egy ritkább esetben, szenvedélyes házasfeleknél két évig tart. Jól jegyezze meg uram : Semmivel se tovább. Akkor beköltözik a két szívbe a megszokás, az érdeklődés, vagy nem tudom micsoda langyos érzelem. S ezentúl a titkos könnyek közt, csókszomjas ajakkal, lázban égő arczcal várt dicső házasság egyetlen összetartó köteléke a vallás, meg (ha vannak) a gyerekek. — Tisztelt grófnő, a maga dekadens nézetei szerencsére sokkal abstraktabbak, semhogy igazak lennének . . . — Van önnek felesége ? — Hogyne! — feleltem szórakozottan — Azaz mit is mondok . . . még nincsen . . . — No lássa, ön tehát ez idő szerint nincs abban a helyzetben, hogy illetékes kritikusa lehetne elméletemnek. A házasság a szerelem leghatásosabb ellenszere. Végy két embert — egy nőt és egy férfit — kik verseket imák egymáshoz, csillagászati tanulmányokat végeznek egymás szemeiben és azon a czímen, hogy ábrándoznak, beteges sóhajtással töltik az éjeket. Azt akarod, hogy közönyösek legyenek egymás iránt? Hát add össze őket a házasság szent szakramentuma alapján és hamarább, mint gondolnék, ásítozni fognak nászszobájuk meghitt magányában . . . — Szóval ön elhibázott lépésnek tekinti a nősülést. D’ Avray grófnő nem válaszolt azonnnal. Megkavarta az abszintjét és csak azután felelt: — Nem titkolom el, hogy ismerek egy házaspárt kik édes,valósággal idilli egyetértésben élnek és napról-napra vonzóbb tulajdonságokat fedeznek föl egymásban, ami még hevesebb szerelemre bírja őket. — Nos és ez se az a szerelmi boldogság, melyről a költők Sappho óta álmodoznak ? — Ez a házasság — tévedésen alapult. — Mit mond? — Úgy van: tévedésen. Egy kissé különös félreértésnek köszönheti létrejöttét. Hallgasson csak meg. Szivarra gyújtott és kiitta az abszintot. Másikat rendelt és közben az ő nyugodt, szinte dallamos hangján tovább beszélt. — A férfit Jancsó Kamillnak hívják . . . — Micsoda? — Jancsó Kamill? — Nem akarja talán azt állítani, hogy Kamill félreértésből vette nőül Teklát? — Ismeri Jancsót ? — Minden váltómat ő zsiráfja... Azaz, hogy mit is beszélek . . . Sokat vagyunk együtt . — Hát az asszonyt ismerte leánykorában ? — Megvallom. Kamill csak múltkor mutatott be a feleségének. Hanem mondhatom : boldogabb párt képzelni se lehet. Úgy szeretik egymást, mintha — — — Mintha nem is volnának férj és feleség — vágott közbe a barátom. Jancsó épen az államvizsgára készült, mikor Teklával először találkozott. Egy udvarban, egy emeleten laktak s az ablakuk szemben volt egymással. Maga Tekla beszélte el, hogy a pillanat, melyben először látták egymást legkevésbé sem méltó a regényírók tollára. Tekla ugyanis a nyitva feledett ablakon keresztül egy beszappangozott álló urat vett észre egy alkalommal, aki nem dőlt hátra a chaise-longueon illatos bockjából kékes felhőket fújva, hanem — a borzalom ! — borotválkozott . . . — Megvallom: ennél költőibb helyzetet akárhányat tudnék elképzelni. — A leány mosolyogva élvezte a szokatlan diorámát és halálos ellensége lett volna annak az ismerősének, aki akkor megmondta neki, hogy félév múlva ez a beszappanyozott álla úr lesz a szerelmes hitvese. — Herkulesi munka lehetett e visszás benyomás után a leány lelkében a nagy metamorfózist előidézni. — Egyáltalán semmi fáradtságába se került az a benső processzus az ön barátjának. — Hogyan ! Jancsó nem udvarolt később Teklának ? — Eszébe se jutott. Sőt az esküvőt követő napokban is Tekla távolról sem volt a Jancsó ideálja. Egyszerűen csak a felesége volt . . . — Magyarázatot kérek. — Nos figyeljen ide. A leány, aki rendkívül mulatságosnak találta a borotválkozó Adoniszt, föltette magában, hogy ezt a pikáns látványt gyakrabban fogja élvezni, így történt, hogy a mi Jancsó barátunk kevéssel később figyelmes lett a csinos vizavitára. „Ahá, a kicsike érdeklődik irántam" — konstatálta azzal a megelégedéssel, mellyel a nők gyöngéit tudomásul szoktuk venni. Tekla tudvalevőleg sohase volt, kellemetlen arczu leány és Jancsónak így épen nem esett nehezére a kedves ismeretlen képzelt vonzalmát időnként egy-egy szenvedélyes pillantással viszonozni. Ugyanekkor Tekla kaczagva mondta magában: „A borotválkozó úrnak, úgy látszik, máris elcsavartam a fejét. . . “ — Bocsánat, grófnő, hol késik az ön elbeszélésében a valódi szerelem ? Mindjárt arra is reá bukkanunk. Valószínű, hogy az ártatlan Hirt idővel, mint a kiégett mécs, magától elaludt volna. Történt azonban, hogy a szezon valamelyik estélyén a leendő házaspár egymásra talált. Tekla édesatyjának karján jelent meg. A bankárnak, ki Jancsóban régi ismerősére akadt, első dolga volt az érthető okokból elfogult fiatalembert bemutatni a leányának. Tekla lesütött szemmelfogott kezet új barátjával. Kölcsönösen érezték egymás kezének melegét. Nem minden zavar nélkül beszélgettek s e találkozás még jobban meggyőzte mindkettőjüket arról, hogy a másik titokban szenvedélyesen vonzódik hozzá . . . Minthogy egyik se érzett magában elég erőt ahhoz, hogy a valóságot elmondva ridegen összetörjön egy hevesen érző gyöngéd szivet, később se tartották szükségesnek egymást felvilágosítani a helyzetről s a félreértés így nem oszlott el. Másfelől az élet ama bizonyos pillanataiban, mikor a szenvedések, csalódások és össszetört remények szinte szilánkokká roncsolják a szivet, jól esett nekik arra gondolni, hogy szomorú pillanataikban is van egy naiv, szeret- A kis „üldözött.“ A „rágalom-kórság“ czim alatt a Esti Újság az alábbi czikket írja: Ezzel a czimmel ma Kossuth Ferencz hosszú czikket ír, amelyben mozgósít nemzeti és nemzetközi közmondásokat, mozgósítja Szirmay Pált, Montesquieut és valamely ádáz pityargós modorban idézi, hogy „Magyar magyart rontja, kár, bár több esze lenne már.“ Miért ? Mert egy aranybánya-részvénytársaság ellen megindították a keresetet, mivelhogy a jóhiszemű közönséget kifosztotta egy-két százezer forint erejéig és valahogyan a Kossuth Ferencz neve is összeköttetésbe jutott ezzel a pörrel. Ma olvassuk a „Budapesti Hírlap“-ban, hogy Hoitsy Pál vallja magát a legnagyobb károsnak, mert ő tőle vették meg a bányát (amit aztán ő másoktól vett), de ki nem fizették neki. És ez az eset Kossuth Ferenczet arra indítja, hogy ismertesse a rágalmazás kórságát, mely szerinte mintha speczifikus magyar betegség volna. Deriválja a harmincas évekből, amikor (sőt még azután is) atyját nem kímélte a rágalom, összeköttetésbe hozza Magyarország hiányos államiságával, külföldön megrontott hírnevünkkel, stb. Végül a magára vonatkozó részt a következőkben adja elő: „Éppen most is csapkod felém a rágalom uy árja. Mint régi bányamérnök, elhatározta, hogy Erdély s Magyarország bányászata föllendítésén dolgozni fogok ; igyekezni fogok értékesíteni hazám eziparának fölvirágoztatására azt a bizalmat, melyet hosszú szakmunkálkodásom megszerzett számomra a külföldön. Ezt téve, hazafias dolgot hiszek művelni. Íme, csakis egy kéteshírű vállalat keletkezett Erdélyben az utóbbi időkben s máris valóságos kéjelgéssel hozza össze ezzel nevemet a rágalom ; hiába tiltakozom, hogy a gyanúsításnak árnyéka sem igaz, mégis meg-Pregurul és ismerőseim sokan kérdik, hogy igaz és tehát lehetőnek tartják (bár nem tudom, mivel érdemeltem ki munkásságommal hazámban), hogy felőlem a rosszat mindjárt föltegyék ? De nem akarok csekélységemről többet írni és csak azért említem meg az esetet, hogy kimutassam, hogy több mint hatvan éven át, a rágalmazás czéljává tétetés, atyáról fiúra szállt s a kórság, mely társadalmunkat ellepi, régi eredetű. Miképp csodálkozhatunk, miképp ütközhetünk tehát meg azon, ha a külföld dolgozó világa rossz véleményt táplál felőlünk, ha rossz véleménynyel vagyunk folyvást egymás iránt ? Igyekezni kellene undort kelteni a rágalmazási szokás s a gyanúsítási viszketeg ellen. Montesquieu megírta, hogy mily jellemvonásokkal kell bírni oly nemzeteknek, melyek szabadok lehetnek. Igyekezzünk e jellemvonásokat meghonosítani szegény elszigetelt hazánkban, mely úgy áll, mint egy szírt a nagy népárulatok közepén.