Magyar Rendőr, 1936 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1936-08-01 / 15. szám
III. ÉVFOLYAM BUDAPEST, 1936 AUGUSZTUS 1. 15. SZÁM MAGYAR RENDŐR A MADTAR KIRALYI RENDŐRSÉG SZAKLAPJA , A szerkesztő bizottság tagjai: Vitéz BENEDEK GÉZA, m. kir. rendőrfelügyelő NAGY VALÉR m. kir. rendőrtanácsos HAJÓS LÁSZLÓ m. kir. rendőrfőfelügyelő DR. RIBICZEY GYULA m. kir. rendőrtanácsos DR. KRISZTINKOVICH ANTAL m. kir. rendőrtanácsos DR. SZATHMÁRY RÓBERT m. kir. detektívfelügyelő SZENTGÁLI GUSZTÁV m. kir. detektív Megjelenik 1-én és 15-én. — Előfizetés egy évre 20 P. — Szerkesztőség és kiadóhivatal: Andrássy út 23. III. em. — Tel.: 1-241-48 Az előléptetések A legutóbb közzétett rendőrségi, tiszti és tisztviselői kinevezések elé érthető várakozással tekintett népes testületünk minden tagja. Bár a csillaghullás sok helyütt váltott ki örömet, de természetesen csalódásokat is okozott, az érdekeltek a fegyelmezettség megnyugvásával hajoltak meg a kinevezések ténye előtt, mert ez a tény már magában véve is előrehaladásnak a jele, melyet a hosszantartó nyugalmi állapot élénk emlékezeteiben mindenkor örömmel kell üdvözölnünk. Nincs szándékunk a mostani kinevezéseket különböző szempontokból méltatni, ez alkalom időszerűségét arra használjuk fel, hogy az előmenetel kérdésében elgondolásainkat papírra vetve a közérdekkel is igazolt elvi álláspontunkat juttassuk kifejezésre. Van egy felbecsülhetetlen értékű nagy mű, amelynek mindenkor pontos és kifogástalan működése, vitán felül, a legfőbb államérdek. Ez a nagy mű: az állami gépezet. Ennek a bonyolult szerkezetű, hatalmas gépezetnek kétségtelenül legnagyobb hajtóereje: a tudatos részek, az egyének haladási, érvényesülési lehetősége. A köz szolgálatának erkölcsi felfogásával együtt jár — még a nobile officium idejében is együtt járt, — valami tiszta, szent magánérdek kielégítésének a jogosult vágya, az egyéni ambíció. Ami nem áll meg a a szolgai kötelességteljesítésnél, hanem magasabbra tör. Ami mindenütt az életben, gazdasági téren, szellemi pályákon, a tudomány és a művészet végtelen mezein lebírhatatlan hajtóerőként dolgozik, hat, alkot és gyarapít. A mi szemünk láttára múlt ki egy rendszer, amely ezt az erőt esztelenül kikapcsolta és helyébe holmi falanszteri renddel kísérletezett. Hiába! De viszont, hogy egy, ad absurdum vitt példával is érveljünk, — ha egy állam pénzügyi teljesítőképessége oly magasra emelkednék, hogy még a kezdő gyakornokoknak is miniszteri fizetést tudna biztosítani, de ezzel szemben minden további előmenetelüket eleve kizárná, — az elképzelhető legnagyobb anyagi jólét ellenére is kihalna tisztviselőiből az a lelkiség, az a bizonyos hajtóerő, amely minden eredményes munkára, alkotásra irányuló emberi tevékenységnek alapfeltétele. Ez a helyzet talán éppen olyan végzetes volna a közre, az állami életre, mint hogyha egyéb körülmények hatása alatt rögződnék meg az egyesekben az a kilátástalan tudat, hogy az előrehaladásnak minden lehetősége megszűnt. Ne gondoljunk most itt arra az átmeneti állapotra, amikor nálunk éveken át kényszerűen szüneteltek a kinevezések, mert ekkor egy jobb jövő reményén kívül a mindnyájunkban meglévő erkölcsi tartalékerő pótolta a nagy gépezet hajtóerejének minden hiányát. Azonban e tiszteletreméltó kivételtől is eltekintve, megdönthetetlenül áll az igazság, hogy az egyénnek megadott és biztosított előmeneteléhez a lélektani hatások egész sora fűződik, s ezekkel számolni, ezeket a legfőbb cél szolgálatára észszerűen felhasználni már csak azon okból is elsőrendű kormányzati feladat, mert: „gouverner c’est prévoir.“ Mivel pedig a továbbiakban feltétlenül szükséges, hogy az előmenetel, az állami célnak is megfelelően, a szolgálati időhöz, az érdemekhez mért igazságos és másokra is serkentő, példaadó hatású legyen, — tehát ne függhessen változó emberek változó szempontjaitól, — el kell jönnie e kérdéstömeg intézményes, jogszabályi rendezésének. Addig is azonban, amíg e rendezés egy természetes fejlődés során be fog következni, az előmenetelnél — a rátermettség és az érdemesség lévén a jogcím, — vezérfonalul a rangsor és a minősítés szolgálnak. Mindkettő emberi munka eredménye lévén, ha nem is igényelhetik a tévedhetetlenség jellegét, mégis abból kell kiindulnunk, hogy alkotóik a legjobbra s emberileg legtökéletesebbre törekedtek és nem zárkóznak el megokolt helyesbítések elől sem. Tehát az egyesek megítélésénél e két vezérfonál adja a zsinórmértéket. Az államérdekre s egyben az állami gépezet hajtóerejének fokozására tekintő szempontok azonban kell, hogy arra a távolabbi, ugyancsak helyes megismerésre is vezessenek, hogy a rangsorbeli helyezettség egy 35—40 éves pályán végig nem nyújthat mindig helyzeti előnyöket. Nem az egészséges kiválasztással már útközben szelektáltakra gondolunk itt, hanem az úgynevezett ,,középszerűek“-re, akikben a hajtóerő csak mérsékelten dolgozik. Akik csendesebb beosztásban még csak megütnek egy szerényebb mértéket, de józan önismeret mellett maguk sem pályáznak kockázatosabb felelősségvállalásra, vagy éppen vezetőségre, sőt határozottan idegenkednek mindkettőtől. Ez az a fal mellett haladó középszerűség, a „sacra mediocritas“, mely talán érvényesülhet egyéb pályákon, de a rendőri pályán egyáltalán nem. Itt lemarad. Hogy ez a magasabbrendű kiválasztás hol történjék, melyik fizetési osztálynál, az nagyobbára anyagi és szociális kérdés, de igenis, kell lennie egy határvonalnak, melyen túl a két vezérfonal közül a rangsor háttérbe szorul és a rátermettség, a nagyobb felelősség vállalása és a vezetésre való alkalmasság nyomul előre.