Magyar Sajtó, 2002 (43. évfolyam, 1-11. szám)
2002 / 1. szám
r t nincs IS szüksége harcos indiánokra, csak mutatványosokra ^ ^ Mostanában láttam újfent azt a helyet: üres. De nem úgy üres, hogy senki vendég nem látogatja, biztos látogatják, különben miért is üzemelne, hanem úgy üres, hogy hiányzik belőle az a típusú vendég, aki nem jóllakni, inni, udvarolni, melegedni akar, hanem elméletet gyártani arra, miképpen mehetnének jobban a dolgok. Csupa-csupa megélhetési vendég mindenütt. De miért is ülne be egy italra újságot író ember - bárkivel is - például szakmáról beszélgetni? Mi történik a szakmában? Írások, amelyekről két-három napig is beszélnek a kisvárosban, már rég nem jelennek meg, emlékezetes tévéműsorok még az országos csatornákon sincsenek, nemhogy a helyi televízióban, a rádióban pedig kizárólag a legújabb slágergyanús szerzemények harsognak. Mára a kisvárosi újságírás inkább erőltetett menethez hasonlít, mintsem egy hajdan komoly presztízzsel rendelkező szakmához. Erőltetett menetet mondok, mert szüntelen akadályokat kell leküzdeni, ezeket szám szerint ismerjük, egy akadály egy pont, estére tudni lehet, jók voltunk-e avagy sem. Közben értelemszerűen nem azon kell tűnődnie az újságírónak, hogy jól dolgozik-e vagy rosszul, ezt majd eldöntik mások, hanem termelnie kell, célirányosan, időre, karakterszámra. Néha-néha kidől valaki a sorból, az erőltetett menet már csak ilyen, hogy nem bírja mindenki, és azt mondja: elég. Akkor ez persze téma a kisvárosban, hiszen tudni szeretnék a kollégák, hol van még számunkra hely, meg hogy van-e hely egyáltalán. Olvasom én gyakorta e hasábokon, hogyne olvasnám, hogy miképpen panaszkodik a mi szép szakmánk jelenről, s tán jövőről, említve: régen másként volt, egészen másként. Néha olyasfajta érzésem kerekedik, miként ha indián regények sok harctól terhelt történetei után tízhúsz évvel újra ellátogatnánk az események színhelyére. Betérnénk az egykor jól működő Aranyskalp vendéglőbe, ám most nem látnánk tömeget, csak egy-két barázdált arcú, elfáradt öreg indiánt, a nagy harcok bátor katonáit. Tüzesvíz előttük, és arról panaszkodnak egymás közt, hogy mindegyre szűkül a rezervátum, az ő mozgásterük, amelynek nagyságát egyezmény garantálta, de hol van már az egyezmény. Pedig a zsákmány egyre több, csakhogy ők keveset kapnak belőle. Az idegenforgalmi hivatal ugyan alkalmaz még indiánokat, hogy láthassa mindenki: céltudatos felkarolás folyik. Ám a hivatal fiatal, ambiciózus átképző indiánokat is kap a munkára, bolond lenne a folyton a múlton merengő öregekre építeni fontos munkáját. Emezek időnként tiltakoznak, mondván: de hisz ezek az újak nem is igazi indiánok, csak magukat nevezték ki annak, senki nem hallgatja meg szavukat: mosoly, mosoly, gúnyos mosoly mindenütt. Feljegyzések A REZERVÁTUMBÓL Kisvárosban azért jó élni, kedves kollégák, sok rossz mellett, mert képes számon tartani az ember a helyeket. Az én gigantikusan fejlődő kisvárosomban például van egy hely, amely bizony úgy tizenöt évvel ezelőtt újságírók nevetésétől visszhangzott, délben ott ebédelt - a la carte! - a fél megyei napilap, aztán már csak az ügyeletes tért vissza a szerkesztőségbe. Az ottmaradtak pedig arról beszélgettek - a tárgyilagosság kedvéért, felhajtva néhány korsó sört -, hogy miképpen lehetne megreformálni azt az egészet, amelynek valamennyien érzékeny mellékszereplői. MaSa 2002/1.