Magyar Szemle, 1888-1889 (1. évfolyam, 1-54. szám)

1889-01-13 / 4. szám

MAGYAR SZEMLE BUDAPEST 1889 ■i A­N­Y­Á­G 13. ELŐFIZETÉSI ÁRA SZERKESZTI SZERKESZTŐSÉG ELSŐ ÉV EGÉSZ ÉVRE . . 6 FBT ÉS 4. SZÁM FÉL ÉVRE ... 3 FBT RUDNYÁNSZKY GYULA KIADÓHIVATAL MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP ,­­ BUDAPEST ZÖLDFA-UTCZA 31 BOLDOGASSZONY-HAVA 13. KATHOLIKUS TÁRSADALMI ÉS IRODALMI FOLYÓIRAT Német nyelv és műveltség’. fj Cl közoktatási ügyünknek ezer baja van: kilencz miniszter ereje és tudománya se volna elég, hogy a zavarokat eloszlassuk, a lakákat kijavítsuk, és a közokta­tás rendszerét olyanná tegyük, mely­nek alapján egy boldogabb új nem­zedék vallásos, erkölcsös és hazafias nevelése legyen remélhető. Hanem hát nálunk mindenből politikát csinálnak, még az iskolai szervezet is politikai érdekek kap­tájára készül. Így aztán az új val­lásügyi miniszternek első dolga volt a közös hadügyi miniszterrel tanács­A magyar kultúra nevében hozni s a­helyett, hogy a tanítás mai állapotát nemzeti és valláser­kölcsi szempontból megreformálta volna, s igyekezett volna a nevelés elvének egyedül biztos talajára épí­teni a magyar közoktatás ügyét, egy rendeletet bocsátott ki a német nyelv szigorú tanítására, sőt arra, hogy a tanárok a német nyelvet és irodalmat németül adják elő. Mi nem bocsátkozunk ennek a rendeletnek a tárgyalásába politikai szempontból, holott épen e részben is, a­mit a germanizáló rendelet javára a dualizmus sajátos viszonyai alapján felhoznak, az mind inkább ellene szól ez intézkedésnek. Hanem igenis megtámadjuk a rendelet megokolásának azt a kva­­lifikálhatatlan logikáját, melyet a hiperliberális hivatalos sajtó nagy garral sietett magáévá tenni, hogy: a­ki nálunk nem tud németül, az nem lehet művelt ember. Ez az állítás egyenes megtaga­dása a magyar nemzeti műveltség önállóságának, sőt létezésének. Mi azt valljuk, hogy igenis szép és hasznos dolog németül, francziául, angolul, spanyolul tudni. De a nyelv­­ismeret csak épen olyan, mint a szakismeret. Ha mindenki köteles visszautasítjuk azt a korlátolt ész­járásra valló felfogást, hogy csak az a magyar ember lehet művelt, a­ki németül tud. Várjon a­ki csak Petőfit, Vörösmartyt, Aranyt, Jókait és a többi magyar költőket olvasta, ellenben Heinét, Blumauert és Mar­­litzot nem, az még műveletlen ? Hol lehet itt a határt fölállítani? Nem lehet valaki a hazának kiváló derék polgára, jó hazafi, kitűnő hivatalnok, buzgó katholikus és művelt ember, a­nélkül, hogy megértené azt, hogy kiszu­hand ?! Aztán iskolában úgy sem lehet semmiféle nyelvet megtanulni. A nyelv mestere az élet és a magán­­szorgalom. Felhozzák, hogy hány német fiú tanul meg magyarul az iskolában! Igenis magyar pajtásai­tól, de nem a tanártól ! Magyar fiúk közt forogva, magyarul játszva, tré­fálva, beszélgetve, magyarrá lesz a német fiú, de bizony nem a leczke­­órák gyakorlatai által! Mire való tehát a német nyelv erőszakolása ily módon? holott épen ez minden haszon nélkül csak ál­lamjogi zavarokat okoz és homlok­­egyenest szemben áll az egész ma­gyar társadalom közérzületével és szellemével­ nálunk németül megtanulni, akkor A műveltség fogalma semmikép­­pen úgy kényszeríthető mindenki sincs össszenőve a német nyelvis­­az esztergályos mesterség és a laka- i­merettel , hazafiatlan és nemzeti tosság megtanulására. Mert valamint önérzetünket sértő tehát az a hig­­az ügyvédnek semmi szüksége a velejü rágalom, mintha az a ma­­tolvajkulcs csinálásának műszaki tit- gyár, a­ki németül nem tud, nem kaira, épen úgy nem okvetetlenül lehetne művelt, vagyis mintha ma­szükséges egy művelt magyar em-­ gyár műveltség, magyar irodalom, bennek a német nyelv, magyar kultúra egyáltalán nem lé-Irodalmunk, tudományunk áll ternék­­ azon a fokon, hogy a ki soha él.­ A magyar nemzeti műveltség­­ében nem olvasott mást, csak ma- jövőjét támadja meg a szóban forgó gyár­könyvet és magyarra fordított intézkedés, mely ellen már csak jeles műveket, az műveltségben bár­ ezért is a magyar közvéleménynek mikor vetekedhetik a legműveltebb egyhangúlag föl kell zúdulnia­­ német emberrel. Zászlós: A TEMPLOMI ÉNEK. Nincs szivrehatóbb, mint a mikor a tem­plomban megszólal az orgona hangja s a hívők serege elkezd énekelni. Egy szív, egy ajak ilyenkor az egész tömeg; egymás mellett tér­del a szegény mosóné s a csipkegyöngyös úri hölgy, a jámbor kézműves és a nagy nevű méltóságos úr. És semmi sem hat rám fájdalmasabban, mint mikor azt veszem észre, hogy a templom­ban csak itt-ott suttog egy-egy férfi vagy asz­­szony és az éneket olyan elfojtott hangon re­­begi, mintha röstelne, hogy ő ebben a szabad­elvű, felvilágosodott világban nyilvánosan Mária­­dalt énekel a templomban. Hányszor éreztem a templomi közös ének­lés fölemelő, magasztos, átszellemítő hatását egyszerű kis falusi templomban, a­hol a nép buzgó áhítattal vette ajkára Jézus és szűz Mária nevét ! Szinte látszott, hogyan közeledik szív a szívhez az együtténeklés dallamának zengzetes árján. Szinte szem előtt engesztelőd­­tek ki az ellenségek és a dal rhytmusában együtt szállottak föl lelkeik az Úrhoz. Ellenben a fővárosi nyöszörgés, mikor gyéren, csak minden ötödik-hatodik szót éne­kelve zümmög a tömeg, — ez mindig oly be­nyomást tett rám, hogy a vallástalanság immár a templomba is befurakodik. Épen így van ez sok vidéki városban is; csak a legszegényebb elem énekel, a koldusok és az öreg anyókák dünnyögik a dalt, míg a módosabbak, a „mű­veltebbek“ szégyenük, méltóságukon alul való­nak tartják a közös éneklést. Ennek a közönyösségnek a terjedése a legártalmasabb erkölcsi befolyást gyakorolja a nép vallásosságára. Statisztikai számok bizo­nyítják, hogy a­hol a templomi közös éneklés kultiválásában a lelkesedés nem lankadt, ott a nép vallásos buzgósága sem csökkent. De k­i- i szén ez nagyon természetes. A katholikus szer­­­­tartások, a szent­mise keretében a katholikus egyházi zene varázsától megihletve a lélek ön-

Next