Magyar Polgár, 1898. október-december (21. évfolyam, 155-230. szám)
1898-11-08 / 186. szám
* 1898. XXL évfolyam. Kolozsvár, kedd, november 8. 186. szám. Előfizetési árak: Szerkesztőség : belkirály utcza 6. sz. Egész évre 14 frt, fél évre 7 frt, negyed évre 3 frt 50 kr. ««*««« *• kiadótulajdonos: a lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő, egy hónapra 1 frt 20 kr. — Egyes szám ára 5 kr. A J T A I K ALBERT Kiadóhivatal, belközép-utcza 4. sz. Hyldefilk a lap minden nap, v önpep- és mimpik kivétel*»^. Urda tétet □ cinként 5 kr., nyilttér egy petit tor termetesként «5 kL A pozsonyi felirat. Kolozsvár, nov. 8. A fogyasztási adók közül a szeszitalmérési adóra, a söritaladóra és a cukorfogyasztási adóra nézve a törvényhozás a folyó évben a tizenhatodik és tizenhetedik törvényczikkekkel új kezelési rendszert állapított meg. A reform lényege abban áll, hogy a felsorolt czikkek nem ott adóztatnak meg, ahol elfogyasztatnak, hanem ahol termeltetnek. Ennek az a következménye, hogy az állam ezek után a fogyasztási adó szedését nem adja bérbe a községeknek. Mi következik ebből? Az, hogy mivel ezelőtt a község, főleg a nagyobb városok a kormány méltányos jóindulatából jóval olcsóbban jutottak a bérlethez, mint ahogy az értékesíthető lett volna, a házi kezelés, vagy albérletbe adás által bizonyos jövedelemre tettek szert, melytől most elesnek. Ezt a veszteséget, mely az állam indirekt anyagi segélyének elmaradásából származik, legjobban a városok érzik meg, melyek minden állami támogatás nélkül tömérdek állami feladatot teljesítenek, ami más, modern államban, ilyen módon, sehol sem történik. A helyzet visszássága már számtalan panaszra adott okot a városok részéről, de az állam nem volt képes a deficit rémével ijesztgető kincstárát megnyitni a végből, hogy vagy az áthárított feladatokat végeztesse saját közegeivel, vagy az önkormányzat szükségletei födözésére segélyt nyújthasson. Most végre elérkezett ennek is az ideje, s államháztartásunk rendbe hozásával az első kis — de daczára ennek, mégis nagy haladásról tanúskodó lépés megtétetett. A pénzügyminiszter beterjesztette javaslatát a városok segélyezése tárgyában a törvényhozás elé, s a pénzügyi bizottság már foglalkozott is a javaslattal. Hegedűs Sándor képviselő, a pénzügyi bizottság előadója a javaslatot némi módosítással, pótlással ajánlja a Házhoz benyújtott jelentésében elfogadásra. A rövid jelentés, — melyet szó szerint közöltünk, — példaszerű tömörséggel mutat rá arra az új irányra, melyet e javaslat megnyit, amely a még nem régen is a jövő zenéjét tevő államsegélyt a városokra nézve egyszerre kellemes valóvá teszi, úgy hittük mi is és bizonyára úgy hitte a javaslatokat benyújtó pénzügyminiszter is, hogy a városok támogatásának tervei és megvalósítása élénk tetszéssel fog találkozni a legjobban érdekelt városok körében. Sajnos azonban, ez a reménység sem teljesedett be, mert a javaslatnak közvetlenül benyújtásakor Pozsony város félős sietéssel föliratot intézett a Házhoz, kérve néhány igen lényeges változtatás elfogadását, s egyben alkalmat véve magának arra, hogy a törvényjavaslatot a saját fölfogása szerint értékében leszállítsa. Föliratát megküldötte a többi városnak is támogatás végett s ez indít arra, hogy most, mikor a városok legvitálisabb volna a sóhajok tárnájának komoran ásitozó szádájába. — Minden oroszok urának, a czárnak birodalmában 1898 május negyedike, — hangzott tompán a válasz. Ismét ott volt régi börtönében. Leült amaz ólomba vágott pad szélére, mely ágyául is szolgált és fáradt fejét kezébe hajtva gondolkozott. Két éve történt. Két évet veszített életéből. Most huszonnégy éves és a haja egészen ősz. A szive is mintha rendetlenül verne, a térdei meg-megroskadnak, melle el-elszorul. És mindez egy könnyelmű szóért, egy meg nem fontolt hangos lélegzetrohamért. Mit is mondott voltaképpen ? — A czár sem mindenható! De valóban mindenható-e a czár? Feje fölül tompa koppanással hullottak alá a vízcsöppek az ólomba vágott medenczébe. — Kopp, kopp ... a czár, a czár! Még a vizcsöppek is a czár