Magyar Sajtó, 2002 (43. évfolyam, 1-11. szám)

2002 / 1. szám

r­ ­t nincs IS szüksége harcos indiánokra, csak mutatványo­sokra ^ ^ Mostanában láttam újfent azt a helyet: üres. De nem úgy üres, hogy senki ven­dég nem látogatja, biztos látogatják, kü­lönben miért is üzemelne, hanem úgy üres, hogy hiányzik belőle az a típusú vendég, aki nem jóllakni, inni, udvarolni, melegedni akar, hanem elméletet gyár­tani arra, miképpen mehetnének jobban a dolgok. Csupa-csupa megélhetési vendég mindenütt. De miért is ülne be egy ital­ra újságot író ember - bárkivel is - pél­dául szakmáról beszélgetni? Mi történik a szakmában? Írások, amelyekről két-három napig is beszélnek a kisvárosban, már rég nem jelennek meg, emlékezetes tévéműsorok még az országos csatornákon sincsenek, nemhogy a helyi televízióban, a rádióban pedig kizárólag a legújabb slágergyanús szerzemények harsognak. Mára a kisvárosi újságírás inkább erőltetett menethez hasonlít, mintsem egy hajdan komoly presztízzsel rendel­kező szakmához. Erőltetett menetet mondok, mert szüntelen akadályokat kell leküzdeni, ezeket szám szerint ismerjük, egy akadály egy pont, estére tudni lehet, jók voltunk-e avagy sem. Közben érte­lemszerűen nem azon kell tűnődnie az új­ságírónak, hogy jól dolgozik-e vagy rosszul, ezt majd eldöntik mások, hanem termelnie kell, célirányosan, időre, kar­akterszámra. Néha-néha kidől valaki a sorból, az erőltetett menet már csak ilyen, hogy nem bírja mindenki, és azt mondja: elég. Akkor ez persze téma a kisvárosban, hi­szen tudni szeretnék a kollégák, hol van még számunkra hely, meg hogy van-e hely egyáltalán. Olvasom én gyakorta e hasábokon, hogyne olvasnám, hogy miképpen pa­naszkodik a mi szép szakmánk jelenről, s tán jövőről, említve: régen másként volt, egészen másként. Néha olyasfajta érzésem kerekedik, miként ha indián regények sok harctól terhelt történetei után tíz­húsz évvel újra ellátogatnánk az esemé­nyek színhelyére. Betérnénk az egykor jól működő Aranyskalp vendéglőbe, ám most nem látnánk tömeget, csak egy-két barázdált arcú, elfáradt öreg indiánt, a nagy harcok bátor katonáit. Tüzesvíz előttük, és arról panaszkodnak egymás közt, hogy mindegyre szűkül a rezervá­tum, az ő mozgásterük, amelynek nagy­ságát egyezmény garantálta, de hol van már az egyezmény. Pedig a zsákmány egyre több, csakhogy ők keveset kapnak belőle. Az idegenforgalmi hivatal ugyan alkal­maz még indiánokat, hogy láthassa min­denki: céltudatos felkarolás folyik. Ám a hivatal fiatal, ambiciózus átképző indiá­nokat is kap a munkára, bolond lenne a folyton a múlton merengő öregekre épí­teni fontos munkáját. Emezek időnként tiltakoznak, mondván: de hisz ezek az újak nem is igazi indiánok, csak magukat nevezték ki annak, senki nem hallgatja meg szavukat: mosoly, mosoly, gúnyos mosoly mindenütt. Feljegyzések A REZERVÁTUMBÓL Kisvárosban azért jó élni, kedves kollégák, sok rossz mellett, m­ert ké­pes számon tartani az ember a helyeket. Az én gigantikusan fejlődő kis­városomban például van egy hely, amely bizony úgy tizenöt évvel ezelőtt újságírók nevetésétől visszhangzott, délben ott ebédelt - a la carte! - a fél megyei napilap, aztán már csak az ügyeletes tért vissza a szer­kesztőségbe. Az ottmaradtak pedig arról beszélgettek - a tárgyilagos­ság kedvéért, felhajtva néhány korsó sört -, hogy miképpen lehetne megreformálni azt az egészet, amelynek valamennyien érzékeny mellék­­szereplői. MaSa 2002/1.

Next