Magyar Sajtó, 1996 (37. évfolyam, 1-9. szám)

1996-01-29 / 1. szám

­996. JANUÁR 29. ■ MAGYAR SAJTÓ ■ TARTALOM Papp Márió: A vereség gyümölcsei 2 Bencsik Gábor: Miért nincs MaSa, ha van, és miért van, ha nincs? 3 Varga Miklós: Hol a határ? 3 Döntés az Objektív-ügyben 4 Mit mond a másik fél? 5 Mindennapos a képlopás 7 A köz szolgálata 8 Szabad-e a sajtó? 9 Simányi József: Újjászülető nemzeti hírügynökség 10 Kuczogi Szilvia: „Összejártunk reménykedni” 11 Sajtófotó ’95 12 Olvasószemüveg 14 Születésnapi köszöntő 15 Mit kínál a Független Médiaközpont? 16 Lépéskényszerben 17 Bobál Gyula: Még annál is pokolibb 18 Sajtóklub Stockholmban? 19 Kürti András: Fürdővízzel a gyereket is 20 Lévai Zoltán: Számítógépesítés a sajtóban 20 MÚOSZ-hírek 21 Állást keres, állást kínál 24 Főszerkesztő: Frank Iván, munkatársak: Balogh Ágnes (szerkesztőségi titkár), Cseri Mária (korrektor), Köves István (olvasószerkesztő), Nyer­ges András (Olvasószemüveg rovat), Pusztay Réka Adrienn (tördelő­szerkesztő). A szerkesztőség címe: 1062 Budapest, Andrássy út 101. Telefon: 342-4­384, 322-1699. Fax: 342-4384. Levélcím: 1868 Buda­pest 6. Pf. 246. Kiadja a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, Buda­pest, VI., Andrássy út 101. Telefon: 322-1699 * Felelős kiadó: Bencsik Gábor, a MÚOSZ főtitkára * Készült a Reálprint Bt. gondozásában. 1023 Budapest, Frankel Leó út 92. Felelős vezető: Tanai Péter * Meg­rendeléssel, előfizetéssel és kézbesítéssel kapcsolatos ügyek: MÚOSZ, 353-4229 vagy Hírlap-előfizetési és Lapellátási Iroda, 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/a * HU ISSN 0460-5721 Index: 25628­ 1 Búcsú Radics Vilmostól Az idő előrehaladtával az ember gondol az elmúlásra. Néha élesen belénk hasít az az érzés, hogy nem leszünk, és fájdalmasan gondolunk arra, hogy elveszíthetjük sze­retteinket: szülőt, társat, barátot. A kínzó ürességet, a hiány kínzó jelenlétét azonban csak akkor érzékeljük, amikor bekövetkezett a visszavonhatatlan. Amikor valaki olyan távozik el, akit örök életűként tartottunk számon: szülő, társ, barát. Radics Vilmost, Radics tanár urat, Vilmost, Vilit, Vili bácsit, „a” Radicsot, mesterünket - legalábbis mi, tanít­ványok - mindig is örök életűnek hittük, a szó valóságos értelmében, és hihetetlennek hittük, hogy egyszer csak nem lesz. Felfoghatatlan, hogy nem kell már tartanunk tiszteletet parancsoló komolyságától, tanárhoz illő figyelő tekinte­tétől, nem számíthatunk többé munkálkodásainkat - a ritka személyes találkozások ellenére is - számon tartó figyelmére, szelíden korholó és huncut mosollyal kísért biztató szavaira. Nem élvezhetjük többé finom, tartóz­kodó humorát. Tudjuk, kevesen vannak, akik halhatatlanokká lesz­nek. A jó mesterek azonban halhatatlanokká válnak. Radics tanár úr közéjük tartozik. Mindig számolnunk kell Vele. Semmit nem tehetünk úgy a szakmában, hogy ne gon­dolnánk Rá. Amikor a dolgunkat tesszük, úgy tegyük, ahogy Tőle tanultuk; amikor dolgainkról beszélünk, az ő hangja is szól velünk. Vili bácsi, Isten Veled! Nyugodj békében. (Nádai Ferenc búcsúmondatai 1995. december 15-én hangzottak el, a budapesti Szervita téri Szent Anna templomban tartott gyászszertartáson.)

Next