Magyar Polgár, 1898. október-december (21. évfolyam, 155-230. szám)

1898-11-08 / 186. szám

* 1898. XXL évfolyam. Kolozsvár, kedd, november 8. 186. szám. Előfizetési árak: Szerkesztőség : belkirály­ utcza 6. sz. Egész évre 14 frt, fél évre 7 frt, negyed évre 3 frt 50 kr. ««*««« *• kiadótulajdonos: a lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő, egy hónapra 1 frt 20 kr. — Egyes szám ára 5 kr. A J T A I K ALBERT Kiadóhivatal, belközép-utcza 4. sz. Hyld­efilk a lap minden nap, v önpep- és mimpik kivétel*»^. Urda tétet □ cinként 5 kr., nyilttér egy petit tor termetesként «5 kL A pozsonyi felirat. Kolozsvár, nov. 8. A fogyasztási adók közül a szeszital­­mérési adóra, a söritaladóra és a c­ukor­­fogyasztási adóra nézve a törvényhozás a folyó évben a tizenhatodik és tizen­hetedik törvényczikkekkel új kezelési rend­szert állapított meg. A reform lényege abban áll, hogy a felsorolt czikkek nem ott adóztatnak meg, a­hol elfogyasztat­­nak, hanem a­hol termeltetnek. Ennek az a következménye, hogy az állam ezek után a fogyasztási adó szedé­sét nem adja bérbe a községeknek. Mi következik ebből? Az, hogy mivel ezelőtt a község, főleg a nagyobb városok a kormány méltányos jóindulatából jóval olcsóbban jutottak a bérlethez, mint a­hogy az értékesíthető lett volna, a házi kezelés, vagy albérletbe adás által bizonyos jövedelemre tettek szert, melytől most elesnek. Ezt a veszteséget, mely az állam in­direkt anyagi segélyének elmaradásából származik, legjobban a városok érzik meg, melyek minden állami támogatás nélkül tömérdek állami feladatot teljesítenek, a­­­mi más, modern államban, ilyen módon, sehol sem történik. A helyzet visszássága már számtalan panaszra adott okot a városok részéről, de az állam nem volt képes a defic­it rémével ijesztgető kincstárát megnyitni a végből, hogy vagy az áthárított felada­tokat végeztesse saját közegeivel, vagy az önkormányzat szükségletei födözésére se­gélyt nyújthasson. Most végre elérkezett ennek is az ideje, s államháztartásunk rendbe hozásával az első kis — de daczára ennek, mégis nagy haladásról tanúskodó­­ lépés megtéte­tett. A pénzügyminiszter beterjesztette ja­vaslatát a városok segélyezése tárgyában a törvényhozás elé, s a pénzügyi bizottság már foglalkozott is a javaslattal. Hegedűs Sándor képviselő, a pénzügyi bizottság előadója a javaslatot némi mó­dosítással, pótlással ajánlja a Házhoz be­nyújtott jelentésében elfogadásra. A rövid jelentés, — melyet szó szerint közöltünk, — példaszerű tömörséggel mutat rá arra az új irányra, melyet e javaslat megnyit, a­mely a még nem régen is a jövő zenéjét tevő állam­segélyt a városokra nézve egy­szerre kellemes valóvá teszi, úgy hittük mi is és bizonyára úgy hitte a javaslatokat benyújtó pénzügy­miniszter is, hogy a városok támogatásá­nak terve­i és megvalós­ítása élénk tetszés­sel fog találkozni a legjobban érdekelt­­ városok körében. Sajnos azonban, ez a reménység sem teljesedett be, mert a javaslatnak közvetlenül benyújtásakor Po­zsony város félős sietéssel föliratot inté­zett a Házhoz, kérve néhány igen lénye­ges változtatás elfogadását, s egyben al­kalmat véve magának arra, hogy a törvény­­javaslatot a saját fölfogása szerint értéké­ben leszállítsa. Föliratát megkü­ldötte a többi város­nak is támogatás végett s ez indít arra, hogy most, mikor a városok legvitálisabb volna a sóhajok tárnájának komoran ásitozó szádájába. — Minden oroszok urának, a czárnak biro­dalmában 1898 május negyedike, — hangzott tompán a válasz. Ismét ott volt régi börtönében. Leült amaz ólomba vágott pad szélére, mely ágyául is szol­gált és fáradt fejét kezébe hajtva gondolkozott. Két éve történt. Két évet veszített életéből. Most huszonnégy éves és a haja egészen ősz. A szive is mintha rendetlenül verne, a térdei meg-megroskadnak, melle el-elszorul. És mindez egy könnyelmű szóért, egy meg nem fontolt hangos lélegzetrohamért. Mit is mondott volta­képpen ? — A czár sem mindenható! De valóban mindenható-e a czár? Feje fölül tompa koppanással hullottak alá a vízcsöppek az ólomba vágott medenczébe. — Kopp, kopp ... a czár, a czár! Még a vizcsöppek is a czár