Magyar Sajtó, 1995 (36. évfolyam, 1-20. szám)
1995-01-16 / 1. szám
1995. JANUÁR 16. A MAGYAR SAJTÓ Mindenki másért csinálja Miért, hogyan, s leszünk-e egyáltalán újságírók? A régiek még emlékezhetnek: néhány éve elég bonyolult manőverekkel lehetett az újságíró pályára kerülni. Mindenféle engedélyek szükségeltettek, amiket sokszor csak megfelelő ismeretséggel lehetett megszerezni. Elég kevés esélye volt annak, hogy valaki az utcáról esetleg egy jó kézirat birtokában egyenesen valamelyik redakcióba kerüljön. Nehezebb volt bekerülni az egyetlen újságíróképzéssel foglalkozó iskolába is, hiszen ide általában azok jártak, akik már gyakornokként dolgoztak valamilyen szerkesztőségben. Ma, a MÚOSZ Bálint György Újságíró-iskolája nem az egyetlen oktató intézmény a szakmában. A felvételi beszélgetés után a rátermettek, ha vállalják a tandíj befizetését, elvégezhetik az iskolát. Hogy a pályára kerülnek-e, főleg, hogy megmaradnak-e, a jövő dönti el. Ismerjük meg néhány hallgató véleményét a szakmáról, a képzésről. Ki, miért jelentkezett pont ebbe az iskolába? Bencsik Gyula: Elegem lett a tanításból, észrevettem a hirdetést az újságban, korábban már írogattam is a Magyar Narancsnak, a belpolitikai rovatnak. Fülöp Bernadett: Érettségi után elkerültem - ismerősök segítségével - a Budapest Filmhez dolgozni a Filmforgalmazási Osztályra. Mit tagadtam, szerelmes lettem ebbe az egész filmes szakterületbe. Most a Magyar Történelmi Film Alapítványnál dolgozom, az elmúlt három évben készített, az alapítvány által támogatott történelmi dokumentumfilmekről készítek katalógust. Az újságíró-iskolára pótfelvételivel kerültem be. Azért jelentkeztem, hogy valamiféle fogalmam legyen, elsősorban a tévés területről. Ha itt sikerül megállni a helyemet, akkor valami csak alakul utána. Nem vagyok egy helyben ülő típus, nekem lételemem a mozgás. Persze vonz az is, hogy legyen egy újságíró igazolványom, amit csak felmutatok, s bejuthatok olyan koncertekre, összejövetelekre, amelyekre eddig minden pénzem elment... Nyitrai Katalin: Négy-öt éve külsőzöm a tévének, elég rendszeresen, sokat dolgozom, egy csomó szerkesztőséget kipróbáltam. Aztán a Nahlik-féle tévé elkezdett nagyon jobbra tolódni, konfliktus konfliktust követett, elegem lett az olyan sajtószabadságból, aminek jelszavával egyszerűen ki lehet valakit tiltani. Egyik napról a másikra munka nélkül maradtam. Gondoltam, kihasználom ezt az időt, hallottam erről az iskoláról. Úgy érzem, ami most van a televízióban, az is etikátlan. Ilyen közegben nem érzem jól magam. Talán függetlenebb tudok lenni, ha újságíró vagyok. Gusztusosabb szakma. Gócza Anita: Nekem nincs szakmai múltam. Az már nem működik, hogy én bemegyek az utcáról egy laphoz, próbáljatok ki, tehetséges vagyok-e, vagy nem. Talán az iskola segít, hogy kipróbálhassam, lesz-e valami belőlem. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy kirobbanó tehetség vagyok, bizonytalanság van bennem, szeretnék megerősítést kapni. Ifj. Petró Lajos: Én műszaki tanár vagyok, motorkerékpározással foglalkozom. Szakújságíróként ugyan MÚOSZ- tag vagyok, de nekem nem elég, hogy dolgozhatok, mélyebb ismeretekre akarok szert tenni. Egy idő után ebbe a szakmába is jönnek olyan fiatal emberek, akiknek meglesz ez a papírjuk is, úgyhogy jobb minél előbb megszerezni. El akarom végezni a fotós tanfolyamot is, mert egy eseményre, riportra egy személynek is nehezen teremthető elő az összeg, nemhogy kettőnek. Jelenleg nincs állásom. A Motor Revünél voltam, de hadd ne részletezzem, miért nem maradhattam. Kényszerpályán vagyok, napilapok meg bedolgozás, de hát ez egy szakújság után nem igazán nagy kihívás. Mindenképpen szakújsághoz akarok kerülni. De még rengeteg a kérdőjel, hiszen lapok születnek és halnak el szinte havonta. Kovács Péter A Közgázon próbálkoztam, de nem érdekelt. Gazdaságpszichológiával szeretnék foglalkozni, vagy valami ilyesmivel, de ezt szerintem ott nem tanítják. Abbahagytam. Elhelyezkedtem az Országos Közoktatási Intézetben, így kerültem kapcsolatba a sajtóval. De még nem elég tudatosan csinálom, tehát nincsen meg az a biztos alapom, ami egy újságírónak nélkülözhetetlen. Azért jelentkeztem ide. A tematika tetszett, de úgy érzem, nem kaptam annyit, amennyit vártam. Szabó Miklós: Nekem egyszerűen elegem lett abból, amit addig csináltam. A magyar haditechnikával, hadiiparral kapcsolatos nemzetközi munkával foglalkoztam, mondhatnám úgy, hogy irányítottam. Szép volt, látványos volt. Másrészt pokoli nagy idegfeszültséggel járt. Aztán a helyzet úgy hozta, hogy a Haditechnika szerkesztőségébe kerültem. Két hét múlva ment nyugdíjba a felelős szerkesztő, így én lettem az utóda, a katonaságnál ez így van. Viszont követelmény volt, hogy el kell végeznem egy iskolát. Választanom lehetett, négy helyet néztem meg, és ezt választottam annak ellenére, hogy itt a legmagasabb a tandíj. De ha azt nézzük, hogy az összes újságíró kolléga mind itt végzett, akkor hülyeség lett volna kihagyni. (Tanulság? Nem vonható le semmilyen általános következtetés, de ez teljességgel normális. Az újságíró, ha van másik szakmája is, csak nyerhet. A csoporttársak úgyszintén, hiszen az információcsere az iskolában még bajtársias, az ismeretek és az ismeretségi kör bővítése nem megy annyira adok-veszek alapon, mondhatni vérre, mint a pályán.)