nevét mormolják. És szabályos időközökben hullanak alá. Perczenkint egy csöpp. Hatvan csöpp — egy óra. Ez a fogoly klepsidrája. Estétől reggelig, reggeltől estéig szinültig telik a medencze. Hét óra reggel — tessék fölkelni és dolgozni. Hét óra este — tessék lefeküdni. Lefeküdni és aludni. És a czár foglyai azonnal elszunnyadnak. A czárnak pihent erőkre van szüksége és a czár az álomnak is tud parancsolni. A viztartó-medencze szinültig megtellett, érdekét érintő javaslat tárgyalása az immár agonizáló obstrukció dicstelen kimúlta után várható, a pozsonyiak félreértéseire rámutatva, megnyugtassuk az érdekelt hatóságokat. Pozsony fölirata, melyen nagyon is meglátszik, hogy amolyan postamunka, a amilyet nagy sietségben az okvetlen fölírni akarás produkál, a javaslat alapos ismerete híjján készült. Mindjárt az első szakaszt kifogásolja, amely szerint a városok a tiszta jövedelemben részesedés helyett ezentúl évente megkapnák az elmúlt három évi részesedési összeg egy évi átlagát segélyképpen. Kifogásolja ezt kettős okból, melyek közül az első teljesen alaptalan, a másikon pedig — mely némi valószínűséggel bír,— már segített a pénzügyi bizottság jelentésében foglalt módosítás. Az első ok az, hogy az elmúlt három évben sok város alig használta ki italmérési jogát s így a megállapított regáli-adóhoz viszonyított értékét nem kapta meg teljesen. Ez az indok azonban nem acceptálható, mert ha valamelyik város nem használta ki italmérési jogát, ezt csak azért tette, mert nem volt szüksége reá, hanem másnemű jövedelmei fedezték a közszükségletét. Ha pedig valamely város képes a fogyasztási adók nélkül föntartani magát, közszükségleteit képes fedezni, akkor nem is szorult rá az állam támogatására. Egészen másnemű indok az, hogy az 1888. évi XXXV. t.-cz. által az állami italmér jövedékéből a városoknak biztos hopp, hopp . . . hét óra van, tessék lefeküdni. A kiszabadult rab idegesen borzadt össze és sietve kapkodta magához emlékeit, a végtelen napok sötét órjában ólomba faragott szobrocskákat. __És azután futva menekült a szomorú helyről. Érezte, hogy ha csak pár pillanatig is ott maradna még, nem tudna ellenállni a czár parancsának és újra elaludna, mint azelőtt anynyiszor. A szabad világban már leszállott a nap. A csillagok ragyogva fénylettek a levegőégben és a templom harangja mély zúgással hirdette az éjszaka beálltát. És mintha a harang is azt konganá a világba: »Vigyázzatok és imádkozzatok, a czár mindenható«. Ismét ott állott a kormányzó előtt. — Dimitri Vaszijlovits, intézkedem, hogy még az éjjel útnak indulhass. — Köszönöm kormányzó úr, — mormogta Vaszijlovits. Kikeresett a zsebéből egy ólomszobrocskát és odanyújtotta a czári foglyok teljhatalmú parancsolójának : — Emlékül, kormányzó úr. A kormányzó összeránczolt homlokkal, éles, műértő tekintettel vizsgálta a kis művet, mely dolgozó rabot ábrázol. — Te csináltad ezt, Vaszijlovits? — Igen, uram, én véstem ki. Orosz morál. Két évet töltött a czár ólombányáiban és akkor kegyelmet kapott. Nem mondották meg neki, hogy ártatlanul szenvedett, mert az orosz igazságszolgáltatás nem ismeri be tévedéseit, csak egyszerűen kihallgatásra vitték a kormányzó elé. Az ajtóig még négy szuronyos őr kisérte, de ott levették bilincseit és egymagában engedték a czár foglyainak teljhatalmú kormányzója elé. — 1764, kormányzó ur parancsára állok. Ez a szám volt a fogoly neve. — 1764, — szólott a kormányzó az elítélthez, — minden oroszok ura, a czár megelégelte szenvedéseidet és könnyíteni fog sorsodon. Közelebb lépett a daróczruhás rabhoz és kezet nyújtva neki, emeltebb hangon folytatta beszédét. — Dimitri Vaszijlovits, a czár kegyelméből szabad vagy! Visszaadták régi öltönyét, melyet letartóztatásakor viselt és kiállították a szabadságoló levelet is, csak elkobzott iratait tartották vissza. — És az irataim ? — Bírói ítélet alapján megsemmisítve. Dimitri Vaszijlovits engedélyt kért arra, hogy még egyszer visszatérhessen az ólombányák mélyén fekvő börtönébe. — Milyen nap van ma, barátom? — kérdezte az őrtálló katonától, mielőtt leszállott