nevét mormol­ják. És szabályos időközökben hullanak alá. Per­­czenkint egy csöpp. Hatvan csöpp — egy óra. Ez a fogoly klepsidrája. Estétől reggelig, reggel­től estéig szinültig telik a medencze. Hét óra reggel — tessék fölkelni és dolgozni. Hét óra este — tessék lefeküdni. Lefeküdni és aludni. És a czár foglyai azonnal elszunnyadnak. A czár­nak pihent erőkre van szüksége és a czár az álomnak is tud parancsolni. A viztartó-medencze szinültig megtellett, érdekét érintő javaslat tárgyalása az immár agonizáló obstrukc­ió dicstelen kimúlta után várható, a pozsonyiak félreértéseire rámutatva, megnyugtassuk az érdekelt ha­tóságokat. Pozsony fölirata, melyen nagyon is meglátszik, hogy amolyan posta­munka, a a­milyet nagy sietségben az okvetlen föl­­írni akarás produkál, a javaslat alapos ismerete híjján készült. Mindjárt az első szakaszt kifogásolja, a­mely szerint a városok a tiszta jöve­delemben részesedés helyett ezentúl évente megkapnák az elmúlt három évi része­sedési összeg egy évi átlagát segély­képpen. Kifogásolja ezt kettős okból, melyek közül az első teljesen alaptalan, a mási­kon pedig — mely némi valószínűséggel bír,­­— már segített a pénzügyi bizottság jelentésében foglalt módosítás. Az első ok az, hogy az elmúlt három évben sok vá­ros alig használta ki italmérési jogát s így a megállapított regál­i-adóhoz viszo­nyított értékét nem kapta meg teljesen. Ez az indok azonban nem acceptálható, mert ha valamelyik város nem használta ki italmérési jogát, ezt csak azért tette, mert nem volt szüksége reá, hanem más­nemű jövedelmei fedezték a közszükség­letét. Ha pedig valamely város képes a fogyasztási adók nélkül föntartani magát, közszükségleteit képes fedezni, akkor nem is szorult rá az állam támogatására. Egészen másnemű indok az, hogy az 1888. évi XXXV. t.-cz. által az állami italmér­ jövedékéből a városoknak bizto­s hopp, hopp . . . hét óra van, tessék le­feküdni. A kiszabadult rab idegesen borzadt össze és sietve kapkodta magához emlékeit, a végtelen napok sötét órjában ólomba faragott szobrocs­kákat. __És azután futva menekült a szomorú helyről. Érezte, hogy ha csak pár pillanatig is ott maradna még, nem tudna ellenállni a czár parancsának és újra elaludna, mint azelőtt any­­nyiszor. A szabad világban már leszállott a nap. A csillagok ragyogva fénylettek a levegőégben és a templom harangja mély zúgással hirdette az éj­szaka beálltát. És mintha a harang is azt kon­­ganá a világba: »Vigyázzatok és imádkozzatok, a czár min­denható«­. Ismét ott állott a kormányzó előtt. — Dimitri Vaszijlovits, intézkedem, hogy még az éjjel útnak indulhass. — Köszönöm kormányzó úr, — mormogta Vaszijlovits. Kikeresett a zsebéből egy ólomszobrocskát és odanyújtotta a czári foglyok teljhatalmú paran­csol­ójának : — Emlékül, kormányzó úr. A kormányzó összeránczolt homlokkal, éles, műértő tekintettel vizsgálta a kis művet, mely dolgozó rabot ábrázol. — Te csináltad ezt, Vaszijlovits? — Igen, uram, én véstem ki. Orosz morál. Két évet töltött a czár ólombányáiban és akkor kegyelmet kapott. Nem mondották meg neki, hogy ártatlanul szenvedett, mert az orosz igazságszolgáltatás nem ismeri be tévedéseit, csak egyszerűen kihallgatásra vitték a kormányzó elé. Az ajtóig még négy szuronyos őr kisérte, de ott levették bilincseit és egymagában engedték a czár foglyainak teljhatalmú kormányzója elé. — 1764, kormányzó ur parancsára állok. Ez a szám volt a fogoly neve. — 1764, — szólott a kormányzó az elítélt­hez, — minden oroszok ura, a czár megelégelte szenvedéseidet és könnyíteni fog sorsodon. Közelebb lépett a daróczruhás rabhoz és ke­zet nyújtva neki, emeltebb hangon folytatta be­szédét. — Dimitri Vaszijlovits, a czár kegyelméből szabad vagy! Visszaadták régi öltönyét, melyet letartózta­tásakor viselt és kiállították a szabadságoló le­velet is, csak elkobzott iratait tartották vissza. — És az irataim ? — Bírói ítélet alapján megsemmisítve. Dimitri Vaszijlovits engedélyt kért arra, hogy még egyszer visszatérhessen az ólombányák mé­lyén fekvő börtönébe. — Milyen nap van ma, barátom? — kér­dezte az őrtálló katonától, mielőtt leszállott

Next