“ Különös, hogy nekünk rossz hírünk van Franciaországban, a Panam a hazájában, Olaszországban, a Panamino hazájában és Angliában, ahol az aranybánya-szédelgés oly katasztrófákkal söpört végig a nemzeten. Különös, hogy ezt nekünk Kossuth Ferencz sírja el, mivel a neve kapcsolatba került azzal a vállalattal, amelyről ő így ír, csakis egy kéteshírű vállalat keletkezett Erdélyben. Különös, hogy azt hiszi azért csapkod feléje a rágalom uj árja, mert mint régi bányamérnök elhatározta, hogy Erdély s Magyarország bányászata föllendítésén dolgozni fog. Vájjon nincsen e még akár régi, akár új bányamérnök Magyarországon ? Volt is, van is. Dolgoznak is. Igaz, hogy nem azzal a cégérrel és pretenzióval, hogy Erdély s Magyarország bányászatát föllendítsék, hanem egyszerűen bányamérnöki kötelességüknél fogva s alkalmasint egyszerű bányamérnöki fizetésért. De igaz, hogy ezekre nem is csapott föl a rágalom nt árja. Miért csapott föl éppen Kossuth Ferenczre ? Fölcsapott igen sok oknál fogva, de főleg azért, mert Kossuth Ferencz mindezeket a dolgokat nem mint régi bányamérnök, hanem mint Kossuth Lajos fia, a maga kiváló pozícziójánál fogva csinálja; meg azért, mert ő régi bányamérnöki kvalifikáczióját fölpiperézi a politikus, a publicista, a pártvezér, az utazó és a hazafi nyilvános és pretencziózus szereplésével, aztán panaszaiban adja az üldözött naivát. És fölcsapott hozzá legfőképpen, mert főmunkatársképpen szerepel egy lap homlokán (és abba írja czikkeit), amely lap mint elsőrendű érdekeltség portálja azt a vállalatot, amelyről Kossuth Ferencz ma, mikor már a kifosztottak a bíró segítségét kérik, tehát meglehetősen elkésve, kinyilvánítja, hogy ez az egyetlen kétes vállalat. Csodás módon emlegeti Kossuth Ferencz az atyját, aki szintén meg volt rágalmazva és védi a Kossuth nevet a világ gonoszságai ellen. De ki bántja ma a nagy halottat ? Miért nem hagyja Ferencz úr pihenni koszorúi alatt? Ahhoz a sírhoz ma már nem jár a rágalom, hanem csak a kegyelet és a gyászoló hazafiság. Minek keveri folyton bele azt a szent halottat vizenyős és pityergős czikkeibe? Hiszen ma már az az aggódó kérdés támad föl, hogy ki védelmezi meg a Kossuth nevet Kossuth Ferencz ellenében. Mert ha fölcsap s rágalom Ferenczre, az onnan van, mert Ferencz ott mozog, a neve ott ezégér, ő ott láttatik azok közt, akiken egy csomó kifosztott ember a pénzét keresi. Mit keres ő ott ? Mért nem tudja vagy akarja magát szeparálni? Mért tűri a látszatot, mintha velük tartana? Mért engedi az Egyetértésben kiírni, hogy a Fortuna meg a Concordia fuzionálnak és a nyereség kecsegtető? Mért nem cáfolta meg ezt rögtön? Mért engedte, hogy a közönség ezzel megtévedjen ? Ha mindezt nem viselte volna el, ma senki sem volna az ő szereplésére nézve tévedésben és neki nem kellene magát a rágalom árja ellen védenie. Ő az a szerencsétlen ember, aki mióta hazajött, mindig oly vállalatok körül iparkodik bányamérnöki tudományával és külföldi tapasztalásaival imádott hazáját föllendíteni, ahol folyton kész prédája a rágalomkórságnak. De erről nem tehet sem az az ezer meg ezer vállalkozó és dolgozó magyar, aki nem pretentálja azt, hogy minden vállalatába a haza fellendítésére bocsátkozik, sem maga a rágalom, a mely nemzetközi nyavalya és nem magyar találmány. Erről csak maga Kossuth Ferencz tehetne. Pulszky Ferenczről. — Apróságok. — A 70-es évek vége felé történt. Pulszky Ferencz, mint józsefvárosi választópolgár jelen volt egy szabadelvűpárti pártgyűlésen és ez alkalommal a közönség lelkes felhívására dikcion.iia kellett. — Nem szívesen elegyedem a politikába monda az öreg úr. De olyan vagyok mint a vén csataló, ha megfujják a trombitát, én is türelmetlenül rohanok a csatába. Nemsokára a török-orosz háború hozta izgalomba a főváros lakosságát. Az egyetemi ifjúság tüntetett, és lelkesen megabézugolt mindenkit, aki szabadelvűpárti volt Egy ilyen tömeges tüntetés alkalmával történt, hogy az egyetemi ifjúság a múzeum kertje előtt vonult fel. Pulszky Ferencz épen rendes reggeli sétáját végezte a kert rácsozata mellett, amikor az egyetemi ifjúság észrevette. Azonnal a rácsozat felé tartottak és szeretetre méltó abczugolássokkal üdvözölték az öreg urat. Egy túlbuzgó egyetemi polgár azonban nem elégedett meg az abczugolásokkal és azonfelül még azt is odakiáltotta az öreg urnak : — Vén csataló! Pulszky pedig sipikus nyugalommal visszafelelt :