Magyar Rendőr Kalendáriuma, 1949
Petőfi Sándor: A XIX. század költői
232 Petőfi Sándor: A XIX. század költői A költő mondanivalója nemcsak a múlt századra vonatkozik, hanem minden időkre. A vers elsősorban a költőhöz szól. Azt fejti ki, hogy milyen az igazi költő. Aki csak szép szavakat rak egymás mellé, aki csak játékot lát a költészetben, az nem érdemli meg a költő nevet. Az igazi költő népének „lángoszlopa“. Nem saját kicsinyes örömét vagy bánatát viszi a nyilvánosság elé, hanem korának és társadalmának közös nagy kérdéseire igyekszik választ adni költészetén keresztül. „A néppel tűzön-vízen át“ mondja Petőfi és átkot szór arra, aki lustán, vagy gyáván elmarad, míg a nép küzd. Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésül ez! Nagy munkát vállal, az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félre tedd. Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott, S követe, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot. Újabb időkben isten ilyen Lángoszlopokrak rendelő • A költőket, hogy ők vezessék A népét Kánaán felé. Előre hát mind, a ki költő, A néppel tűzön-vízen át! Átok reá, ki elhajítja kezéből a nép zászlaját, Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ő árnyék alatt!