Magyar Salon, 5. kötet (3. évfolyam, 1885-1886/2)
ALPHONS DAUDET állapota azt bizonyitá, hogy hosszas fenséges főpinczérrel, mintha együtt utat tett a hóban és sárban, jártak volna iskolába. Egy pillanatig elnézte a fogadót és Hanem aztán majdhogy meg nem tartozékait, ámuldozva, hogy kétezer haragudott, mikor a berni" szobalány, méternyire a tenger színe fölött ilyen terjedelmes épületet talál, üveges folyosókkal, oszlopcsarnokkal, hét sor ablakkal, széles tornáczcsal, mely ennek a hegycsúcsnak olyan külsőt adott, mintha téli szürkületkor a párisi opera előtt állna az ember. De bármennyire meg volt is lepetve, a fogadó népe még inkább az a ki gyertyatartóval a kezében, aranyos erejű pruszlikjában és tüll-bodros ingvárjában feszesen tartva magát, előjött és azt tudakolta, várjon urasága a felhúzógépet kivánja-e használni. Bűntényre ha ingerült, az sem háborította volna fel jobban. . . . Felhúzógép, neki! . . . neki! . . . S fölkiáltása és heves taglejtése megvolt, s midőn belépett a roppant elő- csörömpöltető vasszerszámait, csarnokba, minden teremnek az ajtajában kiváncsi tolongás támadt: férfiak, biliárd-dákót vagy kibontott újságot tartva, hölgyek, könyvvel vagy női munkával a kezükben, a lépcsőház hátterében pedig kandi fejek hajoltak ki a korlátvason a felhúzógép lánczai közt. Az idegen igen erős, mély basszus hangon, mely úgy kongott, mint két öreg réztányér összecsapódása, megszólalt : — Teringette ! Ez aztán idő! . . . Azzal megállott s levette süvegét és pápaszemét. Majd megfuladt. De hirtelen megszelídülve, nyájaskodó hangon mondá a svájczi leánynak : «Pédibusz apostolikusz, kedves cziczám!...» s azzal fölfelé indult utána, széles hátával egészen elfoglalva a lépcsőt, félretolva útjában az embereket, míg az egész fogadóban egy kiáltás, egy hosszú «Kicsoda-micsoda?» morajlott végig az öt világrész különféle nyelvein. Azután megcsendült és senki sem többé a rendkívüli személyiséggel, a második harangszó foglalkozott Rigi-Kulm ebédlő terme A világítás kápráztató volta, a lég-, látványosság, igazi a mi szeszlángok, a kályhák melege, olyan ellentétben volt a külső hideggel, aztán meg ez a drága fölszerelés, a magas mennyezetek, a prémes kapusok, tengernagyi sapkáikon arany betűs «REGINA MONTIUM» felírással, a fehér nyakkendős pinczérek, a nemzeti viseletű svájczi szobaleányok serege, kik egy csöngetésre elősiettek — mindez elkábitotta egy másodperczre, de csak ennyire. Érezte, hogy nézik s tüstént visszanyerte önbizalmát, mint a színész a telt ház előtt: — Parancsol, uram ? A főpinczér intézte hozzá ezt a két Hatszáz teríték egy patkóalakú rénsötétegeteg asztalon, melyen rizskásás és aszaltszilvás csemegetálak hosszú sorokban váltakoznak a virágtartókkal, világos vagy barna mártásukban viszszatükröztetve a csillárok egyenes lángjait és a rekeszdíszítésű mennyezet aranyozásait. Mint minden svájczi table d’hôtenál, ez a rizskása és aszaltszilva két versenyző felekezetre szakította az étkezőket, s pusztán azokból a gyűlölködő vagy sóvárgó tekintetekből, melyeket a csemegetálakra vetettek, könnyen ki lehetett találni, hogy melyik párthoz tartoznak. Meg lehetett azonkívül dész foghegyről — igen sikkes fopin-j ismerni a rizskásásokat petyhüdt szezér, csíkos zsakettben, selymes hor-padtságukról, a szilvásokat meg vérkóval, tökéletes nőszabói tejmes arczukról. Az alpes-járó a legnagyobb nyugat! Ez este az utóbbiak voltak nagyobb lommal kért szobát, «jó kis szobát, számban s nevezetesen kiválóbb szenobát», s csak úgy komázott ezzel a s mélyiségeket, európai nevezetességeket