Magyar Salon, 8. kötet (5. évfolyam, 1887-1888/1)
98 SZANA TAMÁS, tehát önkénytesnek, a honvédek közé állott s végigharczolta azok dicső küzdelmeit. Ott volt az ókori, verbászi táborokban, küzdött Budavár ostrománál, fölvitte a kapitányságig, s ott könnyezett a világosi fegyverletételnél. A szabadságharcz leveretése után őt is besorozták közkatonának, az 1850- ben a német «Bund» megbízásából Schleswig-Holsteinba küldött osztrák hadtesthez. Az ifjú, ki annyi bizalommal nézett a forradalom sikere elé, vérző szívvel vett búcsút hazájától. Szüleinek, bátyjának sírját hagyta oda, kiket «egy mostoha nyárban veszített el egymásután. Az idegen földre hazájának gyászát, s a fájó emlékek egész raját vitte magával. A diadalt igérő szép napok mámora után még sötétebb, még kétségbeejtőbb színben mutatkozott előtte a rideg való. Elvesztette bizalmát jövendő boldogságában, és a nemzet egyhamar való föltámadásában. Ennek a komor, szívet égő érzésnek ad kifejezést a vékony, szétmállott, elrongyollott versfüzér, melyet saját kezével írt össze, s mely pár év előtt Vargha Károly úr szívességéből jutott a Petőfi-társaság birtokába. «Versek, hadjárati és úti jegyzetek» czímet visel a füzet, de fájdalom, ma már csak a versek vannak meg benne, míg a prózai följegyzéseket kitépte valaki, talán maga Petőfi István, kinek az elnyomatás korszakában volt akar attól őrizkedni, hogy őszinte, bizalmas nyilatkozatai nyilvánosság elé ne kerüljenek. Újra és újra átlapoztam ezt a verses füzetet, s mindig találtam abban valami érdekest. Egyes darabjai nemcsak keletkezésük korára vetnek élénk világot s amaz idők gondolkozásmódját és hangulatát jellemzik, hanem Petőfi Istvánban is olyan tehetséggel ismertetnek meg,akiből jelentékeny költő válhatott volna, ha a múzsák köréből már kora ifjúságában el nem szólítják a megélhetés prózai gondjai. S épen azért, mert e füzet nemcsak a hazáján rajongó szeretettel csüggő ifjút, hanem a költőt is mutatja, engedjék meg önök nekem, hogy mindjárt első lapjainál megállapodva, azokat a verseit is bemutathassam, melyek a fiatal kor ábrándjainak, a szerető szívvágyainak, reménykedéseinek köszönhetik létrejöttüket. Mint csaknem minden fiatal költőnek, úgy Petőfi Istvánnak lantján is a szerelem hangjai szólalnak meg először. Megénekeli a kedves mosolygó ajkát, ragyogó szemeit, csalfa tekintetét, panaszkodik csapodársága, hűtlensége miatt, de míg a negyvenes évek fiatal költői csaknem kivétel nélkül üres ábrándozásba vesznek s puffogó, bombastius szavakban keresik a költői kifejezések lényegét: ő minden mesterkedés, minden cziczoma nélkül ad hangot érzelmeinek. A népdalok keresetlen egyszerűségével Írja: Tarka szarka szállt a Száraz kutágásra. Egyet-kettőt kerepelt, Azzal odább repült. Ha én szarka volnék, Messzire elszállnék; Egészen odáig, A kedves rózsámig, Ablakára ülnék, Ottan kerepelnék; Míg kijönne rózsám, Hogy megcsókolhatnám. (1844.) Még több egyszerűség és közvetlenség nyilatkozik a következő rövid dalban: