Magyar Sajtó, 1995 (36. évfolyam, 1-20. szám)

1995-01-16 / 1. szám

1995. JANUÁR 16. A MAGYAR SAJTÓ Mindenki másért csinálja Miért, hogyan, s leszünk-e egyáltalán újságírók? A régiek még emlékezhetnek: néhány éve elég bonyolult manőverekkel lehetett az újságíró pályára kerülni. Mindenféle engedélyek szükségeltettek, amiket sokszor csak megfelelő ismeretséggel lehetett megszerezni. Elég kevés esélye volt annak, hogy valaki az utcáról esetleg egy jó kézirat birtokában egyenesen valamelyik redakcióba kerüljön. Nehezebb volt bekerülni az egyetlen új­ságíróképzéssel foglalkozó iskolába is, hiszen ide általában azok jártak, akik már gyakornokként dolgoztak valami­lyen szerkesztőségben. Ma, a MÚOSZ Bálint György Újság­író-iskolája nem az egyetlen oktató in­tézmény a szakmában. A felvételi be­szélgetés után a rátermettek, ha vállal­ják a tandíj befizetését, elvégezhetik az iskolát. Hogy a pályára kerülnek-e, főleg, hogy megmaradnak-e, a jövő dön­ti el. Ismerjük meg néhány hallgató véle­ményét a szakmáról, a képzésről.­­ Ki, miért jelentkezett pont ebbe az is­kolába? Bencsik Gyula: Elegem lett a tanítás­ból, észrevettem a hirdetést az újságban, korábban már írogattam is a Magyar Narancsnak, a belpolitikai rovatnak. Fülöp Bernadett: Érettségi után elke­rültem - ismerősök segítségével - a Bu­dapest Filmhez dolgozni a Filmforgal­mazási Osztályra. Mit tagadtam, szerel­mes lettem ebbe az egész filmes szakte­rületbe. Most a Magyar Történelmi Film Alapítványnál dolgozom, az elmúlt három évben készített, az alapítvány ál­tal támogatott történelmi dokumen­­tumfilmekről készítek katalógust. Az új­ságíró-iskolára pótfelvételivel kerültem be. Azért jelentkeztem, hogy valamiféle fogalmam legyen, elsősorban a tévés te­rületről. Ha itt sikerül megállni a helye­met, akkor valami csak alakul utána. Nem vagyok egy helyben ülő típus, ne­kem lételemem a mozgás. Persze vonz az is, hogy legyen egy újságíró igazolvá­nyom, amit csak felmutatok, s bejutha­tok olyan koncertekre, összejövetelek­re, amelyekre eddig minden pénzem el­ment... Nyitrai Katalin: Négy-öt éve külső­zöm a tévének, elég rendszeresen, sokat dolgozom, egy csomó szerkesztőséget kipróbáltam. Aztán a Nahlik-féle tévé elkezdett nagyon jobbra tolódni, konf­liktus konfliktust követett, elegem lett az olyan sajtószabadságból, aminek jel­szavával egyszerűen ki lehet valakit tilta­ni. Egyik napról a másikra munka nélkül maradtam. Gondoltam, kihasználom ezt az időt, hallottam erről az iskoláról. Úgy érzem, ami most van a televízióban, az is etikátlan. Ilyen közegben nem ér­zem jól magam. Talán függetlenebb tu­dok lenni, ha újságíró vagyok. Gusztuso­sabb szakma. Gócza Anita: Nekem nincs szakmai múltam. Az már nem működik, hogy én bemegyek az utcáról egy laphoz, próbál­jatok ki, tehetséges vagyok-e, vagy nem. Talán az iskola segít, hogy kipróbálhas­sam, lesz-e valami belőlem. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy kirobbanó te­hetség vagyok, bizonytalanság van ben­nem, szeretnék megerősítést kapni. Ifj. Petró Lajos: Én műszaki tanár va­gyok, motorkerékpározással foglalko­zom. Szakújságíróként ugyan MÚOSZ- tag vagyok, de nekem nem elég, hogy dolgozhatok, mélyebb ismeretekre aka­rok szert tenni. Egy idő u­tán ebbe a szak­mába is jönnek olyan fiatal emberek, akiknek meglesz ez a papírjuk is, úgy­hogy jobb minél előbb megszerezni. El akarom végezni a fotós tanfolyamot is, mert egy eseményre, riportra egy sze­mélynek is nehezen teremthető elő az összeg, nemhogy kettőnek. Jelenleg nincs állásom. A Motor Revünél vol­tam, de hadd ne részletezzem, miért nem maradhattam. Kényszerpályán va­gyok, napilapok meg bedolgozás, de hát ez egy szakújság után nem igazán nagy kihívás. Mindenképpen szakújsághoz akarok kerülni. De még rengeteg a kér­dőjel, hiszen lapok születnek és halnak el szinte havonta. Kovács Péter A Közgázon próbál­koztam, de nem érdekelt. Gazdaság­pszichológiával szeretnék foglalkozni, vagy valami ilyesmivel, de ezt szerintem ott nem tanítják. Abbahagytam. Elhe­lyezkedtem az Országos Közoktatási In­tézetben, így kerültem kapcsolatba a saj­tóval. De még nem elég tudatosan csiná­lom, tehát nincsen meg az a biztos ala­pom, ami egy újságírónak nélkülözhe­tetlen. Azért jelentkeztem ide. A tema­tika tetszett, de úgy érzem, nem kaptam annyit, amennyit vártam. Szabó Miklós: Nekem egyszerűen elegem lett abból, amit addig csináltam. A magyar haditechnikával, hadiiparral kapcsolatos nemzetközi munkával fog­lalkoztam, mondhatnám úgy, hogy irá­nyítottam. Szép volt, látványos volt. Másrészt pokoli nagy idegfeszültséggel járt. Aztán a helyzet úgy hozta, hogy a Haditechnika szerkesztőségébe kerül­tem. Két hét múlva ment nyugdíjba a fe­lelős szerkesztő, így én lettem az utóda, a katonaságnál ez így van. Viszont köve­telmény volt, hogy el kell végeznem egy iskolát. Választanom lehetett, négy he­lyet néztem meg, és ezt választottam an­nak ellenére, hogy itt a legmagasabb a tandíj. De ha azt nézzük, hogy az összes újságíró kolléga mind itt végzett, akkor hülyeség lett volna kihagyni. (Tanulság? Nem vonható le semmi­lyen általános következtetés, de ez tel­jességgel normális. Az újságíró, ha van másik szakmája is, csak nyerhet. A cso­porttársak úgyszintén, hiszen az infor­mációcsere az iskolában még bajtársias, az ismeretek és az ismeretségi kör bőví­tése nem megy annyira adok-veszek ala­pon, mondhatni vérre, mint a pályán.)

Next