Magyar Polgár, 1901. január-március (24. évfolyam, 1-74. szám)

1901-03-26 / 70. szám

1901. XXIV. évfolyam. Kolozsvár, kedd, márczius 26. 70. szám. Magyarpolgár EIAftx«t*«l ár«k: ^ Szerkesztőség: belkirí­ly­ utcza 6. sz. E«é«s évre 28 kor., fél évre 14 kor., negyed éere 7 kor., »•««• wrtia« 4e kl*«4tal«ido.M, A ^ réuet ill*tó minden költemény ide int^endA. tfy hónapr« 2 kor. 40 fillér. — Egye« nén ki« 10 fillér. A.­JTAI K. ALBERT. Eledókivetel: belkftzép­ntcza 4. se. Iilltit'.'l •‹‹‹» iz», u bimt»« Kitmt« ontott«. IMattUk □ emuéit 10 fillér, «Illttér egy petit Ibi­ttitillt«PKért 41 fllir. A választások. Kolozsvár, márcz. 20. Kétségtelen, hogy a közérdeklődés az utóbbi időben mindinkább az általános választások felé fordul. A­ki ezt tagadná, struccpolitikát követne s nem számolna a tényekkel, a­melyek úgy az ország szí­vében, Budapesten, mint, a vidéken hova­tovább élénkülő választási mozgalmakról tanúskodnak. Jó, hogy a parlamentnek, egy pár ügy leszámításával, alig lesz már fontosabb teendője, mert e vidéki moz­galmak mindinkább igénybe vesznek min­denkit. És ebben nem látunk semmi rosszat. Ellenkezőleg: c­áfolatai azok egyfelől an­nak a régi stereotíp ellenzéki vádnak, hogy az uralkodó rendszer a társadalom­ból mindinkább kiöli a közügyek iránt való érdeklődést, másfelől annak az újab­ban föltalált szemrehányásnak, hogy a kormány a közelgő választásokkal szem­ben titkolózik s ezzel a nemzet rokon­­szenvéből fokozatosan veszit. Lám, a tár­sadalom mindenfelé megmozdul s a közel jövő nagy politikai föladatával szemben szervezkedik s mi több: teszi mindezt saját kezdeményezéséből, egyedül azon tudat által vezetve, hogy ez országgyűlés mandátuma őszszel véget ér. S ennyi egyelőre talán elég is. A­kik a kormányt titkolózással vádolják, nem gondolják meg, hogy határozott időpontot még ő sem tudhat, mert ez oly körül­ményektől függ, a­melyekre döntő befo­lyást nem gyakorolhat , a­melyek még meglepetéseket is hozhatnak. Eltekintve a megoldásra váró fontosabb kérdésektől, melyek közül elég az összeférhetlenséget említenünk, ott van még az osztrák viszo­nyok további alakulása is. Már pedig semmi sem volna rosszabb és zavaróbb, mint a választások dátumáról idő előtt nyilatkozni s később közbejövő körülmé­nyek miatt azon talán nem is egyszer, hanem többször módosítani Ezért lehetne aztán igazán vádolni a kormányt! Hogy a határidő egyáltalában nem feszélyezi az országot, ezt a megindult mozgalmak eléggé bizonyítják. És a­ki azt mondaná, hogy ezek talán kissé koraiak s csak a bizonytalanságból származtak, annak azt feleljük, hogy nálunk, a­hol már-már apathiát kerestek a társadalom­ban, a mozgás sohase fölösleges s külö­nösen most, midőn egyfelől a megoldandó kérdések is fölgyűltek, a választók száma is fölszaporodott, talán szükségesebb is, mint máskor volt. E mellett most még a munka se tartja annyira vissza az embe­reket, mint később s mielőtt a jövő termés talajának előkészítéséhez fognának, min­denesetre jól teszik, ha a jövő választások talaját művelik. Ezt pedig annál nagyobb buzgalom­mal tehetjük, mert a mostani kormány ambíc­iója az, hogy oly választásoknak legyünk tanúi, melyeknek tisztaságát senki se vonhassa kétségbe. Erre való a válasz­tási törvény módosítása, a kúriai bírásko­dás behozatala s a most tervbe vett össze­­férhetlenségi törvénymódosítás, mely a sok előzetes tárgyalás után talán oly ala­kot ölt, hogy nagyobb nehézségek nélkül mehet át a szükséges retortákon. Mind­ezekhez járul Széll Kálmán egyenes ki­jelentése, hogy ő úgynevezett hivatalos jelöltek fölállításától szigorúan tartózkodik s egyenesen a közvéleményre bizza a jelö­lést. Az ellenzéknek tehát nem lesz oka sem megvesztegetésről, sem presszióról panaszkodni, sem az üldözöttet adni, sem ezek ürügye alatt a megfélemlítés fegy­veréhez nyúlni. Ezek helyett oda lesz kényszerítve az elvek és eszmék terére. Itt az eddigiek után lényeges új pártalakulásokat nem várhattunk ugyan, de a régi keretekben lesznek új eszmeáramlatok, mint például az agrár és merkantil irányok élesebb ki­­domborítása, s attól tartunk, hogy minden okosabb intelem és látszólagos kibékülés daczára, bekövetkezik itt-ott ezek szembe­állítása. Pedig egyenesen nemzeti érdekein­ket koc­káztatjuk, ha akár a gazdasági, akár az egyházi, akár végül a közigazgatási kérdésekben nagyobb egyenellenkedés osz­taná meg a magyarság erejét, mert a nemzetiségek körében élénk mozgolódást tapasztalunk a passzivitás fölhagyása ér­dekében, s viszonyaink egy csöppet se kí­vánják, hogy ezek legyenek a harmadik, a­ki a két veszekedő között örül. Ennek lehetőségét különben erősen leszorítja az, hogy a közjogi és néppárti jelszavak csődje kétségtelen. A közvéle- TÁRCZA. _ A csikós. Irta . Ja novice Jenő.