Magyar Sajtó, 1978 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1978-01-01 / 1. szám

e­ gítheti az újságírás, mondhatjuk így — segí­tenie kell. Annál inkább, mivel a megválto­zott, kedvezőbb életkörülmények, a lényege­sen magasabb jövedelem, a megnövekedett szabad idő csak akkor eredményezi a maga­­sabbrendű szükségleteket, az igazabb érték­rend kialakulását, ha ehhez a tudati, kultu­rális feltételeket is megteremtjük. Ellenkező esetben — mint ennek példáit a fogyasztói társadalomban tapasztalhatjuk — elsősorban az anyagi szükségletek bővülnek, s a tárgyi javakhoz kötődő tulajdonosi mentalitás, szer­zési vágy erősödik. Az anyagi javak erőlte­tett hajszolása pedig már nem az embert, nem tartalmas életét szolgálja, hanem éppen ellenkezőleg, beszűküléséhez, lényegének el­torzulásához vezet. Ez a gyerekez azoknak a sajátos módon nálunk is megmutatkozó ne­gatív jelenségeknek, amelyeket „kispolgárias­­ság” címszó alatt emlegetünk, s amelyeket hol alaposabban, hol utalásszerűen a lapok, folyóiratok is bemutatnak, a közvélemény elé tárnak. Nem könnyű az anyagi és a szellemi érté­kek megbecsülésében egészséges arányokat, harmonikus egyensúlyt teremteni. A tömegtá­jékoztatásnak azonban megvannak az eszkö­zei, hogy a fogyasztói szemlélettel, az anya­giassággal, a szerzésvággyal szemben felsora­koztassa, propagálja a követendő példákat, és felkeltse az igényt a cselekvő és kulturálódó, igazabban emberi életvitel iránt. Ezt a köve­telményt így fogalmazta meg az MSZMP XI. kongresszusa: „el kell érni, hogy a javuló anyagi feltételekkel szocialista módon éljünk”. Hogy miként, azt nem most kell kitalálnunk, hiszen jelen van egész életünkben. A megvál­tozott társadalmi, gazdasági kürölmények ugyanis létrehozták e tartalmasabb, céltudato­sabb élet feltételeit. Az elmúlt évek során a szemünk előtt gyarapodtak a mindennapi te­vékenységben a humanitás, a magasabb erköl­­csiség jegyei. Gondoljunk csak jellemző pél­daként a szocialista brigádok hármas (bár egyelőre még nem mindenütt teljesen érvé­nyesülő) jelszavára, amely már ebbe az irány­ba mutat. Csupán ez az egyetlen terület is mennyi témát adott már az újságírásnak, s milyen kiaknázatlan tématárat kínál hosszú időkre! Sok más tapasztalat is ismertetésre vár. A korábban a farkastörvény szorításában vergődő, a közösséggel szembe kényszerített, a tőkés viszonyok között magára hagyott em­ber az elmúlt években megismerhette az egy­mást, a közösséget segítő munka örömét, a család melege mellett a haza, a társadalom erejét, biztonságát. Felfedezhette a tudás, a kultúra ízét, a beleszólás felelősségét. Izgal­masabbnál izgalmasabb publicisztikai, vagy riport ötleteket hordoznak magukban az új életforma friss hajtásai, amelyek egyre inkább megerősödnek és a jó talajban mély gyökeret eresztenek. Fölemelő, igazi közművelő feladat foglalkozni velük, terjeszteni őket, tollal, mik­rofonnal, a képernyő segítségével. A párt közművelődési határozata annak ide­jén sürgető tennivalónak jelölte meg a kul­turális igények felkeltését, az ízlés alakítását, fejlesztését. A tömegkommunikációs tevékeny­séggel is! A jó szándék azonban — olykor ta­pasztalhattuk — néhol túl is szaladt. Mecha­nikusan igyekezett szolgálni az ügyet, vagy a nem kellően megalapozott propaganda túlzott igényeket ébresztett. Ez a tapasztalat arra int, hogy a kulturális munka, a kulturális újság­írás is csak a valóságos társadalmi helyzetből, a reális társadalmi igényekből és lehetőségek­ből indulhat ki. Művelődési propagandánk akkor lesz valóban hatékony, ha — a hic et nunc igazságát megszívlelve — a fejlett szo­cializmust építő Magyarország adottságait, le­hetőségeit tartja szem előtt. De nemcsak ezt. Hanem azt is, hogy: mi­kor, miről és kiknek írunk? Számolni kell például azzal, hogy az ország lakosságának a többsége a felszabadulás után született, s a művészetek közönsége megváltozott. Ott ül­nek a színházak nézőterén a fiatal munkások, sokan a közép- és főiskolások ifjúságának né­pes seregéből, s természetesen segítséget vár­nak a kritikusoktól a művészeti öröm felfede­zéséhez. Milliók várnak érthető bíztatást, hogy milyen könyvet vegyenek a kezükbe, beülje­nek-e a színházba, hangversenyre, hogyan né­zelődjenek a képtárban. A művészet­kritikai írásoknak azonban még ma is kevés a mon­danivalójuk az ő számukra. Alighanem első­sorban ezzel magyarázható, hogy egyes kriti­kai írásoknak nincs hitele, sőt, kialakult va­lamiféle dacos ellenszegülés a kritikával szem­ben. A kritika szerepe, hatékonysága már évek óta vitatéma különböző fórumokon. Az már világos — ha megnyugtatóan nem is ment még át a gyakorlatba —, hogy a kritikusok­nak nem a „vájtfülűek" igényeit, kíváncsisko­­dását kell kielégíteniük, nem a szakmának

Next