* Kedves itju barátaim! Ma látjuk Önöket utólszor ebben a színházi évadban vendégeinkül ez ódon falak között. Ez ódon falak között, melyeknek minden köve diadal­mas dicsőségekről, büszke emlékekről regélhetne. Volt idő, a mikor a nemzeti nyelvnek, nemzeti szel­lemnek, nemzeti erz­ésnek ezek a tisztes, repedező falak voltak legerősebb és soha be nem vehető bástyái Ma már, a­mikor, Istennek hála, nem kell a színpadról szítani a nemzeti érzés szunnyadó pa­razsát, mert lobogó lánggal éghet szabadon, nyíl­tan, büszke fényt szórva, a­mikor nemzeti nyelvünk diadalmas tusák után kivívta méltó és jogos helyét, megváltozott ezeknek a deszkáknak a hivatása is. A nemzeti szellem ébresztgetése, a nemzeti nyelv pallérozása helyett ma már az általános emberi művelődés felé nyújthatja szol­gáló kezét a színészet, az ízlés finomítása, a lélek nemesítése, az irodalom és költészet ran­­gasbra emelése, ám ezek most legfontosabb te­endői a mai színpadnak. Ezeket a czélokat óhajtottuk szolgálni azokon az előadásokon is, a­melyeken Önök, kedves ? Felolvasta a kolozsvári nemzeti színházban márcz. 26-én tartott ifjúsági előadáson, ifjú barátaim, szívesen látott vendégeink voltak. Láttak a kecskeméti takácsmester lángeszű fiá­nak, Katona Józsefnek örökéletű tragédiáját: Bánk bán­ t. Büszkén doboghatott fel magyar szí­vük, hogy van nekünk is, maroknyi népnek, ha nem is sok, de legalább egy olyan szomorú játéknak, melyet nyugodtan állíthatunk a világ bármely drámája mellé, kiállja a versenyt mind­egyikkel. Majd új világot tártunk szemeik elé : a legdicsőségesebb zseninek, melyet anya valaha e földre szült, Shaksperenek Julius Caesar-ját, a­melyből több okulást, több tanulságot merít­het az eleven, figyelő ész, mint egy sereg törté­nelmi könyvből, a­melyből világosan megértheti a nagy hódító egész korát, mint millió, hangya szorgalommal összehordott adatból Magyar földre szöktünk ezután újra vissza. Megfürdött a lel­künk abban az üde, zamatos, tisztult nemzeti­ségben, a­melyet Bérezik a Himfy dalai­ban eli­­bénk varázsol. Egy bájos románc­, ez, a nem­zeti ébredés korából, fűszerezve a hamisítatlan magyar érzés felüdülő balzsamával. Majdnem egy századot ugorva át, a modern magyar életbe ve­zettük Önöket : az újabbkori magyar szinműirás legnagyobb és legtermékenyebb tehetségének, a modern magyar dráma megteremtőjének egy idillikus képét mutattuk be a Nagymamá­ban. S megünnepeltük lelkünk szent áhítattal Vörös­marty születésének százados évfordulóját. A nemzeti szellem, nemzeti érzés legbűbájo­­sabb nyelvű, legzengzetesebb szavú ébresztőjének egy szeszélyesen csapongó drámai költeményét, a »Csongor és Tünde”-t látták, érezhették rajta az erős Shakspere-hatást , elbűvölhette önöket az a nyelv, a­mely színpompára, kápráztató csillogásra nézve mind a mai napig példátlan a magyar drámaírásban A magyar vígjátékot fejlő­désének elején szemlélhették a »Kérők»-h-za. A színpadi raffinéria ezernyi fogásai közepette, a modern színpadi technika bűvészmestersége mel­lett, bizony-bizony Ósdinak, primitívnek tűnhetett fel önök előtt ez az ő vígjátéka, a szerkezete, bonyodalma naivnak látszhatott, a meseszüzése gyermekesnek a kibonyolítása kezdetlegesnek ; s hogy ennek daczára szívesen nézték és öröm­mel tapsoltak neki, ez kétségtelenül onnan van, hogy igazi, hamisítatlan magyar élet komikus képét kapták benne, hogy jótékonyan üdítette fel lelküket a tiszta magyarosság azonos levegője s tegyük hozzá, hogy víg kedély és eredeti jellem­festés tekintetében is kiállja ez a kezdetleges vígjáték azóta támadt komédiáink bármelyikével is a versenyt. Azt a világot, a­mikor — a jelen század második tizedében —a föllendült magyaro­sodás kérkedni kezdett azzal, a­mit eladdig szégyennek tartott: nemzeti sajátosságaival, nem­zeti érzéseivel, nemzeti erényeivel. Kisfaludy Károly képviselte a színpadon legszerencsésebben, kinek örök érdeme marad a magyar vígjátéknak nemzeti alapon való megteremtése. A »Peleskei névárBMS«-ban, mely ismét más kort, más szellemet, egy egészen új világot tárt Lapunk mai »Ama 10 oldal.

Next